A posztmodern világban úgy nézett ki, hogy a fontos tényezők pluralizálódtak. A különféle nemzetközi szervezetek és megállapodások, a nemzetközi pénzpiacok és egyéb nemzetközi hálózatok, a pénzteremtés lehetőségének pluralizálálódása., az internacionális nagyvállalatok,a nagy és a szociális média, az egyénekig is lemenő információszerzés szinte korlátlan lehetősége, a lokalitás megnövekedett szetepe és a civil társadalom mind mind lecsípkedett az államok monopol-szerepéből. A korábban zárt totalitárius rendszerek versenyképtelennek bizonyultak a lberális demokráciákkal szemben és egy fajta nyitásra kényszerültek. A kialakult nemzetközi rendszer viszont egyre inkább csődöt mondott a lokális politikai krízisek kezelésében és alig volt képes kezelni a 2008-as nemzetközi pénzügyi válságot.
Egy ilyen efemer dolog, mint a koronavírus pandémia egy pillanat alatt megmutatta a tág értelemben vett posztmodern világrend gyengeségét és szükségessé vált a legitim erőszak monopóliumával rendelkező államok nélkülözhetetlen, mondhatni kizárólagos koordinatív szerepe. Sőt, mennél kevésbé volt demokratikus egy állam, annál természetesebben állt be ebbe a megnövekedett szerepbe és kényszerült rendszeridegen rendkívüli állapotot hirdetni. (Ha egy autoritér állam mégis látványos különleges felhatalmazást eszközöl ki. annak speciális politikai okai voltak.) Más kérdés, hogy melyik állam eleve miben milyen kompetenciával rendelkezett és mennyiben volt képes a hiányokat hozzáértő szakemberek bevonásával csökkenteni. Az is utólagos elemzés tárgya lehet majd, hogy a járvány kezelése maga milyen országban mennyire volt sikeres. Minthogy az is, hogy a rendkívüli helyzet ugyan a kormányokat abba a helyzetbe hozta, hogy nekik kellett egy komplex problematikában a lehető legtöbb információ birtokába jutni. Ám hogy hol csak éltek ezzel, hol visszaéltek (információk elhallgatásával, hamis információt közlésével) az országonként erősen különböző.
Maga a járvány eleve nem csak epidemiológiai problémákat indukál, hanem egyre nagyobb mértékben gazdaságiakat és szociálisakat. Hogy ebben az egyes államok maguknak milyen szerepet szánnak és az mennyiben indokolt és mennyiben a lehetőségeiken eleve túlterjeszkedő, vagy éppen botrányosan szűkkeblű, az szerteágazó probléma, amit itt még csak felvázolni se tudunk ilyen terjedelemben.
Egy országról feltétlenül külön is szólni kell: ez Kína. Onnan indult a járvány és a védekezés során világszerte kiderült, hogy mindenféle termelési láncban ennek az országnak mennyire kulcsszerepe van. Kínát a mostani pandémia egy speciális történelmi szakaszban érte: éppen átmenőben van egy oligarchikus, önkorlátozó diktatúrából egy korlátlan egyszemélyi hatalomba.Ez megmutatkozott a járvány kíméletlenül erőszakos belső és a kifelé különlegesen titkolózó és félrevezető kezelésén. Ez olyan bizalnatlanságot keltett világszerte, amelynek hosszútávú következményei ma még beláthatatlanok.
Ami a hosszabb távot illeti, arról különböző elképzelések vannak forgalomban. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a járvány rövid idő alatt véget ér és a világgazdaságban kisebb módosulásokkal visszaáll a status quo ante. Mások - és ez tűnik reálisnak - úgy gondolják, hogy ez a járvány, illetve a lehetséges újabb járványok a jövőben is köztünk maradnak. Ahogy az általa kiváltott gazdasági és szociális következmények is. Ráadásul vannak olyan globális problémák (mint például a környezet rohamosan romló állapota vagy a várható népvándorlás), amelyek a válság akut szakaszában háttérbe szorultak, de bármikot a problémalista élére ugorhatnak.
S itt kerül újra előtérbe az államok szerepe. Ha a pandémia alatt - részben szükségszerűen, részben más ágensek híján - ennyire meghatározóvá váltak, nehéz elvárni, hogy ezt ne próbálnák tartósítani, és ebben sok helyen számíthatnak olyan közhangulatra is, ami ezt természetesnek veszi és támogatja, Így ezek a törekvések visszaélhetnek a demokrácia fogalmával is. Így hiába nyilvánvaló, hogy a globalizáció maga nem visszafordítható, csak a formái változhatnak, az állami mohóság és korlátoltság szükségképpen általános bizalmatlansághoz és végső soron pusztító konfliktusokhoz vezet, nem pedig a globális problémák sikeres kezelésére - a tévút elkerülésére inkább csak reményünk, mint biztosítékunk lehet.
Akár a fontos tényezők pluralizálódása a domináns tendencia, akár az egyes államok dominálják a polgárok életvilágát, érdekellentétek, eltérő opciók természetesen mindig vannak és lesznek. Ezekkel együtt járhat, hogy az ellentétes ágensekről, más opciók reprezentánsairól rosszindulatot feltételeznek. Ha ez a szándéktulajdonítás eluralja a közgondolkodást általában, vagy egyes országokon belül, akkor valódi és tartós rendről és békés működőképességről nem beszélhetünk.
VálaszTörlés