1930 körül a német nagytőke lecsatlakozott a hatalomra törő Hitlerhez. Ez üzletileg erősen kifizetődő döntésnek bizonyult - egészen a háborús vereségig. Akkor fenyegette prominenseit a számonkérés, amit azonban a nyugati megszálló hatalmak jóvoltából lényegében megúsztak - egyénileg is, kollektíve is.. Olyannyira, hogy - elfogadva az új 'játékszabályokat"- a Marshall terv egyik legnagyobb haszonélvezője, a nyugateurópai "gazdasági csoda" hajtóereje lett. A heveny hideghábotú és a detente során Németország megkapta a közkeletű " gazdasági óriás - politikai törpe" titulust.
Mindez sose jelentette azt, hogy a német nagytőke kiszállt volna a nagypolitikából. Csupán azt, hogy tudomásul vette, hogy nem ő diktálja azt, hanem alkalmazkodnia kell a mindenkori uralkodó széljáráshoz. Lehetnek saját érdekei, igyekezhet azokat érvényesíteni, de lehetőleg a színfalak mögött. Így kimaradhat uralkodó divatokból, mint a brutális neokonzervatív hullám, vagy pártolhatja az új keleti politika kialakítását saját érdekeitől vezettetve.
Az államszocialista tömb felbomlásakor - amelyben Németország egyedül Magyarország tekintetében vállalt aktív szerepet - megnyílt a lehetőség a két Németország újrargyesítésére. Ennek azonban politikai feltételei voltak. Egyrészt el kellett fogadni a keleti határok megváltoztathatatanságát. Ez a német nagytőke számára nem volt probléma, mert a vasfüggöny lebontása révén a gazdasági behatolásnak semmi akadálya nem volt. Másrészt le kellett mondani a kedves német márkáról és belépni a kockázatos euro-zónába. Ez már keményebb dió volt, de vállalható, ha a mindenkori német kormány és a központi bank kellő nyomást tud kifejteni a konzervatív pénzpolitika garantálására.
Minthogy az egész akkori új európai rendszer az USA világhatalmának árnyékában alakult, számos nagypolitikai kérdésben ezt mind a német kormány, mind a német nagytőke adottságnak vehette és nem volt szükséges és célravezető élesen konfrontálódnia senkivel és semmivel sem. Így amikor az USA erősen szorgalmazta a húzódozó EU keleti bővítését, az európaai országok végül azzal demonstrálták a kényszerű jelleget, hogy nem egyenként, hanem tömbben vették fel őket a tagországok közé. Németország se pro, se kontra nem vállalt önálló szerepet.
A XXI. századra a korábbi világrend alapjaiban rendült meg. Az USA katonai intervenciós kudarcai után egy pénzügyi világválság epicentruma lett, amelyből csak az új rivális, Kína segítségével tudott kimászni. Az USA geostratégiai érdeklődése is áttevődött az Atlantiról a Csendes óceánra. Ezzel párthuzamosan a NATO iránti elkötelezettsége is megrendült és az orosz-politika fontossága is másodlagossá vált. Felesleges tovább sorolni a változásokat, mert mindnek az az eredője, hogy Európának és benne Németországnak újra kell fogalmaznia önmagát és politikáját.Ez mindmáig elmaradt és immár jogos az EU válságáról beszélni.
Az EU-nak nem csupán a nemzetközi gazdasági és katonai erőviszonyok megváltozásával kellene megbizkóznia. Az újabb technológiai forradalom, a környezet gyorsan romló állapota és legújabban a vírus-járvány és a nyomában járó gazdasági és társadalmi válság is határozott változásokat kíván. Ez utóbbiak erősen érintik a német nagytőke helyzetét, mert a status quo ante visszaállíthatatlan és a komolyabb üzleti döntéseknek is közvetlen politikai-geostratégiai következményei vannak.. A most már radikálisan eldöntendő kérdés, hogy integráltan-e, vagy nemzetállami szinten.
Az EU számára az utolsó ésszerű haladék az USA elnökválasztása eredményének kivárása. Ott dől el ugyanis, hogy az EU esetleges megújulásához lesz-e nagyhatalmi szövetséges, vagy minden nagyhatalom az EU bomlasztásában lesz érdekelt. De akár így, akár úgy, akár 27 taggal, akár kevesebbel a döntés elmaradása a biztos eljelenéktelenedést jelenti az öreg kontinensnek és a közös euro bukott kísérletté válik. S a döntés során Németország (és ezen belül a német nagytőke) ki kell, hogy lépjen az eddigi színfalak mögötti szerepéből, ha nem akarja az egész projektet kudarcra ítélni.
