2020. június 21., vasárnap

Összefogás - vagy hanyatlás és káosz

Európa két világháborút zúdított a világra, epicentrumában a német-francia konfliktussal, de a háborúkat se tudta önerőből befejezni. Mindkétszer kellett hozzá az USA beavatkozása, amely területileg és hadipotenciált tekintve kívül maradt a tényleges hadizónán. Az első világháború után a a kirobbantót megbüntették, de ez csak még fenyegetőbbé tette egy újabb háborús revans kirobbanását. A Népszövetség erőtlen bábfigurának bizonyult a béke fenntartásában. Ismét az USA  európai hadbalépése volt szükséges ahhoz, hogy a második világháború a megtámadottak egyértelmű katonai győzelmével érjen véget. Am a korábbitól eltérően az euroatlanti világ egyetlen nagyhatalmává erősödött USA nem hagyta magára az öreg kontinenst, hanem csapatai és tőkéje tartósan domináns szerepben itt maradtak. Világuralmi térhódítása akkor előrelátó Európa-politikával párosult: gondot fordított mind az egész befolyása alá vont térség gazdasági revitalizációjára, mind a német-francia politikai megbékélésére. A liberális demokrácia vált a kontinens nyugati felén az egyetlen elfogadott politikai berendezkedéssé. Az amerikai védernyő alatt elindult az európai integráció is, amely a szén-és acélközösségből kis lépésenként szervesen fejődött a mai Európai Unióvá - miután a kontinens keleti felén a rivális gazdasági-politikai alternatíva, a Szovjetúnió vezette államszocialista berendezkedés kudarcot vallott és kvázi békésen felbomlott.

A Pax Americana ezt követő felbomlása olyan sokrétű problémaköteg, amelynek még csak felvázolására sincs itt mód. Az viszont megállapítható, hogy az EU attól volt és lehetett olyan, amilyen, mert keretéül a Pax Anericana szolgált. Adottságait és lehetőségeit is ez a keret szolgálta. Világosnak túnt, hogy az alaptendencia az elhatározott értékrend mellett a fokozódó integráció, amely ha itt-ott elakad, majd az idő meg fogja oldani azt, ami ezúttal nem sikerült. S hogy a válságai is végső soron az előrehaladását, megerősödését szolgálják. Az integráció két előretolt bástyája, az euro-övezet és a schengeni ővezet problémáival együtt is sikertörténet. A világrend, mind háttér annyira természetesnek tűnt, hogy nem is kellett arra gondolni, hogy hogyan hatna az Unióra, ha ez megrendülne.Amikor viszont az USA távolodni kezdett az európai ügyektől és egyre több más befolyásos ágens jelent meg a színpadon, az EU-n belül megerősödtek különféle centrifugális tendenciák nemcsak egyes államok, hanem egyes pártok, továbbá a választópolgárok szintjén is. Megkérdőjeleződhettek addig stabilnak tűnő kiindulópontok és értékek. Ennek leglátványosabb kicsúsodása a Brexit.

A választópolgár a létező és léptékében nagyon különböző problémák közül hajlamos az őt közvetlenül érintőket, vagy a neki maszlagként beadottakat sorolni előre és a távolabb állókat, nagyobb léptékűeket eltolni magától. Ha körülményeivel alapvetően elégedett, akkor fogékonyabb támogatni a nagyobb ügyekben tevékenykedőket, ha viszont nem, akkor hajlamos a neki sokat ígérők és bűnbakgyártók csapdájába esni. Így van ez az EU-val is: túl távol érzi magától, azért jobbára közvetítők döntik el, hogy pozitív várakozással van iránta, vagy akár az ellenségképébe kerül bele. Változékony és válságos körülmények között ez jelentős kockázatot rejt magába.

Ha a mostani, bizonytalan viszonyok tartósak maradnak, akkor az egyes államoknak módjában áll befelé centraliztálni, kifelé folyamatosan manőverezni, kisebb-nagyobb előnyöket hajszolni - vállalva ennek kockázatait is. Méretüknél fogva azonban vesztő státusuk programozottnak tekinthető. A másik út a tömbösödés. Együttesen eleve jobb az alkupozíciójuk és erősebb a hátterük - azon az áron, hogy valóságos vagy vélt szuverenitásuk újabb darabjáról lemondanak. Ugyanez a logika fokozottan érvényes akkor, ha stabilizálódik egy olyan világrend, amelyben a két "nagy" az USA és Kína, de a többiek sincsenek arra kárhoztatva, vogy valamelyikük önállótlan csatlósai legyenek.

Az EU létével lehetőség egy az alighanem új módon globalizálódó világrendben számottevő, egységként kezelhető tömbbé válásra. Ehhez azonban szervezetileg, gazdaságilag, katonailag, tudományosan, műszakilag és kultúrálisan fel kell nőnie erre a szerepre az új körülmények között.. Azt kifejezetten szerencsének (és nem szükségszerűnek) tekinthetjük, hogy a két ősriválisnak, Németországnak és Franciaországnak most éppen olyan kormánya van, amely ezt a helyzetet felismeri és azt is látja, hogy most van a kritikus időpont, amikor a térség sorsa hosszú időre eldől - s nem utolsó sorban hajlandó is tenni az integrálódó Európa sikeréért. A próbálkozásuk kimenetele azonban kétesélyes -  sok az ellenlábasuk tyúkszenperspektívájuk, vagy akár rossz szándékuk által vezetteve. Az édes kevés, hogy momentán zéró esélye van egy háborúnak a két tradicionális európai ellenfél között. Ettől még a régió hanyatlásba és káoszba süllyedhet, akár kisebb-nagyobb háborúkat se kizárva.

2020. június 12., péntek

Fb. bejegyzésem a politikai narratívákról

NARRATÍVA

A politikában divatszóvá vált - nem véletlenül. Az ipari korszakban a demokratikus országokban hosszabb periódusban a társadalmi szerkezet viszonylag stabil volt és nagyjából ennek feleltek meg a tartósan előtérben lévő nagy pártok. Mai szemmel láthatjuk a pártok jellegzetes, egymásétól eltérő világlátását, ideológiáját narratívának, de ez túl frivol megnevezés a sok élettapasztalattal alátámasztott, a családokban nemzedékről nemzedékre öröklődő felfogásbeli és a szavazásokkor ismétlődő pártválasztási tradíciókra.
A posztindusztriális, posztmodern korban felgyorsultak a változásak, kaleidoszkóp-szerűvé váltak az élettapasztalatok, az egyéneket nap mint nap információ-zuhatag éri, amelynek forrásai is áttekinthetetlenek. Így a választói magatartás is esetlegessé, instabillá válik. Aki politikaiag sikeressé akar válni, célravezető, hogy legyen narratívája - mondhatnánk sztorija, amely leegyszerűsíti hívei számára a bonyolult világot és megkíméli őket a különféle mozaikkockák egyéni összerakásának terhétől. Így nyerhetnek teret az egytémájú pártok is. De az egytémájúság egyben korlátot is jelent: sok napi, feszítő problémára nem kínál választ. A politikai szélsőségeken több esély volt és van meghökkentően új, univerzális "megoldást" kínáló narratíva megjelenésére, alátámasztva démonizált ellenségképpel, ami ellen a harc folyik. Ma már rendelkezésre állnak a reklámiparból átvett módszerek is, hogy az elég pénzzel rendelkező narratíva - nagyiparosok napi szinten szondázzák a közönségük hangulat- és igényváltozásait, s ezáltal kis változtatásokkal magukhoz tudják láncolni követőiket.

A magáról szolidságot, megbízhatóságot sugározni kívánó politikai közép ereje is, sebezhetősége is a pluralizmusában van. Így ezen túlmenő,sodró narratívája sincs. Amíg a választói szerint jól mennek a dolgok, nincs is rá igazán szüksége, Ha azonban a többség frusztrált és versenytársként egy agresszív, eszközökben nem válogató narratívával kell versenyeznie, akkor nehéz helyzetbe kerül. Valahogy meg kell erősíteni a maga iránti bizalmat és ráadásul az emocionális ráhatást sem nélkülözheti.

Magyarországon evidens, hogy az uralkodó rezsím nagy mértékben a narratívájával operál. A demokratikus ellenzéki pártok külön-külön kezdettől a hatalom felháborító akcióinak és működésmódjának leleplezésével próbáltak operálni - mindmáig eredménytelenül. Volt egy közös narratívájuk is: ez a magyar hatalom arcátlanul szembemegy szövetségi rendszerünk lefektetett normáival és értékeivel, amit a szövetségi rendszer nem fog eltűrni. Ez sem igazolódott a gyakkorlatban. Kilenc év kellett az ellenzéknek, hogy belássa:csak az összes ellenzéki erő összefogása lehet képes választásokon legyőzni a mostani hatalmat. Minthogy azonban az ellenzéki pártok továbbra is egymás ellen küzdenek a relatív befolyásuk növeléséért, közös narratíva kialakítása eleve szóba se jön.

Új ágens jelent azonban meg a magyar politikai arénában: a nagyobb városok ellenzéki önkormányzatai. Ráadásul nekik lehetőségük van nagyobb nyilvánossághoz eljutni, mint eddig volt az ellenzéki pártoknak. Az ő narratíva- képzésüknek is korlátot jelent, hogy mögöttük is a pártok állnak. Ám egy narratíva esélyük van: ha mi kormányzunk, akkor emberségesebb az életed, tisztelt választó, mint ha a mostani kormány teszi. Ezen az alapon lehet és kell egy eddig hiányzó versenyképes narratívát megalkotni - mennél hamarabb,

2020. június 4., csütörtök

Az állam hasznáról és káráról

A posztmodern világban úgy nézett ki, hogy a fontos tényezők pluralizálódtak. A különféle nemzetközi szervezetek és megállapodások, a nemzetközi pénzpiacok és egyéb nemzetközi hálózatok, a pénzteremtés lehetőségének pluralizálálódása., az internacionális nagyvállalatok,a nagy és a szociális média, az egyénekig is lemenő információszerzés szinte korlátlan lehetősége, a lokalitás megnövekedett szetepe és a civil társadalom mind mind lecsípkedett az államok monopol-szerepéből. A korábban  zárt totalitárius rendszerek versenyképtelennek bizonyultak a lberális demokráciákkal szemben és egy fajta nyitásra kényszerültek. A kialakult nemzetközi rendszer viszont egyre inkább csődöt mondott a lokális politikai krízisek kezelésében és alig volt képes kezelni a 2008-as nemzetközi pénzügyi válságot.

Egy ilyen efemer dolog, mint a koronavírus pandémia egy pillanat alatt megmutatta a tág értelemben vett posztmodern világrend gyengeségét és szükségessé vált a legitim erőszak monopóliumával rendelkező államok nélkülözhetetlen, mondhatni kizárólagos koordinatív szerepe. Sőt, mennél kevésbé volt demokratikus egy állam, annál természetesebben állt be ebbe a megnövekedett szerepbe és kényszerült rendszeridegen rendkívüli állapotot hirdetni. (Ha egy autoritér állam  mégis látványos különleges felhatalmazást eszközöl ki. annak speciális politikai okai voltak.) Más kérdés, hogy melyik állam eleve miben milyen kompetenciával rendelkezett és mennyiben volt képes a hiányokat hozzáértő szakemberek bevonásával csökkenteni. Az is utólagos elemzés tárgya lehet majd, hogy a járvány kezelése maga milyen országban mennyire volt sikeres. Minthogy az is, hogy a rendkívüli helyzet ugyan a kormányokat abba a helyzetbe hozta, hogy nekik kellett egy komplex problematikában a lehető legtöbb információ birtokába jutni. Ám hogy hol csak éltek ezzel, hol visszaéltek (információk elhallgatásával, hamis információt közlésével) az országonként erősen különböző.

Maga a járvány eleve nem csak epidemiológiai problémákat indukál, hanem egyre nagyobb mértékben gazdaságiakat és szociálisakat. Hogy ebben az egyes államok maguknak milyen szerepet szánnak és az mennyiben indokolt és mennyiben a lehetőségeiken eleve túlterjeszkedő, vagy éppen botrányosan szűkkeblű, az szerteágazó probléma, amit itt még csak felvázolni se tudunk ilyen terjedelemben.

Egy országról feltétlenül külön is szólni kell: ez Kína. Onnan indult a járvány és a védekezés során világszerte kiderült, hogy mindenféle termelési láncban ennek az országnak mennyire kulcsszerepe van. Kínát a mostani pandémia egy speciális történelmi szakaszban érte: éppen átmenőben van egy oligarchikus, önkorlátozó diktatúrából egy korlátlan egyszemélyi hatalomba.Ez megmutatkozott a járvány kíméletlenül erőszakos belső és a kifelé különlegesen titkolózó és félrevezető kezelésén. Ez olyan bizalnatlanságot keltett világszerte, amelynek hosszútávú következményei ma még beláthatatlanok.

Ami a hosszabb távot illeti, arról különböző elképzelések vannak forgalomban. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a járvány rövid idő alatt véget ér és a világgazdaságban kisebb módosulásokkal visszaáll a status quo ante. Mások - és ez tűnik reálisnak - úgy gondolják, hogy ez a járvány, illetve a lehetséges újabb járványok a jövőben is köztünk maradnak. Ahogy az általa kiváltott gazdasági és szociális következmények is. Ráadásul vannak olyan globális problémák (mint például a környezet rohamosan romló állapota vagy a várható népvándorlás), amelyek a válság akut szakaszában háttérbe szorultak, de bármikot a problémalista élére ugorhatnak.

S itt kerül újra előtérbe az államok szerepe. Ha a pandémia alatt - részben szükségszerűen, részben más ágensek híján - ennyire meghatározóvá váltak, nehéz elvárni, hogy ezt ne próbálnák tartósítani, és ebben sok helyen számíthatnak olyan közhangulatra is, ami ezt természetesnek veszi és támogatja, Így ezek a törekvések visszaélhetnek a demokrácia fogalmával is. Így hiába nyilvánvaló, hogy a globalizáció maga nem visszafordítható, csak a formái változhatnak, az állami mohóság és korlátoltság szükségképpen általános bizalmatlansághoz és végső soron pusztító konfliktusokhoz vezet, nem pedig a globális problémák sikeres kezelésére - a tévút elkerülésére inkább csak reményünk, mint biztosítékunk lehet.