2012. június 29., péntek

EU integráció - úgy megy, mintha jönne, vagy úgy jön, mintha menne?

Az EU előzményeit nagyrészt a Pax Americana igényeiből érdemes szemlélni. Az USA a 2. Világháborús győzelme után nem ismételte meg azt a hibát, amit az 1. Világháború után elkövetett: hadseregét nem vitte haza az európai kontinensről. Témánk szempontjából ennek oka az európai béke stabilizálásának szándéka volt - ami nincs ellentmondásban azzal a szándékkal, hogy a Szovjetúnióval való világhatalmi rivalizálás (szélső esetben háborúzás) egyértelműen megkövetelte az "európai hídfőállás" megtartását.

Az USA alapvető érdeke volt ezért a berendezkedés stabilitása érdekében Nyugat - Európa gazdasági talpra állítása, amelynek elsődleges - sikeres- eszköze a Marshall - terv volt. De rögtön ez után következett a francia - német kibékülés amerikai szorgalmazása is. Ezt a gazdasággal kívánták megalapozni, lehetőleg úgy, hogy a két ország kibékülése köré egy szoros, több államot is magába foglaló mag is épüljön. Ez volt az EU előzménye, ami sok fázison és bővítésen keresztül vezetett el mindmáig. Európában akadtak kulcsjelentőségű politikusok, akik megértették, hogy ez nem csak amerikai érdek, hanem eklatánsan európai is: nélkülük ez a fejlődés lehetetlen lett volna. De nem szabad megfeledkeznünk az "európai hídfőállás" katonai dimenziójáról sem. A Szovjetúnióval való bipoláris küzdelemnek ez kitüntetett területe volt. Franciaország, mint "győztes" háborús hatalom és gyarmatbirodalom nem gondolt az önálló hadsereg eljelenéktelenedésére - de a történelem - közjátékokkal tarkítva - ezt mégis így hozta. Az USA nem kívánta egy önálló Nyugatnémet hadsereg kiépülését sem, de szüksége volt a német katonai potenciálra . Erre a dilemmára született megoldásként a NATO, amely sikeres szimbiózisban működött a fejlődő európai integrációval. Olyannyira, hogy az önállóságához minden szempontból ragaszkodó Nagy - Britannia is hosszú vajúdás után Európában kötött ki.

Nem egy lecsupaszított történelemóra kedvéért kellett ezt a zanzát előre bocsájtani, hanem annak magyarázataként, hogy világossá váljon: noha az európai elitek cselekvő részesei voltak az integrációs folyamatnak, a kormányok többsége időnként enyhén szólva ambivalens viszonyban volt vele. A választópolgárok aktív részvételét ez a folyamat nem igényelte. Szavazataikkal időről időre támogatták a folyamatban résztvevő kormányokat, az új és új megállapodások ratifikálását, hiszen az amerikai biztonsági garanciára és a növekvő jólétük feltételeire nekik is szükségük volt, amit - tudhatták -ez a folyamat alternatíva nélkül kínált nekik. Az európai polgárok ezen felül éltek a megnyíló új és új mozgástérrel is, ami ennek révén adódott. De nem vált Európa internalizált "ügyükké", sőt hullámzó módon, de fenntartásokkal is kezelték. Így identitástudat sem alakult ki ez iránt a folyamatosan bővülő, bizonytalan politikai és kulturális kontúrú szövetség körül a polgárok körében. Ezt nevezzük demokratikus deficitnek. A belépni szándékozó országok polgárai mindig hevesebben vágytak a tagságra, mint amennyire a tagok polgárai ragaszkodtak a fejlődő unióhoz.

Új helyzetet teremtett a Szovjetúnió és világrendszere összeomlása, amely a régi alapokat kihúzta a két iker - szervezet alól. Viszont a közvetlen feladat: a német egység beintegrálása a világrendbe - felülírta a folytatás lehetséges kérdőjeleit. Mindenekelőtt Franciaország tevőleges egyetértésére volt szükség, ami Mitterand elnök és Kohl kancellár között megszületett és ami mindenekelőtt az euró és az eurozóna megszületésében öltött testet. Érthetően megintcsak sokak feje felett. Az alakuló Uniónak a továbbiakban nem volt ínyére a bővítés a volt szovjet szatellit európai új demokráciák irányában. Megkötötték a nekik szükséges gazdasági megállapodásokat, társulási szerződéseket ezekkel az országokkal, de teljesjogú tagságukat ilyen - olyan indokkal folyamatosan késleltették. Végül az egész folyamat katonai garantálója, az USA únta meg az időhúzást és a NATOba vette - vetette fel az új közép-keleteurópai országokat, ami lépéskényszerbe hozta az EU-t. Vonakodása maradékának ez utóbbi azzal adta csalhatatlan jelét, hogy a tagjelölteket nem egyenként, sajátosságaikra tekintettel vette fel, hanem konvojként, egyszerre. Ha a kormányok ennyire vonakodtak, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a bővítés tovább mélyítette a demokratikus deficitet is. De Európában fegyverkezni sem a kormányok, sem a polgárok nem akartak, így nem lehetett kétséges az USA akaratának érvényre jutása.

A sok szempontból "utánfutó" jellegű integrációs folyamatnak egy masszív negatív következménye mindenki számára szembeötlő: Európa nemzetközi versenyképessége folyamatosan romlott. Nem tudta kihasználni sem a megnövekedett mérete által elvileg lehetővé tett gazdasági előnyöket, sem pedig a korábbiakban világelső szellemi kapacitását nem tudta becsatornázni gazdasága gyors fejlesztésébe. Sok bírálat érte korábban is az Unió fogyatékosságait és kihasználatlan lehetőségeit, de a drámai kiéleződést a 2008-as, USA-ból kiinduló pénzügyi válság általános világválsággá fejlődve Európára gyakorolt súlyos hatása hozta meg és tette mindenki számára egyértelművé.

Nyugodtan eltekinthetünk az európai válság jelenségeinek leírásától, az ezt kísérő alternatív magyarázatoktól, a megtett - elégtelen - válaszlépésektől és a válság megoldására irányuló különféle tervektől, javaslatoktól. Aktualitásuk miatt az olvasó valamilyen szinten úgyis ismeri ezeket. Arra a kérdésre szorítkozunk csupán, hogy az integráció eddigi története alapján azt valószínűsíthetjük-e, hogy az Unió a mai gondokkal is meg fog birkózni, vagy inkább a bukás kilátása vetíthető előre.

Az Unió eddigi története során már sokszor szembesült feloldhatatlannak látszó dilemmákkal és eddig sem a racionális érvelést követő optimális megállapodás hozta meg a működőképes továbblépés lehetőségét, hanem mindíg valami "zajlás" indult meg, amiről résztvevői se tudtak utólag pontosan számot adni, de ami elvezetett a korábban megmerevedettnek látszó álláspontokon való túllépésre és egy új megállapodás és annak ratifikációja létrejöttéhez. Igaz, a korábban a nemzetállami öntudat garanciáját jelentő, de egyben a haladást folyamatosan akadályozó "szent" konszenzus - elvet is fel kellett adni a közelmúltban, de ennek ára lett: korábban az Unióból nem lehetett kilépni, mostanra viszont már ennek procedúrája elfogadást nyert. Mint ahogy már ennél korábban is korábban is kialakult egy eljárás a teljes konszenzus megkerülésére: a "megerősített együttműködés" intézménye, amikor a tagországok egy része tesz meg egy fontos integrációs lépést, nyitva hagyva a kimaradottak későbbi csatlakozásának lehetőségét.

A mostani válsággal kapcsolatban szinte minden fontos gazdasági és politikai erőcsoport számára világossá vált, hogy az előre vivő út csakis az integráció mélyítésén keresztül vezet. A korábbi példák arra engednek következtetni, hogy ezt a lépést - lépéssorozatot is vitákkal és tétovaságokkal kísért időhúzó szakasz után megintcsak egy zajlás fogja meghozni. Azzal az egyszerre könnyebbséget és komplikációt jelentő új fejleménnyel, hogy a makacs ellenszegülők - önként, vagy kényszerből - kívül találhatják magukat egy a fontos tagok nagy részének különmegállapodásán, de akár az Unión is. Vagyis a siker és kudarc immár nem tiszta dichotómia, hanem számos köztes megoldás is lehetséges, amely csak majd később jelentkező súlyos problémák forrása lehet, de aktuálisan nem zavarja az előrehaladást.

A sokak várakozásával ellentétes egyetértés a jelenlegi német kormány (és ellenzéke), valamint az új francia politikai vezetés között a legfontosabb láncszem abban, hogy az európai integráció fennmaradhasson és tovább fejlődhessen. Ez szinte kizárja az Unió gyors összeomlásának lehetőségét a várható fejlemények közül. Hogy azonban milyen Unióval találkozhatunk akár csak egy év múlva is, azt lehetetlen megjósolni. Mégis az lenne a legkevésbé meglepő, ha az egybenmaradás mellett szóló erők, ágensek és érdekek bizonyulnának erősebbeknek, mint a centrifugális érdekek és törekvések.

2012. június 27., szerda

A posztmodern és a fundamentalizmus esete a gazdasági válsággal

Engedtessék meg, hogy bonyolult fejtegetések helyett a posztmodernet a lehető legvulgárisabb értelemben használjam. Relativizmus, a nagy narratívák tagadása, az egymást kizáró kulturális elemek egymásmellettisége. Egyfajta eklektika. Megfelel a globalizmus általános előretörésének, mert elsimít egyébként nagyonis várható konfliktusokat. Szemmel látható azonban nagy fogyatékossága is: gyenge az immunrendszere.Ha mennek a dolgok, ez még előny is. De ha nem mennek?

A posztmodern okozta bizonytalan életérzés és a gyenge immunrendszer ingerlő csali a fundamentalizmusoknak. A premodern vallásiaknak is, a premodern törzsieknek - nemzetieknek is. Az individualizált tömegember könnyű prédának látszik a járványszerűen érkező fundamentalista mozgalmaknak , hiszen azok gyors megváltást ígérnek számára. A lelkekért harcba indulhatnak a szabadcsapat-szerű mozgékony kisegyházak és szélsőséges, a történelem romjaiba kapaszkodó politikai mozgalmak. De készülődhetnek történelmi revansra a korábbi világi pozícióikat elvesztett nagyegyházak is.

Így volt ez a felszínen sérthetetlennek látszó általános gazdasági prosperitás idején. Ezt akkoriban a látszat szerint nem ronthatta el a fundamentalista előretörés helyenkénti sikere. Sőt itt is, ott is voltak olyan erős gazdasági erőcsoportok, amelyeknek érdeke találkozott egy- egy fundamentalista csoport sikerével. Jött azonban a 2008-as pénzügyi válság, amelyről mára kiderült, hogy korántsem csak pénzügyi és korántsem egyszeri. Ez átrendezi a szellemi terepet is.

Az egyik oldalon a valamennyire is koordinált gazdasági - életformabeli világrend működtetése csakis az erősek közötti folyamatos konzultáció és kompromisszumkészség feltételei között lehetséges. Ha persze az ad hoc megállapodásokat be is tartják. Ha valami mégsem működik, szükséges az újabb megállapodás. Ennek a mozgó rendszernek nem lehetnek szilárd dogmái, mert azok úgy megkötnék az egyezkedők kezét, hogy soha se érhetnék utol az épp aktuális válságot. A kulturális alap pedig, amivel élhetővé válik egy ilyen, ad hoc megállapodásokkal állandóan korrigált világ, mi más lehetne, mint a posztmodern. A fundamentalisták elvi kompromisszumképtelenségükkel nem hogy nem illeszkednek egy ilyen világba, de evidens ellenségei annak.

A tömegember ilyen helyzetben a megélhetése Szküllája és a biztos fogódzó iránti fokozott igénye Karübdisze között vergődik. A fundamentalisták kísértése, hogy a nélkül, hogy képesek lennének a világ koordinációjára, beállnak-e rombolni az úgy - ahogy működőt, vagy visszavesznek ambiciózus terveikből. Mert a mai világrend önvédelmi - visszavágó ereje ugyan nem nulla, de nagyonis véges.Reménykedhetünk, hogy a nagy fundamentalista erők is egy működő világban akartak maguknak befolyást szerezni, nem pedig egy széthullóban, hanyatlóban.

Merkel - Hollande megállapodás

Megtörtént a történelmi jelentőségű megállapodás a kereszténydemokrata német kancellár és a szocialista francia elnök között

http://www.magyarhirlap.hu/online/angela_merkel_.html

2012. június 25., hétfő

Sztalin és Kelet- Középeurópa

Óvás: Nem vagyok a kérdéskörnek nemhogy kutatója, de jó ismerője sem. Így az olvasó ne vegye másnak az alábbiakat, mint egy sokat látott - hallott ember spekulációjának.

A háború után a szovjet - megszállta kelet- középeurópai országokban nem a szovjet rendszert vezették be. Kiagyaltak egy "népi demokráciának" nevezett valamit, ahol kényszerkoalíciót alkudtak ki a többi nagyhatalommal a "demokratikus" pártok között - lényegében függetlenül a választások eredményeitől.Ehhez a fogalomhoz ideológiát is kanyarítottak, amelyben a szocializmus megvalósításáig egy egész korszakot feltételeztek. A közfelfogás ma úgy tartja, hogy ez álságos színjáték volt, álcázása a valódi szándéknak, a teljes gleischaltolásnak, amire 1948 után - Jugoszlávia kivételével - sor is került.

Nem így gondolom. Az a bizonyos kényszerkoalícióról kötött megállapodás nem csak a megszállt országokra vonatkozott, hanem Franciaországra és Olaszországra is. És láss csodát: Sztalin a háború alatt feloszlatott Komintern helyére egy szűkebb földrajzi térre kiterjedő Kominformot hozott létre pontosan azoknak az országoknak a részvételével, amelyekre a kényszerkoalíciós megállapodás kiterjedt (+ Jugoszlávia). Ezt úgy olvasom, hogy Sztalin nem hitt a háború sújtotta Európa kapitalista alapon való újjáépítésének lehetőségében és egy átmeneti korszakot követően egy szocialista Európát vizionált, amely csak hasonló lett volna a Szovjetúnió rendszeréhez, de nem azonos vele. Víziója hamar léket kapott a Marshall - terv sikerével és azzal, hogy 1947-ben - megállapodás ide, vagy oda - a francia és az olasz kommunista pártot kitették a kormányból. Erre Sztalin válasza az általa megszállt országok besöprése, szovjetizálása volt - még Jugoszlávia elvesztése árán is.

De mihez kezdett a szovjetizált szatellitekkel? Megtehette volna, hogy tagállamként belépteti azokat a Szovjetúnióba. Megtette ezt a balti államokkal is. Nem volt gátlása tömeges lakosságcseréket végrehajtani, vagy megbízhatatlan népeket egyszerűen megtizedelni. Nem ezt tette Kelet Középeurópában. Katonai és belügyi eszközökkel aládúcolva lényegében kézivezérelt kommunista kormányokat rakott a szatellit - országok élére, de azokkal kvázi autark gazdaságpolitikát folytattatott, ami hosszabb távon sem a beolvasztás perspektívájára utal. Vajon miért? Szóba jön, hogy közelinek vélte egy újabb világháború kitörését és ebben Kelet- Középeurópának puffer- szerepet szánt.De így, vagy úgy: túl nagy biztonsági kockázatnak tartotta ezeknek az országoknak a népeit a Szovjetúnió határain belül.És nem véletlenül. Elég az 50-es évek közepének Berlinjére, Varsójára, Budapestjére utalni.

Itt hagyjuk is abba Sztalin követését az elhatalmasodó paranoiától a sírig. De jegyezzük meg jól, hogy a szovjet rendszer felbomlása Gorbacsovnak azzal a döntésével kezdődött, hogy a mozgolódó balti államokban nem alkalmaz katonai erőszakot és az európai szatellit- országok feladásával folytatódott.

Van-e ebből tanulság a mára? Alighanem igen. Aki jó, vagy rossz szándékkal, de tág perspektívával, elemzően néz Európára, az nem számol a "Köztes -Európával", mint valódi külön entitással. A történelem patthelyzetei ugyan időről időre megszülték, életben tartották ezt az övezetet, de annak önálló valóságos alapja soha se volt  - a köztes helyzet történelmi üledékein túl. Eltekintek azok minősítésétől, akik ma is a sajátos Köztes - Európára spekulálnak...

2012. június 24., vasárnap

Forintárfolyam és köznyugalom

Tíz éve vált a forintárfolyam a magyar belpolitika egyik centrális kérdésévé. A Járai Zsigmond MNB elnök által forszírozott erős forint első sorban a Medgyessy - Gyurcsány kormányok számára jelentett ellenséges monetáris politikát. Lehetetlenné tette az állami kiadások egy részének diszkrét elinflálását, a magas forint - kamathitelek akadályai voltak a hazai beruházásoknak és ezáltal a gazdasági növekedésnek, az erős forint sujtotta az exportőröket és kedvezett az importnak, rontva a mérleget.Ezek kivédésére a panaszkodáson kívül a kormánynak sok eszköze nem volt. Gyakorlatilag ejtették az euroövezethez való gyors csatlakozás koncepcióját, a fejlesztéseknél egyre inkább az EU-támogatásokra hagyatkoztak, nőtt a költségvetési deficit és az államadósság. A lakosság körében ez eleinte azért nem keltett feszültséget, mert összefüggést véltek látni az állapotok és az euro közeles bevezetése között, devizahitelekkel oldották meg a hitelszűkét, amelyek visszafizetésénél már a magyar euroövezeti tagságban reménykedtek, amikor is bevételeik is euroban érkeznek majd.

Az MNB vezetése nem csupán az árfolyampolitikával csáklyázta meg a kormánypolitikát. Az egyik alelnök - szokatlan módon - a külföldet alarmírozta az infrastruktúra- fejlesztés költségeinek (nem magyar unikumot jelentő és már a korábbi Orbán kormány által is alkalmazott) költségvetésen kívül helyezése miatt. Ezáltal az amúgyis kezdettől túlzott deficit - eljárás alá helyezett kormány került szorongatott helyzetbe. Az EU a számla benyujtásának pillanatául a választási győzelme, újraválasztása utáni Gyurcsány kormánynak a magalakulása időszakát választotta. Ezáltal a hónapok múlva kötelezően benyújtandó konvergencia- programnak kellett drasztikus deficitcsökkentő, népszerűtlen lépéseket tenni. A megszorítások eleve sújtották a lakosság számos csoportját, de először nem a forintárfolyam gyengülésén keresztül. De nemsokára ez is bekövetkezett: a pénzpiacok a forintárfolyamban és az állampapírok hozam - felárában érvényesítettek a magyar államháztartás iránt bizalmatlanságukat.Mire már mutatkozhattak volna a 2006-os stabilizáció eredményei, beütött hozzánk is a 2008-as világválság. (A 2006 után folyó belpolitikai hideg polgárháború ismertetését ezúttal mellőzhetjük, jóllehet az mind a lakosság, mind a kormányzat gazdasági lépéseire is erősen kihatott.) Az újabb fenyegetést technikailag elhárította a gyors IMF-hitel felvétele, de a kormány politikai gyengesége miatt nem volt képes újabb kemény stabilizációra, a forint drámaian gyengült az eurohoz és a svájci frankhoz képest, amely a devizában eladósodott lakosságot hozta kritikus szituációba - a kormány a kezelhetetlen helyzetbe belebukott.

Helyére a korábbi parlamenti többség egy egyéves időtartamra, politikai ambíciókat nem tápláló a gazdaságra, elsősorban a külgazdaságra koncentráló mintegy szakértői kormányt állított. Ennek a kormánynak a következetessége, parlamenti támogatottságának szilárdsága és a külföld számára megbízható, kiszámítható politizálása a redukált feladatot eredményesen megoldotta: lényegesen erősödött a forint és lehetségessé vált a külső adósság piacokon felvett hitelekkel való fedezése. Mindennek ára - persze az előzményekkel együtt -a kormányt támogató pártok katasztrofális választási veresége lett 2010-ben.

Az új, kétharmados parlamenti támogatást élvező kormány érthető módon szabadulni akart azoktól a gazdaságpolitikai bilincsektől, amelyeket maga segített elődeire rakni. Először a költségvetési hiány elengedésében kereste a megoldást, de ebben a tekintetben az EU áttörhetetlen falába ütközött. Ezért politikusai a magyar csődveszély rémképének világgá kürtölésével gyengítették a forint árfolyamát, hogy némi levegőhöz jussanak. Azzal nem számoltak, hogy ez egyszersmind az állami hitelfinanszírozás költségeit is megemelik és amit nyernek a költségvetési hiány sajátos eszközökkel való leszorításán, azt elvesztik az államadósság növekedésén. Mellőzzük megint az Orbán kormány gazdaságpolitikai kalandozásának jellegzetes húzásait és állapodjunk meg abban, hogy a gazdasági szabadságharc 2011 végére egyértelműen megbukott, a forint gyengülése közvetlenül is aláásta a lakosság bizalmát a kormány kompetens volta iránt. Érződött a bukás szele, amikor az Orbán - csoport váratlan lépést tett: a korábban kipaterolt és anatéma alá helyezett IMF-hez fordult hitelért. A piacok azonnal kedvezően reagáltak erre, a nemzetközi szervezetek nem tudták, hogyan lépjenek válaszul erre az önfeladónak látszó lépésre, amit ellensúlyként a folyamatos kettős beszéd és a tárgyalási taktikázás kísért. A lakosság viszont a csökkenő forintárfolyam láttán elbizonytalanodott abban, hogy annyira inkompetens-e a kormány, hogy azonnal büntetnie kellene.Ma már tudjuk, hogy a "szabadságharcos" periódust a "pávatánc" periódus követte, ami a szerencsés európai és nagyvilágbeli gazdasági és politikai válságjelenségek koincidenciája miatt Orbán hatalmának túlélése szempontjából többé - kevésbé sikeresnek volt mondható.

Most egy újabb periódus kezdődött el. Főleg az európai politikának kell rövid idő alatt elhatározó változtatásokhoz eljutni, különben minden kontrolláló eszköz kicsúszik a kezéből. Orbán erre növelte a tétet: szándékosan kifecsegte eddigi politizálásának eszköztárát és határozottan kijelentette, hogy kormánya nem kér a tagállamok szuverenitását tovább korlátozó európai integrációból. Hazárd ez a játék, mert arra számít, hogy olyan pénzügyi káosz várható, amelyben  már nem önálló kérdés a forintárfolyam és egy gazdasági szükségállapot révén olyan kényszereszközök birtokába juthat, amelyek ellen rövid távon nincs védekezés. Ha viszont nem ez következik be, hanem a forint (esetleg néhány más pénznemmel együtt) válik a rendszer perifériáján az értékvesztés martalékává, akkor a közbizalom várható hirtelen zuhanása politikai rendszerét és a lenyúlásokra koncentráló gazdaságpolitikát egyidejűleg létében fenyegetheti. Egy ilyen helyzetben külföldről segítséget nem remélhet.

2012. június 22., péntek

Végzetesen megosztott lenne a magyar értelmiség?

Elterjedt sztereotípia, hogy a magyar értelmiség végzetesen megosztott.Minthogy a hatalom számos értelmiségi posztot birtokol, más értelmiségiek megélhetésére alapvető befolyást tud gyakorolni, továbbá a hatalomközeli média eszközökben nem válogatva korlátozás nélkül mocskolhatja az útjában álló értelmiségieket - nem alaptalan az a felfogás, hogy minden hónappal nő a távolság a hatalomnak "kedvesek" és az "ellenségek" között . Nagy egyéni erő és elszántság kell ahhoz, hogy valaki szembemenjen ezzel a tábor - felosztással, de még ez az erőfeszítés is könnyen azzal az eredménnyel jár, hogy általa csupán átkerül az illető az egyik táborból a másikba.

A látszat azonban csal. Ma Magyarországon a kérdések kérdése a gazdaság és az ehhez szorosan kötődő külpolitikai orientáció. Ezt a közgazdászok szakmájuknál fogva tudják, vagy - rosszabb esetben - tudniok kellene. És láss csodát: ha Chikánt, Kupát, Bodot, Mellárt, de akár Heimet is hallgatjuk a gazdaságról és a külső kapcsolatainkról, az alig különbözik attól, amit Békesitől, Bokrostól, Oszkótól vagy másoktól hallhatunk. Pedig ezek a szövegek nem csupán egy szakterületről, hanem az egész mai politikai vonalvezetésről mondanak ítéletet. Jóllehet más kérdésekben feltehető, hogy közöttük is meg lehet találni a jobb - bal néven beskatulyázatt megosztottságot, ez korántsem vezetne bénító törzsi harcokhoz, ha ők határoznák meg a politika főirányát - hiszen tudnak súlyozni.

A jelenlegi hatalom politikája nyílegyenesen visz a gazdasági ellehetetlenülés és a nemzetközi elszigetelődés felé és egy ponton túl majd folytathatatlanná válik. Jó lenne, ha az Orbán utáni korszakra nézve nem az őrségváltás és bosszú, vagy a megalapozatlan megbékélési vágy duáljában gondolkodnának azok, akiket ez foglalkoztat. Hiszen itt van az orrunk előtt a létező és működőképes alternatíva: a szakmai alapokon álló és ezért hasonló következtetésekre jutó "jobboldali", "baloldali" és "liberális" közgazdászok folyamatos közös asztalhoz ültetése és ezáltal annak a kristályosodási pontnak a megteremtése, amivel egy krízis esetén a széleskörű közös politikai - gazdaságpolitikai fordulatnak nemcsak az iránya, hanem az alapvető eszköztára is előkészíthető.

Vajon mi az akadálya, hogy valamilyen égisz alatt ez a kormányzati tapasztalatokkal és nemzetközi kapcsolatrendszerrel is bőségesen rendelkező rendelkező sokszínű, közgazdászokból álló kerekasztal összeüljön és folyamatosan együtt dolgozzon? És e köré sorakozzon fel minden nívós, eddig működőképes alternatíva híján indulatai által elborított, vagy megrettenten tétova értelmiségi, majd ezt követően a többi választópolgár is? És ennek ismeretében készülhetnének fel a közeljövőre a politikai pártok és egyéb politizáló tömörülések is?

2012. június 21., csütörtök

A protofasiszta Prohászka Ottokár

Kiforratlan címke a protofasizmus, de megkerülhetetlen. Nem vagyok a kérdés szakértője, ahogy Prohászka munkásságáé se. Az viszont a napnál világosabb számomra, hogy ami a két világháború között sok országban szárba szökkent, és jobb híján fasisztaként azonosítunk, annak előzményei azok a háború előtti jobboldali uralkodó rendszerekkel is szembeforduló militáns autoritér ideológiák és politikák, amiket később - szintén jobb híján - gyüjtőszóval protofasizmusnak szoktunk nevezni. Tehát nem a semmiből bukkantak elő sem ideológiaként, sen tömeggyilkos politikaként a fasisztaként minősíthető jobboldali diktatúrák, nem puszta válaszok voltak a közelmúlt fejleményeire.. A protofasiszta körbe általában nagyhatású, saját korukban "modern" és sokirányban kritikus figurákat szokás elhelyezni, akiket később vagy a zászlajukra tűztek a hatalmon lévő "fasiszták", vagy nem, vagy kiemeltek munkásságukból ermblematikus elemeket, vagy nem, de a protofasiszták által előkészített termőtalaj mindenképpen nekik termett.

Magyarországon vita tárgya, hogy kik voltak egyáltalán "a fasiszták" és szeretik ezt a németek kegyéből országló, az utolsó pár hónapban véreskezű bandáiról közismert Szálasira korlátozni. .De Prohászkának ebben is "peche" van:  Szálasi megkülönböztetett ideológiája, a hungarizmus, az ő szellemi terméke volt. Pedáns elemzők persze kimutatják, hogy az a hungarizmus nem azonos ezzel a hungarizmussal - de mikor van teljes átfedés a kiinduló gondolat és a magvalósult gyakorlat között? Ahogy az egyértelműen Prohászka elméletéhez és politizálásához köthető numerus clausust is lehet körülszövögetni mindenféle magyarázkodással, de történelmileg az a vonulat valósult meg markánsan, amely egyértelműen összeköti a numerus clausust a holokauszttal. És ebben - ha másban nem is - direkt szerepe van Prohászka munkásságának életében és könyveiben: a középosztály és az iskolázottak azért nem találtak, nem is találhattak idegent, megakadni, felháborodni valót a különféle fasiszta politikai stációkban, mert korábban gondolatilag őket is megérintette a protofasiszta ideológia egyik vagy másik prominense.

A rendszerváltás utáni magyar jobboldal eleinte óvatos volt, igyekezett olyan "hősöket" keresni, akik a 40-es években már nem működtek . Ezeket is próbálták körbreszövögetni magyarázkodásokkal, hogy ez nem egészen az, az értékeiket kell látni nem a hibáikat, hogy sok mindent félreértett a kor és az utókor az illetővel kapcsolatban. Ezek közé a "hősök" közé tartozott Prohászka is. De mostanra már egyre inkább nyílt sisakkal vállal a magyar szélsőjobboldal mindent és mindenkit - az úgynevezett mérsékelt jobb hallgatása, vagy asszisztenciája közepette. Így a Prohászka - problematika is új megvilágítást kap. Annál is inkább. mert a hivatalos egyház életében is problematikus viszonyban volt püspökével : ennek útját jelzik vatikáni indexre tett művei, belső vitái püspöktársaival és boldoggá avatásának mellőzése. Akik tehát ma elszánt harcosai a Prohászka - kultusz terjesztésének, egyben - mintegy mellékesen - ma is részesei az irányzatok harcának a mai magyar katolicizmuson belül.

2012. június 18., hétfő

Az európai szocialista pártok sorsa - francia tükörben

Az utóbbi évtizedben megszokottá vált temetni az európai szocialistákat. Kimerült úgymond a korábbi szociális bázisuk utánpótlása - a sorvadozó nagyipar volt munkásaira inkább a jobboldali radikalizmus tud vonzerőt gyakorolni. Elapadt az ideológiai muníciójuk is: a régi korszerűtlenné vált, az új a folyamatos prosperitás illúziójából táplálkozott, így virágzása rövid életű volt A politikusi rétegük beleszürkült a hagyományos bürokráciába, kevés kreatív, innovatív hajlamot mutat. Kihalt a szocialisták körül a tradicionális társadalmi háló, amelybe hosszú - hosszú évtizedekig be voltak ágyazva. Ezt hangoztatva a jobboldal önmagát ünnepelte, mint az európai politikai "történelem végének" abszolut győztesét, a baloldalon pedig valami látványos megújulást szorgalmaztak azok, akik nem akartak belenyugodni az elfogult halottkémek verdiktjébe.

A 2008-as válság felkészületlenül érte az európai establishmentet. Az USA- ból érkező pénzügyi válságra az életkori okokból nagyobb megrázkódtatásokhoz nem szokott kormányoknak (az üzleti körökkel több- kevesebb egyetértésben) sikerült olyan ad hoc válaszokat adni, amelyekkel a látványos összeomlást elkerülték, de a remélt fellendülés nem következett be. Kiderült: az európai konstrukció olyannyira a folyamatos növekedésre és az olcsó hitelre épült, hogy ezeknek az előfeltételeknek egyre többek által megértett végleges elmúlását komoly átalakulása nélkül nem élheti túl. Az elhúzódó válságperiódus lényegében megbuktatta a tagországokban még kormányon lévő szocialistákat, amelyek erősebben kötődtek a jóléti politikához, de mostanra már kikezdte a jobboldali kormányokba vetett bizalmat is.

Az elhúzódó válságperiódusban természetesen előkerültek a jobb-és baloldali radikálisok is. A jobboldali konjunktúra különösen a nacionalista - populista szélsőjobb előretörését hozta még korábban konszolidált országokban is egy-egy választáson. Leginkább a primitív idegenellenességet sikerült meglovagolniuk az önjelölt populista csodadoktoroknak. Tartós sikert azonban sehol se sikerült elérniük, hiszen palifogó szlogenjeikkel inkább protest- szavazatokat kaptak, mintsem egy jó új világ előhírnökeit ismerték volna fel bennük, az alkalmi sztárokban. Európa polgárai láthatólag inkább a régi, megbízhatónak tűnt Európa egy javított kiadását remélték és remélik, mintsem a még meglévő előnyeiket sutba vágva bizonytalan kalandba vetnék bele magukat. (Valójában ezt bizonyítja az első látásra ellentétes görög példa is. Túl friss a csalódás a megszorításokkal asszociált Paszokban. Mégis a kormányképtelenség rémétől hajtva a megismételt választásokon nem a demagógiájukból kissé visszavevő kalandorok, hanem a két, kormányzatban gyakorlott ősellenség kapott együtt többséget.)

Ilyen körülmények között kerül ismét csak előtérbe a politikai váltógazdaság, illetve határhelyzetben a nagykoalíció régi bevált eszköze. Változás kell - érezte, érzi a választó -, mert az éppen regnáló kormány sikertelen és belemerevedett a saját sémáiba és személyi konstrukcióiba. Ám a váltás legkisebb kockázatát egy olyan garnitúra jelenti, amelyik számára a kormányzás nem ismeretlen terep, amin akár napok alatt elhasalhat. A mai felgyorsult, a személyes kommunikációt előtérbe állító korszakban az is lényeges, hogy egy új kormányzat többé - kevésbé bejáratott részese legyen Európa és a világ erős embereit - asszonyait behálózó, egymással érintkező networköknek a politikától a gazdaságig, a médiától a fegyveres és titkosszolgálati erőkig, a celebektől a tradicionális magas kultúráig. Ezt ösztönösen érzik a választók is.Egy korábban megvert, sőt akár dúlt belső állapotokat mutató szocialista párt, ha képes tanulni a hibáiból, magát összekapva olyan csapattal és választási szövegekkel léphet színre és ígérhet új hangsúlyokat a politikában, hogy ezáltal  kézenfekvő váltópárt lehet a választók tömegei számára. Az újnak és a kipróbáltnak olyan mixét kínálhatja, amely a választónak megadja azt a jóérzést, hogy a változásra szavazott, de ugyanakkor nem hazardírozott mindennel, ami számára és gyerekei, unokái számára fontos lehet. Ezt a sémát a közeljövőben több, akár politikailag eltemetettnek tűnt európai szocialista párt is követheti.

Így célszerű magyarázni ugyanis a francia fejleményeket. Hollande megválasztását még lehetett a Sarkozy - ellenes proteszttel magyarázni. De a jó, meggyőző belépőjének hatására a francia választók csakhamar pártjának is abszolut többséggel honorálták a szocialisták által kínált alternatívát. Ezáltal egyszersmind  a többi, korábban erős európai szocialista párt is előtt ott a működőképes példa. Nem új világmagyarázat kell, nem valami sohanemvolt társadalmi kapcsolatrendszer. szükséges ehhez, mint a merész szocialista, vagy más baloldali útkeresők gondolták."Mindössze" kompetensnek tűnő csapat és hatásos politikai alternatíva.körvonala, valamint működő nemzetközi kapcsolatrendszer. Tévedés ne essék: egy győzelmet kormányon keserves, népszerűség - felőrlő aprómunka követ, amivel párhuzamosan kell jó javaslatokkal és okos kompromisszumokkal munkálkodni a nemzetközi porondon egy új, korszerű Európa kialakításában. Ennek során nem az számít, hogy ez a kormányzás jellegzetesen szocialista karakterű -e. Olyan kihívás ma a feladatokhoz felnőni akaró, ugyanakkor a mindenkori realitásokat figyelembe vevőkormányzás, ami erősen kockázatos, de aminek csak ennél rosszabb alternatívái vannak. Ebben a vállalkozásban helye van mindhárom hagyományos európai politikai család tehetséges és elkötelezett, együttműködésre kész képviselőinek.Ezek köréből aligha hiányozhatnak a nagymúltú és a múltban többször, több országban bizonyított európai szocialisták.S ha végülis az európai megújulás legalább részsikereket hoz, akkor az utókorra bízhatjuk annak megítélését, hogy  melyik régióban melyik politikai család képviselőinek volt ebben oroszlánrésze.

2012. június 17., vasárnap

Eldőlt, vagy mégis kidől?

A görög választások matematikailag eldőltek a különféle színezetű, egyértelműen EU barát pártok javára. Kis többséggel és nem nehézségek nélküli kormányalakítási kényszerrel. Ha szoros a választási eredmény, mindig adódik a kétféle interpretációs lehetőség: a nép visszariadt attól, hogy...vagy pedig a nép fele így, a másik fele úgy ítélte meg a lehetőséget, csak az egyik csoport valamivel nagyobbnak bizonyult. A mai Görögország esetében a végén eleve csökkenni látszott a választói döntés súlya. A populista, blöffölő Sziriza a közvélemény részletesebb feltárását figyelembe véve már nem a megkötött egyezmény felmondásával agitált, hanem az EU-n belül maradva a megállapodás újratárgyalása mellett szónokolt. Tipikus nesze semmi, fogd meg jól program, mert eredménye eleve a másik fél tárgyalási elszántságától függ. Vesztő is lett, mert többen ítélték kilátástalannak a nagyhangú kivagyiságot, mint tárgyalási taktikát azoknál, akik azt látták benne, hogy kimondja azt, ami a szívükön fekszik, de azért önként nem csókolja meg a forró kályhát. A választások lezajlása után a Szirizának nyilván esze ágában sincs koalícióra lépni az egyértelműen EU barát pártokkal: megmaradhat a felelőtlen gyüjtőmedencének a hullámzó nagyságú ressentiment kifejezésére. Persze Görögországban a ressentiment megmozdulásokat, utcára kiömlő dühös tömegeket jelent...

A nagy kérdés azonban nem a tömeghangulat alakulása. Ha lesz is egy két, vagy három pártból álló és minden konkrét intézkedés ügyében nagy belső vitákat folytató kormány, amely szeretne az EU-val egyetértésben kormányozni, a döntő kérdés az, hogy a korábban megkötött egyezmények alapján ez egyáltalán lehetséges-e.A papír elbír a vitatkozó egyezkedők között bármilyen kompromisszumot, de egyáltalán nem biztos, hogy ez átvihető-e a gyakorlatba. Ezen felül a görög gazdasági valóság (a politikát egy pillanatra félre téve) dinamikus változásban élve új és új akut kérdéseket vet fel, akárcsak az EU, amely az egyezmény megkötése óta maga is sokrétű heveny változások sodrában van.

A zajló változások a politikai homlokzat szempontjából még kedvezőek is: nem presztizsharc fog folyni az "újratárgyalásról" vagy annak kizárásáról, hanem folyamatos egyeztetés a felmerülő problémák együttes kezelése érdekében. A homlokzat mögött azonban sokkal vészjóslóbb a helyzet: az euro válsága ilyen előzmények után továbbra is folyamatosan Görögországban mutatkozik majd a legpregnánsabban és ki van téve a piaci hisztériának is, amelyik maga ugyan nem "tárgyaló fél", csak erősen kihat mindenre. Ezért a rövidtávú realitásokat folyamatosan figyelembe vevő tárgyalássorozat nem lehet garancia arra, hogy az adósságtömeg alatt fuldokló Görögország nem dől ki mégis - tervezetlen módon. Ennek elkerülésére csak akkor jobbak a kilátások, ha az EU erős emberei nem pihennek rá arra, hogy megúszták a megismételt görög választást, hanem elszántan és jó érzékkel felgyorsítják az új Európa-terv kialakítását, elfogadtatását és végrehajtását. Persze ez sem garancia, de legalább esély.

2012. június 15., péntek

A CDU - CSU kiemelkedő felelőssége a magyar demokrácia kisiklásában

Ezt írtam 2011. december 28.-án 

"Amit Orbán művel, az az európai konzervatívoknak elvben kezdettől fogva tolerálhatatlan kellett volna legyen.Mindenféle politológiai dogmától és babonától vezetve mindmáig nem vonták le ennek politikai és szervezeti konzekvenciáit. Ebből az a tragikomikus helyzet következik, hogy Orbán fő európai ellenfelei (Merkeltől Sarkozyig és Barrosotol Oli Rehnig) egy pártban ülnek vele és ezzel fedezik Európa - idegen merényleteit a demokrácia és a jogállam ellen."

Minthogy tegnapelőtt a német kormánypártok ismét megvédték Orbánt és rendszerét a demokrácia felszámolása irányában politizálása elítélésétől, újra vissza kell térni ezekre a dogmákra és babonákra. A probléma középpontja, hogy hogyan kezelje a politikai jobboldal a szélsőjobbot. E tekintetben a legismertebb iskolapélda a nácimúltú (Nyugat) - Németország és a korábban megszállt, de náci kollaboránsokban bővelkedő Franciaország, mint két archetípus. A háború utáni Nyugat- Németország megvert és megszállt ország volt, amelynek népe nehezen szakadt el a hitlerista indoktrinációtól. Franciaországban viszont az angolszász partraszállás után egyre erősebb lett a maquis és a gaullista mozgalom, maguk szabadították fel Párizst és- érthető módon- a petainista kollaborációt és a megszállókhoz véresszájúan lecsatlakozott francia nácikat igyekeztek kis, körülhatárolható csoportként bemutatni. Ezért a háborús főbűnösök kivégzése, bebörtönzése után Németországban a nácik folyamatos visszavezetése a polgári társadalomba tűnt a célravezető útnak, Franciaországban viszont kiközösítésük, nemzetárulóként bűnbaknak kezelésük. Németországban a nyugati szövetségesek kisebb kitérőkkel rátaláltak a máig érvényes modelre: a neonácizmus kriminalizálásával egyidejűleg és a jobbra nyitott CDU-CSU rendszerének gazdasági és politikai konszolidációjára. A francia politikában pedig dogmává vált a "köztársasági egység" a szélsőjobbal szemben. Ez a két, eltérő tradíció az élet hozta módosulásokkal mindmáig eleven.
A CDU-CSU vezetőinek bűnös vaksága és történelmi szégyene, hogy magyar protezsáltjaiknak kezdettől a saját modeljük követését ajánlották, ráadásul a nélkül, hogy a náci eszmék és neonáci szervezkedések törvényes tilalmát is szorgalmazták vona. Ez arra utal, hogy ők maguk se vetettek igazán számot azzal a konkrét történelmi helyzettel, amiben a saját politikájuk olyanná vált, amilyen ( a Szövetséges csapatok folyamatos jelenléte, az euroatlanti gazdaságba való szoros integráltság, az ország tartós kettéosztottsága és az ebből következő szerves nyugati függés, a tartós gazdasági csoda legitimáló hatása, a posztnáci  lakosság miatt a szociáldemokrácia tartós belenyugvása az underdog szerepbe stb.) Ha ezzel tisztában lettek volna, rá kellett volna jönniük arra, hogy a magyar feltételek szinte semmiben sem voltak olyanok a rendszerváltás idején, mint amilyennel ők Németországban startoltak.
Nem jöttek rá, így Antall József elbüszkélkedhetett azzal, hogy Franz Jozef Strausstól azt tanulta: nem szabad megengedni, hogy a jobboldali kormányerőnél jobbra politikai párt kialakuljon. Ezért tűrte betegen is Csurka Európában szalonképtelen garázdálkodását saját soraiban, és amikor ezt már személyes okokból nem folytathatta, szükségesnek tartotta "kiegyensúlyozásul" pofonokat adni saját liberálisainak is. Minden okunk meg van feltételezni, hogy az európai konzervatív demokrata Antall őszintén hitt a német tanácsok hasznosságában és nem vette észre, hogy ez a politika nálunk szükségképpen törzsi háborúhoz vezet a demokratikusnak elképzelt mainstreamen belül és hogy ráadásul ilyen vagy olyan erejű szélsőjobboldali tömörülés a magyar viszonyok között akkor is tartós jelenség lesz, ha a mérsékeltnek elgondolt jobboldali párt bárhogy riszálja magát jobbfelé. Antall azzal se vetett számot, hogy a német tanácsok követése milyen szükségszerű következményekkel jár történelmi és geopolitikai okokból Magyarország és szomszédai viszonyában - minden diplomáciai ellensúlyozási törekvés ellenére.
Ám a konzervatív és liberális német politikai elit tanácsai elhibázott voltára akkor se jött rá, amikor később új protezséje, Orbán került a középpontba. Noha addigra már számos magyar politikai tapasztalattal rendelkezhettek, változatlanul a szűklátókörű pártpolitikai világképük vezette őket, ami - többek között Orbán politikai karakterének fel nem ismerésével együtt - a mai, sok tekintetben nekik is kellemetlen  végeredményre vezetett.  Mindennek ellenére - mint a héten láthattuk - máig makacsul kitartanak hibás magyarországi pártpolitikai paradigmájuk mellett.
Minthogy a CDU-CSU-ban számos demokrata, az egyesült Európáért küzdő jó politikus van, nem feltételezhetjük, hogy kártékony - és rájuk nézve is veszélyes következményekkel járó - magyar - politikájukat a rosszindulat, vagy a tűzzel való szándékos játék diktálja. Valószínű, hogy sokuknál a magyar szocialista és liberális erő torz szemüvegen át való nézése lehet az oka annak, hogy képtelenek elszakadni induló dogmáiktól és babonáiktól. Nem veszik észre, hogy mind a 90-es, mind a 2000-es évek elején az ő tanácsaikat követő magyar jobboldal volt a primum movens, amelyre a magyar politikai ellenerő adottságként volt kénytelen reagálni. (Nem mentve ezzel föl a baloldalt és a liberálisokat saját, "ki nem kényszerített" hibáik felelőssége alól.)
Okkal feltételezhetjük, hogy az NDK-ban felnőtt német kancellár és államfő realisztikusabban, szemellenző nélkül látja az európai - és ezen belül kelet - középeurópai világot. Erre mutat, hogy a jelenlegi európai válságból a francia - és ezzel párhuzamosan a német - szociáldemokráciával kiegyezve keresik a kiutat. Csak remélhetjük, hogy ez a kiútkeresés hamar elvezet a bajkeverő magyar jobboldal támogatásának felülvizsgálatához is.

2012. június 14., csütörtök

Tematizálhatják- e a jövőben a magyar ellenzéki pártok a hazai politikát?

Ha sommásan akarjuk jellemezni az elmúlt két évet, arra jutunk, hogy eddig az ellenzéki pártok nem tudták sikeresen tematizálni a hazai politikai életet. Ennek következménye, hogy csak keveset profitáltak a Fidesz népszerűség - vesztéséből.

Az orbáni demokrácia - lebontó és megszorító politika nem váltott ki elemi felháborodást sokmillió választópolgárból. Akikből mégis kiváltott, azok haragjának a csúcsponton inkább civil mozgalmak tudtak hangot adni. Ezek mozgósító ereje nagyobb volt a pártokénál.

Az alternatív szakpolitikai elképzelések kidolgozása sem maradt az ellenzéki pártok monopóliuma. Pártokhoz nem köthető think tankok is munkálkodnak ilyeneken - semmiképpen sem az övékénél alacsonyabb professzionális színvonalon. Elmondható azonban, hogy szakpolitikai javaslatok senki részéről nagyobb közérdeklődést nem tudtak kiváltani. Valószínűsíthető, hogy ezután sem fognak, mert kidolgozóinak nem érdeke a populizmusba tévedés, e nélkül viszont tömegek ingerküszöbét tervekkel, megvalósítható szakszerű megoldásokkal átlépni aligha lehet.

Most azonban ígérkezik egy olyan új "frontvonal", amelyben civilek - értelemszerűen - nem előzhetnek be és amely a közérdeklődés homlokterébe kerülhet. Ez a magyar EU-s politika. Maga az EU jelenleg történetének kényes szakaszában van, amelyen a korábbihoz képest radikális változtatások nélkül sikeresen nem léphet túl. Történhet ez látványos konfliktusok útján csakúgy, mint zárt ajtók mögötti, késhegyig menő vitákkal tarkított megbeszéléseken. Haladhat egy integrálódó erős mag kialakulásának irányába, amely végső soron sorsára hagyja a lemaradókat, vagy legalábbis közülük a renitenseket. De előtérbe kerülhet a kontinentális integráció erősítésének gondolata is, mint követendő rövid-, közép- és hosszútávú cél. A vélemények csatájában és az azokkal kapcsolatos gyakorlati lépések megtételében minden EU tagország kormányának fontos szerepe lesz.

Orbán eddigi politizálásából biztosra vehető, hogy a fejlemények aktív részese szeretne lenni. Abban sem lehet kétség, hogy  a "nemzetek Európája" koncepció híve, jóllehet az EU-s támogatásokról nem szívesen mondana le, mert elvesztésüknek súlyos azonnali következményei lennének. Ez meghatározza azt, hogy koherens reális javaslatai nem lehetnek, ám elhamarkodott, végiggondolatlan húzásai nagyonis elképzelhetőek. Ez nyit teret a felelős, koncepciózus ellenzéki pártpolitika számára.

Ha a megfelelő politikusokkal és szakértői gárdával rendelkező pártok folyamatosan ugyanolyan figyelemmel kísérik az európai fejleményeket, mint ha kormányon lennének, ugyanúgy igyekeznek irányvonalat választani, állást foglalni, javaslatokat kidolgozni, mint a hivatalban lévő kormány és ezt jól is kommunikálják, komoly politikai esélyhez juthatnak. A választópolgár érzékelheti, hogy két valódi rivális koncepció lesz terítéken és meggyőzhető lehet arról, hogy az ő sorsáról van szó, hogy milyen politika követésének van, illetve nincs reális esélye, mi fantazmagória és hogy mit nyerhet és mit veszíthet, ha az egyik, vagy a másik alternatíva pártjára áll. Ez a politikai vereny annak ellenére ki tud alakulni nagy szavazói tömegeket is elérve, hogy a magyar média lényegében a kormány kezében van.

Az új tematizálási lehetőség, az újtípusú politikai verseny kialakulása az ellenzéki pártok számára csak esély, korántsem az ölükbe hulló adottság. Sokat és jól kell tenniük azért, hogy ez a változás ténylegesen bekövetkezzen. De olyan trambulin, amelynek segítségével viszonylag gyorsan ki lehet tágítani az eddigi beszűkült játékterüket és olyan helyzetbe kerülhetnek, hogy a kormány is kénytelen legyen valódi riválisnak tekinteni a politikai ellenzéket.

2012. június 13., szerda

Ader lenne a magyar Medvegyev?

Putyin a  tekintélyuralom modern géniusza. Míg a régiek a választásokat komolyan nem vehető díszletnek használták és arra helyezték a súlyt, hogy személyes hatalmuk vitathatatlan legyen, addig ma már célszerűbb az áramvonalas mimikri. Nem éri meg bezárkózni, nem tartani fenn rendszeres találkozókat a demokratikus világ csúcsvezetőivel. Valóban demokratikus választásokat tartani persze kockázatos dolog egy tekintélyuralmi államban. Nyíltan semmibe venni azokat azonban szintén nem kifizetődő. A megoldás középen van: mindenki szeme előtt gondoskodni arról, hogy a pálya erősen lejtsen, de ezen a pályán lehetőséget adni az esélytelen ellenzéknek, hogy valódi kampányt folytasson.
Putyin egyéni találmánya ezen felül az államfői és miniszterelnöki funkcióval való trükközés. Alkotmányjogilag mind a kettő fontos, nem igazán világos, hogy ki is a végrehajtó hatalom vezetője. Még az is korlátozva van, hogy valaki meddig lehet egyfolytában államfő. De sebaj: ha mindössze két ember cserélgeti is egymással ezt a két posztot, akkor nem érheti szó a ház elejét és az egyben csemege a mindenkori kremlinológusoknak. Már van mit méricskélni. Ám ehhez Putyinnak fel kellett találnia Medvegyevet. Nem csak kiemelni a csapat tagjai közül, hanem fel is építeni. Ha Putyin maga a szilárd konzervatív, Medvegyev a nyitás és a modernizáció embere. Ha a fegyveres erők gyanakodnak, hogy abszolút hatalmi privilégiumuk elég szilárd-e, megnyugtatja őket az egyik. Ha a technokraták kételkednek, hogy a rendszer nem vezet-e lemaradáshoz, elszigetelődéshez, megnyugtatja őket a másik. A külföldi elemzők pedig latolgathatják, hogy melyik irányzat az erősebb, melyik pozíciójának javulására lehet olvasható jeleket találni. És ezáltal  nem is látszik a rendszer annyira monolitnak. Nem kell másod- és harmadvonalbeli figurák nyilatkozataiban keresni a hatalmi apparátuson belüli törésvonalakat. Különben is, elvileg kapitalizmus van: ha kissé áttekinthetetlenek is a cégek tulajdoni viszonyai és az állam vagy a hatalmasok szőrős keze hol itt, hol ott ki is villan. Egy orosz nagytőkés azért tehet furcsa, szókimondó nyilatkozatot, attól még nem dől össze a világ. Legfeljebb elmegy külföldre világnagyság focicsapatot vásárolni és az köti le energiáit. De azért otthon is maradnak pozíciói. Ha meg túl messzire megy, a börtönben találhatja magát.
A klasszikus diktatúrában nagyon vigyáztak arra, hogy a hatalmi szférán belül ne legyen semmi hézag. A modern tekintélyuralom viszont maga mutogatja a hézagokat, mint az álbeteg a véres kötéseket. A Putyin - Medvegyev négyszemközti beszélgetések - biztos, ami biztos - gondoskodnak róla, hogy ne legyen semmi hézag.

2012. június 12., kedd

Aligha kerül sor IMF hitelmegállapodásra

Ha jól belegondolunk, egyáltalán nem volt szeszélyes, feleslegesen kivagyi lépés az IMF kipaterolása Magyarországról. Orbán eredeti gazdaságpolitikai programja a hiány és az infláció elengedése volt és ezáltal remélt gyors gazdasági növekedést. Ez mindjárt első brüsszeli útján hajótörést szenvedett: az Európai Bizottság kemény falat állított a régóta túlzott deficit- eljárás alatt álló magyar kormány elé a költségvetési és államháztartási hiány ügyében. A hazánkban működő, rendszeresen vizsgálódó IMF pedig folyamatosan belelátott a kormányzat kártyáiba, a nemszeretem lépésekkel szemben bármikor vétót emelt, illetve emelhetett volna. Minthogy már a Bajnai - kormány is eljutott odáig a stabilizációban, hogy további hitel- részlet lehívására nem volt szüksége, ez az induló Orbán - kormány esetében is fennált. Ilyen helyzetben nem volt közvetlen akadálya annak, hogy a számára kellemetlen őrkutyától megszabaduljon. S őrkutya híján az Unió is meg volt fosztva a gyakorlati eszközöktől, amellyel - a puszta rosszalláson túl - felléphessen a kormány esetleges helytelenített gazdaságpolitikai lépései ellen. Márpedig ez utóbbiak nem maradtak esetlegesek: az Orbán kormány "szabadságharcos" és "unortodox" lépései rendszerszerű módon következtek egymásra.

Tekintsük ismertnek azt az eseménysort, amely az orbáni gazdaságpolitika teljes kudarcához, a társadalom- és jogpolitika külföldi megrőkönyödött elutasításához, elítéléséhez vezetett. Elérkezett az a pillanat, amikor reálisan fel kellett vetődnie az ismételt IMF-hez fordulás lehetőségének. Erre Orbán első reakciója egyértelmű és őszinte volt: ha az IMF jön, ő megy. Világos volt ugyanis, hogy egy megkötött új IMF- szerződés részéről egyenlő a feltétel nélküli megadással. Közben azonban kitalált egy "tertium datur"-t : lenyelni azt a békát, amit az IMF-hez folyamodás presztízsben jelent, valójában azonban pávatánccal hülyíteni a piacokat, az EU-t, az USA-t, a nemzetközi és hazai közvéleményt. Az elképzelés már egy féléve bevált: noha csak az nem látott át rajta, aki nem akart, végülis fenntartható volt a rendszer és ez önmagában erősítette Orbánt. Igaz, ennek megfizette bizonyos árát: népszerűtlen intézkedésekkel újra és újra hihetővé kellett tenni a deficit kordában tartását, fel kellett áldozni a növekedést, a drága hitelfinanszírozás miatt nem csökkenhetett az államadósság, tehát az ország külföldi kitettsége sem. De - gondolhatta - aki időt nyer, életet nyer. Reményének fő forrása az EU krízis gyors kibontakozása volt, amelynek keretében a magyar problematika jelentősége, kivételessége eltörpül.

Időben most már nagyon közel állunk ahhoz, hogy az EU-nak elhatározó döntéseket kell hoznia - ezt Európában és világszerte mindenki így gondolja. Elképzelések lehetnek ugyan a következő hónapok lehetséges történéseiről, tudása senkinek sincs róla. Az azonban bizonyos, hogy ezek szele - így, vagy úgy - Magyarországot orkánként el fogja érni. Ennek keretében olyan fejlemény sem kizárható, hogy a magyar kormány - ki tudja, mire alapozott pozitív várakozásaival ellentétben - már nem lát maga előtt más közvetlen lépést, mint elhárítani azokat a törvényhozási akadályokat, amelyek az IMF- tárgyalások megkezdésének útjában álltak mindeddig.(Hagyjuk zárójelben, hogy a tárgyalási szándék egyértelmű demonstrálása milyen valóságos elképzeléseket és célokat követne.)

De vajon ez ugyanaz lenne a helyzet a közeljövőben, mint lett volna mindeddig, ha a tárgyalások megkezdésére sor került volna? Aligha. A tárgyaló felek közül az IMF-nek eleve nem Európa a legfontosabb kliense. De egy EU-tag ország hitelkérelme esetén messzemenően figyelembe kell vennie az EU igényeit, szempontjait. Ez eddig egy precedensekkel is alátámasztott, alapjában áttekinthető faktort jelentett. Egy heveny módon átalakuló EU esetében azonban az IMF-tárgyalók gondolkodásában alighanem erősebb szerepet játszana az óvatosság, illetve a saját globális gyakorlatukhoz való illeszkedés. A másik tárgyaló fél, az EU sem a "karámba visszaterelés" viszonylag egyszerű álláspontját képviselné, ha ilyen tárgyalásra sor kerülne. Az átalakulás pillanatnyi állása, illetve annak vélt következményei által elgondolt viszonyokba próbálnák egy ilyen tárgyalás során Magyarországot megbízhatóan behelyezni. Ez jelenthet hosszabb, vagy rövidebb pórázt, de hozzá biztosítékot és mégegyszer biztosítékot kívánnának a hitelszerződésbe belevenni. Ezt számba véve nyilvánvaló, hogy sem az IMF-nek, sem az EU-nak nem sürgős a közeljövőben hitelmegállapodást kötni a magyar kormánnyal. Ha - feltéve, de meg nem engedve - körmére ég valakinek a pénzügyi helyzet és ezt időben fel is ismeri, az csak a magyar kormány lehet. De ha hitelképességét az IMF- EU páros segítségével akarná megmenteni és így a gazdasági összeomlásnak elejét venni, akkor nem lenne más lehetősége, mint a feltétel nélküli megadás. Ez pedig - valljuk be - aligha tartozik a valószínű forgatókönyvek közé.

2012. június 8., péntek

Kelet-Középeurópa és a kétsebességes Európa lehetősége

Az Unió tagországai sok tekintetben oszlanak meg, de ezek között két kiemelkedően fontos dimenzió a gazdasági fejlettség és az egységes Európára törekvés intenzitása.Olyan kiélezett helyzetben, mint a mostani, ezeknek a dimenzióknak még inkább megnő a jelentősége - ez még magyarázatra se szorul. Az euro válságát szinte mindenki az eleve adott fejlettségi különbségekre vezeti vissza, amelyek a közös pénz hatására eddig nem csökkentek, hanem nőttek. A válsághelyzetek pedig szükségképpen felerősítik a politikában a centripetális és a centrifugális megoldási törekvéseket egyaránt.

Ha divergálnak az elképzelések, az még nem feltétlenül vezet az Unió széteséséhez. A Lisszaboni Szerződés ugyanis lehetővé teszi, hogy a tagországok egy része az u.n. megerősített együttműködés formulájával oldja meg az olyan fokozott integrációját, amit a többi tagállam nem, vagy egyelőre nem kíván.A részt nem vevő országok pedig mérlegelhetik, hogy ezt tudomásul veszik-e, vagy egy ilyen fejlemény megkérdőjelezi az Unióban maradásuk értelmét.

Németország az a nagy súlyú tagállam, amelyik semmiképpen nem akarhatja sem az Unió szétesését, sem pedig a nemzetállami pozíciók Unión belüli általános megerősödését, ezért messzemenően hajlandó szuverenitásának további elemeit feláldozni.  Nyilván ebben vele tartanának a német gazdasághoz erősen kötődő fejlett gazdaságú tagországok is. A megerősített együttműködés konstrukciójához azonban politikailag nélkülözhetetlen Franciaország részvétele is: nélküle egy német blokk alig több, mint a nemzetállami szétesés egy alterált formája. De az együtt lépés érdeke Franciaországnak is. Kockázatos lenne elvállalnia az önálló pólusképzés terhét, különösen, ha az Unió déli tagállamainak gondját kellene pólusként a nyakába vennie. E mellett azonnal elvesztené agráriuma finanszírozási forrását is, ami megoldhatatlan politikai válságot váltana ki az országban. Így valószínűsíthető a német - francia kompromisszum megszületése. Ez lenne a bázisa a fokozott integrációval járó megerősített együttműködésnek, az ehhez való kapcsolódásról kellene döntenie a többi tagállamnak.

Egy ilyen fejlemény esetén az egyedi döntések determinált és esetleges tényezőktől egyaránt függnek, de- ezen felül - az egyik tagország pozitív vagy negatív döntése erősen kihat a többiek mozgására is. Ebből a szempontból érdemes külön is odafigyelni Kelet - Középeurópára. A cseh, a szlovák és a magyar gazdaság erősen a német gazdaság függvénye, viszont fejlettségben a hátrányban lévők közé tartozik. Politikailag mindhárom országban hol erősebben, hogy gyengébben, de szerepet játszik a nacionalizmus. Ezért kétséges, hogy csatlakozni akarnak/tudnak-e egy gyorsabb integrációs mozgáshoz. Talán a "tesztelés" szempontjából Szlovákia szerepe a legfontosabb, lévén pénze az euro. Ha Szlovákia csatlakozna egy kialakuló szorosabb integrációhoz, az nyomás alá helyezné Csehországot is, növelve döntése tétjét. Egy ilyen helyzetben Magyarország számára még kiélezettebb lenne a helyzet: vagy feladja intenzív különútas ábrándjait, vagy elvesztheti sokévszázados gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatrendszerét a nélkül, hogy a helyére bármi más kézzel foghatót tudna állítani. Ez a végleges leszakadás valószínű kockázatával járna.

Lengyelországot bonyolultabb módon érné kihívás. Önálló középhatalmi törekvéseit ugyan revideálnia kellene, de számottevő belső piaca révén nem lenne olyan gyors döntéskényszerben, mint a többi "visegrádi" társa. Kivárhatná a közvetlen fejleményeket és számíthatna arra is, hogy mérete, történelme, geopolitikai helyzete miatt Németország számára is létezik elkülönített lengyel - kérdés, így nagy valószínűséggel érkezne speciális német ajánlat arra nézve, hogy mi legyen Lengyelország helye, szerepe egy "kétsebességes" európai integrációban.

Mindez nem több laikus morfondírozásnál. Haszna csak annyi, hogy a majdan ránkzúduló eseményeket, híreket ne csak "utánvéttel" és önmagukban, hanem valamiféle előzetes értelmezési kerettel és bizonyos várakozásokkal összevethetően fogadhassa az, aki ezt igényli.

2012. június 6., szerda

Miheztartás végett - egy hsz.-om

... ha úgy nézed, hogy egy általunk feltételezett világegyetem egy jelentéktelen csillagának jelentéktelen bolygóján vagyunk a mikrovilághoz képest rohadt nagy állatok egyenként - jó bonyolult meséket mondunk magunknak és egymásnak...

2012. június 4., hétfő

Narancssárga riasztás

Mozgalmas hónapnak nézünk elébe. Akármi lesz is a megismételt görög választás kimenetele, az EU-nak mindenképpen újra kell fogalmaznia önmagát. Erre az első javaslat tegnap meg is érkezett Európa néhány "nagyágyújától". Ez azonban nyilvánvalóan csak egy sorozat első elemét próbálja kijelölni. Az euro, mint pénz és a hozzá tartozó szabályrendszer az a kulcspont, ami azonnali megerősítést kíván, különben olyan láncreakció indulhat meg, hogy utána már alig marad miről beszélni. Ennek a veszélynek még a sikeres elhárítása is olyan további, messzeható gazdasági és politikai átalakítást indít meg, amely - ha nem is azonnal - de szintén az idő erős szorításában kell végbemenjen ahhoz, hogy reménye legyen a tartós sikerre. Ha azonban nem csak az elitek önmagában sem könnyű egyezkedésére gondolunk, a megoldandó feladat még grandiózusabb. Elvégre egy magát demokratikusnak tételező Európa nem lehet folyamatosan annak kitéve, hogy a választópolgárait  a realitás rémképeivel alkalomról alkalomra megzsarolja és így legitimáljon nem népszerű, nem könnyen átlátható és a lakosságtól alkalmanként komoly áldozatokat követelő döntéseket mindenegyes országos vagy EP választáson. Öles léptekkel kellene ehhez felszámolni a sokat emlegetett demokratikus deficitet - különben a kontinens sarlatán populista demagógok áldozatául esik. Ez az eddigi politizálási stílussal nem elkerülhető.

Ha egyes kisebb jelentőségű EU tagországban ilyen politikus-csoport jut kormányra, láttuk - látjuk hogy az európai (és USA)vezető garnitúra milyen nehezen tudja elkoptatni ezeket, noha eddig legalább közben az általa megszokott vizeken navigált. Fokozódik azonban ez a nehézség ha közben nehezen kiszámítható viharos tengeren navigálnak a barátságtalan szelek és vízhullámok közepette egy nem ehhez tervezett régi, nagyjavításon sem átesett hajón.

Ezt a talán nehezen áttekinthető, Turnert és Delacroix-t felidéző metaforát könnyű értelmezni, ha az általános szintről a magyar kormány mai és várható lépéseire gondolunk. Orbán természetesen látja a közeledő vihart, sőt, kezdettől ennek bekövetkeztét vetíti előre - és erősen lebecsüli mind a közös "hajót", mind a vezető garnitúrát. Csak a lehetséges dolgok halmazában nem tud rendre  tájékozódni, amelyek "csendes" időben és viharban egyaránt érvényesek. Ez mindenekelőtt a tág értelembe vett gazdaságra és a szervezetek célorientált működtetésére vonatkozik, minthogy a rendkívüli helyzet pszichológiai vagy propagandát illető kezelésére még rá is találhat sikeres húzásokra. Most érzi, hogy a cselekvés lehetőségei és szükségessége Európában megnő: ezt explicit formában jelezte is a parlament ülésezésének meghosszabbítása kapcsán. Vagyis a helyzet félreismerésének veszélye nem abban várható, hogy késlekedik a reagálással. Éppen ellenkezőleg: az elhamarkodott, a körülményeket hibásan értékelő és saját lehetőségeit túlbecsülő akciók fenyegetik miatta az országot a viharos időkben. Meg az, hogy a neki küldött jelzéseket sem figyeli, illetve azokat negligálja. (Erre jó példa, hogy még a múlt hét közepén olyan törvényjavaslatot terjeszttetett elő a parlamentben az MNB jogállásával kapcsolatban, amely kizárja az IMF tárgyalások megkezdését. Ennek nyilvánvaló megüzenése, megtoldva azzal a fenyegetéssel, hogy ezt közhírré is teszik,-  csak a parlamenti döntés elhalasztásához vezetett, nem pedig a javaslat visszavonásához.)

A narancssárga riasztás legfeljebb bennünket, állampolgárokat figyelmeztet a várható veszélyekre. Tehetetlenségünkön azonban érdemben -sajnos- semmit sem változtat.

2012. június 1., péntek

Miért hagytak fel a kettős beszéddel?

Orbán politizálásának mindeddig egyik állandó eleme volt a kettős beszéd. Kormányra jutása óta ennek két főbb megnyilvánulási terepe volt: egy külpolitikai és egy belpolitikai. A külpolitikai lényege, hogy befelé szabadságharcot hirdetett a gyarmatosítók ellen, kifelé pedig igyekezett az EU és a NATO tagságunknak megfelelő képet mutatni: az igazán forszírozott kérdésekben engedett, verbálisan pedig időnként, és főleg a jövőre nézve tett lojális nyilatkozatokat. A belpolitikai kettős beszéd egyfelől a felelősséget viselő kormányerő képét akarta mutatni (alkalmanként  meghökkentő húzásokkal és "indokolásokkal") nonkonvencionálisan, Másfelől a "nemzetpolitikai" és a szimbolikus szférában folyamatos versenyben volt a Jobbikkal és más szélsőségesekkel az ilyen érzelmű választópolgárok lelkéért. A témákat és a provokációkat ebben mindig a szélsőjobb diktálta, a hatalom pedig némi habozással követte azokat.

Most fordulat állt be: Orbán és csapata cinikus nyíltsággal fedi fel valóságos kártyáit, sőt, be is vallja az eddigi kettős beszédet és annak indítékait. Látszólag sokat kockáztat ezzel, de vállalni látszik, hogy ez kerül, amibe kerül. Mi állhat ennek hátterében?

Feltehetőleg ismét csak külpolitikai és belpolitikai okokat kell keresnünk. A külpolitikában talán a nagy garral bedobott, majd azóta nem emlegetett "puccskísérlet" táján kell keresni a forrásvidéket. Orbán érzékelte, hogy a nyugati szövetséges hatalmi körök megelégelték a duplafenekű, megbízhatatlan, a brüsszeli politikától mindinkább divergáló politizálását és nem csak soktémájú kötelességszegési eljárásokat indítottak a kormány ellen, hanem feltehetőleg megfontolták, hogy a görög és az olasz kormányfő eltávolítása után az ő eltávolítását is kikényszerítsék. Orbán ezt a kísérletet a színfalak mögött elhárította, de felismerte, hogy a leggyengébb pontján, a deficit kérdésében ténylegesen változtatnia kell, különben ezen a ponton megtámadva belebukik a korábbi politikájába. Ezért a restrikció imitálása helyett az új adók kavalkádjával megtámadta a magyar adófizetőket.Ez egyben leszerelte a pénzügyi és gazdasági körök vele szembeni ingerültségét is. Manővere a felszínen sikeres volt: csökkent az EU politikai szorítása és egyelőre ejtették a kilátásba helyezett szankciót: az uniós támogatási pénzek egy részének visszatartását, mint közvetlen fenyegetést is. Orbán ezt győzelemként értékelte, ami a további álcázást feleslegessé teszi.Ugyancsak felbátorította, hogy az EU akut válságokkal néz szembe kiváltképp Görögországban, de más mediterrán euroövezeti országokban is, amely elvonja figyelmét Magyarországról. De nem pusztán figyelmét: Orbán szerint olyan válságba kerül pillanatok alatt, amelyben az orbáni Magyarország sorból való kilógása nem releváns kérdés. Annál is kevésbé, mert a "Merkozy" féle kemény restrikciós politika változása is küszöbön áll. A piacok is Európára figyelnek, nem Magyarországra.

A belpolitikai okot alighanem a Fidesz választói táborának leapadásában kell keresni. A kettős beszéd nem elégítette már ki az IMF megállapodást valóban váró realistább politikai és gazdasági köröket, de az érzelmi, szimbolikus politikát középpontba állító radikális jobboldaliakat sem, akiket a megszorító intézkedések ugyanúgy elérnek, mint az összes többi állampolgárt. Ezért az egyre karakteresebb jobboldali nyelvezet és akciósorozat mellett döntöttek. Ez egyben megnyitja az utat Orbán (képzelt) gazdasági "csodafegyveréhez", az MNB deviza - és aranytartalékaihoz is.

Számításuk rövid távon beválik, mert gyors repressziótól nem kell tartaniuk. A nemzetközi figyelem fókuszában - mint említettük -nem Magyarország áll sem Európán belül, sem a nagyvilágban, sem pedig a spekulációs pénzpiacokon. Itthon meg egy offenzív politizálással szemben két év tanulsága szerint a politikai ellenzéknek nincs hatásos ellenszere. Hosszabb távon azonban az ország semmiféle tényleges gondját nem oldja meg az egyértelmű kormányzati pozíció elfoglalása. Éppen ellenkezőleg: egyre inkább nő az orbáni hatalom rovásán szereplő tételek száma a világ minden részén csakúgy, mint itthon. A számlákat kíméletlenül be fogják nyújtani, amint erre lehetőség és figyelem adódik. Orbán szerint ez sohanapján lesz. Vagy ha mégsem, akkor - gondolja - majd idejében megint kitalál valamit és kisasszézik a kelepcéből. Annak kockázatát pedig, hogy egyszerre omlik a fejére az egész építménye (aminek bekövetkeztében szeretne nem hinni), politikai karakterét követve vállalja.