Az ország helyzete rossz - ezt a szakszerű statisztika és a közvélemény túlnyomó többsége tanúsítja. Közben a világ és benne különösen Európa tele van bizonytalansággal. Mindez azonban nem rendeződött néhány csomóponti probléma köré, amelynek erre vagy arra eldőlte változtathatná meg a helyzetet. E helyett egyre gyűlnek az újabbnál újabb, súlyosabbnál súlyosabb problémák, kétségek.
A képviseleti demokráciáknak van a problémák kezelésére egy univerzális receptje: a periodikusan megtartott választások. Mindazokban az országokban, ahol két politikai tömb áll egymással szemben, a választópolgároknak adva van a séma: vagy mindennek ellenére megtartják a kormányzó politikai tömböt, vagy felcserélik az ellenzékére. Akár azért, mert várnak ettől valamit, akár csak figyelmeztetésül a korábbi kormányzás embereinek. Feltűnhetnek időnként kérészéletűnek bizonyuló sikeres proteszt pártok is, lehet a szokásosnál kisebb a részvételi arány (kifejezést adva az általános elégedetlenségnek) és van a legválságosabb helyzetek gyógyszere: a nagykoalíció.
Magyarország némileg más. Itt a jelenlegi hatalom ambiciózus kísérletet tett a kéttömbűség felszámolására és egy egyközpontú tekintélyállam megteremtésére. A rivális tömböt sikerült nagyon legyőzni, hamar megjelentek és váratlanul sikeresek voltak a protesztpártok, de nem voltak veszélyesek a hatalomra. Adva volt egy gyors átalakítás, majd egy konszolidáció lehetősége. A hatalom erre képtelennek bizonyult, mindenekelőtt saját természetéből következőleg. Világos terve csak a hatalom teljességének megragadására volt, az ország működtetésére alkalmatlannak bizonyult. Mindenekelőtt azért, mert nem politikai tömbként viselkedett, hanem egyetlen zsarnoki természetű vezető tette bábjává a hatalom minden képviselőjét. Mind az országban, mind a nemzetközi színtéren folyamatos, gyakran öncélú és csak verbális konfliktusokat generált, a realitásokat pedig módszeresen, mintegy elvként kétségbe vonta. Az eredmény a nemzetközi elszigetelődés lett és az, hogy a kéttömbűség helyreállása kézzelfogható közelségbe került, annál is inkább, mert a proteszt - pártok sem voltak képesek megragadni jelentős tömegek bizalmát.
A választási ciklus lejártával mindkét politikai tömb megelevenedett, de a megfelelő étlapot ehhez láthatólag a kormányoldal állította össze. Belekezdett egy sikerpropagandába, amely a rossz helyzetet gátlástalanul jónak állítja be. Elkezdett -a szűk gazdasági mozgástér ellenére - valamennyit osztogatni úgy, hogy a keveset hangos propagandával igyekszik felhabosítani. Kíméletlen karaktergyilkos kampányba kezdett a szembenálló tömb ellen. De ami a legfőbb: konkrét ígéretek nélkül is meglovagolja a reményt: eddig vetettünk, de majd jön az aratás.
Az ellenzéki tömb késésben van: nem találta meg sem a szervezetét, sem a taktikáját sem pedig nem tudta önmagát a remény letéteményeseként felmutatni. A jelenlegi hatalom színvonalas, realista kritikája célt ér egy tudatos, de eléggé szűk ellenzéki érzelmű tábornál, de e körön túl nem látszik hatásosnak. A jó nemzetközi kapcsolatok ugyan fontosak, de nem különösebben voksszerzőek. Az ország megoldandó problémáinak végtelenségig szaporodó sorolása pedig inkább a vállalkozás reménytelenségének benyomását sugározza, semmint reményt keltene a változás iránt. Ugyanígy annak taglalása, hogy milyen akadályt jelent majd egy kormányváltás után a gátlástalan ellenzék romboló tevékenysége - minden, csak nem kedvcsináló. Ráadásul az a politikai kavalkád, amit az ellenzék jelölt és önjelölt erői egymás ellen nap mint nap felmutatnak, nem a választók bizalmát kelti fel, hanem azzal éppenséggel ellentétes hatású.
Ha az ellenzék különféle nagyobb és kisebb erőcsoportjai nem kapnak sürgősen észbe, akkor az elégedetlen választók megmaradnak jelenlegi opciójuknál: nem akarnak részt venni olyan választásokon, amitől a maguk számára nem remélnek semmi jót. Az ésszerű az volna, ha azok a politizáló személyek és csoportok, akik és amelyek szintén nem látnak lehetőséget semmi jóra 2014-es szinten, már most hátrébb vonulnának és deklarálnák, hogy valójában rövid távon nem akarnak hatalomra kerülni. Azok pedig, akik látnak lehetőséget egy sikeres kormányváltásra, erőfeszítéseikből sokkal többet fordítanának arra, hogy a potenciális választóikban ehhez felébresszék a reményt.
Az ellenzéki oldalon egy kormányváltás szempontjából ez lenne logikus. Ám minthogy a személyes és csoportos érdekek szerteágazóak, időhorizontjuk is egymástól eltérő, kevéssé valószínű egy ilyen letisztulás bekövetkezése belátható időn belül. S amit ez megfojt, az éppen az a széleskörű reménykedés, ami a jelenlegi hatalom elsöpréséhez szükséges lenne.
Mindezek mellett és felett ott lebeg a közös remények bármikor bekövetkezhető ellentettje: egy államcsőd. De utána is van élet - mondhatják Örkény ismerői és reménykedhetnek özvegy Varsányinéban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése