Az energiaárakról

Ahogy korunkban az elfogadható életet értelmezzük, ahhoz hozzá tartozik a fűtés, a világítás és az ételek megfőzése-megsütése. Ehhez a háztartásoknak energiára van szüksége, amit a települések többségének lakói a civilizált világban szolgáltató hálózatokból, vezetékekből szereznek be. Tudomásul véve, hogy az energiatermelés költséges, világos, hogy a háztartások kiadásaiban nagy tétel az energiaszámla. Helyenként és esetenként olyan nagy, hogy jelentős lakossági rétegek ezt a számlát nehezen, vagy egyáltalán nem tudják kifizetni. Ha egy kultúra nem tudja elfogadni, hogy ennek következtében háztartások, benne gyerekek nélkülözzenek alapvető szolgáltatásokat, akkor az első, evidensnek látszó gondolat, hogy az államnak valamit kell tennie a háztartások energiaköltségeinek mérséklésére vagy kompenzálására.

A gondolat már csak azért is kézenfekvőnek látszik, mert az energiaszolgáltató hálózatok és áraik mindenképpen valamiféle hatósági szabályozásra szorulnak. Ez a szabályozás valamilyen formában kiterjed az árakra, hisz egyfelől az energiakitermelés költségei a valóságban nagy mértékben szóródnak és a legdrágább, még használatban lévő források költségei lehetőséget adnak az olcsóbb források kitermelőinek, hogy aránytalan extraprofitra tegyenek szert, másrészt az energia a világ sok részén ritka jószág, úgyhogy a szabályozásnak a fair hozzájutást is biztosítania kell. Természetesen az árak hatósági féken tartása csak az egyik lehetséges eszköz a szociális szempontok érvényesítésére. A másik út a rászorulónak ítélt fogyasztók támogatása a legváltozatosabb eszközökkel. Ez utóbbi út bonyolult, számos megfontolást és döntést igényel és erősen megterheli az államok költségvetését. Ezért (különösen egy etatista hajlandóságú politikai vezetés számára) kedvezőbbnek kínálkozik a szolgáltatók megszorongatása az áraik mérséklése érdekében, végső soron pedig az energiaszektor államosítása.

Ha viszont a mélyére nézünk az energia-problematikának, akkor több alapvető kérdéssel kerülünk szembe. A mai energiatermelő, és -hálózati rendszerek, valamint az energiafelhasználási szokások egy korábbi időszakban, az olcsó energia korában alakultak ki. Ezért hatalmas tartalékok vannak a hatásfok javításában és a takarékosságban, ha végbemennek az ezt szolgáló beruházások. Ugyanilyen alapvető kérdés, hogy az energiatermelésen belül ma is dominánsak a fosszilis energiaforrások, amik korlátozottan állnak az emberiség rendelkezésére és használatuk szennyezi a környezetet. Bár a korábbi, közeli katasztrófát jósló számítások nem igazolódtak, a mélyükön meghúzódó indokok ettől még valósak. Ugyanakkor elmaradtak az energetika területén a várt tudományos és technológiai áttörések és a jelenlegi energiaárakon nem bizonyultak tömegméretekben gazdaságosnak az alternatív, megújuló energiaforrások. Hogy ezekben az alapvető kérdésekben a jövőben előrelépés történjen, annak egyik előfeltétele, hogy a magas energiaárak erre ösztönözzenek a piac oldaláról is.

A piactól önmagában azonban nem lehet remélni sem a hatékonyabb, takarékosabb energiafelhasználás, sem pedig az alternatív energiaforrások tömeges és gazdaságos előállítása megoldását. A nemzetközi és a nemzeti szabályozás nélkülözhetetlen ennek ösztönzésében, helyenként kikényszerítésében. A kikényszerítés egyik lehetséges eszköze az energiatermelők és a nagy (többnyire monopolhelyzetben lévő) szétosztó rendszerek megadóztatása.

Minthogy az energiatermelés nagyon érzékeny iparág, nagyon vigyázni kell a beavatkozás módjára és mértékére. Mind a túlszabályozás, mind a túladóztatás kontraproduktív lehet. Nem csak arról van szó, hogy – mint minden piaci tevékenységnek – ennek is előfeltétele, hogy profitábilis legyen és a bevétel megfelelően fedezze az amortizációt. Részben az energiaszektorban jelenleg piacon lévő cégektől lehet elvárni az új lelőhelyek felkutatását, ott a termelés kiépítését és az ennek megfelelő szállítóhálózat megteremtését. Ebbe adott esetben beleértendőek a kapacitásnövelő (új) beruházások is. Részben – ameddig érdekeik megkívánják –, illetve ezen felül az előállítási és szállítási energiaveszteségek leszorítását is. A szabályozásnál és az adóztatásnál azt is figyelembe kell venni, hogy országhatárokon átnyúló rendszerekről van szó, azaz a kiadások és a bevételek nem ugyanott jelentkeznek. Így a különböző szintű és jellegű hatóságok sokoldalúan koordinált tevékenysége alapvető fontosságú. Ha a nagy kitermelő országok csak mérsékelten hajlandóak a koordinációra, akkor mind a szabályozásban, mind a direkt és indirekt dotációban támogatni szükséges a verseny erősödését (az egyoldalú függések oldására) és az alternatív, újratermelődő energiaforrások részarány-növekedését az ésszerű határokon belül.

Mindebből a fogyasztói árakra nézve az következik, hogy nem azok leszorítására célszerű törekedni, hanem a szektorban keletkezett profit újraelosztására. Az újraelosztás során valamilyen formában pénzt kell juttatni a lakosság erre szociálisan rászoruló részének és az erre rászoruló intézményeknek és vállalatoknak is. Lehetőleg természetesen olyan formákban, amely a szigorú energiatakarékosságban teszi őket érdekeltté. De a profit újraelosztása során a bevételekből jutnia kell az energiaszektorral kapcsolatos nem vállalati kutatás-fejlesztésnek is, meg – mint láttuk – a piacra lépő újaknak. Ami egyben azt jelenti, hogy a magas energiaárakra kivetett számottevő, de differenciált adókból egy távlatos gondolkodás esetén kevés juthat az államok általános költségvetési kiadásainak fedezésére. A magyar energiapolitika az ésszerű törekvésekkel szinte mindenben szembe menni látszik.