A CDU - CSU kiemelkedő felelőssége a magyar demokrácia kisiklásában

Ezt írtam 2011. december 28.-án 

"Amit Orbán művel, az az európai konzervatívoknak elvben kezdettől fogva tolerálhatatlan kellett volna legyen.Mindenféle politológiai dogmától és babonától vezetve mindmáig nem vonták le ennek politikai és szervezeti konzekvenciáit. Ebből az a tragikomikus helyzet következik, hogy Orbán fő európai ellenfelei (Merkeltől Sarkozyig és Barrosotol Oli Rehnig) egy pártban ülnek vele és ezzel fedezik Európa - idegen merényleteit a demokrácia és a jogállam ellen."

Minthogy tegnapelőtt a német kormánypártok ismét megvédték Orbánt és rendszerét a demokrácia felszámolása irányában politizálása elítélésétől, újra vissza kell térni ezekre a dogmákra és babonákra. A probléma középpontja, hogy hogyan kezelje a politikai jobboldal a szélsőjobbot. E tekintetben a legismertebb iskolapélda a nácimúltú (Nyugat) - Németország és a korábban megszállt, de náci kollaboránsokban bővelkedő Franciaország, mint két archetípus. A háború utáni Nyugat- Németország megvert és megszállt ország volt, amelynek népe nehezen szakadt el a hitlerista indoktrinációtól. Franciaországban viszont az angolszász partraszállás után egyre erősebb lett a maquis és a gaullista mozgalom, maguk szabadították fel Párizst és- érthető módon- a petainista kollaborációt és a megszállókhoz véresszájúan lecsatlakozott francia nácikat igyekeztek kis, körülhatárolható csoportként bemutatni. Ezért a háborús főbűnösök kivégzése, bebörtönzése után Németországban a nácik folyamatos visszavezetése a polgári társadalomba tűnt a célravezető útnak, Franciaországban viszont kiközösítésük, nemzetárulóként bűnbaknak kezelésük. Németországban a nyugati szövetségesek kisebb kitérőkkel rátaláltak a máig érvényes modelre: a neonácizmus kriminalizálásával egyidejűleg és a jobbra nyitott CDU-CSU rendszerének gazdasági és politikai konszolidációjára. A francia politikában pedig dogmává vált a "köztársasági egység" a szélsőjobbal szemben. Ez a két, eltérő tradíció az élet hozta módosulásokkal mindmáig eleven.

A CDU-CSU vezetőinek bűnös vaksága és történelmi szégyene, hogy magyar protezsáltjaiknak kezdettől a saját modeljük követését ajánlották, ráadásul a nélkül, hogy a náci eszmék és neonáci szervezkedések törvényes tilalmát is szorgalmazták vona. Ez arra utal, hogy ők maguk se vetettek igazán számot azzal a konkrét történelmi helyzettel, amiben a saját politikájuk olyanná vált, amilyen ( a Szövetséges csapatok folyamatos jelenléte, az euroatlanti gazdaságba való szoros integráltság, az ország tartós kettéosztottsága és az ebből következő szerves nyugati függés, a tartós gazdasági csoda legitimáló hatása, a posztnáci  lakosság miatt a szociáldemokrácia tartós belenyugvása az underdog szerepbe stb.) Ha ezzel tisztában lettek volna, rá kellett volna jönniük arra, hogy a magyar feltételek szinte semmiben sem voltak olyanok a rendszerváltás idején, mint amilyennel ők Németországban startoltak.

Nem jöttek rá, így Antall József elbüszkélkedhetett azzal, hogy Franz Jozef Strausstól azt tanulta: nem szabad megengedni, hogy a jobboldali kormányerőnél jobbra politikai párt kialakuljon. Ezért tűrte betegen is Csurka Európában szalonképtelen garázdálkodását saját soraiban, és amikor ezt már személyes okokból nem folytathatta, szükségesnek tartotta "kiegyensúlyozásul" pofonokat adni saját liberálisainak is. Minden okunk meg van feltételezni, hogy az európai konzervatív demokrata Antall őszintén hitt a német tanácsok hasznosságában és nem vette észre, hogy ez a politika nálunk szükségképpen törzsi háborúhoz vezet a demokratikusnak elképzelt mainstreamen belül és hogy ráadásul ilyen vagy olyan erejű szélsőjobboldali tömörülés a magyar viszonyok között akkor is tartós jelenség lesz, ha a mérsékeltnek elgondolt jobboldali párt bárhogy riszálja magát jobbfelé. Antall azzal se vetett számot, hogy a német tanácsok követése milyen szükségszerű következményekkel jár történelmi és geopolitikai okokból Magyarország és szomszédai viszonyában - minden diplomáciai ellensúlyozási törekvés ellenére.

Ám a konzervatív és liberális német politikai elit tanácsai elhibázott voltára akkor se jött rá, amikor később új protezséje, Orbán került a középpontba. Noha addigra már számos magyar politikai tapasztalattal rendelkezhettek, változatlanul a szűklátókörű pártpolitikai világképük vezette őket, ami - többek között Orbán politikai karakterének fel nem ismerésével együtt - a mai, sok tekintetben nekik is kellemetlen  végeredményre vezetett.  Mindennek ellenére - mint a héten láthattuk - máig makacsul kitartanak hibás magyarországi pártpolitikai paradigmájuk mellett.

Minthogy a CDU-CSU-ban számos demokrata, az egyesült Európáért küzdő jó politikus van, nem feltételezhetjük, hogy kártékony - és rájuk nézve is veszélyes következményekkel járó - magyar - politikájukat a rosszindulat, vagy a tűzzel való szándékos játék diktálja. Valószínű, hogy sokuknál a magyar szocialista és liberális erő torz szemüvegen át való nézése lehet az oka annak, hogy képtelenek elszakadni induló dogmáiktól és babonáiktól. Nem veszik észre, hogy mind a 90-es, mind a 2000-es évek elején az ő tanácsaikat követő magyar jobboldal volt a primum movens, amelyre a magyar politikai ellenerő adottságként volt kénytelen reagálni. (Nem mentve ezzel föl a baloldalt és a liberálisokat saját, "ki nem kényszerített" hibáik felelőssége alól.)

Okkal feltételezhetjük, hogy az NDK-ban felnőtt német kancellár és államfő realisztikusabban, szemellenző nélkül látja az európai - és ezen belül kelet - középeurópai világot. Erre mutat, hogy a jelenlegi európai válságból a francia - és ezzel párhuzamosan a német - szociáldemokráciával kiegyezve keresik a kiutat. Csak remélhetjük, hogy ez a kiútkeresés hamar elvezet a bajkeverő magyar jobboldal támogatásának felülvizsgálatához is.