Összefogás - vagy hanyatlás és káosz

Európa két világháborút zúdított a világra, epicentrumában a német-francia konfliktussal, de a háborúkat se tudta önerőből befejezni. Mindkétszer kellett hozzá az USA beavatkozása, amely területileg és hadipotenciált tekintve kívül maradt a tényleges hadizónán. Az első világháború után a a kirobbantót megbüntették, de ez csak még fenyegetőbbé tette egy újabb háborús revans kirobbanását. A Népszövetség erőtlen bábfigurának bizonyult a béke fenntartásában. Ismét az USA  európai hadbalépése volt szükséges ahhoz, hogy a második világháború a megtámadottak egyértelmű katonai győzelmével érjen véget. Am a korábbitól eltérően az euroatlanti világ egyetlen nagyhatalmává erősödött USA nem hagyta magára az öreg kontinenst, hanem csapatai és tőkéje tartósan domináns szerepben itt maradtak. Világuralmi térhódítása akkor előrelátó Európa-politikával párosult: gondot fordított mind az egész befolyása alá vont térség gazdasági revitalizációjára, mind a német-francia politikai megbékélésére. A liberális demokrácia vált a kontinens nyugati felén az egyetlen elfogadott politikai berendezkedéssé. Az amerikai védernyő alatt elindult az európai integráció is, amely a szén-és acélközösségből kis lépésenként szervesen fejődött a mai Európai Unióvá - miután a kontinens keleti felén a rivális gazdasági-politikai alternatíva, a Szovjetúnió vezette államszocialista berendezkedés kudarcot vallott és kvázi békésen felbomlott.

A Pax Americana ezt követő felbomlása olyan sokrétű problémaköteg, amelynek még csak felvázolására sincs itt mód. Az viszont megállapítható, hogy az EU attól volt és lehetett olyan, amilyen, mert keretéül a Pax Anericana szolgált. Adottságait és lehetőségeit is ez a keret szolgálta. Világosnak túnt, hogy az alaptendencia az elhatározott értékrend mellett a fokozódó integráció, amely ha itt-ott elakad, majd az idő meg fogja oldani azt, ami ezúttal nem sikerült. S hogy a válságai is végső soron az előrehaladását, megerősödését szolgálják. Az integráció két előretolt bástyája, az euro-övezet és a schengeni ővezet problémáival együtt is sikertörténet. A világrend, mind háttér annyira természetesnek tűnt, hogy nem is kellett arra gondolni, hogy hogyan hatna az Unióra, ha ez megrendülne.Amikor viszont az USA távolodni kezdett az európai ügyektől és egyre több más befolyásos ágens jelent meg a színpadon, az EU-n belül megerősödtek különféle centrifugális tendenciák nemcsak egyes államok, hanem egyes pártok, továbbá a választópolgárok szintjén is. Megkérdőjeleződhettek addig stabilnak tűnő kiindulópontok és értékek. Ennek leglátványosabb kicsúsodása a Brexit.

A választópolgár a létező és léptékében nagyon különböző problémák közül hajlamos az őt közvetlenül érintőket, vagy a neki maszlagként beadottakat sorolni előre és a távolabb állókat, nagyobb léptékűeket eltolni magától. Ha körülményeivel alapvetően elégedett, akkor fogékonyabb támogatni a nagyobb ügyekben tevékenykedőket, ha viszont nem, akkor hajlamos a neki sokat ígérők és bűnbakgyártók csapdájába esni. Így van ez az EU-val is: túl távol érzi magától, azért jobbára közvetítők döntik el, hogy pozitív várakozással van iránta, vagy akár az ellenségképébe kerül bele. Változékony és válságos körülmények között ez jelentős kockázatot rejt magába.

Ha a mostani, bizonytalan viszonyok tartósak maradnak, akkor az egyes államoknak módjában áll befelé centraliztálni, kifelé folyamatosan manőverezni, kisebb-nagyobb előnyöket hajszolni - vállalva ennek kockázatait is. Méretüknél fogva azonban vesztő státusuk programozottnak tekinthető. A másik út a tömbösödés. Együttesen eleve jobb az alkupozíciójuk és erősebb a hátterük - azon az áron, hogy valóságos vagy vélt szuverenitásuk újabb darabjáról lemondanak. Ugyanez a logika fokozottan érvényes akkor, ha stabilizálódik egy olyan világrend, amelyben a két "nagy" az USA és Kína, de a többiek sincsenek arra kárhoztatva, vogy valamelyikük önállótlan csatlósai legyenek.

Az EU létével lehetőség egy az alighanem új módon globalizálódó világrendben számottevő, egységként kezelhető tömbbé válásra. Ehhez azonban szervezetileg, gazdaságilag, katonailag, tudományosan, műszakilag és kultúrálisan fel kell nőnie erre a szerepre az új körülmények között.. Azt kifejezetten szerencsének (és nem szükségszerűnek) tekinthetjük, hogy a két ősriválisnak, Németországnak és Franciaországnak most éppen olyan kormánya van, amely ezt a helyzetet felismeri és azt is látja, hogy most van a kritikus időpont, amikor a térség sorsa hosszú időre eldől - s nem utolsó sorban hajlandó is tenni az integrálódó Európa sikeréért. A próbálkozásuk kimenetele azonban kétesélyes -  sok az ellenlábasuk tyúkszenperspektívájuk, vagy akár rossz szándékuk által vezetteve. Az édes kevés, hogy momentán zéró esélye van egy háborúnak a két tradicionális európai ellenfél között. Ettől még a régió hanyatlásba és káoszba süllyedhet, akár kisebb-nagyobb háborúkat se kizárva.