NARRATÍVA
A politikában divatszóvá vált - nem véletlenül. Az ipari korszakban a demokratikus országokban hosszabb periódusban a társadalmi szerkezet viszonylag stabil volt és nagyjából ennek feleltek meg a tartósan előtérben lévő nagy pártok. Mai szemmel láthatjuk a pártok jellegzetes, egymásétól eltérő világlátását, ideológiáját narratívának, de ez túl frivol megnevezés a sok élettapasztalattal alátámasztott, a családokban nemzedékről nemzedékre öröklődő felfogásbeli és a szavazásokkor ismétlődő pártválasztási tradíciókra.
A posztindusztriális, posztmodern korban felgyorsultak a változásak, kaleidoszkóp-szerűvé váltak az élettapasztalatok, az egyéneket nap mint nap információ-zuhatag éri, amelynek forrásai is áttekinthetetlenek. Így a választói magatartás is esetlegessé, instabillá válik. Aki politikaiag sikeressé akar válni, célravezető, hogy legyen narratívája - mondhatnánk sztorija, amely leegyszerűsíti hívei számára a bonyolult világot és megkíméli őket a különféle mozaikkockák egyéni összerakásának terhétől. Így nyerhetnek teret az egytémájú pártok is. De az egytémájúság egyben korlátot is jelent: sok napi, feszítő problémára nem kínál választ. A politikai szélsőségeken több esély volt és van meghökkentően új, univerzális "megoldást" kínáló narratíva megjelenésére, alátámasztva démonizált ellenségképpel, ami ellen a harc folyik. Ma már rendelkezésre állnak a reklámiparból átvett módszerek is, hogy az elég pénzzel rendelkező narratíva - nagyiparosok napi szinten szondázzák a közönségük hangulat- és igényváltozásait, s ezáltal kis változtatásokkal magukhoz tudják láncolni követőiket.
A magáról szolidságot, megbízhatóságot sugározni kívánó politikai közép ereje is, sebezhetősége is a pluralizmusában van. Így ezen túlmenő,sodró narratívája sincs. Amíg a választói szerint jól mennek a dolgok, nincs is rá igazán szüksége, Ha azonban a többség frusztrált és versenytársként egy agresszív, eszközökben nem válogató narratívával kell versenyeznie, akkor nehéz helyzetbe kerül. Valahogy meg kell erősíteni a maga iránti bizalmat és ráadásul az emocionális ráhatást sem nélkülözheti.
Magyarországon evidens, hogy az uralkodó rezsím nagy mértékben a narratívájával operál. A demokratikus ellenzéki pártok külön-külön kezdettől a hatalom felháborító akcióinak és működésmódjának leleplezésével próbáltak operálni - mindmáig eredménytelenül. Volt egy közös narratívájuk is: ez a magyar hatalom arcátlanul szembemegy szövetségi rendszerünk lefektetett normáival és értékeivel, amit a szövetségi rendszer nem fog eltűrni. Ez sem igazolódott a gyakkorlatban. Kilenc év kellett az ellenzéknek, hogy belássa:csak az összes ellenzéki erő összefogása lehet képes választásokon legyőzni a mostani hatalmat. Minthogy azonban az ellenzéki pártok továbbra is egymás ellen küzdenek a relatív befolyásuk növeléséért, közös narratíva kialakítása eleve szóba se jön.
Új ágens jelent azonban meg a magyar politikai arénában: a nagyobb városok ellenzéki önkormányzatai. Ráadásul nekik lehetőségük van nagyobb nyilvánossághoz eljutni, mint eddig volt az ellenzéki pártoknak. Az ő narratíva- képzésüknek is korlátot jelent, hogy mögöttük is a pártok állnak. Ám egy narratíva esélyük van: ha mi kormányzunk, akkor emberségesebb az életed, tisztelt választó, mint ha a mostani kormány teszi. Ezen az alapon lehet és kell egy eddig hiányzó versenyképes narratívát megalkotni - mennél hamarabb,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése