EU integráció - úgy megy, mintha jönne, vagy úgy jön, mintha menne?

Az EU előzményeit nagyrészt a Pax Americana igényeiből érdemes szemlélni. Az USA a 2. Világháborús győzelme után nem ismételte meg azt a hibát, amit az 1. Világháború után elkövetett: hadseregét nem vitte haza az európai kontinensről. Témánk szempontjából ennek oka az európai béke stabilizálásának szándéka volt - ami nincs ellentmondásban azzal a szándékkal, hogy a Szovjetúnióval való világhatalmi rivalizálás (szélső esetben háborúzás) egyértelműen megkövetelte az "európai hídfőállás" megtartását.

Az USA alapvető érdeke volt ezért a berendezkedés stabilitása érdekében Nyugat - Európa gazdasági talpra állítása, amelynek elsődleges - sikeres- eszköze a Marshall - terv volt. De rögtön ez után következett a francia - német kibékülés amerikai szorgalmazása is. Ezt a gazdasággal kívánták megalapozni, lehetőleg úgy, hogy a két ország kibékülése köré egy szoros, több államot is magába foglaló mag is épüljön. Ez volt az EU előzménye, ami sok fázison és bővítésen keresztül vezetett el mindmáig. Európában akadtak kulcsjelentőségű politikusok, akik megértették, hogy ez nem csak amerikai érdek, hanem eklatánsan európai is: nélkülük ez a fejlődés lehetetlen lett volna. De nem szabad megfeledkeznünk az "európai hídfőállás" katonai dimenziójáról sem. A Szovjetúnióval való bipoláris küzdelemnek ez kitüntetett területe volt. Franciaország, mint "győztes" háborús hatalom és gyarmatbirodalom nem gondolt az önálló hadsereg eljelenéktelenedésére - de a történelem - közjátékokkal tarkítva - ezt mégis így hozta. Az USA nem kívánta egy önálló Nyugatnémet hadsereg kiépülését sem, de szüksége volt a német katonai potenciálra . Erre a dilemmára született megoldásként a NATO, amely sikeres szimbiózisban működött a fejlődő európai integrációval. Olyannyira, hogy az önállóságához minden szempontból ragaszkodó Nagy - Britannia is hosszú vajúdás után Európában kötött ki.

Nem egy lecsupaszított történelemóra kedvéért kellett ezt a zanzát előre bocsájtani, hanem annak magyarázataként, hogy világossá váljon: noha az európai elitek cselekvő részesei voltak az integrációs folyamatnak, a kormányok többsége időnként enyhén szólva ambivalens viszonyban volt vele. A választópolgárok aktív részvételét ez a folyamat nem igényelte. Szavazataikkal időről időre támogatták a folyamatban résztvevő kormányokat, az új és új megállapodások ratifikálását, hiszen az amerikai biztonsági garanciára és a növekvő jólétük feltételeire nekik is szükségük volt, amit - tudhatták -ez a folyamat alternatíva nélkül kínált nekik. Az európai polgárok ezen felül éltek a megnyíló új és új mozgástérrel is, ami ennek révén adódott. De nem vált Európa internalizált "ügyükké", sőt hullámzó módon, de fenntartásokkal is kezelték. Így identitástudat sem alakult ki ez iránt a folyamatosan bővülő, bizonytalan politikai és kulturális kontúrú szövetség körül a polgárok körében. Ezt nevezzük demokratikus deficitnek. A belépni szándékozó országok polgárai mindig hevesebben vágytak a tagságra, mint amennyire a tagok polgárai ragaszkodtak a fejlődő unióhoz.

Új helyzetet teremtett a Szovjetúnió és világrendszere összeomlása, amely a régi alapokat kihúzta a két iker - szervezet alól. Viszont a közvetlen feladat: a német egység beintegrálása a világrendbe - felülírta a folytatás lehetséges kérdőjeleit. Mindenekelőtt Franciaország tevőleges egyetértésére volt szükség, ami Mitterand elnök és Kohl kancellár között megszületett és ami mindenekelőtt az euró és az eurozóna megszületésében öltött testet. Érthetően megintcsak sokak feje felett. Az alakuló Uniónak a továbbiakban nem volt ínyére a bővítés a volt szovjet szatellit európai új demokráciák irányában. Megkötötték a nekik szükséges gazdasági megállapodásokat, társulási szerződéseket ezekkel az országokkal, de teljesjogú tagságukat ilyen - olyan indokkal folyamatosan késleltették. Végül az egész folyamat katonai garantálója, az USA únta meg az időhúzást és a NATOba vette - vetette fel az új közép-keleteurópai országokat, ami lépéskényszerbe hozta az EU-t. Vonakodása maradékának ez utóbbi azzal adta csalhatatlan jelét, hogy a tagjelölteket nem egyenként, sajátosságaikra tekintettel vette fel, hanem konvojként, egyszerre. Ha a kormányok ennyire vonakodtak, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a bővítés tovább mélyítette a demokratikus deficitet is. De Európában fegyverkezni sem a kormányok, sem a polgárok nem akartak, így nem lehetett kétséges az USA akaratának érvényre jutása.

A sok szempontból "utánfutó" jellegű integrációs folyamatnak egy masszív negatív következménye mindenki számára szembeötlő: Európa nemzetközi versenyképessége folyamatosan romlott. Nem tudta kihasználni sem a megnövekedett mérete által elvileg lehetővé tett gazdasági előnyöket, sem pedig a korábbiakban világelső szellemi kapacitását nem tudta becsatornázni gazdasága gyors fejlesztésébe. Sok bírálat érte korábban is az Unió fogyatékosságait és kihasználatlan lehetőségeit, de a drámai kiéleződést a 2008-as, USA-ból kiinduló pénzügyi válság általános világválsággá fejlődve Európára gyakorolt súlyos hatása hozta meg és tette mindenki számára egyértelművé.

Nyugodtan eltekinthetünk az európai válság jelenségeinek leírásától, az ezt kísérő alternatív magyarázatoktól, a megtett - elégtelen - válaszlépésektől és a válság megoldására irányuló különféle tervektől, javaslatoktól. Aktualitásuk miatt az olvasó valamilyen szinten úgyis ismeri ezeket. Arra a kérdésre szorítkozunk csupán, hogy az integráció eddigi története alapján azt valószínűsíthetjük-e, hogy az Unió a mai gondokkal is meg fog birkózni, vagy inkább a bukás kilátása vetíthető előre.

Az Unió eddigi története során már sokszor szembesült feloldhatatlannak látszó dilemmákkal és eddig sem a racionális érvelést követő optimális megállapodás hozta meg a működőképes továbblépés lehetőségét, hanem mindíg valami "zajlás" indult meg, amiről résztvevői se tudtak utólag pontosan számot adni, de ami elvezetett a korábban megmerevedettnek látszó álláspontokon való túllépésre és egy új megállapodás és annak ratifikációja létrejöttéhez. Igaz, a korábban a nemzetállami öntudat garanciáját jelentő, de egyben a haladást folyamatosan akadályozó "szent" konszenzus - elvet is fel kellett adni a közelmúltban, de ennek ára lett: korábban az Unióból nem lehetett kilépni, mostanra viszont már ennek procedúrája elfogadást nyert. Mint ahogy már ennél korábban is korábban is kialakult egy eljárás a teljes konszenzus megkerülésére: a "megerősített együttműködés" intézménye, amikor a tagországok egy része tesz meg egy fontos integrációs lépést, nyitva hagyva a kimaradottak későbbi csatlakozásának lehetőségét.

A mostani válsággal kapcsolatban szinte minden fontos gazdasági és politikai erőcsoport számára világossá vált, hogy az előre vivő út csakis az integráció mélyítésén keresztül vezet. A korábbi példák arra engednek következtetni, hogy ezt a lépést - lépéssorozatot is vitákkal és tétovaságokkal kísért időhúzó szakasz után megintcsak egy zajlás fogja meghozni. Azzal az egyszerre könnyebbséget és komplikációt jelentő új fejleménnyel, hogy a makacs ellenszegülők - önként, vagy kényszerből - kívül találhatják magukat egy a fontos tagok nagy részének különmegállapodásán, de akár az Unión is. Vagyis a siker és kudarc immár nem tiszta dichotómia, hanem számos köztes megoldás is lehetséges, amely csak majd később jelentkező súlyos problémák forrása lehet, de aktuálisan nem zavarja az előrehaladást.

A sokak várakozásával ellentétes egyetértés a jelenlegi német kormány (és ellenzéke), valamint az új francia politikai vezetés között a legfontosabb láncszem abban, hogy az európai integráció fennmaradhasson és tovább fejlődhessen. Ez szinte kizárja az Unió gyors összeomlásának lehetőségét a várható fejlemények közül. Hogy azonban milyen Unióval találkozhatunk akár csak egy év múlva is, azt lehetetlen megjósolni. Mégis az lenne a legkevésbé meglepő, ha az egybenmaradás mellett szóló erők, ágensek és érdekek bizonyulnának erősebbeknek, mint a centrifugális érdekek és törekvések.