A két világháború között mind a horthysta kormányok, mind azok különféle jobboldali ellenzéke ideológiájának középpontjában az irredenta állt. Minden baj okát Trianonban lehetett megjelölni és a jövő boldogságát a sikeres irredentával ígérték. Ez a lakosság nagy részére valóban hatott is. Egyrészt világos volt, hogy a békeszerződés a határokat minden nézőpontból igazságtalanul húzta meg. Másrészt a kor embere számára hihetetlen, abszurd dolog volt az ország megcsonkítása, amely ellentmondott minden addigi evidenciájának. Ezért nem is volt szükség konkrét tervre, hogy hogyan válik valóra a határok megváltoztatása, mert általánosan elfogadott volt, hogy ez így nem maradhat.
A hivatalos külpolitikában ugyan szerepelt a határrevizió nemzetiségi viszonyoknak megfelelő változata, a könnyen sulykolható jelszó azonban a "Mindent vissza!" volt. S ezt mintegy hivatalosan is megerősítette a félárbocra eresztett "országzászló". A későbbi fejlemények ismertek: szakaszos részleges határrevízió a tengelyhatalmak kegyéből, ellenszolgáltatásként részvétel az újabb vesztes világháborúban, ennek végén a késői és sikertelen kiugrási kísérlettel és végsőkig kitartás a vesztő szövetséges mellett. Már a békekötés előtt visszaálltak a trianoni határok és azok kismértékű korrekciója is hiú reménynek bizonyult a béketárgyalásokon. Ezt a magyar közhangulat nem csak a megszállás miatt fogadta alapjában véve beletörődéssel, hanem egyrészt tanúja volt a háború utolsó szakaszában a remények összeomlásának, másrészt - és talán ez a fontosabb! - 25 év után már nem tűnt már hihetetlennek, abszurdnak, hogy azok lesznek az országhatárok, amik.
A következő 45 évben az irredenta az 1945-ös emigránsok politizáló köreiben maradt sértetlenül életben. Magában az országban elhanyagolható kis körökre húzódott vissza az ábrándok ápolása. Az államszocialista rendszer bomlása idején újra terjedőben volt - a lehetővé vált utazásokkal párhuzamosan - a határokon túli magyarok kultusza, társaságokban divatba jött a "székely himnusz" éneklése, de kifejezett irredenta ábrándok nem erősödtek meg. A rendszerváltás után sem váltott ki az irredenta erős vonzerőt. A jobboldali magyar emigráció kísérletezett hazaexportálásával, de akkor csak kisebb csoportok voltak fogékonyak rá. Az akkori mérsékelt jobboldali kormányzat körében - szigorúan zárt ajtók mögött - a forrongó Balkán, különösen a felbomló Jugoszlávia miatt számoltak azzal, hogy kalandos módon terítékre kerülhet valamilyen határrevizió is, de ezek a remények gyorsan elhaltak. Az irredentát a Miép tartotta felszínen, de inkább az érzelmekre ható protesztként, semmint valódi politikai programként.
Új helyzet állt elő, amikor a korábban liberális, többségében vallástalan és kozmopolita Fidesz helyezte át magát a jobboldalra a vezetőszerep igényével. Neofitaként a szimbolikus szférában túl is kellett teljesítenie ahhoz, hogy a törzsökös jobboldaliak elfogadják pálfordulását. Ennek csúcsa az a húzás, hogy a minisztelnök kocsijára feltette a "Nagymagyarország" matricát, amely történelmileg hamis, a gyakorlati poltikában abszurd demonstráció volt. De - úgymond - "bejött": sem az országban, sem külföldön nem kísérte olyan botrány, amely lehetséges lett volna.
Nem érdemes ezt követően nyomon követni azt a bűvészkedést, amit a Fidesz a határon túli magyarokkal kapcsolatban előadott. De ennek azért folyamatosan konstans összetevője az irredentától való tartózkodás - szemben a szélsőjobbal. A helyzet azonban most került új, kényes szakaszba. A mai hatalom a korábbi "trianonozás" után nem bevallva, kerülőúton kokettálni kezdett a Horthy - kultusz felélesztésével is. Az ellenreakció első sorban az antiszemitizmus kérdéskörére koncentrálódott. Ez is felkeltette a külföld figyelmét és ma még nem lehet tudni, hogy hová fog kifutni ez a történet.
A lényeg azonban abban ragadható meg, hogy ha mind a magát mérsékeltnek mondó, mind a magát radikálisnak mondó jobboldal a két háború közötti viszonyokra vezeti vissza politikai gyökereit, akkor menthetetlenül szembetalálja magát azzal, hogy akkor a mindent vonzásában tartó középpont az irredenta volt. Ha már a kormány amúgy is felújította az "egyedül vagyunk" tragikus önmutogatását, amely negligálja mindazt, amit euroatlanti integrációnk kellene jelentsen, akkor ehhez nagyon is passzol számi ikerpárja, az irredenta. Lehet erre itt és most gyakorlati kormánypolitikát építeni? Rengeteg okból nyilvánvaló, hogy nem lehet. (Ellenzékit csak- csak, mert nem kerül sor szembesülésre.) Akkor hát mivégre ez a kísérlet? Irracionális csodavárás? A holnapra fittyet hányó napi túlélés? A kérdésekre racionális választ adni nem lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése