A II. Világháborút követő hosszú békekorszak úgy volt lehetséges, hogy a hidegháborús felel áttértek a békés egymás mellett élés politikájára, hogy a gyarmatbirodalmak felszámolása nagyobb háborúk nélkül ment végbe, hogy az országokon belül a rivalizáló pártok végülis koalíciókat (netán nagykoalíciót) kötöttek egymással és kormányképeseknek bizonyultak egy időre. A példákat a végtelenségig sorolhatnánk. Az egésznek a formális csúcsán ott voltak az óriás nemzetközi szervezetek, mint az ENSZ, a WTO, a párizsi klímaegyezmény, amely válságokkal és szembehúnyásokkal, de azt jelképezte, hogy az ellentétes érdekeket egy magasabb, közös érdek oltárán legalábbis kezelhetővé lehet tenni.
Mindez azért volt lehetséges, mert mind a világ különféle hatalmi csoportjaiban, mind pedig a népekben élt az a korábbi közös tanulság, hogy a konfliktusok végső kiélezése végülis többnyire kettős vereségekhez vezet, ezért a háborúkat vagy el kell kerülni, vagy legalábbis térben és időben korlátozni kell. Ezért a kompromisszumot nem tekintették ördögtől valónak. Természetesen tudva tudták, hogy a közgondolkodásba bekerült pozitív összegű játékok nem minden kompromisszumot jellemeznek. Az erősebb és a gyengébb között a megállapodások gyakran nagyonis egyenlőtlen feltételeket rögzítettek, de általában még ez is kívánatosabbnak látszott, mint a folyamatos, pusztító állóháború. (Különösen, ha a "győztes" is ügyel arra, hogy ne srófolja addig a követeléseit, amitől a revansvágy elkerülhetetlenné válik.)
Az utóbbi időkben mintha vége lenne annak a belátásnak, hogy közös bajokhoz vezet a konfliktusos, azok folyamatos kiélezésével járó politizálás. Lehet okként arra gondolni, hogy távolodunk a jellemzően háborús korszakoktól és ezért mind a politikai ágensekben, mind az állampolgárokban elhalványultak a háborús rémségek emlékei. Lehet arra gondolni, hogy az erősek, a gazdagok vesztették el józan mértéktartásukat, amely a hosszú békekorszakban valamilyen formában létezett és ez a mértékvesztés vezetett tűrhetetlen állapotokhoz az újonnan depriváltaknál. Lehet olyan banális tényezők fontosságát kiemelni, hogy a televíziók nap mint nap annyi háborús epizódot hoznak be a békés polgárok és gyerekeik lakásába, hogy a háború nem valami fenyegető dolognak tűnok, hanem máris napi valóságnak, csak máshol, de a terrorizmus formájában a tévénéző környezetében is..
Végső soron nem az az alapvető kérdés, hogy az okokat magyarázzuk, ha tény a konfliktuskeresés mint mentalitás dominánssá válása. Márpedig ha akár Trump elnök váratlan és egyeztetetlen lépéseit nézzük, akár a Brexit körüli, elemi logikát nélkülöző fejleményeket nézzük, akár a katalán függetlenség minden aktualitás nélküli kierőszakolni próbálását, akár az EU egyes keleti országainak destruktív bajkeverését, akár a német kormányalakítás körüli kicsinyes és korlátolt pártelvű huzakodást a lényeges kérdések rovására, akár pedig a semmirekellő magyar ellenzék béka-egér harcát - közös nevezőjük a kompromisszumképtelenség, ami mögött persze ott a türelmetlen és bizalmatlan szavazók hajlama mindenféle radikális pártokra szavazásra.
Egyelőre nem látszik kétségesnek, hogy az euroatlanti világ felsorolt és fel nem sorolt konfliktusai a közeljövőben még nem fognak egy veszélyes ponton túl is eszkalálódni. Csak remélni lehet, hogy más földrajzi térségben sem válnak kezelhetetlenné a háborús jellegű konfliktusok, De ha nem indul meg egy ellentétes irányú ingamozgás, amely újra felértékeli a kompromisszumos hajlandóságot, akkor a jövőt illettően semmi jóra nem számíthatunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése