2017. december 19., kedd

Posztmodern konteo-világ

A posztmodern kor embere, ha akar, egyre több mindent tud, viszont egyre kevesebbet ért meg az őt körülvevő világból. Ahol és amíg jól érzi magát abban , addig ez nem okoz semmi bajt. Amint azonban a frusztráltság és az aggodalom kerekedik benne felül, ezzel érdemi módon nem tud mit kezdeni. Mindennapi tapasztalatai alapján haragudhat erre vagy arra, de ez sem egységes világképpé, sem cselekvési lehetőséggé nem áll össze neki. De nincs is szüksége saját munkára e tekintetben: ingyen és bérmentve kínálják neki a különféle "titkokat", "összeesküvéseket", hiteket és reményeket. Ha valamelyikre vevőnek látszik, akkor esetleg nem ingyen és bérmentve, de cserébe a kiválasztottság tudatát kaphatja. valahová tartozik, ahol ismerik a titkokat és részt vehet a "világraszóló küzdelemben".

A globalizálódó világgal kapcsolatban természetesen nem csak az igaz, hogy nem transzparens, hanem az is, hogy azt keresztbe -kasul szövik titkos megállapodások, összeesküvések, gyakran bizarr szereplőtársulásokkal is. Ám ezek változékonyak, örökösen mozgásban vannak és állami meg nem állami hálózatok folyamatosan igyekeznek a nyomukra jutni és feltárni ezeket - akár beépüléssel is. Ám az nagy hazugság, hogy ezek egyetlen központba koncentrálódnak, onnan irányítanának azokat. Viszont az elbizonytalanodott emberek emberek éppen az ilyen "világmagyarázatokra" vevők, amelyek hozzásegítik őket nem csak a beavatottság érzetéhez, hanem az ősi "barát - ellenség" képlethez is. Amíg a tömegek nagyjából elégedettek voltak az életükkel, ennek kifejeződése volt a többé-kevésbé ártalmatlan UFO - hit, amelynek praktikus konzekvenciái nemigen voltak, valamint a bipoláris katonai-társadalmi világnak az évtizedeken át megszokott sémái.

A bipoláris világrend megszűnése az első időszakban az optimizmus, az általános reménykedés kora volt. Akkor az összeesküvés-elméletek iránti igény is mérsékeltebb volt. Így például szinte senkit zavart különösebben, hogy milyen is a nemzetközi pénzügyi rendszer a Bretton Woods-i egyezmény aranyklauzulájának felmondása után. Maga a működés helyettesítette a magyarázatot is. Ugyanígy a fejlett országok polgárait nem izgatta különösebben a világ atom-arzenálja: bíztak benne, hogy az illetékesek majd csak elrendezik ezeket a dolgokat. Ugyanígy a világ különböző részein elszenvedett USA katonai beavatkozási kudarcok sem okoztak bizalmi válságot. Az optimizmus fokozatosan hagyott alább. Míg Kína látványos gazdasági fejlődése és megjelenése a globális pénz-és termékpiacon nem okozott mélyebb tudati hatást, a 2008-as pénzügyi világválság annál inkább. Ha ugyanis sem a bankokra, sem a kormányokra nem lehet bízni a folyamatos jólét és a rend garanciáját, akkor azt máshol kell keresni.

Csodatételre politikai jelentkező sok helyen akadt. Árukészletük , noha szegényes, azonban könnyen találkozik az elbizonytalanodott emberek evidenciáival : erős kéz, autarkia, munkahelyek védelme. Éppen egyszerűsége miatt van szükség kiegészítésként erős bűnbakképzésre, ellenségképre, s hogy ez ne legyen ellenőrizhető: konteokra. Orwell óta jól tudjuk, hogy egy már diktatórikus, a kommunikációs eszközöket kézben tartó rendszernek sem a "gyűlölet-ötpercekhez" sem pedig az örökös háborús győzelmi jelentésekhez nincs szükségük valóságos ellenségekre. Elég, ha a hatalmi centrum egyfolytában gondoskodik hozzá fiktív munícióról.

A világ még nem tart itt. Még visszafordulhat. De ahhoz nem is elsősorban a bizonytalan embereknek kellene elővenni a józan eszüket - bár az sem ártana - , hanem a plurális rendszerek politikai, katonai, pénzügyi és médiaelitjeinek kellene világosan érteni a velük szembenálló leváltógárda tényleges természetét és megtalálni azokat az intézményeket és politikákat, amely széles tömegeknek újra elnyeri a bizalmát és ellenállóvá teszi a szisztémáikat az orwelli kísértésekkel és konteoikkal szemben.

2017. december 10., vasárnap

Kompromisszumképtelenségek évadja

A II. Világháborút követő hosszú békekorszak úgy volt lehetséges, hogy a hidegháborús felel áttértek a békés egymás mellett élés politikájára, hogy a gyarmatbirodalmak felszámolása nagyobb háborúk nélkül ment végbe, hogy az országokon belül a rivalizáló pártok végülis koalíciókat (netán nagykoalíciót) kötöttek egymással és kormányképeseknek bizonyultak egy időre. A példákat a végtelenségig sorolhatnánk. Az egésznek a formális csúcsán ott voltak az óriás nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ, a WTO, a párizsi klímaegyezmény, amely válságokkal és szembehúnyásokkal, de azt jelképezte, hogy az ellentétes érdekeket egy magasabb, közös érdek oltárán legalábbis kezelhetővé lehet tenni.

Mindez azért volt lehetséges, mert mind a világ különféle hatalmi csoportjaiban, mind pedig a népekben élt az a korábbi közös tanulság, hogy a konfliktusok végső kiélezése végülis többnyire kettős vereségekhez vezet, ezért a háborúkat vagy el kell kerülni, vagy legalábbis térben és időben korlátozni kell. Ezért a kompromisszumot nem tekintették ördögtől valónak.   Természetesen tudva tudták, hogy a közgondolkodásba bekerült pozitív összegű játékok nem minden kompromisszumot jellemeznek. Az erősebb és a gyengébb között a megállapodások gyakran nagyonis egyenlőtlen feltételeket rögzítettek, de általában még ez is kívánatosabbnak látszott, mint a folyamatos, pusztító állóháború. (Különösen, ha a "győztes" is ügyel arra, hogy ne srófolja addig a követeléseit, amitől a revansvágy elkerülhetetlenné válik.)

Az utóbbi időkben mintha vége lenne annak a belátásnak, hogy közös bajokhoz vezet a konfliktusos, azok folyamatos kiélezésével járó politizálás. Lehet okként arra gondolni, hogy távolodunk a jellemzően háborús korszakoktól és ezért mind a politikai ágensekben, mind az állampolgárokban elhalványultak a háborús rémségek emlékei. Lehet arra gondolni, hogy az erősek, a gazdagok vesztették el józan mértéktartásukat, amely a hosszú békekorszakban valamilyen formában létezett és ez a mértékvesztés vezetett tűrhetetlen állapotokhoz az újonnan depriváltaknál. Lehet olyan banális tényezők fontosságát kiemelni, hogy a televíziók nap mint nap annyi háborús epizódot hoznak be a békés polgárok és gyerekeik lakásába, hogy a háború nem valami fenyegető dolognak tűnok, hanem máris napi valóságnak, csak máshol, de  a terrorizmus formájában a tévénéző környezetében is..

Végső soron nem az az alapvető kérdés, hogy az okokat magyarázzuk, ha tény a konfliktuskeresés mint mentalitás dominánssá válása. Márpedig ha akár Trump elnök váratlan és egyeztetetlen lépéseit nézzük, akár a Brexit körüli, elemi logikát nélkülöző fejleményeket nézzük, akár a katalán függetlenség minden aktualitás nélküli kierőszakolni próbálását, akár az EU egyes keleti országainak destruktív bajkeverését, akár a német kormányalakítás körüli kicsinyes és korlátolt pártelvű huzakodást a lényeges kérdések rovására, akár pedig a semmirekellő magyar ellenzék béka-egér harcát - közös nevezőjük a kompromisszumképtelenség, ami mögött persze ott a türelmetlen és bizalmatlan szavazók hajlama mindenféle radikális pártokra szavazásra.

Egyelőre nem látszik kétségesnek, hogy az euroatlanti világ felsorolt és fel nem sorolt konfliktusai a közeljövőben még nem fognak egy veszélyes ponton túl is eszkalálódni. Csak remélni lehet, hogy más földrajzi térségben sem válnak kezelhetetlenné a háborús jellegű konfliktusok, De ha nem indul meg egy ellentétes irányú ingamozgás, amely újra felértékeli a kompromisszumos hajlandóságot, akkor a jövőt illettően semmi jóra nem számíthatunk.

2017. december 3., vasárnap

A népet nem lehet leváltani

Amennyire Brechtnek ebben a szállóigévé vált mondásban igaza van, legalább annyira nem igaz, hogy a nép szava isten szava. Ezt ugyan korábban is mindenki így látta, aki nem értett egyet ezzel vagy azzal a szavazási döntéssel, de azóta a kutatások légiója bizonyítja, hogy a választót az asztalon lévő ügyek érdemi megítélése helyett milyen efemer dolgok mozgatják döntésénél - legyen az a választásokon való részvétel csakúgy, mint az, hogy kire-mire adja az urnába a voksát. Ugyanígy a kutatások tömege bizonyítja, hogy a közfelfogás által piszkosnak tartott propaganda-és kampányeszközök (belföldiek és ma már külföldiek is) milyen nagy mértékben hatásosak lehetnek.

Ma már a demokráciára hivatkozókat célszerű két csoportra osztani. Az egyiknél a demokráciára hivatkozás a maga érdekében használt hiteltelen politikai eszköz. Ezekről nincs mit mondanunk, pontosabban hiába mondunk bármit, cinizmusukról ez lepereg.Maradnak azok a demokraták, akik végiggondolva a mai körülményeket változatlanul elkötelezett és esszenciális hívei a demokratikus társadalmi berendezkedésnek. Ez utóbbiaknak célszerű három olyan dologról sürgősen megfeledkezni, ami pedig a megszokott demokratikus szisztémából következne. Az egyik, hogy megbízásuk egy ciklusra szól, amelynek egésze alatt nem kérdőjelezhető meg a demokratikus legitimációjuk. Ez ugyan jogi értelemben igaz, de politikai értelemben nem. A másik, hogy mandátumuk a választások előtt meghirdetett programjukhoz (ha volt ilyen), illetve a ciklus elején megkötött koalíciós megállapodásukhoz (ha volt ilyen) kötődik. Ez csak akkor lenne kézenfekvő , ha a különféle lényeges viszonyok manapság nem változnának szinte hónapról hónapra. A harmadik pedig az a "csapat", amivel a kormányzati ciklust indították. Tekintsünk el a melléfogásoktól, amelyek menet közben derülnek ki és korrigálásra szorulnak. Akkor joggal feltételezhetnénk azt, hogy az adott programhoz és egyéb körülményekhez illesztve a legjobb csapat állt föl és ennek változatlansága a garanciája a közbizalomnak. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Egyrészt itt vannak az országon belüli és a nemzetközi színtéren bekövetkező lényeges változások, amiknek adott esetben lehetnek célszerű konzekvenciái a "csapat" összetételében. Másrészt a választók megúnhatják a változatlan arcokat, különösen, ha fiatal tehetségek tűnnek fel a kormányzó pártok környékén, illetve magukban a pártokban. Ha ezek a pártok demokratikusak, akkor éves kongresszusaik jelezhetnek ilyen belső mozgásokat, amiket kormányszinten sem célszerű negligálni.

Számos példát látunk arra, hogy nem demokratikus pártok - akár kormányon, akár ellenzékben - folyamatosan használnak modern eszközöket saját bázisuk és az egész választóközönség szondázására. Ennek tanulságait tudva/nem tudva a jelenlegi viszonyok alapvető destabilizálására használják.A fent leírtak azt jelentik, hogy ezeket a technikai eszközöket a demokratikus pártoknak is alkalmazniuk kellene, nem pedig elutasítaniuk arra hivatkozva, hogy ezek nem szerepelnek a megkövesedett demokratikus kelléktárban. A tradicionális kelléktár tragikomikus csődjét példaszerűen szemlélhetjük a demokratikus német pártok mostani kormányalakítási tárgyalásain. Sorra bukkannak elő a választók nem igazi ismeretéből is adódó identitáspolitikai párt(rög?)eszmék, a pártokon belüli látens generációs konfliktusok, az azonnali megismételt választásokkal, illetve a 4 év múlva sorra kerülő választásokkal kapcsolatos félelmek és feltételezések. S mindez minek a kárára? Természetesen a német demokratikus állam iránti bizaloméra és az Európai Unió egyre halaszthatatlanabb távlatos reformjáéra. Márpedig ezek jelentenék a jövőre nézve a tartós európai demokrácia számára a stabil bázist, amit ugyan a német választók láthatólag nem akarnak szétverni, de mindenkori választói viselkedésüket nem ennek a szándéknak a prioritása irányítja. És ez tőlük nem is lenne elvárható.