Arcokat megtanulni

A közvéleménykutatások során, amikor a politikusok népszerűségét vizsgálják, mellé szokták tenni az ismertségére vonatkozó adatot is. Nagyon helyesen, mert az utóbbi nélkül nem igazán értelmezhető az előbbi sem. De mit jelent ez az ismertség? Azt, hogy a válaszoló azt mondja: ismeri. Nem sok .Alig több annál, mint ha azt mondja, hogy nem ismeri.A nevét tehát felismeri, de hogy tud-e hozzá valamit, tettet vagy arcélt is kötni, az már erősen kétséges. Már csak azért is, mert nagyon kevés manapság az olyan politikus, aki rendelkezik ilyennel. Ezt "honorálja" a lakosság azzal, hogy "blokkban" ítéli meg (mondhatni ítéli el) a pozicionált politikai elitet: nagyon szűk, meglehetősen negatív sávba esnek az átlagos politikus-népszerűségek. A köztük lévő kis különbségeket, minimális havi elmozdulásokat csak az elemző szakember tudja érdeklődéssel vizsgálni, de már az ilyesmi iránt érdeklődő újságolvasó se rágja le a körmét e miatt az izgalomtól. Ám önmagában az ismertség és az, hogy mégiscsak van valakinek másokkal össze nem téveszthető karaktere, nem tűnik itt és most valami jó ajánlólevélnek. Az ilyen politikusokat rendszerint a népszerűségi lista legalján lehet megtalálni.

A dolgot el szokás intézni azzal, hogy az egész magyar politikai osztálynak meglehetősen negatív a megítélése, nincs megbecsülése. Ez meg is felel a valóságnak és annak, hogy az ország ügyei az utóbbi években a közmegítélés és a statisztikai adatok alapján rosszul mennek.Az uralkodó hatalom számára a kialakult helyzet ugyan nem örvendetes, de elviselhető. Minthogy egy vezér tartja kezében az egész kormánypárti frontot, neki nincs szüksége táborában önmagánál sokkal népszerűbb figurákra, pláne nem önálló arcélű politikai személyiségekre. Saját erősen mérsékelt népszerűségét biztosan elmagyarázza magának vállalt feladata gigászi voltával és megnyugtatja, hogy a relatíve kisszámú támogatójából viszonylag sokan őt a maximumra értékelik. S minthogy az ellenzék sem vonultat fel vonzó, népszerű politikusokat, nem érzi pozícióját veszélyeztetve.

A legnagyobb ellenzéki párt egyelőre szintén csak a kormánypárthoz méri magát és ezért nem nyugtalan. Az, hogy elnöke valamivel népszerűbb a miniszterelnöknél, szintén megnyugtatónak tűnik számára. Arra láthatólag nem gondol sem a párt, sem az elnöke, hogy az elmúlt két évben fő feladatuk a megújulás volt, aminek jegyében - sportnyelven szólva - lecserélték az első sorukat, ám ennek kézzelfogható sikerét a politikusi népszerűségi adatoknak tükröznie kéne.Ennek nyoma sincs. A pártelnök is saját vezetői "felépítésére" helyezi a hangsúlyt s ennek jegyében láthatólag nem zavarja, hogy az újak közül senki se robbant be ígéretként a köztudatba.Nem számol azzal, hogy az ismertségben még mindig sokkal jobban álló pártbeli régiek közül bármelyik bármikor valami figyelemkeltő akcióval, szöveggel előállhat és ezzel felforgathatja azt, amit ő szívós munkával felépített.

De hasonló magatartás jellemzi a parlamentben jelen lévő új, kis pártokat is. Azok is midenekfölött első embereiket akarták mennél jobban pozicionálni, aminek keretében a "csapat" tagjai által felkeltett esetleges figyelem inkább zavaró tényezőnek minősül(ne). Talán egy kissé más az LMP helyzete, ahol kifejezetten a támogatói háttér szűk körében - és a média szekundálása mellett - a csapatból is néhányan bizonyos ismertségre és önálló profilra tettek szert. Kérdés, hogy ez a frakciószakadás után konvertálható-e politikai előnyre valamelyik oldalon, vagy elnyeli őket az általános szürkeség.

Nem meglepő, hogy az ilyen helyzetkép alapján számos korábbi politikus újra önálló párt vagy más szervezet képviselőjeként próbál visszakerülni a politikai színpadra. Kétségtelen előnyük, hogy az ismertségük eleve többé - kevésbé adott. De ugyanez a hátrányuk is: széles körökben bukott politikusoknak tartják őket. Ezért ezek a gomba módra szaporodó kezdeményezések aligha fognak sikerre vezetni.

Egyetlen kivétel jelentkezett csak a megalakulni készülő pártok világában, amelyik többet ígért, de az is csak akkor, ha a lehetőségeit optimálisan használja ki. Az E2014 októberi jelentkezésekor erősen megmozgatta a pártokkal szemben szkeptikus potenciális ellenzéki szavazók anonim táborát. Egy pártonkívüli, bizonyos  sikerességi nimbusszal rendelkező volt miniszterelnök komoly szakértői bázissal a háta mögött, egy a személyes politikusi sikert elérő "bohócpár" dinamikusabb tagja által vezetett, országosan építkező, valamelyes szakszervezeti hátterű Szolidaritás és az addig arctalan, sikeres utcai kormányellenes tüntetéseket szervezni tudó civil értelmiségi Milla a homályból előlépett vezetője olyan triumvirátusként lépett elő, amely "együtt" képes lehet megmozgatni az eutrofizálódott állóvizet. Az azóta eltelt hónapokban a jó start után ők is lefékeződtek. Érdemük, hogy a három vezető összefogási eltökéltsége nem kérdőjeleződött meg, de eddig nem találták meg azt az utat, amelyik a hólabdából egyre növekvő lavinát csinált volna. Alighanem a jövendő sikerük vagy kudarcuk kulcsa az ő esetükben is az arcokon múlik. Mert kétségtelenül sokat érhet egy az ország vezetésére való alkalmasságát már bizonyított, nemzetközileg ismert régi - új politikus, egy kreatív népvezér, ha hagyják őt a maga részterületén kibontakozni és egy a civilség ájerét a politikába behozni tudó, ezáltal politizáló tízezrekre hatni tudó új szereplő. De - tudják, vagy nem tudják - az igazi sikert csak az hozhatja meg számukra, ha velük együtt több tucat új, karakterisztikusan érdekes "megtanulható arc" is feltűnik, akikből aztán egy csapat tud formálódni hetek, néhány hónap alatt. Csak így lehetnek a bizalmatlanok számára is elfogadottan újak és hitelesek, akiken nem fog a csikorgó, rutinos lejárató ellenpropaganda. Mert hiába van meg a szakemberek által fétisként megkövetelt program, ami akár még szakszerű és reális is lehet, ha nincs olyan friss, meggyőző vezető csapat, amelyik ezt a programot, annak főbb hívószavait nem csak tehetséges aktivisták, de az elfásult választópolgárok számára is vonzóvá és átélhetővé tudja tenni.