Az EU hosszabb ideje válságban van, Ez mindenekelőtt koncepcionális, szervezeti válság. Legfontosabb szervében, a Tanácsban a tagállamok kormány-vagy államfői ülnek sok kulcskérdésben az egyhangú szavazás követelményének bilincsében. A Bizottság csak részben önálló entitás, mert a Tanács végrehajtó szerveként a mandátuma korlátozott. Mindez azzal járt, hogy az Unió sorra-rendre nem tudott válaszolni a világ változásaira és folyamatosan lemarad a világ más nagyrégióihoz képest. De ami igaz az Unióra, az fokozottan igaz a tagállamokra. A választók előtt az elitek iránti bizalom megroppant, így a tagországi kormányok ki vannak téve a választók türelmetlenségének és kiszámíthatatlanságának, Nem csoda, hogy így nem a nagy kérdések megoldása, egy a jövőre vonatkozó átfogó koncepció keresése, hanem csip-csup lokális problémák kötik le a figyelmüket, amiktől újraválasztási esélyük függ, s ezt viszik magukkal az EU-ba is. Ráadásul Európa se mentes a populista kórtól, amely az eddig konszenzuálisan a liberális demokrácia alapján álló, konszenzuskereső euroatlanti világba bevitte a flagráns nacionalizmust és a tekintélyuralom különböző formáinak mételyét.
Az EU válságának leküzdéséhez új lehetőségként ígérkezett a Parlament tagjainak közvetlen megválasztása, ami nagy legitimációt biztosít az intézmény számára. A remény részben valóra vált azzal, hogy az új Parlament valóban a Tanács ellenpólusa lett és nagyonis hajlandó alapkérdésekkel elvi alapon és jövőorientáltan foglalkozni. Munkatempója is impozáns. De beleütközik az alapszerződés biztosította vétójoggal megbénított Tanácsba. A helyzetet bonyolítja, hogy míg a választópolgárok európaszerte ragaszkodnak az integráció látványos vívmányaihoz, a közös pénzhez és a schengeni rendszerhez, az integráció további mélyítése iránt nincs választói nyomás.
Az EU sikeresen esett túl egy másik krízisen: a Brexiten. Az integráció mélyítését kezdettől fogva ellenző Nagy-Britannia kínkeservesen végrehajtott kilépése nem mélyítette az EU válságát, hanem határozott, egységes és feladata magaslatán álló szervezetnek mutatkozott. Nem mondható el ugyanez egy másik krízis, a pandémia kezeléséről.
Az Unió lendületes fejlődését gátló vétójog megkerülésére búvópatakszerűen felbukkanó lehetőség, miszerint egyes előrelépéseket nem maga az Unió tenne meg, hanem vagy az eurozóna, vagy pedig a megerősített együttműködés jegyében a fejlett tagállamok egy csoportja. Ennek perfektuálására azonban eddig hiányzott az egyértelmű vezetőerő. Kérdés, hogy a megalakulandó és nem nagy parlamenti többségre támaszkodó hárompárti koalíciós német kormány, illetve a megválasztandó francia elnök ilyen lesz-e. A másik út az integráció számára az, hogy ha a folyamatosan blokkoló tagországokat arra szorítják rá, hogy vagy felhagynak a blokkolással, vagy távozzanak az Unióból.
Az előre vezető közös út megkeresésének halogatása eddig lehetségesnek bizonyult, csak a gazdasági, politikai és katonai szerepvesztés volt az ára. Kérdés, hogy egy lehetséges újabb gazdasági válság, egy ökológiai katasztrófa, egy újabb technikai forradalom vagy egy népvándorlás összeroppantja-e az Uniót, vagy újra életre galvanizálja.
