2013. február 28., csütörtök

A maguk ellen sakkozó huhogók szentenciáival szemben...

A legfőbb önsorsrontó szentencia, hogy a magyar nép eleve jobboldali lenne. A másik meg, hogy alattvaló természetű. Akkor - tessék mondani - miért váltott le a rendszerváltás óta - egy kivételével - minden kormányt? Jobb - bal, jobb - bal, jobb? Nem valami egész másról van szó? Momentán meg éppenséggel arról, hogy egyszer nem váltotta le a magyar választó az épp aktuális kormányt - azóta se tudja ezt megbocsájtani magának.

De miért is váltogatták a kormányt politikai színezetre való tekintet nélkül? Mert mindig csalódtak az aktuális garnitúrában és mindig jobbat reméltek az újtol. Színtől függetlenül. A jobbat életszínvonalban remélték, elhitték, hogy maga a rendszer erre képes (mint ahogy tőlünk nyugatabbra ez egyértelműen látszik), csak nálunk nyilvánvalóan a rossz és korrupt kormányok miatt nem valósul meg. Most már ez a hit is nagyrészt a múlté: az, hogy világválság legyen, az nem volt belekalkulálva. Ráadásul az akkori ellenzék azt nyomatta, hogy nem is lenne itt semmi válság, minden jóra fordulna, ha ők lennének az erős kormány. Lettek. Rosszabbul élünk, mint annak előtte. Nem tetszik. De a mostani ellenzék még csak nem is ígér könnyű álmot. A kormány meg igen. Legyen kedv ilyenkor kormányváltó hangulatra? De még az is megjöhet, ha az urak folyton választóik lábára lépnek, az ellenfél pedig a reménnyel toboroz. Hihetően...

Akkor az önmaguk ellen sakkozóknak csak kitalációik vannak? Falra festik az ördögöt, aztán megijednek tőle? Nem egészen. Ha valaki fölpiszkálja nemzeti sebeinket (szövetségeseink és szomszédaink ellen) az csak a jobboldal lehet. Az a jobboldal, amelyik megágyazott a vereségeknek, miután vesztes világháborúkba rángatta - vezette az országot. Mert van képe hozzá, hogy mindent, amit rosszul csinált, az ellenfelei nyakába varrajon. Az meg csak azt tudja erre válaszolni, hogy hát ti főztétek! Ezt nem szívesen hallja a sértődött, gyanakvó ember. Jobb szereti, ha hazugságokkal udvarolnak neki.

Meg itt van ez a kapitalizmus is. Normális országban a jobboldal evidens módon a kapitalizmus mellett van. Ezért nem is igen támogatják az ottani vesztesek. Nálunk? A leggátlástalanabb harácsolók, a legnagyobb magánvagyonok felhalmozói, a szegények kíméletlen nyomorítói pengetik az antikapitalista húrokat.Egy kicsit így forgatva, egy kicsit úgy forgatva a hazai és külföldi ellenfeleikből lesznek a csúf, népnyúzó kapitalisták. És vannak vevők erre a maszlagra is - de nem azért, mert a lépremenők jobboldaliak, hanem mert hát ugye ki volt találva a nemzeti szocializmus...És van, aki nem szégyelli elővenni azt a gödörből. A politikai túloldal meg tehetetlen a hazug, bujtogató antikapitalista demagógiával szemben, mert egy megregulázott szabad piacgazdaságnál ő sem tud jobbat és ezt nem is akarja letagadni.

És az előbányászás a szemétdombról. Több. mint 65 évvel a II. világháború után a mai fiatal generációk történelem iránt érdeklődő tagjai éhesek az egyszerű, tetszetős narratívára, amely úgy mutatja magát, hogy mögénéz a közkeletű hazugságoknak, titkoknak. Hogy ez a rég csődöt mondott hazugsággyár termékeinek modernizált remake-je? Ki tudja ezt, és kit zavar? Aki tudná is, zavarja is, annak meg nincs saját egyszerű, összefüggő narratívája, mert tudja, hogy az ilyesmi önkényes és hazugságelemektől se mentes konstrukció. Vagyis a kínálat egyoldalúan szélsőjobboldali, és ráadásul nem zavarja az eklekticizmus, sőt az önellentmondás sem. De még így sem minden fiatal vevő erre a mételyre. Mindenki bámul, hogy egyszerre látszólag a semmiből olyan fiatalok ezrei szólaltak meg, akik nagyonis átlátnak a szitán. Mert eddig láthatatlanok voltak a magamutogató nagyszájúakkal és randalírozókkal szemben. A láthatatlan többség meg - mint a modern történelemben szinte mindig és mindenhol - hallgatag.

És tegyünk hozzá még valamit. A nagy tömegekhez csak a jobboldal által kiépített illetve megfélemlített médiumok jutnak el. Így a sikerpropaganda, a diszkrét vagy kevésbé diszkrét revíziós nemzeti szédelgés, a trükkös antikapitalizmus és a jobboldali - szélsőjobboldali narratíva versenytárs nélkül, monopolhelyzetben jut el a többséghez. Ezek után a választópolgárok becsülendő érdeme, hogy mindennek ellenére tömegesen elégedetlennek mondják magukat a jelenlegi helyzettel és nem tartanák meg a jelenlegi kormányt.

Méghogy megveszekedetten jobboldaliak lennének? Méghogy maguk kívánnák, hogy elnyomják őket?

2013. február 26., kedd

Laikus megfontolások pápaválasztás előtt (2)

Közeledvén a konkláve összeülése nem látszik jele annak, hogy akár katolikus, akár laikus körök azt tematizálnák, hogy milyen lehetséges alternatívák, eltérő víziók között kell választaniuk pápát a bíborosoknak. A találgatás első sorban arra szorítkozik, hogy melyik kontinens fogja adni a következő pápát, de ennek is inkább szimbolikus, mintsem valóságos tartalmi szerepet tulajdonítanak. Ezt úgy is le lehet fordítani, hogy nagy mértékben determináltnak gondolják a lehetséges folytatást. A szó szoros értelmében folytatásnak - bizonyos hangsúlyeltolódásokkal.

Feltehetőleg ez a determináció valóban fennáll. Mind a felső- és az alsópapság jelenlegi összetétele és korfája, mind a papság rekrutációs bázisa hosszabb ideig nem változtatható meg. Úgy néz ki, hogy a fejlett országokban a szekularizáció sem állítható meg, vagy amennyiben mégis, nagyobb az affinitás más vallások és spirituális irányzatok irányában, mint amekkora a tradicionális katolicizmus vonzereje. Ugyanakkor a tradícióktól való látványos eltérés a jelenlegi bázis értetlenségével, ellenérzéseivel találkozhatna. A világválság sem nem alkalmas háttér, sem nem ösztönző a tradícióktól való merész eltéréshez. Adottnak tekinthető még a katolikus egyház történelmileg felhalmozódott hatalmas, értékes infrastruktúrája is, amelynek puszta (a mai kornak is megfelelő) szintentartása is egyre több pénzt igényel, ami egyre nehezebben biztosítható. A személyi háttér is inkább bővítésre, mint karcsúsításra szorulna, ami ismét csak többletköltségeket igényelne. A sor tovább folytatható, amely determinálja a folytonosságot.

A katolikus egyház vezetése és a hívek között három kérdés látszik leginkább feszültségeket okozni. A nőkérdés, az szexualitással összefüggő kérdések és az egyház pénzügyei. Mindháromnak olyan mélyre nyúlnak a gyökerei, hogy rövid idő alatt komoly változások aligha mehetnek végbe ezekben a kérdésekben. Legfeljebb az útkeresés lehet bátrabb, mint eddig.

Mindezek fölött sötét felhőként lebeg a Vatileaksként emlegetett botrányköteg. Az, hogy XVI. Benedek végakaratként feloszlatta az ezzel foglalkozó bizottságot és titkosította az anyagokat, az a konklávét visszatartja a kérdés tárgyalásától. Ám a bíborosok sem gondolhatják, hogy ez több tüneti kezelésnél: az új pápára marad, sőt első feladatainak egyike lesz mind a botrányok kezelése, mind a prevenciós stratégia kialakítása. Annál is inkább, mert nem egyszerűen bulvárérdeklődésról van szó, hanem mögötte fundamentális kérdések húzódnak meg. A szexuális visszaélések szorosan kapcsolódnak ahhoz, hogy az egyház doktrinája és gyakorlata életidegen módon kezeli a szexualitás különféle kérdéseit, az anyagi visszaélések pedig ahhoz, hogy az egyház tekintélyelvű szellemisége mellett nemigen lehetséges a financiális ügyeiben a bizalomkeltő transzparencia.

Mindezekkel szemben felhozható az az érv, hogy XXIII. János pápa is váratlanul lépett fel a szinte mindenre kiterjedő aggiornamentoval. A laikus erre azt mondhatja, hogy igen, de az egy általánosan optimista korszakban történt...


2013. február 24., vasárnap

Magyar politikus, mint választási vonzóerő

A Szonda fukar kezekkel méri a rendszeresen nyilvánosságra hozott politikus- népszerűségi adatait (a rivális cégek nemkülönben) , de alapkövetkeztetések ebből is levonhatóak. Magyarországon ma nincs népszerűnek mondható politikus. Mind a kormányoldal, mind az ellenzék prominensei stabilan a 30 pont körül tömörülnek, ami ugyancsak sovány eredmény: inkább népszerűtlenségnek lehetne nevezni. Ha közzétennék a részletes számokat, akkor kiderülne, hogy kiknek van közülük rajongó tábora (kicsi, és ezt kiegyensúlyozza az őt gyűlölők ellentábora) és kik azok, akiknél az átlag mögött kiegyenlítettebb megítélést lehet találni. Az adott átlagszámok mellett azonban már ennek is csak mérsékelt jelentősége van.

Ebből a helyzetből megkockáztatható az a következtetés, hogy most Magyarországon elhibázott a kampánytanácsadó profiknak azt a szokásos technológiáját követni, hogy két személy párviadalaként konstruálják meg a választási harcot. Hacsak nem tartozik eleve egy kampány céljához, hogy mennél kevesebb ember járuljon az urnák elé. Ami nem jelenti azt, hogy a leendő miniszterelnök személye ne lenne fontos tényezője a választásoknak. De a személy nem fog - a jelen állás szerint - komoly mozgósító szerepet betölteni sem pozitív, sem negatív értelemben. Ha a hátralévő egy évben a helyzet megváltozik, akkor is kicsi a valószínűsége, hogy az egyik jelölt tömegvonzó képessége fog megnövekedni. Inkább a taszító erő nőhet meg, de ez - a dolog természetéből következően - a hivatalban lévőt jobban fenyegeti, mint kihívóját.

Ha nem közvetlenül a személyek viadala lehet egy választási kampány csiholója, akkor lehetőségként adódik az ország jelenlegi és jövőbeni helyzetének megítélése, mint mozgósító téma. A jelenlegi hatalom próbálja az ország mai helyzetét jónak, vagy legalábbis bíztatónak beállítani, de ez - a közvéleménykutatások fényében - aligha találkozik a választók többségének jelenlegi megítélésével. Ők a helyzetet rossznak tartják. Igaz, ebben minden bizonnyal a megélhetéssel, munkához jutással kapcsolatos tapasztalatok a dominánsak, nem annyira az ellenzék által gyakorta középpontba állított alkotmányos és demokrácia - problematika. Kérdés, hogy a választásokat rendszeresen megelőző osztogatás, ami már most is megkezdődött, képes-e a sok választóban azt a benyomást kelteni, hogy ez a helyzet javulásának előjele, ha hivatalban hagyja ezt a kormányt. Erre a kormánynak akkor van esélye, ha az osztogatás fedezetét nem kénytelen újabb, a lakosság által is érzékelt, beazonosított megszorításokból fedezni, másfelől, ha a forint árfolyama nem romlik annyit, hogy azt a választók a kormány gazdaságpolitikai csődjeként értelmezzék. Az ellenzék játéktere ebben a tekintetben elvileg nagyon tág, mert az ország gazdasági helyzetének romlását és a kormány rossz gazdaságpolitikáját a tények tömkelege bizonyítja. Az viszont szemmel látható, hogy mindeddig ezen a politikai térfélen senkinek se sikerült olyan nyelvezetet, megfogalmazásokat találni, ami széles választói tömegek számára megfoghatóvá is tenné ezt, s egyben személyessé - és mindezt a negatívumot evidensen a kormánynak tulajdonítaná. És ami ennek a másik oldala: az ellenzékben senkinek nem sikerült olyan programelemeket, mondhatni reális ígéreteket találni, amitől a kiábrándult, bizalmatlan választó elindulna az urnák felé abban a reményben, hogy kormányváltás esetén számára sok minden rövid időn belül érzékelhetően javulni fog. A kormány által okozott, nem közvetlenül az életszínvonalat érintő sérelmek szisztematikus felkarolása alighanem csak kiegészítheti a sikeres ellenzéki kampányolást, de meghatározó erővé abban aligha válhat.

Az előttünk álló év minden bizonnyal "sűrű" lesz, így a mai helyzetből még nem lehet kiolvasni egy 2014-re elgondolt választás kimenetelét  valamennyire szabadnak mondható voksolási feltételek mellett sem. Annyi azonban már most látszik, hogy a Magyarországon eddig szokásosnál kevesebb fog múlni a politikai főszereplőkön és több a mögöttük álló stábokon, valamint a közfigyelmet is felkeltő hazai és nemzetközi fejlemények dramaturgiáján.


2013. február 21., csütörtök

Az energiaárakról

Ahogy korunkban az elfogadható életet értelmezzük, ahhoz hozzá tartozik a fűtés, a világítás és az ételek megfőzése-megsütése. Ehhez a háztartásoknak energiára van szüksége, amit a települések többségének lakói a civilizált világban szolgáltató hálózatokból, vezetékekből szereznek be. Tudomásul véve, hogy az energiatermelés költséges, világos, hogy a háztartások kiadásaiban nagy tétel az energiaszámla. Helyenként és esetenként olyan nagy, hogy jelentős lakossági rétegek ezt a számlát nehezen, vagy egyáltalán nem tudják kifizetni. Ha egy kultúra nem tudja elfogadni, hogy ennek következtében háztartások, benne gyerekek nélkülözzenek alapvető szolgáltatásokat, akkor az első, evidensnek látszó gondolat, hogy az államnak valamit kell tennie a háztartások energiaköltségeinek mérséklésére vagy kompenzálására.

A gondolat már csak azért is kézenfekvőnek látszik, mert az energiaszolgáltató hálózatok és áraik mindenképpen valamiféle hatósági szabályozásra szorulnak. Ez a szabályozás valamilyen formában kiterjed az árakra, hisz egyfelől az energiakitermelés költségei a valóságban nagy mértékben szóródnak és a legdrágább, még használatban lévő források költségei lehetőséget adnak az olcsóbb források kitermelőinek, hogy aránytalan extraprofitra tegyenek szert, másrészt az energia a világ sok részén ritka jószág, úgyhogy a szabályozásnak a fair hozzájutást is biztosítania kell. Természetesen az árak hatósági féken tartása csak az egyik lehetséges eszköz a szociális szempontok érvényesítésére. A másik út a rászorulónak ítélt fogyasztók támogatása a legváltozatosabb eszközökkel. Ez utóbbi út bonyolult, számos megfontolást és döntést igényel és erősen megterheli az államok költségvetését. Ezért (különösen egy etatista hajlandóságú politikai vezetés számára) kedvezőbbnek kínálkozik a szolgáltatók megszorongatása az áraik mérséklése érdekében, végső soron pedig az energiaszektor államosítása.

Ha viszont a mélyére nézünk az energia-problematikának, akkor több alapvető kérdéssel kerülünk szembe. A mai energiatermelő, és -hálózati rendszerek, valamint az energiafelhasználási szokások egy korábbi időszakban, az olcsó energia korában alakultak ki. Ezért hatalmas tartalékok vannak a hatásfok javításában és a takarékosságban, ha végbemennek az ezt szolgáló beruházások. Ugyanilyen alapvető kérdés, hogy az energiatermelésen belül ma is dominánsak a fosszilis energiaforrások, amik korlátozottan állnak az emberiség rendelkezésére és használatuk szennyezi a környezetet. Bár a korábbi, közeli katasztrófát jósló számítások nem igazolódtak, a mélyükön meghúzódó indokok ettől még valósak. Ugyanakkor elmaradtak az energetika területén a várt tudományos és technológiai áttörések és a jelenlegi energiaárakon nem bizonyultak tömegméretekben gazdaságosnak az alternatív, megújuló energiaforrások. Hogy ezekben az alapvető kérdésekben a jövőben előrelépés történjen, annak egyik előfeltétele, hogy a magas energiaárak erre ösztönözzenek a piac oldaláról is.

A piactól önmagában azonban nem lehet remélni sem a hatékonyabb, takarékosabb energiafelhasználás, sem pedig az alternatív energiaforrások tömeges és gazdaságos előállítása megoldását. A nemzetközi és a nemzeti szabályozás nélkülözhetetlen ennek ösztönzésében, helyenként kikényszerítésében. A kikényszerítés egyik lehetséges eszköze az energiatermelők és a nagy (többnyire monopolhelyzetben lévő) szétosztó rendszerek megadóztatása.

Minthogy az energiatermelés nagyon érzékeny iparág, nagyon vigyázni kell a beavatkozás módjára és mértékére. Mind a túlszabályozás, mind a túladóztatás kontraproduktív lehet. Nem csak arról van szó, hogy – mint minden piaci tevékenységnek – ennek is előfeltétele, hogy profitábilis legyen és a bevétel megfelelően fedezze az amortizációt. Részben az energiaszektorban jelenleg piacon lévő cégektől lehet elvárni az új lelőhelyek felkutatását, ott a termelés kiépítését és az ennek megfelelő szállítóhálózat megteremtését. Ebbe adott esetben beleértendőek a kapacitásnövelő (új) beruházások is. Részben – ameddig érdekeik megkívánják –, illetve ezen felül az előállítási és szállítási energiaveszteségek leszorítását is. A szabályozásnál és az adóztatásnál azt is figyelembe kell venni, hogy országhatárokon átnyúló rendszerekről van szó, azaz a kiadások és a bevételek nem ugyanott jelentkeznek. Így a különböző szintű és jellegű hatóságok sokoldalúan koordinált tevékenysége alapvető fontosságú. Ha a nagy kitermelő országok csak mérsékelten hajlandóak a koordinációra, akkor mind a szabályozásban, mind a direkt és indirekt dotációban támogatni szükséges a verseny erősödését (az egyoldalú függések oldására) és az alternatív, újratermelődő energiaforrások részarány-növekedését az ésszerű határokon belül.

Mindebből a fogyasztói árakra nézve az következik, hogy nem azok leszorítására célszerű törekedni, hanem a szektorban keletkezett profit újraelosztására. Az újraelosztás során valamilyen formában pénzt kell juttatni a lakosság erre szociálisan rászoruló részének és az erre rászoruló intézményeknek és vállalatoknak is. Lehetőleg természetesen olyan formákban, amely a szigorú energiatakarékosságban teszi őket érdekeltté. De a profit újraelosztása során a bevételekből jutnia kell az energiaszektorral kapcsolatos nem vállalati kutatás-fejlesztésnek is, meg – mint láttuk – a piacra lépő újaknak. Ami egyben azt jelenti, hogy a magas energiaárakra kivetett számottevő, de differenciált adókból egy távlatos gondolkodás esetén kevés juthat az államok általános költségvetési kiadásainak fedezésére. A magyar energiapolitika az ésszerű törekvésekkel szinte mindenben szembe menni látszik.

2013. február 18., hétfő

Csőcselék

Ha valaki felületesen átfutja a csőcselék szó használatát a mai közéletben, nemigen tudja megállapítani a szó jelentését. Könnyen arra a meggyőződésre juthat, hogy a kifejezést az ellenfeleikre, ellenségeikre mondják politikusok, publicisták és más megmondóemberek megvetően, erős indulati töltéssel, de a csőcseléknek nevezett csoport viselkedése, tettei felettébb homályos körvonalakkal vannak megrajzolva.

Ezzel szemben a köznyelv felzaklatott tömeget ért rajta, amely indulatait fizikai erőszakban és öncélú pusztításban, helyenként fosztogatásban éli ki. Társítja ugyan ehhez az alacsony státust, de ezt nem tekinti egyértelmű módon meghatározónak. A csőcselék dúlása gyakran beazonosítható politikai tartalommal is együtt jár, de kiváltója lehet egy politikailag neutrális focimeccs vagy valami ad hoc konfliktus kocsmában, szórakozóhelyen vagy a közlekedésben. Netán egy feltűnő provokáció.

Ennek a megfoghatatlanságnak alighanem az lehet az oka, hogy a brutalitás, a környék feldúlása csak kulminációs pontokon jelentkezik nyilvánvaló módon, de mindenki feltételezi, hogy látensen, búvópatak - szerűen állandó bázisa van, amely aztán látszólag váratlanul tör felszínre egy-egy alkalommal.

Éppen e miatt az állandóság miatt kerülnek a témával kapcsolatban minduntalan előtérbe egyfelől a focicsapatok ultrái, másfelől az állandó alakváltozást mutató gárdák. Ezek lazán szervezettek, kulcsfigurái ismerik egymást (a körülöttük lévő tágabb gyűrű, nemkülönben a rendőrség és a titkosszolgálat  pedig őket). Az is elég nyilvánvaló, hogy a főkolomposok mobiltelefonon tartják egymással a kapcsolatot. Az ilyen csoportoknak a fizikai erőszakhoz is nyilvánvalóan más a viszonya, mint a többi embernek: öncélúan is örömüket lelik benne. Mint ahogy a rendőrséggel való csetepaté is számukra virtus kérdése. Adott az ellenségkép is: "hétköznapokon" a rivális csapat ultrái, de az utóbbi években számos jelét látni az egymással előszeretettel hadakozó ultrák összefogásának, közös akcióinak is. Annál is inkább, mert a válogatott csapat mérkőzései evidens módon kínálják az alkalmat az összefogásra. Bármelyik ebbe a szubkultúrába tartozó személy bármikor meg tudja nevezni a közös ellenségeket. Körükben amúgyis erős az összeesküvéselméletek rögeszmés "titkos tudása".

A magyar foci sok évtized óta tartó mélyrepülése lényegesen leszűkítette mind a meccslátogatást, mind pedig a magyar fociesemények figyelemmel kísérését. De ez az ultrák számára nem probléma: így jelenlétük feltűnőbb. mint teli stadionok esetén lenne. Az is teljesen egyértelmű, hogy az összes csapat ultrái a politikai jobboldalhoz kötődnek. Ennek a tükörképe  a foci deklaratív és anyagi támogatása a jobboldalon :ez mindenképpen jó befektetés, mert megpecsételi a politikai jobbal való azonosulást és megerősíti azt is, hogy politikai ellenfeleik evidens részei legyenek a törzsszurkolók ellenségképének. Ugyanígy a másik állandó szerveződési forma, a gárda is egyértelműen a politikai szélsőjobbhoz kötődik.

Jobboldali hatalom esetén a csőcselék a maga tombolásával ritkán jelentkezik, mert nincs rá szükség és adott esetben a hatalom rendőrségével való összecsapásuk csak zavart keltene. Jobbára megelégszik a verbális tobzódással, ami az érzelmi - indulati folyamatosságot fenntartja. De tartalékmegoldásként, mintegy második védővonalként a csőcselék állandó bázisának létezése változatlanul fontos a hatalom stratégiája számára.

Közben meg jobbról, szélsőjobbról vidáman folyhat a politikai ellenfél lecsőcselékezése akkor is, ha az nem alkalmaz fizikai erőszakot és még véletlenül sem dúlja fel a városainkat.

2013. február 16., szombat

Meditáció a konszenzus körül

Teljesen összezavarodott a világ. Nincs elmélet, amelynek a világgazdaság mai állapota megfeleltethető. Számos olyan jelenség van, ami a különféle közgazdasági elméletek szerint elvileg nem létezhet. Mégis létezik. Egyidejűleg számos neves közgazdász egymást kizáró csodaszereket ajánl a válság megoldására. Nincs minek az alapján választani lehetne közülük. Ezért aztán a tennivalókat illetően nem is alakul ki konszenzus sem a világgazdaságban, sem a nagy gazdasági egységeken (országok, régiók) belül.

Ugyanakkor bizonyos fontos szervekben, intézményekben döntéskényszer van. Ezért a döntések meg is születnek. Ellentmondásosak, esetlegesek, kompromisszumosak, de megszületnek. Van, ahol a döntéshez formális konszenzus kell. Ahol ez be van járatva (mint pl. az Európai Unióban), a konszenzusok is megszületnek. Konszenzussal ellentmondásosak, esetlegesek és kompromisszumosak. De megszületnek. Mert senki nem vállalja, hogy bármihez való makacs ragaszkodása ziláljon szét egy úgy-ahogy működő rendszert és idézzen elő egyértelmű és kezelhetetlen katasztrófát. És mert megtanulták, hogy a más lehetőség híján hogyan kell konszenzust, vagy legalábbis látszat - konszenzust teremteni.

Magyarország más. Legalábbis a működésmódjában, mert ami magát a helyzetet illeti, az itt is felettébb zavaros. Nincs elmélet, aminek megfelelne és az alkalmazott csodaszerek rendre nem gyógyítanak.De minthogy itt a hatalom nem kényszerból, de kéjből dönt folyamatosan, a különféle, rendszerben gondolkodó gazdasági iskolák képviselői, a különféle egyedi receptek ajánlói között konszenzus van, hogy ez, amit a hatalom csinál, nem fog jóra vezetni. Nemcsak, hogy jóra nem, de egyenesen katasztrófához vezet. Ám a világ annyira zavaros, hogy még ez a katasztrófa se akar bekövetkezni. Így nem áll be a csőd, a fizetésképtelenség, a forint összeomlása, amellyel konszenzusos módon fenyegettek, ha a hatalom nem tér jobb belátásra. Most pedig abban van konszenzus szakmai körökben, hogy a magyar kormányzatnak végtelen szerencséje van ugyan a pénzügyi folyamatok tekintetében, amit nem saját fantazmagóriáinak és erőszakosságának, hanem mások, a nagy külföldi erők kompromisszumainak köszönhet - de a rossz és erőszakos politikájának árát az ország a növekedésképtelenségével fizeti meg. Ez igaz ma, igaz a belátható jövőt illetően, de a választópolgár számára ez közvetlenül nem érzékelhető. Ő csak azt tapasztalja, hogy ez ezt mond, az pedig azt, de se a megjósolt fényes jövő, sem a prófétált katasztrófa csak nem következik be. Ezért aztán a magyar választók egyetértése - akár csak néhány alapkérdésben is - teljességgel lehetetlen.

A jelenlegi hatalom bírálói, ellenfelei közt abban konszenzus van, hogy ezt a hatalmat csak egyetértésben lehet megbuktatni. S hogy ez az egyetértés konszenzust igényel bizonyos alapvető kérdésekben. De ez a konszenzus sem az érdemi kérdéseket illetően, sem a buktatás módszerében, sem az ehhez szükséges szereposztásban csak nem akar megszületni. Hát még abban nem, hogy mi a teendő a jelenlegi hatalom megdöntése után. Mert a világ zavaros és a kivezető úthoz nem csak vezérfonal nincs, de még Ariadné - fonal sem. Ezért a békés hatalomváltás kilátásai meglehetősen rosszak.

Tehát mindez a regnáló hatalomnak jó? Rövid távon kétségtelenül, mert tovább regnálhat és továbbra is gazdagodhatnak a privilegizáltjai. De annyiban nekik sem jó, hogy az összes ésszerű  (jóllehet maga is bizonytalan alapokon nyugvó)logikának ellentmondó rendszer konszolidálhatatlan. Prosperálni nem tud, kompromisszumokat kötni is csak igen korlátozottan, a vele szembenállókat meggyőzni pedig - még ha akarná is - egyáltalán nem tudja. S közben újabb és újabb csoportokat, rétegeket sért meg részben saját fennmaradása érdekében, részben kivagyiságból, harci kedvből. Így aztán a végzet vagy mégiscsak a nemzetközi pénzügyek konstellációjának megváltozásnak következtében csap majd le rá, vagy a magyar polgárok haragja ér el olyan fokot, amely a zsarnoki homlokzat - demokrácia további működtetését lehetetlenné teszi.Hogy ez kialakít- e valami ad hoc konszenzust egy váltó-garnitúrában, amelyik majd a válságkezelésre vállalkozik és amely a lakosság többségének egyetértését, vagy legalábbis belenyugvását tudhatja maga mögött? Nagy a valószínűsége annak, hogy igen. De az ide vezető útról és arról, hogy milyen is lesz ez - semmi kézzel foghatót nem lehet mondani. Ezért addig célszerű tolerálni, hogy a konszenzusra ma egymással jutni nem tudó ellenzéki erők kövessék a maguk elképzeléseit, harcmodorát, amelyek a körülmények kényszere hatására vagy konvergálnak kellő időben, vagy legalább kiderül, hogy közülük kik integrálhatatlanok még szükséghelyzetben is. A potenciális választópolgár türelmetlensége ( amely szintén nem ugyanazokon a vágyakon, elképzeléseken, prioritásokon alapul ) ugyanis érthető és indokolt - csak éppen teljesen meddő.

2013. február 13., szerda

Arcokat megtanulni

A közvéleménykutatások során, amikor a politikusok népszerűségét vizsgálják, mellé szokták tenni az ismertségére vonatkozó adatot is. Nagyon helyesen, mert az utóbbi nélkül nem igazán értelmezhető az előbbi sem. De mit jelent ez az ismertség? Azt, hogy a válaszoló azt mondja: ismeri. Nem sok .Alig több annál, mint ha azt mondja, hogy nem ismeri.A nevét tehát felismeri, de hogy tud-e hozzá valamit, tettet vagy arcélt is kötni, az már erősen kétséges. Már csak azért is, mert nagyon kevés manapság az olyan politikus, aki rendelkezik ilyennel. Ezt "honorálja" a lakosság azzal, hogy "blokkban" ítéli meg (mondhatni ítéli el) a pozicionált politikai elitet: nagyon szűk, meglehetősen negatív sávba esnek az átlagos politikus-népszerűségek. A köztük lévő kis különbségeket, minimális havi elmozdulásokat csak az elemző szakember tudja érdeklődéssel vizsgálni, de már az ilyesmi iránt érdeklődő újságolvasó se rágja le a körmét e miatt az izgalomtól. Ám önmagában az ismertség és az, hogy mégiscsak van valakinek másokkal össze nem téveszthető karaktere, nem tűnik itt és most valami jó ajánlólevélnek. Az ilyen politikusokat rendszerint a népszerűségi lista legalján lehet megtalálni.

A dolgot el szokás intézni azzal, hogy az egész magyar politikai osztálynak meglehetősen negatív a megítélése, nincs megbecsülése. Ez meg is felel a valóságnak és annak, hogy az ország ügyei az utóbbi években a közmegítélés és a statisztikai adatok alapján rosszul mennek.Az uralkodó hatalom számára a kialakult helyzet ugyan nem örvendetes, de elviselhető. Minthogy egy vezér tartja kezében az egész kormánypárti frontot, neki nincs szüksége táborában önmagánál sokkal népszerűbb figurákra, pláne nem önálló arcélű politikai személyiségekre. Saját erősen mérsékelt népszerűségét biztosan elmagyarázza magának vállalt feladata gigászi voltával és megnyugtatja, hogy a relatíve kisszámú támogatójából viszonylag sokan őt a maximumra értékelik. S minthogy az ellenzék sem vonultat fel vonzó, népszerű politikusokat, nem érzi pozícióját veszélyeztetve.

A legnagyobb ellenzéki párt egyelőre szintén csak a kormánypárthoz méri magát és ezért nem nyugtalan. Az, hogy elnöke valamivel népszerűbb a miniszterelnöknél, szintén megnyugtatónak tűnik számára. Arra láthatólag nem gondol sem a párt, sem az elnöke, hogy az elmúlt két évben fő feladatuk a megújulás volt, aminek jegyében - sportnyelven szólva - lecserélték az első sorukat, ám ennek kézzelfogható sikerét a politikusi népszerűségi adatoknak tükröznie kéne.Ennek nyoma sincs. A pártelnök is saját vezetői "felépítésére" helyezi a hangsúlyt s ennek jegyében láthatólag nem zavarja, hogy az újak közül senki se robbant be ígéretként a köztudatba.Nem számol azzal, hogy az ismertségben még mindig sokkal jobban álló pártbeli régiek közül bármelyik bármikor valami figyelemkeltő akcióval, szöveggel előállhat és ezzel felforgathatja azt, amit ő szívós munkával felépített.

De hasonló magatartás jellemzi a parlamentben jelen lévő új, kis pártokat is. Azok is midenekfölött első embereiket akarták mennél jobban pozicionálni, aminek keretében a "csapat" tagjai által felkeltett esetleges figyelem inkább zavaró tényezőnek minősül(ne). Talán egy kissé más az LMP helyzete, ahol kifejezetten a támogatói háttér szűk körében - és a média szekundálása mellett - a csapatból is néhányan bizonyos ismertségre és önálló profilra tettek szert. Kérdés, hogy ez a frakciószakadás után konvertálható-e politikai előnyre valamelyik oldalon, vagy elnyeli őket az általános szürkeség.

Nem meglepő, hogy az ilyen helyzetkép alapján számos korábbi politikus újra önálló párt vagy más szervezet képviselőjeként próbál visszakerülni a politikai színpadra. Kétségtelen előnyük, hogy az ismertségük eleve többé - kevésbé adott. De ugyanez a hátrányuk is: széles körökben bukott politikusoknak tartják őket. Ezért ezek a gomba módra szaporodó kezdeményezések aligha fognak sikerre vezetni.

Egyetlen kivétel jelentkezett csak a megalakulni készülő pártok világában, amelyik többet ígért, de az is csak akkor, ha a lehetőségeit optimálisan használja ki. Az E2014 októberi jelentkezésekor erősen megmozgatta a pártokkal szemben szkeptikus potenciális ellenzéki szavazók anonim táborát. Egy pártonkívüli, bizonyos  sikerességi nimbusszal rendelkező volt miniszterelnök komoly szakértői bázissal a háta mögött, egy a személyes politikusi sikert elérő "bohócpár" dinamikusabb tagja által vezetett, országosan építkező, valamelyes szakszervezeti hátterű Szolidaritás és az addig arctalan, sikeres utcai kormányellenes tüntetéseket szervezni tudó civil értelmiségi Milla a homályból előlépett vezetője olyan triumvirátusként lépett elő, amely "együtt" képes lehet megmozgatni az eutrofizálódott állóvizet. Az azóta eltelt hónapokban a jó start után ők is lefékeződtek. Érdemük, hogy a három vezető összefogási eltökéltsége nem kérdőjeleződött meg, de eddig nem találták meg azt az utat, amelyik a hólabdából egyre növekvő lavinát csinált volna. Alighanem a jövendő sikerük vagy kudarcuk kulcsa az ő esetükben is az arcokon múlik. Mert kétségtelenül sokat érhet egy az ország vezetésére való alkalmasságát már bizonyított, nemzetközileg ismert régi - új politikus, egy kreatív népvezér, ha hagyják őt a maga részterületén kibontakozni és egy a civilség ájerét a politikába behozni tudó, ezáltal politizáló tízezrekre hatni tudó új szereplő. De - tudják, vagy nem tudják - az igazi sikert csak az hozhatja meg számukra, ha velük együtt több tucat új, karakterisztikusan érdekes "megtanulható arc" is feltűnik, akikből aztán egy csapat tud formálódni hetek, néhány hónap alatt. Csak így lehetnek a bizalmatlanok számára is elfogadottan újak és hitelesek, akiken nem fog a csikorgó, rutinos lejárató ellenpropaganda. Mert hiába van meg a szakemberek által fétisként megkövetelt program, ami akár még szakszerű és reális is lehet, ha nincs olyan friss, meggyőző vezető csapat, amelyik ezt a programot, annak főbb hívószavait nem csak tehetséges aktivisták, de az elfásult választópolgárok számára is vonzóvá és átélhetővé tudja tenni.

2013. február 11., hétfő

Laikus megfontolások pápaválasztás előtt

A híradások arról szólnak, hogy meglepetést okozott magas egyházi körökben Benedek pápa lemondása. Fogadjuk el ezt igaznak, bár nem biztos, hogy nem volt egy szűkebb kör, amelyik be volt avatva a várható fejleményekbe.

Ratzinger tevékenységének értékelése alighanem hosszú időn át vitakérdés lesz különféle körökben - tájékozottakban és nem tájékozottakban egyaránt. A vélemények nyilván függenek attól, hogy ki milyennek látja a katolikus egyház helyzetét a világban és a számos létező probléma közül melyeket emeli ki. De nyilván az utód személyének ismerete is bele fog játszani az értékelő vita alakulásába. Mint ahogy az is lényeges szempont lesz a vitában, hogy a legtöbbek által konzervatívnak ítélt pápa magával a lemondással egy hosszú egyházi gyakorlattal ment szembe, ami által az újító, a korszellemhez alkalmazkodó utolsó markáns vonás átrajzolhatja a portréját.

Spekulatív úton több model is felvázolható, amely lényegesen átalakíthatná a jelenlegi katolikus egyházat ilyen, vagy olyan irányban. De ezek a spekulációk azonnal érvényüket vesztik, mihelyt ismeretessé válik az új pápa személye, megtartja "székfoglalóját", kinevezi jelöltjeit a különféle posztokra és kiderül, hogy első lépéseit az egyházon belül az illendőn túl is erős konszenzus ővezi, vagy életjelt adnak elégedetlen irányzatok. A laikus csak annyit konstatálhat, hogy a pápaválasztás során bevezetett kétharmados szabály alighanem kompromisszumos jelöltet fog trónra emelni. Hogy aztán az előzetes kompromisszum a működés során mit fog eredményezni, az úgyse számítható ki előre - még a konkláve tagjai számára se.

Ha a fontolgató laikus történetesen európai, akkor nyilvánvalóan az egyház élén bekövetkező változás Európára gyakorolt hatása különösképpen érdekli. Annyi megkockáztatható, hogy még ha európai bíborost is választanának ismét pápává (ami a találgatások szerint távolról sem valószínű), aligha fogja gondolkodását olyan mértékig meghatározni az európai 20. század világa, mint VI. Pálét, II. János Pálét és XVI. Benedekét.



2013. február 10., vasárnap

Orbán és az EU

Egy világ, amit nem ismerünk. Néha kapunk róla híreket. Akárcsak a keleti szélről. De nem értjük. Odi et amo. Ennyit látunk. Sok odautazás. Sok konfliktus. Sok nyilatkozat. Haláljóslat és győzelmi jelentés. Oldás, vagy kötés?

Nem ismerjük, nem tudjuk. Ez a magyar politikai élet rejtett dimenziója. Annyit azonban tudunk, hogy semmi se drága azért, hogy kiszabaduljon a túlzott deficit eljárás alól. De hát akkor ez mégiscsak egy fontos zsüri! Fontos, mert EU-s pénzek. Az sem mindegy, hogy mennyi. De mennyire nem mindegy! Mi ott tagok vagyunk! Tagdíjat fizetünk. Mennél kevesebbet! Kapjunk érte vissza a mienkből mennél többet! Csak az a mi fejlesztési pénzünk! Nagyonis a mienk!

Brüsszel nem  fog diktálni! Értjük. Nem értjük. Fenekedés, de megszavazzuk. Mert az nem az, ami lett volna. De mégiscsak az. Mert van vétójogunk. De nem használjuk. De használhatnánk. De akkor jönnének retorziók viselt dolgainkért. Retorziók? Mit képzelnek?! Még hogy visszatartják a pénzünket? A mienket? Azt nem! Azért harcolunk! Ott győzünk!

Két pogány közt egy hazáért!!! Pogány? Pogány az EPP? De hisz a kereszténység védőbástyái voltunk, vagyunk, leszünk! Oda tartozunk. Alelnökök vagyunk! De nem jelöltetjük újra magunkat! De a világszervezetben igen! Ja, hogy a sámántánc. Miféle sámántánc?!

Így élünk Európában.

2013. február 8., péntek

Másféle politika

A politika kétféle lehetőségét illetően célszerű változatlanul elfogadni Kossuth elhíresült szembeállítását: "Politikára nézve a háznak kettő közt kell választani: vagy indul ki abból, mit kívánnak a körülmények, vagyis más szóval, mit kíván a politika, mely az exigenciák tudománya; vagy akar indulni elvekből. Én ugyan nem ismerek még országot, melynek ügyei – a körülmények változékonysága szerint változólag kellvén kormányoztatni – a katedra absztrakt elvei szerint intéztethettek volna minden időben egyiránt, különbség nélkül; de azért nem akarom mondani, hogy a ház ne tegye, hanem csak azt akarom, ha elvből indul ki, készüljön el azon elv vaskövetkezéseit mindenekben elfogadni." 

Szertenézve a demokratikus nagyvilágban azt láthatjuk, hogy a kormányképes nagy gyüjtőpártok ugyan lazán kötődnek valamilyen elvhez, de politikájukat alapjában a körülmények és a felismert teendők határozzák meg. Ezekkel birkóznak hol több, hol kevesebb sikerrel. Szigorúan elvi alapon kis pártok próbálnak jelentkezni, de ha bejutnak a Házba, rendszerint utoléri őket is a fenti dilemma és kettéhasadnak "fundikra" és "reálokra". Nincs ez másképp nálunk sem.

Demokráciákban harmadik lehetőség nincs. Nem így áll a helyzet a "homlokzat demokráciákban", ahol hosszabb - rövidebb ideig megpróbálkozhatnak olyan politikával, amelyik sem a körülményekhez, reális lehetőségekhez, sem pedig elvekhez nem igazodik. A voluntarista kalandorpolitika relatíve tartósan fenn képes tartani magát, ha vagy valami kelendő és ritka természeti erőforrást birtokol, vagy ha olyan a földrajzi elhelyezkedése, hogy tartósan patthelyzetben lévő két nagy erő szélárnyékában van. Ezek híján  is fennmaradhat rövidebb ideig, ha ügyesen és gátlástalanul kihasználja azokat a réseket, amik a nagy gazdasági és politikai rendszerekben mutatkoznak - különösen, ha azok válságot élnek át vagy éppen átalakulóban vannak. De a stabil alapok hiánya miatt az ilyen átmeneti sikerek hallatlanul törékenyek. Ezért a kalandorpolitika ugyan másféle, de mégse tekinthető mellérendelhető politika-típusnak a demokráciák világában.

2013. február 6., szerda

A választások tétje. a remény!

Az ország helyzete rossz - ezt a szakszerű statisztika és a közvélemény túlnyomó többsége tanúsítja. Közben a világ és benne különösen Európa tele van bizonytalansággal. Mindez azonban nem rendeződött néhány csomóponti probléma köré, amelynek erre vagy arra eldőlte változtathatná meg a helyzetet. E helyett egyre gyűlnek az újabbnál újabb, súlyosabbnál súlyosabb problémák, kétségek.

A képviseleti demokráciáknak van a problémák kezelésére egy univerzális receptje: a periodikusan megtartott választások. Mindazokban az országokban, ahol két politikai tömb áll egymással szemben, a választópolgároknak adva van a séma: vagy mindennek ellenére megtartják a kormányzó politikai tömböt, vagy felcserélik az ellenzékére. Akár azért, mert várnak ettől valamit, akár csak figyelmeztetésül a korábbi kormányzás embereinek. Feltűnhetnek időnként kérészéletűnek bizonyuló sikeres proteszt pártok is, lehet a szokásosnál kisebb a részvételi arány (kifejezést adva az általános elégedetlenségnek) és van a legválságosabb helyzetek gyógyszere: a nagykoalíció.

Magyarország némileg más. Itt a jelenlegi hatalom ambiciózus kísérletet tett a kéttömbűség felszámolására és egy egyközpontú tekintélyállam megteremtésére. A rivális tömböt sikerült nagyon legyőzni, hamar megjelentek és váratlanul sikeresek voltak a protesztpártok, de nem voltak veszélyesek a hatalomra. Adva volt egy gyors átalakítás, majd egy konszolidáció lehetősége. A hatalom erre képtelennek bizonyult, mindenekelőtt saját természetéből következőleg. Világos terve csak a hatalom teljességének megragadására volt, az ország működtetésére alkalmatlannak bizonyult. Mindenekelőtt azért, mert nem politikai tömbként viselkedett, hanem egyetlen zsarnoki természetű vezető tette bábjává a hatalom minden képviselőjét. Mind az országban, mind a nemzetközi színtéren folyamatos, gyakran öncélú és csak verbális konfliktusokat generált, a realitásokat pedig módszeresen, mintegy elvként kétségbe vonta. Az eredmény a nemzetközi elszigetelődés lett és az, hogy a kéttömbűség helyreállása kézzelfogható közelségbe került, annál is inkább, mert a proteszt - pártok sem voltak képesek megragadni jelentős tömegek bizalmát.

A választási ciklus lejártával mindkét politikai tömb megelevenedett, de a megfelelő étlapot ehhez láthatólag a kormányoldal állította össze. Belekezdett egy sikerpropagandába, amely a rossz helyzetet gátlástalanul jónak állítja be. Elkezdett -a szűk gazdasági mozgástér ellenére - valamennyit osztogatni úgy, hogy a keveset hangos propagandával  igyekszik felhabosítani. Kíméletlen karaktergyilkos kampányba kezdett a szembenálló tömb ellen. De ami a legfőbb: konkrét ígéretek nélkül is meglovagolja a reményt: eddig vetettünk, de majd jön az aratás.

Az ellenzéki tömb késésben van: nem találta meg sem a szervezetét, sem a taktikáját sem pedig nem tudta önmagát a remény letéteményeseként felmutatni. A jelenlegi hatalom színvonalas, realista kritikája célt ér egy tudatos, de eléggé szűk ellenzéki érzelmű tábornál, de e körön túl nem látszik hatásosnak. A jó nemzetközi kapcsolatok ugyan fontosak, de nem különösebben voksszerzőek. Az ország megoldandó problémáinak végtelenségig szaporodó sorolása pedig inkább a vállalkozás reménytelenségének benyomását sugározza, semmint reményt keltene a változás iránt. Ugyanígy annak taglalása, hogy milyen akadályt jelent majd egy kormányváltás után a gátlástalan ellenzék romboló tevékenysége - minden, csak nem kedvcsináló. Ráadásul az a politikai kavalkád, amit az ellenzék jelölt és önjelölt erői egymás ellen nap mint nap felmutatnak, nem a választók bizalmát kelti fel, hanem azzal éppenséggel ellentétes hatású.

Ha az ellenzék különféle nagyobb és kisebb erőcsoportjai nem kapnak sürgősen észbe, akkor az elégedetlen választók megmaradnak jelenlegi opciójuknál: nem akarnak részt venni olyan választásokon, amitől a maguk számára nem remélnek semmi jót. Az ésszerű az volna, ha azok a politizáló személyek és csoportok, akik és amelyek szintén nem látnak lehetőséget semmi jóra 2014-es szinten, már most hátrébb vonulnának és deklarálnák, hogy valójában rövid távon nem akarnak hatalomra kerülni. Azok pedig, akik látnak lehetőséget egy sikeres kormányváltásra, erőfeszítéseikből sokkal többet fordítanának arra, hogy a potenciális választóikban ehhez felébresszék a reményt.

Az ellenzéki oldalon egy kormányváltás szempontjából ez lenne logikus. Ám minthogy a személyes és csoportos érdekek szerteágazóak, időhorizontjuk is egymástól eltérő, kevéssé valószínű egy ilyen letisztulás bekövetkezése belátható időn belül. S amit ez megfojt, az éppen az a széleskörű reménykedés, ami a jelenlegi hatalom elsöpréséhez szükséges lenne.

Mindezek mellett és felett ott lebeg a közös remények bármikor bekövetkezhető ellentettje: egy államcsőd. De utána is van élet - mondhatják Örkény ismerői és reménykedhetnek özvegy Varsányinéban.


2013. február 4., hétfő

A parazita nemzeti tőke ismét válaszúton

Hónapokkal ezelőtt írtam arról, hogy - bár lenne ok az önkéntes önkorlátozásra is - "A parazita nemzeti tőke nem adja fel "  (2012. SZEPTEMBER 27., CSÜTÖRTÖK)               Eddig ezen az úton nem állította meg őket semmi, mert a pénzpiacok szokatlan és speciális helyzete miatt az Orbán kormány képes volt magát - kerül, amibe kerül alapon - a piacokon finanszírozni és úgy ért véget az IMF - hitel körüli rosszhiszemű játszadozás, hogy az államcsőd közvetlen veszélye ma sem áll fenn.

Azóta azonban két dolog megváltozott. Olyan mozgások indultak meg a politikai baloldalon és a politikai spektrum közepén, hogy kialakult egy lehetséges hatalmi váltás bázisa választások útján. Lehet vitatni, hogy ez éves távon reális alternatíva-e, vagy sem, de tény, hogy a centrális erőtér, az egypólusú politizálás végérvényesen megbukott. A másik az.hogy költségvetési zsonglőrködéssel az éves hiány kordában tartható ugyan, de ennek ára a gazdaság fejlődésképtelensége (netán lefelé menő spirálja) és a kormányzat politikájára válaszoló nemzetközi gazdasági és politikai elszigeteltség. Ráadásul az IMF körüli pávatánc véget ért ugyan, de az EU körüli nem, hiszen az ország erősen függ az onnan érkező támogatásoktól és ezen túlmenően sem lenne képes az EU-n kívül megállni a saját lábán. Meghiúsultak a magyar kormány reményei az EU gyors szétesésével kapcsolatban is.

Ami pedig korábban is közvetlen formában veszedelmes volt a magyar különút számára, hogy megfordul a trend a pénzpiacokon, Magyarország nem jut még elviselhető áron külső hitelekhez, ezért bármikor bekövetkezhet a forint összeomlása, majd az államcsőd - az változatlanul fennáll. Ezt pedig ez a kormány - politikai felhatalmazás ide, vagy oda - nem képes túlélni. A csőd bekövetkezhet néhány hónapon belül is, de ha folytatódik a hazárdjátékos szerencsés sorozata, akkor a mostani baljós, de manifeszt katasztrófáig el nem jutó állapot kitarthat a választásokig is, sőt valamivel azon is túl. Ez meg az ellenzék helyzetét teszi felettébb nehézzé, hiszen nem mutathat oda egy csődbe jutott országra, hogy nézzék, innen kell valahogy visszarángatni az országot a viszonylag normális állapotok közé - tessenek ehhez mérni teljesítményünket. Ez fékezheti hatalomváltó elszántságukat.

Más azonban a helyzet a nemzeti tőke szemüvegén keresztül. Reprezentánsai fel tudják mérni, hogy mit okoz számukra rövid és hosszú távon egy államcsőd. És mennyiben súlyosbítja egy beállt csőd során helyzetüket, fenyegeti egész egzisztenciájukat, ha az a jelenlegi hatalom oldalán találja őket. Van egy szűk oligarcha kör, amely annyira össze van fonódva a jelenlegi hatalommal, hogy attól elszakadni eszébe se juthat. Ennek egy csőd utáni helyzetben vagy a külföld adhat menedéket, vagy büntetőjogi következményekkel is számolnia kell. De a nemzeti tőke tágabb, a hatalomhoz ennyire közel nem álló köre most válaszút előtt áll. Eddig is csak úgy általában volt kedvezményezettje a kormánypolitikának, de mindenütt beleütközött a "még egyenlőbb" oligarchákba. Tudja azt is, hogy egy csőd után egy másik kormány is csak külföldi segítséggel konszolidálhatja az országot. Abból a segítségből pedig nekik is jut, ha időben leszakad a jelenlegi hatalomról és oligarcháiról. És ez az "időben" - valamikor mostanában van.

Ha a nemzeti tőke józanul kalkuláló része elszánja magát a jelenlegi hatalomtól való leválásra, akkor fel van adva a lecke a különféle ellenzéki erőknek: mihez kezdenek velük.

2013. február 3., vasárnap

Pártok, vajúdó pártcsírák és pártellenesség az ellenzéki oldalon

A létező ellenzéki pártok nem elég attraktívak. Ezért hiába esett vissza jó alaposan a Fidesz támogatottsága, a közvéleménykutatásokon a meglévő ellenzéki pártok csak igen keveset profitáltak. Az LMP olyannyira nem, hogy még a parlamenti frakciója is kettéhasadt. Az MSZP addig tudta egységes és kormányzásra készülő párt benyomását kelteni, amíg nem látszott tényleges esély egy szövetségesekkel összefogó választási győzelemre. Amint igen, azonnal jelentkeztek a párt alvó platformjai, hogy ők is beleszólást és részt kapjanak a csapatban. A nem elkötelezett ellenzéki választó ezektől a fejleményektől nem kap több kedvet arra, hogy a parlamenti ellenzéki pártokra szavazzon.

A helyzetet látva bepróbálkozik számos kis, feltűnni próbáló párt vagy pártkezdemény - hátha kaphatna ő is az ellenzéki tortából. Semmi jele, hogy akár önállóan, akár egy összefogás részeként valóban kaphatna.

Feltűnt aztán az Együtt2014, amely azonnal megragadta sok pártot választani nem tudó potenciális ellenzéki szavazó fantáziáját. Ernyőszervezet akart lenni, amely szárnyai alá gyűjti az ellenzéki pártokat, mozgalmakat és választókat és mint ilyen lesz képes győzelemre segíteni a következő választásokon egy alternatív erőt. Hamar kiderült azonban, hogy a parlamenti pártok ennél többre tartják magukat: más ernyője alá nem gyülekeznek. Az Együtt2014 arra jutott, hogy ha az állandóan változó választási és választási eljárási törvénykezés körülményei között politikai tényező akar lenni, akkor saját kebelén belül pártot is kell alakítania, különben elveszti lehetséges szavazóit. Igen, de az egymással ünnepélyesen összefogott mozgalmárok nagy részének nem izlik a párt - lét : amit szervezettségben és hatékonyságban nyernek, azt személyenként és csoportosan szükségképpen megfizetik autonómiájuk egy részének, korlátlan személyes szabadságuknak feladásával. Ezt sokan nem akarják vállalni. Pedig - ezt nekik is tudniok kell - nagy úr a célracionalitás, a meglévő erőtényezőkkel való kötelező kapcsolatépítés, a jelöltek és aktivisták kiválasztása - hogy ne soroljuk tovább. Az lenne jó, ha belátnák, az a legfőbb missziójuk, hogy a választásokon elinduló ellenzéki pártok lehetőleg a jobbik arcukat mutassák és ténylegesen is annak megfelelően politizáljanak.

Ráadásul közben új, virulens mozgalmak is feltűntek, amelyeknek a párt - fóbiájuk még ennél is erősebb: generációsan is, világképben is új lapot akarnak nyitni. Hosszútávra. Ami rendben is lenne. Csak azonnal felvetődik a kérdés: mi lesz addig?

Aligha vitatható, hogy az Orbán rendszer leváltása csakis egy viszonylag tiszta választásokon történhet meg, akár beáll addig egy gazdasági krízis, akár eldöcög addig ez a mai hatalom. Ahhoz pedig el kell indulni a választásokon az ellenzéki erőknek valamiféle szabványosított formában, képviselőket kell állítania, akik közül meg is választanak annyit, hogy többsége legyen a következő parlamentben és az - ha már bekerült - szilárdan támogasson is egy új kormányt. Aki ezt nem látja be, az fantaszta vagy szándékos károkozó. Ha egyik se, akkor végig kell gondolnia a párt- kereteket nem vállaló mozgalmároknak, hogy mit beszéljenek és mit tegyenek.

Egyrészt abba kell hagyniuk az öncélú, maga - mutogató pártellenes tirádákat. Lehet bírálni a mind a képviseleti demokrácia szükségszerű negatív velejáróit, még inkább a konkrét pártokat, azok konkrét lépéseit, programelemeit. De szükséges lenne ebben egy belső mérték, amely kibic - mivoltukról és annak gyengeségeiről folyamatosan tudomást vesz. (Nem követve a "kibicnek semmi se drága" közhelyet.) Ha egy mozgalom a fejlemények során - mint már utaltunk rá - "pártközeli" lesz, akkor ezt mondja is meg nyíltan, továbbá ügyeljen arra, hogy a közelálló pártra ne olyan formában (például nyilvánosan) akarjon nyomást gyakorolni, amivel egyrészt elriasztja annak szavazóit, másrészt bizalmatlanná teszi a nyomásgyakorlása révén  a hozzá közel állóval szemben az azzal együttműködő többi pártot.

Vannak, lesznek azonban ezeken a "pártközelieken" kívül nem pártközeli mozgalmak is. Felelősségük ez utóbbiaknak is van az ország sorsa rövidtávú alakulásáért. Akkor is, ha ma ezt nem hajlandók  belátni, elismerni. Rendben van, ne álljanak oda egyik a választásokon induló szereplő mellé se. De ha a demokrácia hívei, akkor tegyék folyamatosan nyilvánvalóvá, hogy résztvevői, hívei igenis el fognak menni szavazni és állampolgárokként, egyénekként a "kisebbik rosszra" fognak szavazni az indulók közül.

Természetesen lehet ettől eltérő magatartást is követni. Lehet tobzódni a kritikában és idioszinkráziában. Csak akkor ne sértődjenek meg, hogy ha azok, akik valamiféle választói elköteleződést vállalnak,  őket is a tűrhetetlen rendszer objektív támogatói és felelősei közé sorolják.