Az Orbán - rendszer politikájának megkülönböztető fundamentuma, hogy megkérdőjelezi a II. Világháború utáni világrendet, mentegeti Magyarország háborús részvételét - miközben olyan szövetségi rendszer része, amely ennek a világrendnek az alapján áll. A keleti nyitás sem könnyítette e tekintetben a rendszer helyzetét, hiszen Oroszország a Világháború kérdésében egyáltalán nem revideálta "elődje" szerepét.
A 2014-es év emlékezetpolitikai értelemben egy akrobata - mutatvány kudarcát hozta. A kormány egy gyanús mondandójú emlékművet akart ünnepélyesen felavatni a szimbolikus szerepű budapesti Szabadság téren, amely az Alaptörvényben kodifikált történelmi narrativát akarta belevinni a köztudataba. A mutatvány nem sikerült : a hazai és részben külföldi bírálatok kereszttüzébe került emlékművet ugyan suttyomban felépítették, de ünnepélyes felavatásától jobbnak látták eltekinteni. Így az év végére az emlékezetpolitika lekerült a kormány agendájáról.
A 2015-ös év azonban nem ad lehetőséget a téma jegelésére. Májusban nagy ünnepségek lesznek, amelyekre Magyarország is meghívást kap. A legyőzött Németország minden alattomos kétértelműség nélkül fog odaállni a győzelem megünneplése mellé, mert kormánya és lakosságának túlnyomó többsége osztja azt a véleményt, hogy a németségnek az új világrend az anyagi, erkölcsi és kulturális felemelkedés lehetőségét hozta, amivel éltek is. A magyar kormány az ünnepségeken való részvétel szintjével és az ünnepségeket kísérő hivatalos megnyilatkozásokkal (vagy azok elmaradásával) kell színt valljon a háborúról és az azt követő békéről. Bármit fog tenni, az nem fog következmények nélkül maradni sem a belpolitikában, sem a nemzetközi színtéren.
2015. március 30., hétfő
2015. március 25., szerda
A Questor - botrány elért a legfelsőbb politikai szintre
A bróker - botrányok mindenképpen kihatottak volna a közhangulatra. A politika felé azonban közvetlen formában a kormánypárt főemberei terelték, amikor már az első botrány visszamenőlegesen rá akarták tolni a 2010 előtti kormányzatra. Ezzel a politikában, a médiában és a neten folyamatosan folyik a politikai adok - kapok.
A Questor - botrány léptékében is nagyobb a korábbi bróker csődével - összegénél és politikai vonatkozásainál fogva egyaránt. Ez utóbbit a tulajdonos, Tarsoly Csaba személye robbantotta, akinek múltjáról, kapcsolatrendszeréről nap mint nap jelentek meg az utóbbi hetekben újabb leleplezések. De ez nem volt elég: ő maga az újabb szabálytalanságok, félrevezetések egész sorát követte el, miközben az MNB és a bűnüldöző szervek érthetetlenül nem tettek semmit az ügyben. Tarsoly maga is hozzájárult a botrány fokozásához azzal, hogy titokban papíron átjátszotta a tulajdonjogát egy látványosan abszurd strómannak.
De mindez még nem volt elég. Kiderült, hogy közvetlenül a csőd kirobbanása előtt minisztériumok - legkivált a Tarsollyal legszorosabb kapcsolatot tartó Szíjjártó minisztériuma - kivették az ott tartott pénzüket. Az első harag csak arról szólt, hogy az állam kihúzta magát a csődből, míg a tényleges befektetők (közte a számos kisbefektető) pénze bennragadt és sorsa kétséges. De rögtön utána a közpénz jelenléte és az evidensen feltételezhető politikai kapcsolat váltott ki általános felhördülést az ellenzéknél és a médiánál egyaránt. Elhangzott a bennfentes kereskedelem vádja, de azt is megkérdőjelezték, hogy honnan van egyáltalán a tárcáknak befektetni való pénze. Mielőtt még ez a botrány - szál teljesen kibontakozott volna, Orbán gyorsan nevére vette az egészet: kijelentette, hogy ő adott utasítást a minisztériumi pénzek kivevésére az első bróker - csőd tanulságaként. Ezzel miniszterét közvetlenül talán kimentette a bennfentesség vádjából, de magára húzta az ügyet.
A folytatást előre nem lehet látni. Ám meglepő lenne, ha hazai és nemzetközi hullámai nem lennének nagyobbak, mint a holmi csip - csup netadó ügyek esetében voltak. Sőt még a magyar notabilitások USA-ból való kitiltásának elképesztő hazai kezelése sem hasonlítható ahhoz a léptékhez, amit a bróker - botrányok nyilvánosságra került legfelsőbb politikai háttere jelent. Azt viszont folyamatosan tapasztaljuk, hogy rezsimek lejáratódása nem mindig arányos az arra okot adó eseményekkel, nem beszélve arról, hogy a lejáratódás sem tévesztendő össze a kormányzóképesség elvesztésével. De nem is független tőle.
A Questor - botrány léptékében is nagyobb a korábbi bróker csődével - összegénél és politikai vonatkozásainál fogva egyaránt. Ez utóbbit a tulajdonos, Tarsoly Csaba személye robbantotta, akinek múltjáról, kapcsolatrendszeréről nap mint nap jelentek meg az utóbbi hetekben újabb leleplezések. De ez nem volt elég: ő maga az újabb szabálytalanságok, félrevezetések egész sorát követte el, miközben az MNB és a bűnüldöző szervek érthetetlenül nem tettek semmit az ügyben. Tarsoly maga is hozzájárult a botrány fokozásához azzal, hogy titokban papíron átjátszotta a tulajdonjogát egy látványosan abszurd strómannak.
De mindez még nem volt elég. Kiderült, hogy közvetlenül a csőd kirobbanása előtt minisztériumok - legkivált a Tarsollyal legszorosabb kapcsolatot tartó Szíjjártó minisztériuma - kivették az ott tartott pénzüket. Az első harag csak arról szólt, hogy az állam kihúzta magát a csődből, míg a tényleges befektetők (közte a számos kisbefektető) pénze bennragadt és sorsa kétséges. De rögtön utána a közpénz jelenléte és az evidensen feltételezhető politikai kapcsolat váltott ki általános felhördülést az ellenzéknél és a médiánál egyaránt. Elhangzott a bennfentes kereskedelem vádja, de azt is megkérdőjelezték, hogy honnan van egyáltalán a tárcáknak befektetni való pénze. Mielőtt még ez a botrány - szál teljesen kibontakozott volna, Orbán gyorsan nevére vette az egészet: kijelentette, hogy ő adott utasítást a minisztériumi pénzek kivevésére az első bróker - csőd tanulságaként. Ezzel miniszterét közvetlenül talán kimentette a bennfentesség vádjából, de magára húzta az ügyet.
A folytatást előre nem lehet látni. Ám meglepő lenne, ha hazai és nemzetközi hullámai nem lennének nagyobbak, mint a holmi csip - csup netadó ügyek esetében voltak. Sőt még a magyar notabilitások USA-ból való kitiltásának elképesztő hazai kezelése sem hasonlítható ahhoz a léptékhez, amit a bróker - botrányok nyilvánosságra került legfelsőbb politikai háttere jelent. Azt viszont folyamatosan tapasztaljuk, hogy rezsimek lejáratódása nem mindig arányos az arra okot adó eseményekkel, nem beszélve arról, hogy a lejáratódás sem tévesztendő össze a kormányzóképesség elvesztésével. De nem is független tőle.
2015. március 21., szombat
Fb. bejegyzésem Horn Gyula politikusi bukásának hátteréről
Csintalan elszólta (?) magát?
A Horn - kormány idején szóbeszéd volt, hogy Horn le szeretné cserélni koalíciós partnerként az SZDSZ-t a Fideszre. Nyilvánosan volt jele annak, hogy Horn égette Kunczét, de ennél több nem. Az 1998-as választás eredményei közismertek. Az is, hogy Horn ebbe politikusként belebukott. Most már láthatjuk, hogy miért.
"Amúgy mióta ismerik egymást?
A Horn - kormány idején szóbeszéd volt, hogy Horn le szeretné cserélni koalíciós partnerként az SZDSZ-t a Fideszre. Nyilvánosan volt jele annak, hogy Horn égette Kunczét, de ennél több nem. Az 1998-as választás eredményei közismertek. Az is, hogy Horn ebbe politikusként belebukott. Most már láthatjuk, hogy miért.
"Amúgy mióta ismerik egymást?
CSS: (Simicska) Lajossal? Úgy 94’, 95’ körül ismerkedtünk meg.
MN: Amikor ön még az MSZP ügyvezető alelnöke volt.
CSS: Igen, akkor volt az akkori miniszterelnöktől (Horn Gyulától – N. G. M.) egy felhatalmazásom, hogy bár a Fidesz csak hat százalékot kapott, azért ismerkedjek meg velük, mert ezek roppant tehetséges fiúk. Akkor ismertem meg a Fidesz-vezetők zömét. És akkor megmaradt ez a kapcsolat, kivel intenzívebben, kivel kevésbé. Lajossal jobban, mert ő egy borzasztó érdekes pali. Egy igazi vibráló személyiség. A művet pedig, amit kezdett építeni, részben csodáltam, részben irigyeltem. Hogy valaki tud és képes egy működő intézményt tenni egy párt mögé, képes így építkezni, az nekem imponált."
MN: Amikor ön még az MSZP ügyvezető alelnöke volt.
CSS: Igen, akkor volt az akkori miniszterelnöktől (Horn Gyulától – N. G. M.) egy felhatalmazásom, hogy bár a Fidesz csak hat százalékot kapott, azért ismerkedjek meg velük, mert ezek roppant tehetséges fiúk. Akkor ismertem meg a Fidesz-vezetők zömét. És akkor megmaradt ez a kapcsolat, kivel intenzívebben, kivel kevésbé. Lajossal jobban, mert ő egy borzasztó érdekes pali. Egy igazi vibráló személyiség. A művet pedig, amit kezdett építeni, részben csodáltam, részben irigyeltem. Hogy valaki tud és képes egy működő intézményt tenni egy párt mögé, képes így építkezni, az nekem imponált."
2015. március 19., csütörtök
A Jobbik és a kapuk
Az Ipsos márciusi közvéleménykutatása tematizálta a közéletet. A Jobbik potenciális szavazótábora vizsgálatuk szerint megközelítette a Fideszét. Ezt olyan módon tette, hogy a kérdőbiztosnak adott válasz erejéig mellé álltak olyanok, akik csalódtak a Fideszben és olyanok, akik eddig passzívak, bizonytalanok voltak, mert nem találtak olyan pártot amiben reménykedhettek volna. Egybehangzó az a megítélés, hogy ebből a két forrásból tovább is meríthet ez a párt és így elképzelhető, hogy támogatottsága utoléri a Fideszt. Felhangozhatna a kiáltás : Jobbik ante portas! De nem hangzik fel. Vajon miért?
Röviden és leegyszerűsítve azért, mert a Jobbikot se a többi parlamenti párt, se a hazai és nemzetközi média se a politika iránt érdeklődő közönség nem tartja kormányzásképesnek. Sőt. maga a Jobbik se tesz sokat azért, hogy magát annak állítsa be.A korábbi magyar szélsőjobboldali párt, a MIÉP protesztpártként viselkedett. A - nem tisztázott mértékben Orbán által támogatott - új párt, a Jobbik, láthatóan ugyanerre a szerepre jelentkezett. Közöttük és utódaik között a különbség két dologban mutatkozott. Az egyik, hogy nem médiapártot csináltak, mint Csurka, hanem helyben az emberek között szívós szervezőmunkát vállaló aktivistapártot, a másik, hogy a cigányellenességet tették meg leginkább beazonosítható ügyüknek. A fejlődési stádiumokat és annak külső körülményeit ismertnek feltételezve azt mondhatjuk, hogy az ország depressziós területein néhány év alatt erős helyi bázist építettek ki és fokozatosan az önkormányzatokban is a jelenlétük sikeres és erősödő volt. Ezen a szinten megválasztott képviselőik felkészültségük és munkaképesség tekintetében nem ríttak ki az e szférában tevékenykedők átlagából, s elszigeteltek se voltak, mert helyenként és ügyenként együttműködtek a Fidesszel. A jobbikos önkormányzati emberek körül nem robbantak ki korrupciós botrányok, így nem égett rájuk a megélhetési párt címkéje sem.
Országos szinten, majd parlamenti és EP szinten viszont vállalták a szélsőséges botránypárt szerepét. Egyik vagy másik vezetőjük - láthatóan tervezetten - időnként előáll egy közfelháborodást kiváltó, a demokratikus világban tűrhetetlen, provokatív szöveggel, amelyet aztán a párt vállal is, nem is. Ugyanígy nem csináltak gondot abból, hogy nyilvánosságra került kapcsolatrendszerük az őket anyagilag támogató orosz és iszlamista erőkkel. Ezt is tagadták is, meg nem is - kikerülvén, hogy ezt valakik valahogyan szankcionálják. Ez annál is könnyebb volt nekik, mert a Fidesz konzekvensen megakadályozta, hogy éles határvonal keletkezzék az elfogadott mainstream politika és a szélsőjobb között. Maga a Fidesz a Jobbikkal kapcsolatban kettős játékot játszott és játszik mindmáig. Egyrészt igyekezett (nem túl nagy sikerrel) magát úgy beállítani, mint aki egyedül képes megvédeni az országot és a személyükben fenyegetetteket a szélsőjobbtól, másrészt frazeológiájában, tematikájában, helyenként tényleges politikájában maga is eltolódik a szélsőjobb felé.Igaz ez a belpolitikára, a külpolitikára és az ideológiára egyaránt.
A 2014-es parlamenti választások óta azonban változik a kép: a Jobbik verbálisan próbál a politikai centrum felé is lépéseket tenni, Orbánék viszont eszkalálják hazárdjátékukat. Ám az 2014 őszi önkormányzati választások óta az Orbán - politikával kapcsolatos közhangulat változni látszik. Nem kellően feltárt okok miatt a Fidesz támogatottsága zuhan. Ennek a Jobbik egyértelműen haszonélvezője, a hagyományos baloldalnak viszont ez szinte semmit nem hoz a konyhára. Ezt a helyzetet tükrözi az indításként említett Ipsos közvéleménykutatás. S így jutunk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy vajon miért nem hangos az ország a "Jobbik ante portás" kiáltástól.
A válasz egyszerű: három évig nem esedékesek választások. Tehát technikailag se áll fenn egy Jobbik - kormányzás lehetősége. Ezen túlmenően egy lépéssel se került közelebb a Jobbik ahhoz, hogy az EU és NATO-tag Magyarországon potenciális kormányzóképes erőnek tekintsék. A közhangulat alakulása ezért mindenekelőtt a többi pártnak jelent kihívást. Első sorban a Fidesznek, amelyiknek a politikája ebben a formában aligha folytatható tovább, ha nem hivatkozhat a mögötte álló egyértelmű, tömeges támogatottságra. De a demokratikus erőknek is rá kell ébredniök, hogy jelenlegi politikájuk és szervezeti struktúrájuk alkalmatlan arra, hogy alternatív erőként, váltópártként tekintsen rájuk a választó. A Jobbik erősödése tehát a magyar politikai színpad alapos átrendezésére - átrendeződésére lenne erőteljes ösztönző. Hogy ténylegesen is lesz-e, az még a jövő titka. Ha netán bekövetkezik az átrendeződés, akkor majd komolyan vetődik fel, hogy mihez kezd a magyar politikai élet a sokak által támogatott Jobbikkal, illetve a ma a Jobbikot támogató tömegekkel.
Röviden és leegyszerűsítve azért, mert a Jobbikot se a többi parlamenti párt, se a hazai és nemzetközi média se a politika iránt érdeklődő közönség nem tartja kormányzásképesnek. Sőt. maga a Jobbik se tesz sokat azért, hogy magát annak állítsa be.A korábbi magyar szélsőjobboldali párt, a MIÉP protesztpártként viselkedett. A - nem tisztázott mértékben Orbán által támogatott - új párt, a Jobbik, láthatóan ugyanerre a szerepre jelentkezett. Közöttük és utódaik között a különbség két dologban mutatkozott. Az egyik, hogy nem médiapártot csináltak, mint Csurka, hanem helyben az emberek között szívós szervezőmunkát vállaló aktivistapártot, a másik, hogy a cigányellenességet tették meg leginkább beazonosítható ügyüknek. A fejlődési stádiumokat és annak külső körülményeit ismertnek feltételezve azt mondhatjuk, hogy az ország depressziós területein néhány év alatt erős helyi bázist építettek ki és fokozatosan az önkormányzatokban is a jelenlétük sikeres és erősödő volt. Ezen a szinten megválasztott képviselőik felkészültségük és munkaképesség tekintetében nem ríttak ki az e szférában tevékenykedők átlagából, s elszigeteltek se voltak, mert helyenként és ügyenként együttműködtek a Fidesszel. A jobbikos önkormányzati emberek körül nem robbantak ki korrupciós botrányok, így nem égett rájuk a megélhetési párt címkéje sem.
Országos szinten, majd parlamenti és EP szinten viszont vállalták a szélsőséges botránypárt szerepét. Egyik vagy másik vezetőjük - láthatóan tervezetten - időnként előáll egy közfelháborodást kiváltó, a demokratikus világban tűrhetetlen, provokatív szöveggel, amelyet aztán a párt vállal is, nem is. Ugyanígy nem csináltak gondot abból, hogy nyilvánosságra került kapcsolatrendszerük az őket anyagilag támogató orosz és iszlamista erőkkel. Ezt is tagadták is, meg nem is - kikerülvén, hogy ezt valakik valahogyan szankcionálják. Ez annál is könnyebb volt nekik, mert a Fidesz konzekvensen megakadályozta, hogy éles határvonal keletkezzék az elfogadott mainstream politika és a szélsőjobb között. Maga a Fidesz a Jobbikkal kapcsolatban kettős játékot játszott és játszik mindmáig. Egyrészt igyekezett (nem túl nagy sikerrel) magát úgy beállítani, mint aki egyedül képes megvédeni az országot és a személyükben fenyegetetteket a szélsőjobbtól, másrészt frazeológiájában, tematikájában, helyenként tényleges politikájában maga is eltolódik a szélsőjobb felé.Igaz ez a belpolitikára, a külpolitikára és az ideológiára egyaránt.
A 2014-es parlamenti választások óta azonban változik a kép: a Jobbik verbálisan próbál a politikai centrum felé is lépéseket tenni, Orbánék viszont eszkalálják hazárdjátékukat. Ám az 2014 őszi önkormányzati választások óta az Orbán - politikával kapcsolatos közhangulat változni látszik. Nem kellően feltárt okok miatt a Fidesz támogatottsága zuhan. Ennek a Jobbik egyértelműen haszonélvezője, a hagyományos baloldalnak viszont ez szinte semmit nem hoz a konyhára. Ezt a helyzetet tükrözi az indításként említett Ipsos közvéleménykutatás. S így jutunk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy vajon miért nem hangos az ország a "Jobbik ante portás" kiáltástól.
A válasz egyszerű: három évig nem esedékesek választások. Tehát technikailag se áll fenn egy Jobbik - kormányzás lehetősége. Ezen túlmenően egy lépéssel se került közelebb a Jobbik ahhoz, hogy az EU és NATO-tag Magyarországon potenciális kormányzóképes erőnek tekintsék. A közhangulat alakulása ezért mindenekelőtt a többi pártnak jelent kihívást. Első sorban a Fidesznek, amelyiknek a politikája ebben a formában aligha folytatható tovább, ha nem hivatkozhat a mögötte álló egyértelmű, tömeges támogatottságra. De a demokratikus erőknek is rá kell ébredniök, hogy jelenlegi politikájuk és szervezeti struktúrájuk alkalmatlan arra, hogy alternatív erőként, váltópártként tekintsen rájuk a választó. A Jobbik erősödése tehát a magyar politikai színpad alapos átrendezésére - átrendeződésére lenne erőteljes ösztönző. Hogy ténylegesen is lesz-e, az még a jövő titka. Ha netán bekövetkezik az átrendeződés, akkor majd komolyan vetődik fel, hogy mihez kezd a magyar politikai élet a sokak által támogatott Jobbikkal, illetve a ma a Jobbikot támogató tömegekkel.
2015. március 13., péntek
Az Orbán rendszer átfogó kritikájának körvonalai a kormányoldalon
Az utóbbi időben két kormányoldali megnyilatkozást is felkapott a közbeszéd, amelyből a rendszer átfogó kritikája bontható ki.
Az egyik a hatalom think-tankjének egyik kulcsfigurájától, G. Fodortól származik. Ő azt fejtegette, hogy a politika lényege kizárólag a pillanat uralása. Ez ugyan láthatólag valóban jellemzi Orbán politizálását, de a kormányoldalon is érezték, hogy stratégájuk őszinte kinyilvánítása politikailag nem vállalható. Ezért kimondója pozíciójának érintetlenül hagyása mellett igyekeztek körülnyálazni ezt a mondatot, miszerint ezt nem úgy kell érteni, meg hogy bizonyos mértékig egyoldalú stb. Pedig Orbánra valóban jellemző, hogy a pillanat uralására (és a vagyonszerzés kérdéskörére) koncentrál minden egyébre való tekintet nélkül. Ez pedig óhatatlanul azzal jár, hogy a rövid-, közép-, és hosszútávon ható döntésekben a két utóbbi vonatkozás konzekvensen háttérbe szorul, vagy egyenesen számon kívül marad. A szükségszerű következmény: növekedési deficit és folyamatos lemaradás az országok versenyében az összes fontos mutató tekintetében. Mindehhez az óvatlan "stratéga" láthatólag annyit ért, mint hajdú a harangöntéshez - ezért ilyen magabiztos.
A másik megnyilatkozás bonyolultabb eset. A miniszterelnökséget vezető minisztertől származik és a kulcsmondata így szól: "Az egész magyar bürokrácia, államapparátus a gyanakvásra, a sikeresség elgáncsolására, a megregulázásra és a megfélemlítésre van fölépítve" Lázár esetében nincs okunk feltételezni, hogy ne tudná, hogy mit mond. Ő irányítja az általa így jellemzett apparátust. Erre támaszkodik "hatékony" lebonyolító és valamilyen szinten koordinatív vezetői munkájában. Az egész beszédében egyébként dominál a "munka közben" jelleg, de ebben a kiszólásban és a közbeszerzések szabályozottá tételének bejelentésével jelzi: tisztában van a politika által uralt rendszer korlátaival, kontraproduktív vonásaival.
Mindkét - egymással is összekapcsolódó - jelzett problémacsomó direkt módon következik Orbán világlátásából és politikusi habitusából. Ez más szóval azt jelenti, hogy rendszere nem konszolidálható, de erre nem is törekszik. Az újabb és újabb kihívásokban gondolkodik és azokon akar győztesen úrrá lenni. A rendszeren belül működő politikusoknak,hivatalnokoknak és tőkéseknek az Orbáni koncepció folyamatos egzisztenciális bizonytalanságot jelent, a konszolidálhatatlanság pedig kétes életperspektívát. Hogy ez kiben mikor tudatosodik és ki milyen konzekvenciát von le belőle, az nem kalkulálható. (Alighanem a Simicska - problematikát is ebbe a körbe sorolhatjuk.) Azt meg végképp nem, hogy ezek az egyéni "megvilágosodások" összeállnak-e egyáltalán egy Orbán nélküli alternatíva keresésévé és ez az alternatíva megvalósulhat-e a gyakorlatban is. Az azonban kijelenthető, hogy a hatalmi struktúrán belüli érdekviszonyokból egy ilyen módosított rendszer mindenképpen levezethető.
Az egyik a hatalom think-tankjének egyik kulcsfigurájától, G. Fodortól származik. Ő azt fejtegette, hogy a politika lényege kizárólag a pillanat uralása. Ez ugyan láthatólag valóban jellemzi Orbán politizálását, de a kormányoldalon is érezték, hogy stratégájuk őszinte kinyilvánítása politikailag nem vállalható. Ezért kimondója pozíciójának érintetlenül hagyása mellett igyekeztek körülnyálazni ezt a mondatot, miszerint ezt nem úgy kell érteni, meg hogy bizonyos mértékig egyoldalú stb. Pedig Orbánra valóban jellemző, hogy a pillanat uralására (és a vagyonszerzés kérdéskörére) koncentrál minden egyébre való tekintet nélkül. Ez pedig óhatatlanul azzal jár, hogy a rövid-, közép-, és hosszútávon ható döntésekben a két utóbbi vonatkozás konzekvensen háttérbe szorul, vagy egyenesen számon kívül marad. A szükségszerű következmény: növekedési deficit és folyamatos lemaradás az országok versenyében az összes fontos mutató tekintetében. Mindehhez az óvatlan "stratéga" láthatólag annyit ért, mint hajdú a harangöntéshez - ezért ilyen magabiztos.
A másik megnyilatkozás bonyolultabb eset. A miniszterelnökséget vezető minisztertől származik és a kulcsmondata így szól: "Az egész magyar bürokrácia, államapparátus a gyanakvásra, a sikeresség elgáncsolására, a megregulázásra és a megfélemlítésre van fölépítve" Lázár esetében nincs okunk feltételezni, hogy ne tudná, hogy mit mond. Ő irányítja az általa így jellemzett apparátust. Erre támaszkodik "hatékony" lebonyolító és valamilyen szinten koordinatív vezetői munkájában. Az egész beszédében egyébként dominál a "munka közben" jelleg, de ebben a kiszólásban és a közbeszerzések szabályozottá tételének bejelentésével jelzi: tisztában van a politika által uralt rendszer korlátaival, kontraproduktív vonásaival.
Mindkét - egymással is összekapcsolódó - jelzett problémacsomó direkt módon következik Orbán világlátásából és politikusi habitusából. Ez más szóval azt jelenti, hogy rendszere nem konszolidálható, de erre nem is törekszik. Az újabb és újabb kihívásokban gondolkodik és azokon akar győztesen úrrá lenni. A rendszeren belül működő politikusoknak,hivatalnokoknak és tőkéseknek az Orbáni koncepció folyamatos egzisztenciális bizonytalanságot jelent, a konszolidálhatatlanság pedig kétes életperspektívát. Hogy ez kiben mikor tudatosodik és ki milyen konzekvenciát von le belőle, az nem kalkulálható. (Alighanem a Simicska - problematikát is ebbe a körbe sorolhatjuk.) Azt meg végképp nem, hogy ezek az egyéni "megvilágosodások" összeállnak-e egyáltalán egy Orbán nélküli alternatíva keresésévé és ez az alternatíva megvalósulhat-e a gyakorlatban is. Az azonban kijelenthető, hogy a hatalmi struktúrán belüli érdekviszonyokból egy ilyen módosított rendszer mindenképpen levezethető.
2015. március 10., kedd
Titkosszolgálatok és információk
Ma a nagyvilágban kétféle titkos információról áraszt hírt a média. Az egyik a hatalmi elit és a hozzá kapcsolódó körök belső ügyeiről szól, amit rejtenek a nyilvánosság elől, de időnként valahogy mégis kiszivárog. A kiszivárgás keltette hullámok mutatják, hogy efféle információk megszerzése folyamatosan fontos lehet a titkosszolgálatoknak, csak nem szivárogtatják ki, ami a kezükbe kerül. A másik fajta információgyűjtésről a terrorcselekmények kapcsán szokott szó esni. Mindig felvetődik ugyanis, hogy az előkészületek miért nem tűntek fel az illetékeseknek, miért nem akadályozták meg azokat. Ilyenkor rendszerint kiderül, hogy a merénylők igenis a titkosszolgálatok látóterében voltak, csak a hatalmas tömegű információ között nem tulajdonítottak neki kellő jelentőséget. Ha ez a szinte elképesztő rendszeresen begyűjtött titkos információ a kívánt biztonságot nem is teremti meg, arra mindenképpen jó, hogy az esemény bekövetkezte után gyorsan fel lehessen göngyölíteni azokat a szálakat, amiknek fontossága előre nem látszott.
A magyar államszocialista korszak titkosszolgálati ügyeit a média kissé másképp kezeli. A tömeges megfigyelés, spicliskedés nagy figyelem tárgya és az "ügynök ügy" előterében ez áll a közfelfogásban. Természetesen ebből azok az esetek kapnak nagy visszhangot, ha az ügynök vagy a megfigyelt közismert személy. Az ilyen esetek kerülnek a politikai csatározások középpontjába is.
Speciális problémát jelent és csak időnként kerül a nyilvános szférába az, ha az ügynök a rendszerváltás utáni politikai szerepe révén vált ismert személlyé. Az köztudott, hogy a rendszerváltásra készülő titkosszolgálatok igyekeztek minden új politikai formációba elhelyezni kakukkfiókáikat, hogy ott majd nekik dolgozzanak. Ezek egy része "lebukott", más részét viszont új pártjaik körömszakadtukig védik a lelepleződéstől. Ők tudják, miért.
Ami viszont Magyarországon teljesen hiányzik a köztudatból, az a politika felső köreinek és a hozzájuk kapcsolódó szakmai elitek belső világa, ami nyilvánvalóan kitüntetett terepe volt (és lesz) mind a hazai, mind az összes külföldi titkosszolgálat érdeklődésének. Ennek egyik oka,. hogy ilyen anyag nemigen került nyilvánosságra. De oka az elemzők munkájának felszínessége is, akik, ha információjuk nincs is, legalább a fehér foltokat rajzolhatnák körül és hívhatnák fel ezek fontosságára közönségük figyelmét. Most történetesen éppen a hatalmi elit belső ügyei közül vált bulvártémává egy s más - és látjuk, milyen bizonytalanul mozog ezen a terepen mindenki, aki megnyilvánul ezzel kapcsolatban.
Pedig kimondhatjuk: a magyar rendszerváltás és az azóta eltelt negyed század igazi "titkai" a hatalmi szférában és annak környezetében kereshetők és ha valaha megtudjuk ezek egy részét, annak forrása csak valamelyik titkosszolgálat archivumából kerülhet elő.
A magyar államszocialista korszak titkosszolgálati ügyeit a média kissé másképp kezeli. A tömeges megfigyelés, spicliskedés nagy figyelem tárgya és az "ügynök ügy" előterében ez áll a közfelfogásban. Természetesen ebből azok az esetek kapnak nagy visszhangot, ha az ügynök vagy a megfigyelt közismert személy. Az ilyen esetek kerülnek a politikai csatározások középpontjába is.
Speciális problémát jelent és csak időnként kerül a nyilvános szférába az, ha az ügynök a rendszerváltás utáni politikai szerepe révén vált ismert személlyé. Az köztudott, hogy a rendszerváltásra készülő titkosszolgálatok igyekeztek minden új politikai formációba elhelyezni kakukkfiókáikat, hogy ott majd nekik dolgozzanak. Ezek egy része "lebukott", más részét viszont új pártjaik körömszakadtukig védik a lelepleződéstől. Ők tudják, miért.
Ami viszont Magyarországon teljesen hiányzik a köztudatból, az a politika felső köreinek és a hozzájuk kapcsolódó szakmai elitek belső világa, ami nyilvánvalóan kitüntetett terepe volt (és lesz) mind a hazai, mind az összes külföldi titkosszolgálat érdeklődésének. Ennek egyik oka,. hogy ilyen anyag nemigen került nyilvánosságra. De oka az elemzők munkájának felszínessége is, akik, ha információjuk nincs is, legalább a fehér foltokat rajzolhatnák körül és hívhatnák fel ezek fontosságára közönségük figyelmét. Most történetesen éppen a hatalmi elit belső ügyei közül vált bulvártémává egy s más - és látjuk, milyen bizonytalanul mozog ezen a terepen mindenki, aki megnyilvánul ezzel kapcsolatban.
Pedig kimondhatjuk: a magyar rendszerváltás és az azóta eltelt negyed század igazi "titkai" a hatalmi szférában és annak környezetében kereshetők és ha valaha megtudjuk ezek egy részét, annak forrása csak valamelyik titkosszolgálat archivumából kerülhet elő.
2015. március 5., csütörtök
Egy a zászló: az Új Undokok?
Nem lehet nem észrevenni a jobboldali táboron belüli különféle törésvonalakat. Ezek azonosításában és értelmezésében azonban a felszínen, az anekdotán és a találgatáson túllépő elemzésekkel nem találkozunk. Odáig sokan eljutottak, hogy az új helyzet kezdeményezője maga Orbán volt. Odáig is, hogy a régi politikusi gárda és a régi oligarchák lecserélése körül kell keresni a változást. Még odáig is, hogy Orbánt elsősorban önmaga abszolut hatalmának elmélyítési szándéka motiválta.
A mélyebb elemzés hiánya a lehetséges következmények tekintetében mutatkozik meg. Orbán politikai és szervezeti fölényét annyira vitathatatlannak tartják, hogy belső ellenfeleinek lényegében nem adnak esélyt. A múltban ez valóban így volt, de vajon igaz -e ez a jövőben? Végülis a régi csapat detronizálása nem most kezdődött és eddig semmi gondot nem okozott. Simicska lenne a punctum saliens? Ömnagában talán nem, de az események alakulása révén alighanem mégis.
Orbánban és rendszerében eddig a jobboldaliak jelentős többsége saját törekvéseit vélte felismerni, vagy ha nem, mindenesetre olyan rendszernek látta, amiben elképzeléseinek, élettervének helye van. Ez tette lehetővé az "egy a tábor, egy a zászló" megvalósulását. Ebben a rendszerben eredetileg a Jobbiknak is helye volt. Egyrészt így vált kvázi szimmetrikussá a központi erőtér a maga elhanyagolható erejű bal- és jobboldali ellenzékével, másrészt a Jobbik felszívott bizonyos ellenzéki érzületet és mindazokat a jobboldali nézeteket, amelyeket a Fidesz hazai és nemzetközi pozicionálása miatt nem vállalhat. A túl nagyra nőtt, akár riválissá is válható Jobbik azonban már puszta létével is szétfeszíti a közös tábort. De ma már nem csak erről van szó. Orbán 2014-es győzelmei után maga akart változtatni hatalmi szerkezetén és ezzel egyidőben - erőfitogtatásból? téves társadalomlélektani meggondolásból? - a saját hívei számára is követhetetlen akciózásba kezdett. A hatalmi szerkezeten való változtatás mind a belpolitikára, mind a gazdasági bázisra, mind pedig a külpolitikára kiterjedt. A régi erős emberek teljes visszaszorítása a személyi hatalom teljességét ígérte neki, az új oligarchia a függés egyértelműségét, a kegygazdaságot konstituálta, az orosz vonal felerősödése pedig a rendszer, a hatalom posztszovjet jellegét manifesztálta. Ezek mindegyike sok jobboldali számára lehetetlenné teszi a rendszerrel való azonosulást, vagy legalábbis nehézzé a disszonancia redukciót. Talán ennek a nehézségnek a tudatos fokozását szolgálja a sok provokatív beavatkozás is a mindennapi életbe: a hívek értsék meg, hogy ez már egy másik világ és ne igyekezzenek struccként nem észrevenni, hanem mihamarabb csatlakozzanak fel az újhoz..
A láthatóvá vált törésvonalak a jobboldali táborban alighanem arról tanúskodnak, hogy Orbán túlbecsülte lehetőségeit. Tábora ahhoz a rendszerhez kötődött, amit tavalyig megvalósulni képzelt és ami nemzeti hangsúlyai ellenére nem jelentett más minőséget, mint ami "belefér" a mai tagolt Európába. Táborának domináns igénye nem az újabb konfrontációs hullám volt, hanem a saját biztonságérzetük megnövekedése. Ez számukra a választási győzelmek után magától értetődőnek tűnt - és ezért érte őket (vezetőtől szavazóig) hideg zuhanyként Orbán új politikája.
Ugyan miért látná a jobboldali tábor az Új Undokokban saját magát, vagy a saját előörsét? Miért azonosulna Habonnyal, Lázárral, Rogánnal, Szíjjártóval, amikor az átlag jobboldalinak nincs megengedve, hogy helyben ("felső kapcsolatok" nélkül) ugyanúgy viselkedjen, mint ezek? Miért látna követhető példát Mészárosban, Garancsiban, Tiborczban, amikor az ő pozíciójukat csak legfelsőbb kapcsolataik teremtették meg és biztosítják? Miért azonosulna továbbra is a "szabadságharccal", ha az nem lehetőségeinek növekedésével, hanem kiszámíthatatlan szankciókkal jár?
Ha mindez kérdésessé teszi az "egy a zászló" követését a továbbiakban, akkor előtérbe kerül az a probléma, hogy miféle zászlók tűnhetnek fel ezután a politikai horizonton. Figyelembe kell venni, hogy itt nem pártütésről van szó,. amelynek előkészületei kirajzoltak volna egy alternatív személyi kört és valamilyen politikai elképzeléseket. Ellenkezőleg. Orbán új politikájának ilyen, vagy olyan jellegzetessége szakított le személyeket és csoportokat a táborról, teremtett valamilyen média - lehetőséget olyanoknak, akik korábban saját különúttal nem számoltak. Idő kell hozzá, hogy értelmezzék helyzetüket, kitapogassák lehetőségeiket, politikát körvonalazzanak és utána nézzenek, hogy milyen követőkre számíthatnak. Ezért nem áll érdekükben sürgetni az elkülönülést, de szerencséjükre ez a saját helyzetét előre rosszul felmérő Orbánnak se érdeke. Tehát a magyar politikai és gazdasági terepet (immár beleértve annak jobboldalát is) még egy ideig alighanem a bizonytalanság, nehezen áttekinthetőség fogja jellemezni.
Ha a fentiekben sikerült jól azonosítani, hogy mi is okozza a jobboldalon belül a látható de nehezen értelmezhető törésvonalakat, akkor annyit megállapíthatunk, hogy nem felszíni, bármikor elsimítható problémáról van szó. Ezért azok komolyan nem vétele nyilván alapjában hibás. Esélyt kell tulajdonítani az Orbánnal szembekerülőknek. Ugyanakkor a dolog kifutása időben és személyekben nem előre megjósolható, mert sok szituatív tényező fogja alakítani, ezért a múltban való nyomkeresés minden bizonnyal terméketlen próbálkozás a jelen és a jövő megismeréséhez.
A mélyebb elemzés hiánya a lehetséges következmények tekintetében mutatkozik meg. Orbán politikai és szervezeti fölényét annyira vitathatatlannak tartják, hogy belső ellenfeleinek lényegében nem adnak esélyt. A múltban ez valóban így volt, de vajon igaz -e ez a jövőben? Végülis a régi csapat detronizálása nem most kezdődött és eddig semmi gondot nem okozott. Simicska lenne a punctum saliens? Ömnagában talán nem, de az események alakulása révén alighanem mégis.
Orbánban és rendszerében eddig a jobboldaliak jelentős többsége saját törekvéseit vélte felismerni, vagy ha nem, mindenesetre olyan rendszernek látta, amiben elképzeléseinek, élettervének helye van. Ez tette lehetővé az "egy a tábor, egy a zászló" megvalósulását. Ebben a rendszerben eredetileg a Jobbiknak is helye volt. Egyrészt így vált kvázi szimmetrikussá a központi erőtér a maga elhanyagolható erejű bal- és jobboldali ellenzékével, másrészt a Jobbik felszívott bizonyos ellenzéki érzületet és mindazokat a jobboldali nézeteket, amelyeket a Fidesz hazai és nemzetközi pozicionálása miatt nem vállalhat. A túl nagyra nőtt, akár riválissá is válható Jobbik azonban már puszta létével is szétfeszíti a közös tábort. De ma már nem csak erről van szó. Orbán 2014-es győzelmei után maga akart változtatni hatalmi szerkezetén és ezzel egyidőben - erőfitogtatásból? téves társadalomlélektani meggondolásból? - a saját hívei számára is követhetetlen akciózásba kezdett. A hatalmi szerkezeten való változtatás mind a belpolitikára, mind a gazdasági bázisra, mind pedig a külpolitikára kiterjedt. A régi erős emberek teljes visszaszorítása a személyi hatalom teljességét ígérte neki, az új oligarchia a függés egyértelműségét, a kegygazdaságot konstituálta, az orosz vonal felerősödése pedig a rendszer, a hatalom posztszovjet jellegét manifesztálta. Ezek mindegyike sok jobboldali számára lehetetlenné teszi a rendszerrel való azonosulást, vagy legalábbis nehézzé a disszonancia redukciót. Talán ennek a nehézségnek a tudatos fokozását szolgálja a sok provokatív beavatkozás is a mindennapi életbe: a hívek értsék meg, hogy ez már egy másik világ és ne igyekezzenek struccként nem észrevenni, hanem mihamarabb csatlakozzanak fel az újhoz..
A láthatóvá vált törésvonalak a jobboldali táborban alighanem arról tanúskodnak, hogy Orbán túlbecsülte lehetőségeit. Tábora ahhoz a rendszerhez kötődött, amit tavalyig megvalósulni képzelt és ami nemzeti hangsúlyai ellenére nem jelentett más minőséget, mint ami "belefér" a mai tagolt Európába. Táborának domináns igénye nem az újabb konfrontációs hullám volt, hanem a saját biztonságérzetük megnövekedése. Ez számukra a választási győzelmek után magától értetődőnek tűnt - és ezért érte őket (vezetőtől szavazóig) hideg zuhanyként Orbán új politikája.
Ugyan miért látná a jobboldali tábor az Új Undokokban saját magát, vagy a saját előörsét? Miért azonosulna Habonnyal, Lázárral, Rogánnal, Szíjjártóval, amikor az átlag jobboldalinak nincs megengedve, hogy helyben ("felső kapcsolatok" nélkül) ugyanúgy viselkedjen, mint ezek? Miért látna követhető példát Mészárosban, Garancsiban, Tiborczban, amikor az ő pozíciójukat csak legfelsőbb kapcsolataik teremtették meg és biztosítják? Miért azonosulna továbbra is a "szabadságharccal", ha az nem lehetőségeinek növekedésével, hanem kiszámíthatatlan szankciókkal jár?
Ha mindez kérdésessé teszi az "egy a zászló" követését a továbbiakban, akkor előtérbe kerül az a probléma, hogy miféle zászlók tűnhetnek fel ezután a politikai horizonton. Figyelembe kell venni, hogy itt nem pártütésről van szó,. amelynek előkészületei kirajzoltak volna egy alternatív személyi kört és valamilyen politikai elképzeléseket. Ellenkezőleg. Orbán új politikájának ilyen, vagy olyan jellegzetessége szakított le személyeket és csoportokat a táborról, teremtett valamilyen média - lehetőséget olyanoknak, akik korábban saját különúttal nem számoltak. Idő kell hozzá, hogy értelmezzék helyzetüket, kitapogassák lehetőségeiket, politikát körvonalazzanak és utána nézzenek, hogy milyen követőkre számíthatnak. Ezért nem áll érdekükben sürgetni az elkülönülést, de szerencséjükre ez a saját helyzetét előre rosszul felmérő Orbánnak se érdeke. Tehát a magyar politikai és gazdasági terepet (immár beleértve annak jobboldalát is) még egy ideig alighanem a bizonytalanság, nehezen áttekinthetőség fogja jellemezni.
Ha a fentiekben sikerült jól azonosítani, hogy mi is okozza a jobboldalon belül a látható de nehezen értelmezhető törésvonalakat, akkor annyit megállapíthatunk, hogy nem felszíni, bármikor elsimítható problémáról van szó. Ezért azok komolyan nem vétele nyilván alapjában hibás. Esélyt kell tulajdonítani az Orbánnal szembekerülőknek. Ugyanakkor a dolog kifutása időben és személyekben nem előre megjósolható, mert sok szituatív tényező fogja alakítani, ezért a múltban való nyomkeresés minden bizonnyal terméketlen próbálkozás a jelen és a jövő megismeréséhez.
2015. március 1., vasárnap
"Európa" és a magyar belpolitika
A magyar belpolitikai tagolódás leginkább az "Európához", gyakorlatilag az EU-hoz való viszonnyal ragadható meg. A kormánypártok EU-hoz való viszonyát az egyes megnyilvánulások alapján lehet hol kritikusnak, hol bizalmatlannak, hol egyenesen ellenségesnek nevezni. A kormánynál még inkább jobbra álló párt és mozgalmak viszonyát minden további nélkül ellenségesnek nevezhetjük, noha a Jobbik sem tűzte zászlajára az EU-ból való azonnali kilépés programját. A magát ellenzéki pártnak deklaráló LMP EU-hoz való viszonyát talán talányosnak lehet nevezni. Ezzel szemben az összes többi ellenzéki párt, amely időnként és helyenként hajlandó egymással összefogni, nyíltan és fenntartás nélkül Európa - és EU barátnak vallja magát. Ugyanez mondható el a tüntetéseken résztvevő civil tömegekről is.
Ha ez ennyire tiszta és világos, akkor ennek tükröződnie kellene a választásokon és a közvéleménykutatásokon. Nem tükröződik. Jóllehet minden részinformáció arra utal, hogy a magyar választók többsége alapjában Európa - barát, ebből nem áll össze politikai többség. Vajon miért? Lehet ezért az ellenzék tehetetlenségét, a hatalom raffinált propagandáját és a médiahelyzetet okolni? Bizonyára valamennyire lehet, de ez tartósan nem lehet kielégítő magyarázat.
Talán messzebbre jutunk, ha a kérdést a másik oldala felől közelítjük meg. Milyen az EU viszonya a magyar belpolitikához? Mi jut el ebből a magyar választókhoz? Sommásan alighanem az, hogy az EU a jelenlegi magyar kormányzatot támogatja. Lehet azt mondani erre, hogy ez automatikusan következik az EU-s jogból: a nemzeti tag-kormányok szerepe szinte semmiben meg nem kerülhető.Sem a döntéshozatalban, sem abban, hogy a különféle EU-s támogatásokból az egyes országokba jutó jelentős összegek fölött a nemzeti kormányoknak mekkora a befolyása. Ezt a szabályrendszert kiegészíti az, hogy az EU kétségtelenül létező politikai arculata nem túl markáns, vonásait rengeteg kompromisszum és óvatoskodás homályosítja el. Így a politikai nem tetszést időnként kifejezik nyilatkozatok, ilyen - olyan kötelességszegési eljárások, de markáns állásfoglalásra, komoly szankciók bevezetésére soha nem kerül sor. S ha valaki mindezt a körülmények és a szabályozások kényszerével magyarázná, az mit kezdjen azzal a ténnyel, hogy a Fidesz az Európai Parlament legnagyobb frakciójának, az Európai Néppártnak a tagja és attól lényegében folyamatos politikai támogatást kap? Ehhez képest nincs azonos súlycsoportban az az epizód, hogy a magyar miniszterelnök politikai krédójának középpontjában álló "illiberális demokráciáról" a német kancellár azt mondja, hogy ezt a fogalmat nem tudja értelmezni.
(Nagyjából analóg a helyzet a magyar vezetés által folyamatosan támadott és gyalázott nemzetközi tőkével kapcsolatban is. Bármilyen közlemények és zárt ajtók mögötti tárgyalások sérelmezik is az őket sújtó megkülönböztető jellegű unortodox törvényeket és rendelkezéseket, végső soron adottság, hogy a hatalmon lévő kormányzattal működnek együtt és végeredményben létükkel, tevékenységükkel azt segítik.)
Ha igaz - és alighanem igaz - hogy a magyar demokratikus ellenzéket az Európa - barátság és a piacgazdaság igenlése egyesíti és kormányra kerülve minden kérdésben euro - konform és piackonform jogállami megoldásokra törekedne, ez a magyar választó részére joggal ködös valami és nem világos, hogy itt elvileg és praktikusan komoly választóvonalról van szó a jelenlegi rendszer és ellenzéke között. Semmi oka úgy érezni, hogy a NER-t az EU nem támogatja, de bezzeg egy EU-barát demokratikus rendszer mekkora támogatásra számíthatna onnan. Ilyen körülmények között a hazai belpolitikai erőviszonyokat méltánytalan szokásos (és önostorozó) módon kizárólag országon belüli tényezőknek tulajdonítani.
Ha ez ennyire tiszta és világos, akkor ennek tükröződnie kellene a választásokon és a közvéleménykutatásokon. Nem tükröződik. Jóllehet minden részinformáció arra utal, hogy a magyar választók többsége alapjában Európa - barát, ebből nem áll össze politikai többség. Vajon miért? Lehet ezért az ellenzék tehetetlenségét, a hatalom raffinált propagandáját és a médiahelyzetet okolni? Bizonyára valamennyire lehet, de ez tartósan nem lehet kielégítő magyarázat.
Talán messzebbre jutunk, ha a kérdést a másik oldala felől közelítjük meg. Milyen az EU viszonya a magyar belpolitikához? Mi jut el ebből a magyar választókhoz? Sommásan alighanem az, hogy az EU a jelenlegi magyar kormányzatot támogatja. Lehet azt mondani erre, hogy ez automatikusan következik az EU-s jogból: a nemzeti tag-kormányok szerepe szinte semmiben meg nem kerülhető.Sem a döntéshozatalban, sem abban, hogy a különféle EU-s támogatásokból az egyes országokba jutó jelentős összegek fölött a nemzeti kormányoknak mekkora a befolyása. Ezt a szabályrendszert kiegészíti az, hogy az EU kétségtelenül létező politikai arculata nem túl markáns, vonásait rengeteg kompromisszum és óvatoskodás homályosítja el. Így a politikai nem tetszést időnként kifejezik nyilatkozatok, ilyen - olyan kötelességszegési eljárások, de markáns állásfoglalásra, komoly szankciók bevezetésére soha nem kerül sor. S ha valaki mindezt a körülmények és a szabályozások kényszerével magyarázná, az mit kezdjen azzal a ténnyel, hogy a Fidesz az Európai Parlament legnagyobb frakciójának, az Európai Néppártnak a tagja és attól lényegében folyamatos politikai támogatást kap? Ehhez képest nincs azonos súlycsoportban az az epizód, hogy a magyar miniszterelnök politikai krédójának középpontjában álló "illiberális demokráciáról" a német kancellár azt mondja, hogy ezt a fogalmat nem tudja értelmezni.
(Nagyjából analóg a helyzet a magyar vezetés által folyamatosan támadott és gyalázott nemzetközi tőkével kapcsolatban is. Bármilyen közlemények és zárt ajtók mögötti tárgyalások sérelmezik is az őket sújtó megkülönböztető jellegű unortodox törvényeket és rendelkezéseket, végső soron adottság, hogy a hatalmon lévő kormányzattal működnek együtt és végeredményben létükkel, tevékenységükkel azt segítik.)
Ha igaz - és alighanem igaz - hogy a magyar demokratikus ellenzéket az Európa - barátság és a piacgazdaság igenlése egyesíti és kormányra kerülve minden kérdésben euro - konform és piackonform jogállami megoldásokra törekedne, ez a magyar választó részére joggal ködös valami és nem világos, hogy itt elvileg és praktikusan komoly választóvonalról van szó a jelenlegi rendszer és ellenzéke között. Semmi oka úgy érezni, hogy a NER-t az EU nem támogatja, de bezzeg egy EU-barát demokratikus rendszer mekkora támogatásra számíthatna onnan. Ilyen körülmények között a hazai belpolitikai erőviszonyokat méltánytalan szokásos (és önostorozó) módon kizárólag országon belüli tényezőknek tulajdonítani.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)