2017. március 25., szombat

Öngól?

Az EU-n belül a nemzeti szuverenitás elsődlegességét hangoztatóknak céltábláján mind a Bizottság, mind a Parlament kiemelkedő helyet foglalt el. Eltérő szerepkörben ugyan, de mindkettő a nemzetekfölöttiséget testesítette meg. Ellentétben a Tanáccsal, ahol a tagországok politikai vezetői ülnek és szavaznak. Amíg ott egyetlen szavazat is vétót jelentett, az egész Unió csak addig volt működőképes, ameddig nem volt kétséges, hogy az érdekérvényesítés mellett mindenki megállapodást is akar, tehát végülis mindig megszületik valamilyen kompromisszum. Ám a lassúság, a sok komplikált, egymásra rakódó kompromisszum akkora problémát, tehertételt okozott, hogy megszülte a törekvést olyan új szabályok bevezetésére, amely korlátozza az egyes tagországok zsaroló pozícióját. A notórius különútasok addig húzták az új szabályozás elfogadását, míg - mint utóbb ez kiderült - az eredmény már kevés volt a bomlási folyamat megállítására. A zsarolás is magasabb szintre lépett: egyre inkább teret nyert az Unióból való kilépés, mint fenyegetés. Minthogy közben a tagországok lakossága körében is egyre nőtt az elégedetlenség az EU-val szemben, a fenyegetés eszközeként a népszavazás adódott. Hogy ez mennyiben volt blöff a kormányok részéről és mennyire mérlegelték komolyan, azt a Brexit után már nem érdemes vizsgálni. Tény, hogy a népszavazás eredményének megismerésekor a kezdeményező Cameron lemondott és távozott a politikából.

Egy tagország kilépése korábban azért volt hatásos zsaroló eszköz, mert az valamilyen értelemben az eddigi EU kudarca, ezért ezt minden komoly résztvevő szerette volna elkerülni. A Brexit azonban olyan kihívás volt, amely végülis nem rengette meg az Uniót. Ezzel szemben válaszolni kellett erre is, meg az Uniót ért más új kihívásokra is. Így Trump USA elnök meghirdetett unortodox Európa-politikájára, az orosz politika offenzívvé válására, a török politikai fordulatra és ezáltal a migráció lehetséges újabb Európát elérő hullámára - hogy csak a legfontosabbakat említsük. S e mellett itt voltak a régi, megválaszolatlan kihívások, amelyek Európa fokozatos gazdasági, kultúrális és politikai szerepvesztésével jártak.

Az Unió vezető magja, így mindenekelőtt Németország és Franciaország politikai vezetői számára nyilvánvaló volt, hogy teljesen reménytelen dolog a sok kihívásra a 27-ek konszenzusával válaszolni.
Olyannyira  nem, hogy ennek konzekvenciáit annyira sürgetően le kell vonni, hogy nem lehet vele megvárni az esedékes német és francia választásokat sem. Megoldásként pedig az a régóta bujkáló, bizonyos elitcsoportokban régóta népszerű elképzelés mutatkozott, amit többsebességes Európának nevezünk és amit az EU a "megerősített együttműködés" formájában tesz lehetővé. vagyis, hogy az egyes témákban fokozottabb integrációt akaró országcsoport különmegállapodást köt, ami a későbbiekben nyitott a többi tagország előtt is.

A megerősített együttműködésekre az idén frissen megválasztandó német kancellár és francia elnök fogja szimbolizálni a demokratikus legitimációt. Így szabadabb a kezük olyan közös intézmények kialakítására is (az euroövezet, illetve a schengeni csoport analógiájára), amelyek eddig nem szerepeltek az Unió étlapján. S ez a politika minden bizonnyal vagy sikerre van ítélve, vagy legalábbis alkalmasnak bizonyul a kívülről érkező különféle bajok jobb kivédésére.A nemzeti szuverenitás bajnokai persze majd megpróbálnak ez ellen a fejlődés ellen berzenkedni, de a kilépés kilátásba helyezése immár nem hatékony zsaroló eszköz számukra, mert a közülük legjelentősebb Nagybritannia távozása után egy újabb kilépés az Unió margóján már biztosan nem rázná meg azEU-t.

A különútas kormányoknak (közülük mindenekelőtt a magyarnak) formálisan siker lehetne a többsebességes megoldás, ami kikerülhetetlenül a Bizottság és a Parlament szerepének bizonyos értelemben a csökkenésével is fog járni. Valójában azonban ezután ezeknek a kormányoknak kell azon igyekezniük, hogy ne sodródjanak teljesen a peremre, maradjon tartalma a regionális szervezetnek. Ezeknek a fejleményeknek a fényében a folyamatos provokációra alapozott magyar kormánypolitika bizonyulhat teljesen elhibázottnak és kontraproduktívnak. Ugyanis hiába játssza el majd, hogy a "nagyok" önkényének a vétlen áldozata, méltánytalan a vele való bánásmód - ennek az előzmények ismeretében a világban senki nem ad majd hitelt.

2017. március 19., vasárnap

Francia hadkötelezettség?

Emmanuel Macron úgy lett a francia elnökválasztás favoritja, hogy mind a jobbközép, mind a szocialisták jelöltje diszkvalifikálta magát és a volt szocialista miniszter új pártja élén azért látszott alkalmasnak Marine Le Pen  legyőzésére, mert semmi se szólt ellene. Most azonban váratlan témával hívta fel magára a francia választók figyelmét. Előbb az atomarzenál modernizációját mondta szükségesnek, most pedig demokratikus szellemben vezetné be újra az általános hadkötelezettséget. Ez alkalmas lehet, hogy olyan szavazókat is maga mellé állítson, akik eddig csak a szélsőjobbon vélték megtalálni hazafiasságuk képviseletét.

Az elgondolás azonban messze túlmutat a belpolitikai kontextuson. Eddig a NATO európai pillére katonailag igen gyenge volt, de ez azért nem jelentett problémát, mert egyrészt nem volt valós katonai fenyegetés a kontinensen, másrészt töretlennek látszott az USA eltökéltsége Európa katonai védelmére. Mostanra mindkét konstelláció érvényét vesztette. Így komolyan vehető saját katonai erő nélkül Európa politikailag egyre inkább kiszolgáltatott helyzetbe látszott kerülni. A gazdasági és politikai szempontból Európában domináns Németország sem történelmi, sem társadalmi-politikai okokból nincs (és a közeljövőben nem is lesz) abban a helyzetben, hogy egy felfegyverkezési kurzusba kezdjen. Viszont az a német-francia különleges viszony, amely az európai integráció motorja volt a II. Világháborút követően, és amiben a német gazdasági erő az atomhatalom Franciaországgal, mint politikai-katonai erővel egészült ki, újra visszanyerheti aktualitását.

Nem tartozik ide annak elemzése, hogy Franciaország milyen sokrétű belső problémák révén vesztette el korábbi erejét. Azt azonban le kell szögezni, hogy míg pro forma az EU magjának egyik kulcsországa kellett volna legyen, valójában a belső lakossági elégedetlenség egyik gócává vált és az fenyegetett, hogy a szélsőjobboldal győzelmével az EU sírásójává válhat. Ám a nemzetközi helyzet változásai most egy új kezdet lehetőségét csillantják meg a franciák számára. Nagybritannia távozását az Unióból előnyükre fordíthatják. S minthogy az integráció elmélyítése útján Európának az erre hajlandó része szerencsés politika esetén ismét világgazdasági - világpolitikai pólussá válhat, ennek katonai alátámasztására egyedül Franciaország vállalkozhat. Macron elképzelése a hadkötelezettség visszaállításáról ennek felismerésére utalhat.

Mindebben természetesen igen sok a "ha", így végképp korai lenne komplett forgatókönyveket felvázolni. De egy olyan lehetőség felbukkanását mindenképpen érdemes nyugtázni, amely pár hónapja még elképzelhetetlen lett volna.

2017. március 8., szerda

Keleti bővítés - újragondolva?

A Szovjet Birodalom összeomlása után politikai, gazdasági és katonai légüres tér keletkezett Kelet- Középeurópában. Politikai tekintetben egyértelmű volt azonnal, hogy a nyugati orientáció fog teret nyerni. Gazdasági tekintetben ugyancsak rögtön megjelent az állami szintű mentőöv, a tőke beáramlása pedig a törvényi környezet és a privatizációs módszerek függvénye volt az egyes országokban. Katonai tekintetben azonban nem volt világos, hogy a máltai megállapodás szelleme végülis mennyire fogja fékezni ezekben az országokban a nyugati integrációt.

Sajátos probléma volt az NDK sorsa. A német egység lehetősége váratlanul érte a Kohl kormányt. Egyrészt Németország egysége evidenciának tűnt, másrészt az NSZK mind politikai, mind katonai tekintetben olyan mértékig szerves részévé vált az euroatlanti integrációnak, hogy szövetségesei jóváhagyása nélkül nem dönthetett ebben. Az USA támogatása nem volt kétséges, annál inkább a legnagyobb európai szövetségesé, Franciaországé. Az USA számára az, hogy az NDK beolvasztása nagy gazdasági áldozattal jár az NSZK részéről, inkább pozitívum volt, valamint geopolitikai garancia. Francia részről azt látni kellett, hogy a "gazdasági óriás - politikai törpe" formulának mindenképpen belátható időn belül vége lesz, de hogy ezt gyorsítsák vagy inkább lassítsák, az meggondolás tárgya volt. Magának a német kormánynak is lett volna haszon egy francia ellenzésből: egy lassabb egyesülési folyamat kevesebb azonnali megterheléssel járt volna és nagyobb lehetőséget a lépések gondos megtervezésére. Minthogy Mitterand végülis a a DM feladása árán hozzájárult az azonnali német egységhez, Kohlnak nagy terhet kellett bevállalnia ahhoz, hogy ő legyen az egyesítő kancellár. Az egyesítés politikai, gazdasági (ráadásul az két márka közötti 1=1 átváltási aránnyal) gondjai mellé el kellett indulni az európai közös pénz irányába és el kellett ismerni Németország keleti határait.

A gyors német egység példát jelentett a közép-kelet régió egészének. Ugyanakkor Németország figyelmét és erejét lekötötték a belső problémák, így tradicionális befolyása, kapcsolatai ellenére nem állhatott az élére az egész keleti régió átalakulási folyamatának. A német tőke természetesen úgy terjeszkedett, ahogy lehetőségei és érdekei megkívánták és ha az egyes kormányok tanácsért a német kormányhoz fordultak, akkor ebben nem volt hiány. A keleti politikában a motor szerepe azonban az USA-ra maradt.

Az USA számára a régió tekintetében a fő motívum Oroszország - politikájának alátámasztása volt. Ehhez járult az is, hogy Jugoszlávia szétesése és a volt tagországok közötti háború szintén az USA számára jelentett megoldandó problémát, amelyben pl. Magyarországra is szüksége volt, mint stratégiai hátországra. Több teherátvállalást várt volna európai szövetségeseitől, de azokat lekötötték belső problémáik és tartósan is megfeleltek volna nekik azok az egyezmények, amiket a volt szocialista országokkal gyorsan megkötöttek. Az USA nyomásnak az EU sokáig ellenállt a keleti bővítés tekintetében. Így az USA volt kénytelen előzni a NATO bővítéssel. Minthogy Oroszországban ekkor tetőzött a belső zűrzavar, nem tudott hatékonyan tiltakozni az ellen, hogy a volt szovjet tagországok határain, illetve a Baltikumban volt tagországokban is megjelenik az USA hadsereg. Így már az EU sem húzhatta tovább a keleti bővítést. A  döntés nemszeretem voltát azzal tudta érzékeltetni, hogy nem egyenként, mérlegelve, hanem egyidőben, csoportosan lépte meg a bővítést.

Ám akárhogyan is került sor a NATO és az EU keleti bővítésére, ezt mind a két szervezet irreverzibilisnek tekintette és igyekezett (jól -rosszul) meg is felelni az ebből adódó feladatainak. Két eseménysor azonban szinte mindent kilendített a korábbi pályájáról. Az egyik az USA iraki katonai akciója volt, amely az elképzelésekhez képest nem csak sikertelen volt, hanem kedvezőtlenül rendezte át az egész ottani régió viszonyait. A másik a 2008-as pénzügyi világválság, amely nem csak a korábbi gazdasági trendeket és evidenciákat törte meg,hanem a fejlett országok lakosságát bizonytalanította el mind saját jövőjüket, mind a politikai rendszerük megfelelő voltát illetően. Ezzel párhuzamosan Putyin a maga módján reorganizálta az orosz államot és ezt követően a saját államhatárain túl is nagyobb befolyásra törekedett.

Eltekintünk annak felvázolásától, hogy mindez hogyan vezetett az USA Európa iránti érdeklődésének fokozatos csökkenéséhez, az EU szaporodó válságjelenségeihez, kríziseihez és hogy az orosz befolyás növekedése hogyan érintette különféle formában a kelet-középeurópai térséget - ismertként feltételezve ezt. Ezek a folyamatok lépésről lépésre mentek végbe és explicit formában nem vezettek a keleti bővítés újragondolására. Ma azonban már erre utaló jelek is szép számmal akadnak.

Korai lenne ma értékelni, hogy mik a konzekvenciái Trump elnök NATO és euroszkeptikus nyilatkozatainak, valamint Oroszországgal kapcsolatos nagyfokú megértésének. Távol vagyunk attól, hogy az amerikai politikai és katonai establishment feladta volna befolyási igényét régiónkkal kapcsolatban. De hogy az 1990 utáni offenzív lendületnek nyoma legfeljebb a Baltikumban látszik, az nyilvánvaló. Ahogy az a Trump féle elképzelés az EU-ban isegyértelmű visszautasításra talált , hogy akár katonailag is vegyék át az USA-tól a regionális felelősséget.

Az EU-nak válságjelenségei sorában amúgy is egyre több baja van a V4 csoporttal. Ha nem is egyforma mértékben, de ezek az országok tagságuk több, mint 10 éve alatt gazdaságilag nem közelítettek megfelelően az EU magjához, politikájukban és értékrendjükben pedig - lehet mondani - egyre távolabb kerültek tőle. Ugyanakkor nyíltan blokkolják azt a mélyítési folyamatot, amelyet a fejlett uniós államok egy része kikerülhetetlennek tart. Ennek következtében került előtérbe és minden bizonnyal kerül valamilyen formában megvalósításra is a többsebességes Európa.

A Brexit konkrét megvalósítása folyamatosan megmutatja, milyen károkat okoz a formális kilépés az EU-ból. Ezért a többsebességes Európa kialakulása során kevéssé valószínű, hogy a nemzeti szuverenitásukat középpontba állító tagországok erre az útra lépnének, még akkor sem, ha a kohéziós politikából vagy a közös agrárpolitikából származó pénzügyi transzferek elapadnának. De ha a formális tagság meg is marad, a magországok alighanem még az eddiginél is kevésbé fogják indíttatva érezni magukat, hogy beavatkozzanak az elkalandozó országok kül-és belpolitikájába. Sőt, a maguk orosz-politikáját is szabadabban tudják alakítani mind gazdasági, mind politikai tekintetben, ha ők és  Oroszország között ott van egy - valamilyen formában azért EU tag - Köztes-Európa. Ez pedig nagyon más, mint a keleti bővítés mögött állt koncepció volt.

Ha Európa sub rosa oldja meg keleti politikája újragondolását, mit tehet az Egyesült Államok? Azt, aminek jeleit úgyis látjuk. Mind katonai, mind pedig esetleges politikai érdekeit bilaterális alapon érvényesíti, amelyben egyaránt szerepet játszik az alku és a nyomásgyakorlás. Ezért Kelet-Középeurópa sem tud (és talán nem is akar) az USA-val szemben tömbként fellépni. És természetesen ugyanez igaz az orosz-kapcsolatokra nézve is.



2017. március 4., szombat

Lépéskényszerben az EU

A mostanság gyorsan változó világban az EU nem a döntési hajlandóságáról ismert. Valójában az alkotmány kudarca jelentette a végét annak a viszontagságosan, de töretlenül előrehaladó folyamatnak, amely során úgy látszott, hogy misszióját, a békés, integrálódó Európát teljesíteni fogja. Azóta sorra jöttek a kihívások, nőtt a bizalmi rés az Unió különféle szervei, a tagországok kormányai és - nem utolsó sorban - a választók és az Unió intézményei, politikája között. Így egyre inkább a rövid távú válságkezelés került előtérbe és halasztódott a szembenézés az alapvető problémákkal. Az Unió egybenmaradása is kétségessé vált. A Grexitre végülis nem került sor, viszont - sokak számára meglepetésként - a Brexitet egy kis többség megszavazta - és ez mindenképpen határkő az eddig csak gyarapodó EU történetében. Ha formálisan megkezdődnek a brit kilépési tárgyalások, az mindenképpen lépéskényszert, jelent, mert az asztal EU-s oldalán mindenképpen igeneket és nemeket kell mondani - bármennyire is elvitatkoznának még ezeken a kérdéseken egymással a tagállamok kormányai.

Az EU tehetetlensége megmutatkozott a 2015-ös menekültválság kérdésében is. Ez végülis azért nem vezetett valódi lépéskényszerhez, mert Németország különtárgyaláson meg tudott állapodni Törökországgal, amelynek következtében megszűnt az akut migrációs nyomás. Amint azonban ez a nyomás újra fokozódna, az ismét kiváltaná a lépéskényszert.

Hatalmas változás történt az USA- EU viszony alapjaiban Trump megválasztásával. A hidegháború korszak óta kisebb- nagyobb ingadozásokkal pártok feletti volt az USA Európa-politikájának lényege és ezt az EU-ban adottságként kellett tekinteni még a józan európai választópolgároknak is. Lehet azt mondani, hogy már Obama is csekély érdeklődést tanúsított az európai ügyek iránt és ez is oka volt az itteni erjedésnek, de ez eltörpül ahhoz az offenzív változáshoz képest, amellyel Trump nyúl a korábbi, bejáratott szisztémához. Az első ütés a vízum-ügyben már megtörtént és nem maradt el a talio-elvű Uniós válasz sem. Minden újabb markáns USA-lépés lépéskényszerbe fogja hozni az Uniót - bármilyen belső állapotban is lett légyen az éppen akkor.

Az USA megváltozott politikájára Oroszország a maga eszközeivel akar és fog is válaszolni. Az orosz manőverek a geopolitikai adottságok miatt nagy valószínűséggel minden esetben valamilyen formában érinteni fogják az európai országokat is. Ez pedig szintén folyamatos lépéskényszert fog jelenteni az Unió számára is - akár felkészül erre, akár nem.

Ezek a ma látható kényszerítő erők. Ehhez járulhatnak azok a "váratlan" lehetséges fejlemények, amelyek a világgazdaság egészét, vagy az Európától távolabbi területek katonai viszonyait rendezhetik át - és válaszokat igényelnek Európától.

Mindezekhez képest másodrendű, hogy mi az EU saját elképzelt "menetrendje", vagy hogy hogyan alakulnak az egyes tagországokban a választási eredmények. (Ez utóbbiak tekintetében van esélye annak, hogy a látható nagy zűrzavar lefékezi a választók proteszt-hangulatát és az óvatosak kerülnek mindenhol többségbe.) Az EU problémamegoldó képességének lebénulásához korábban az általános konszenzus -elv vezetett, ami implicit módon a hajdani lengyel liberum veto módjára működött. Ez mára már a kérdések egy részére az Uniós jog értelmében nem vonatkozik, de a rebellis országok szinte folyamatos vétó-fenyegetése és obstrukciója szinte észrevehetetlenné tette a jogi változást. Ha a külföldről eredő fenti lépéskényszerek önmagukban elegendőek lesznek az eddigi bénultság legalább részleges feloldásához (annál is inkább, mert a legerősebb különútas, Nagybritannia  immár nincs jelen a Tanácsban), akkor már nagyot változik a helyzet és megmozdul az Unió. Ha azonban ez nem elég, akkor az erősebb országok egyre inkább élni fognak az immár biztosított lehetőségükkel, az u.n.megerősített együttműködéssel. Így elég, ha legalább 9 tagország ad közös választ egy-egy kérdésben - s a többiek ebbe nem szólhatnak bele. Ha netán  jogi eszközökkel mégis vitatni próbálják az ilyen lépéseket, velük szemben lehet alkalmazható az obstrukció.A lecsökkent zsaroló potenciálú különútasok pedig meggondolhatják, hogy a de facto két, vagy többsebességes Európa még mindig többet nyújt-e nekik, mint a kiválás, vagy ők is az Unión kívüli léttel próbálkoznak. Ez a lehetőség azonban immár nem fenyegetés azoknak az országoknak, amelyek összefogva közös európai válaszokra törekszenek (vagy kénytelenek törekedni) mind az ad hoc válaszlépések, mind pedig a nagyrégió távlatait illetően.

Eddig az EU-val kapcsolatos patthelyzet feloldása szándék és elhatározás kérdése volt. Mostantól már nem az.