Fb. bejgyzésem a magyar kormány brutális politizálásának implikációiról

 A szándékosan brutális politizálás implikációi

Az Orbán rendszer időről időre olyan lépéseket tesz, ahol a látszata sincs meg annak, hogy egy mérsékelt, a történéseket mérlegelő gondolkodó igazat adhasson neki. A szándékosság nyilvánvaló. A cél nyilvánvalóan a megfélemlítés, nem pedig az, hogy a radikálisainak a tábora duzzadjon fel.

Ez a politizálás a megfélemlítést ténylegesen szolgálja. Akik eleve átlátnak rajtuk, azok számára az a tanulság, hogy esetleges akcióik marginálisak maradnak, akik pedig kedvük szerint "középre" helyeznék magukat, azok hallgatni fognak. Ebből két dolog következik. Az egyik, hogy a hatalom, amíg erős, bármit megtehet, a másik, hogy ténylegesen mindig kisebbségben van. Így aztán a brutális politizálás haszna vagy kára attól függ, hogy a rendszer ebben a formájában meddig tartható életben. Ha hosszú ideig, akkor ez egy választható politika. Ha nem, akkor úgy fog összeomolni, mint egy kártyavár.

Most már csak azt a kérdést kellene megoldani, hogy mitől függ Magyarországon egy ilyen rendszer fennmaradása. A jelek arra mutatnak, hogy a világpolitikai és világgazdasági helyzet alakulásától, illetve ezek érzékelésétől a "nagyok" által.

Fb. bejegyzésem a magyar kormány csődelkerülési lehetséges manővereiról

 Kétszer ugyanúgy becsapni?

Az Orbán rendszer egyszer már került csőd közelébe. Akkor egy huszárvágással látszólag megváltoztatta addigi politikáját és az IMF-hez fordult kölcsönért. Ez megnövelte a tőke bizalmát, a magyar fél tárgyalt és tárgyalt és juszt se vett föl IMF hitelt. A tárgyalások ködfátyolán át kimászott a csődhelyzetból így is. Most az EU-s pénzekhez hozzájutással tudná elkerülni a fenyegető csődöt. Adva lenne a recept: megígéri az EU-nak hogy megváltoztatja a kifogásolt dolgokat, hogy megkapja a pénzt, de valójában időt húz és végül nem teljesíti igéreteit. Ez akkor működőképes, ha a másik oldalon kötözni való idióták ülnek, akik nem ismerik az IMF történetet, vagy nem akarnak tudni róla.

EU - a la carte?

 A Pax Americana keretei között az egyre fejlődő európai egység a pontosan, jogszabályokban rögzített integráció útján haladt. Ahol nem alakult ki egységes döntés, ott igyekeztek kerülő úton jutni el ugyan oda vagy ha ez sem ment, akkor a kérdés lekerült az aktuális napirendről. Az fel sem vetődött, hogy ne az egységes jog és a rend kérdőjeleződjék meg. Jobban mondva a belépéskor a tagok kaphattak különféle derogációkat, s ezek hosszú ideig meg is maradtak, ám kalkulálhatók voltak.

A külső és belső körülmények változásása megkövetelte volna az EU radikális reformját, de ehhez mindmáig hiányzik az egyöntetű közös akarat. Sőt a nyugati világ szerkezete is alapvetően megváltozott. Korábban gazdaságilag, katonailag, politikailag az USA dominálta azt, amelynek az európai pozíciója első számú prioritás volt. Mára az USA első helye legalábbis megkérdőjelezhető és nem minden amerikai érdekcsoportnak  Európa a magától értetődő első számú partnere. Ha tehát korábban se került sor az EU reformjára, most még kevésbé van esély erre egy egységes rend és jog keretei között. Annál is kevésbé, mert ma már nem lenne elég az elitek kompromisszuma. Az egyes tagországokban a választások is minden alkalommal kockázati tényezőt jelentenek, minthogy a már nem eleve egy párthoz kötődő választó nem láthatja át a sok meghatározó tényezőt, illetve azok együttállását, ezért nem ezt mérlegelve szavaz, hanem indulatok vezérlik. Ez pedig mindenfajta politikai tervezést megkérdőjelez. Most például az Európa sorsába leginkább beleszólni tudó három ország közül USA-ban és Franciaorszáhban politikai társbérlet van kilátásban, Németországban meg olyan hárompárti koalíció adja a kormányt, amely alapvető kérdésekről másképp gondolkodik. Tehát előrehaladni akkor lehet, ha az érdekek és értékek történetesen egybe esnek és ennek megtalálják az adekvát politikai formáját.

A világ, a régió fejleményei azonban nem mindig blokkolják az integráció előrehaladását. Az Ukrajna elleni orosz agresszió éppenhogy egységbe rántotta az EU és a NATO tagországait és többé kevésbé közös fellépésre késztette. Az agresszió kiváltotta sokk és a válaszul adott szankciók hosszabb távon is kikényszerítik e két szervezet valamilyen reformját. S ennek nem mond ellent, hogy az első hetek evidensnek látszó közös akcióit hónapok elteltével már több kétség kíséri és nem evidens a további közös lépések tartalma és formája sem. Ám kénytelen-kelletlen valahogy folytatni kell a közös akciókat akkor is, ha az egyes államok egymástól eltérő utak megalapozását igyekeznek ennek során biztosítani.

A kényszer-alkalmazkodást tekinthetjük a pillanatnyi zűrzavar következményének, amit később szisztematikus megállapodássá kell fejleszteni. De láthatunk ebben más lehetőséget, jövőképet is. Fejlődhet mind a NATO, mind az EU olyan irányban is, hogy az aktuális evidens közös lépéseket minden olyan tagország önként meglépi, mely egyetért vele és ha lesz, amelyik orszá kimarad belőle vagy a megoldás jogilag "kócos", azt a többség elviseli abban a reményben, hogy az idő fog mindent elrendezni. (v.ö. Ukrajna és Moldova valamiféle csatlakozása az EU-hoz). Vagyis egy a la carte megoldás lehet korszerűbb és hatékonyabb, vétójoggal nem terhelt, mint a korábbi, rendezettebb, de a felszín alatt ellentéteket hordozó model.

Fb. bejegyzésem az EU-ról és a NATO-ról: mit tudnak Magyarországról és azt hogy mérlegelik

 Nehogy véletlenül

bárki is azt higgye, hogy az EU-nál és a NATO-nál minden számot tevő ember ne tudná grammra, hogy mi folyik Magyarországon. Pontosan mérlegelik, hogy ha mást csinálnának, mint amit, az milyen következményekkel járna számukra - és ennek alapján döntenek. Persze tévedhetnek - és akkor megisszák a levét. De végig róluk van szó és nem rólunk. Nekem is voltak téves elképzeléseim, hogy talán nem tudják, de idővel megértettem, hogy miről van szó.

Hülyék voltak-e az EU alapító atyái?

 

Olyan alapszerződést alkottak meg, amely a Liberum veto elvét tartalmazta. Ez a szabály méltán rosszhírű a lengyel történelemből: sikerült egy országot évszázadokra tönkretennie. Ezt az alapítók nyilván tudták de nem tartottak tőle, mert egyrészt a közös érdeket erős kapocsnak tudták, másrészt a tagok tárgyalási kultúrája olyan volt, hogy méltán lehetett számítani a mindenkori kompromisszum megtalálására. A mérleg úgy nézett ki, hogy a szuverenitásról való részleges lemondás ára a döntések gyakori elhúzódása, mely utóbbi az akkori körülmények között nem látszott túl nagy bajnak.

Azóta sok minden megváltozott. Egyfelől a világ felgyorsult, ami az elhúzódó döntéseket igen nagy bajjá tették, másfelől ma már a tagok között nem közös a tárgyalási kultúra. De arra se lehet számítani, hogy a közös érdek olyan erős kapocs, mely felülír minden váleménykülönbséget. Ha egy ország kormányfője a csatlakozás mellett úgy érvelhet, hogy jelenleg valamivel több érv szól a belépés mellett, mint ellene, az előrejelzi, hogy ez meg is fordulhat és az Unióban széthúzás keletkezhet.

Ilyen formán a Liberum veto összes keserve bármikor mindennapos valósággá válhat és tönkreteheti az Uniót. Hogy ez mégse közvetlen veszély, annak oka, hogy az EU rokonszervezete, mintegy kiegészítője a NATO, ahol a rutinszerű vétózás nem működik. Ez az oka, hogy a bénító Liberum veto kiiktatása az alapszerződésből csak erős érdek, de nem a nap parancsa.

Fb. bejegyzésem az orosz atomfenyegetésről

 Atomfenyegetés

Vajon az orosz külügyminiszter fenyegetését mennyire kell komolyan venni? Az ukrajnai agresszió két hónapja alatt Oroszország politikailag és katonailag leértékelődött. Az eddigi eszközökkel lényegében nincs esélyük azt helyreállítani. Ezzel szemben a világ egyik legnagyobb atomarzenáljával rendelkeznek. Ha a helyzet úgy alakul, valamiféle atomfegyver alkalmazása mindenképpen riadalmat keltene és egy újabb, régóta fennálló általánosan betartott küszöb átlépését jelentené.

Nehéz megmondani, hogy a küszöb átlépése milyen haszonnal járna Oroszországnak, ha egyáltalán járna előnnyel.

Ha ez így van, lehet-e az atomfegyver ügyét üres fenyegetésként figyelmen kívül hagyni? Aligha, mert a taktikai atomfegyver bevetésével földgömbünk még kevésbé biztonságos hellyé válna. Ezen túlmenően az orosz vezetés kamikaze módon képes lehet valóságos atomháborút kezdeni, ha végképp megszorul. Ezért ha található olyan kompromisszum, amivel a háború kirobbantói úgy gondolják, hogy megőrzik arcukat és a megtámadottak el tudják fogadni, akkor ezt aktívan keresni érdemes. Ha nem, akkor tehetetlenül várni kell, hogy hogyan váltják be a fenyegetést.

1Mária Darics

2 hozzászólás

1 megosztás

Tetszik

Hozzászólás

Megosztás

Elhúzódó háború?

 Az orosz invázió az összes jel szerint villámháborúnak volt szánva. Minthogy az kudarcot vallott, sokan - beleértve e sorok íróját - arra számítottak, hogy az oroszok egy részleges eredményt győzelemnek fognak deklarálni és ezzel a konfliktusnak ez a szakasza lezárul. Most viszont egyre több jel mutat arra, hogy kevés esély van kompromisszumra. Ez elhúzódó effektiv háborút jelent Ukrajnában.

Oroszországban a Putyin féle vezetés és a hadsereg nyilvánvalóan megadta a felhatalmazást arra, hogy ezt a háborút minden rendelkezésükre álló eszközzel folytassák Ukrajna térdrekényszerítéséig. Kérdés azonban, hogy ez egy permanens háború kezdete-e részükről, vagy határt szabnak a hódítási tervüknek - legalábbis egy időre. De ez utóbbi helyzetben nem világos, hogy milyen erőforrásokkal képzelik megvalósíthatónak a meghódított terület konszolidálását. Ugyancsak nem világos, hogy az általuk kialakított geopolitikai helyzet eltűréséhez milyen nemzetközi konstellációt remélnek.

A másik oldal részéről sem tudható, hogy a nemzetközi rend brutális megsértésére hogyan akarnak és hogyan tudnak reagálni. Elfogadhatónak tartják-e azt a perspektívát, hogy fokozatosan maguk is hadviselő felekké válnak, vagy ettől visszariadva az agresszor megbékítésére fognak törekedni. 

Valószínú, hogy a dolgok ilyen alakulása az egész glóbuszunk katonai, politikai és gazdasági átalakulását indukálja, amire hosszabb távú tervek minden bizonnyal sehol se születtek. Ebbe beleértve a jelen konfliktusba nem belebonyolódó nagy stratégiai "játékos" Kínát is.

A sok ismeretlen ellenére az világosnak látszik, hogy egy elhúzódó háború rosszabbnál rosszabb perspektívát ígér. Ám az eszkaláció elkerülése vagy akárcsak korlátok közé szorítása egyedül és kizárólag az orosz vezetés kezében van - nem zárva ki a kamikaze-mentalitást sem.

Fb. bejegyzés arról, hogy mit érthetett félre a magyar ellenzék

Ellenzéki politikusok gyakran hivatkoznak arra, hogy a lakosság mekkora többsége EU és NATO párti. Ebből ők (akárcsak a törzsszavazóik) úgy veszik, hogy tehát nyugatbarát. Pedig ez távolról sem ilyen egyszerű. Sokféle ressentiment él a nyugattal szemben, amit professzionalista agitproppal elő lehet hívni. Az ellenzékiek meg ezt szokás szerint hitetlenkedve nézik és nincs rá magyarázatuk. Kutatni, elemezni kéne ezt a problémát.

Most, hogy már látni az ukrajnai hadművelet...

Most, hogy már látni az ukrajnai orosz hadművelet végét, az világnak, mindenekelőtt az euroatlanti világnak meg kell birkóznia azzal, hogy mihez kezd a megváltozott körülmények között. Az igazán koncepciózus ágenseknek most áprilisban érdemes mind a status quoban, mind pedig az értelmezési keret megfogalmazásában és elterjesztésében befejezett tényeket teremteni, amire a későbbiekben építkezni akarnak. Lesznek, akik azzal próbálkoznak, hogy amennyire csak lehet, a megszokott régihez térjenek vissza. Ez nem eleve kilátástalan próbálkozás, mert a világpolitika és a világgazdaság nagy játékosa, Kína ugyanebben érdekelt. Végül lesznek, akik a mindenkori helyzetben azt a játékteret fogják kihasználni, ami éppen adódik számukra.

Érdemes mindenkinek - kicsinek és nagynak - elgondolkozni, hogy mi az, ami az oroszok háborúja után irreverzibilisen megváltozott. Alighanem a globalizációnak az az értelmezése, hogy a gazdasági kapcsolatokban teljes mértékben el lehet tekinteni mind a résztvevő államok berendezkedésétől, mind a mamutvállalatok és bankok egyes ügyleteken túli jellegzetességeitől. Nem lehet ugyanis a normális üzleti kockázatként kezelni azt, ha partnerek egyik napról a másikra nyíltan felrúgják a kialakított és megszokott szabályokat, amiken a nemzetközi rendszer alapszik, mert nincs olyan kontroll mechanizmus, ami ettől visszatartana. Az irreverzibilis változásnak természetesen az is forrása, hogy a brutális orosz lépést súlyos szankció-sorozat követte válaszul, amelyek egy részét semmiképpen se lehet visszacsinálni. Ugyanilyen tény a nemzetközi pénzügyi rendszer megbomlása.

 A kölcsönös függés optimista értelmezésén alapuló univerzális rendszer alternatívájaként az elmúlt évtizedekben a hidegháborús szembenállást ismertük, ami a tömbösödésben öltött testet, ahol az egyik tömbben alapvetően más szabályok érvényesültek, mint a másikban. Ám még a hidegháború legélesebb éveiben sem jelenhetett ez teljes izolációt, mert az egyszerűen nem volt lehetséges és egyik félnek sem állt érdekében. Azóta a technikai fejlődés, a hálózatosodás stb. kizárja még a korábbi hidegháborús izolációt is. Ám egy új hidegháborúval mindenképpen számolnunk kell.

Ha tehát feltételezzük, hogy a világgazdaság kevésbé lesz univerzális, mint amit eddig megismertünk és a jövőbe projektáltunk, akkor ennél tovább nem mehetünk, mert a konkrét formákat csak a jövő gyakorlata fogja megszülni. Minthogy a törést egy orosz háború okozta, logikus, hogy a válasz a NATO-tól kellett jöjjön és azon belül annak vezető erejétől, az USA-tól, jelesül annak adminisztrációjától. A háború után, amit feltehetőleg és remélhetőleg valamiféle béke követ, már sok tényező jut ilyen - olyan befolyáshoz. Ez igaz az USA-n belül, a NATO országok körében és a föld többi országára nézve mind a kormányzati, mind a pénzügyi, mind vállalkozói köröket tekintve. És - végül, de nem utolsó sorban  a megállapodásokat felrúgó Oroszországon belül is több  lehetséges forgatókönyvvel kell számolnunk a továbbiakban. Mindezeken múlik, hogy az a cezúra, amit az ukrajnai orosz hadművelet jelent, végülis milyen mértékű lesz és mi mindent hogy változtat meg a világban.

Nem lépésről lépésre

 Az ukrajnai háború miatt van olyan félelem, hogy a NATO - szembenállás kontrollálatlanul eszkalálódik. Felületes szemlélő számára ez a veszély reális, mivel bár jelenleg a NATO a szó hagyományos értelmében nem hadviselő fél és mindkét oldal fenyeget a háborús szint megemelésével, ha a másik oldal - szerinte - ezt teszi. S itt most tekintsünk el attól, hogy a helyzet, az eddig történtek értelmezésében a két oldal között diametrális különbség van, mert a háborúkat illetően ez természetesnek tekinthető.

A NATO országok szemszögéből Oroszország Ukrajna nyílt, brutális megtámadásával nagyon "magasan" indított. Az oroszok számára ez az értelmezés nem csak azért meglepetés, mert van egy narratívájuk arról, hogy Ukrajna támadott, hanem azért is, mert korábban hasonlóan jártak el a csecsenekkel, majd a georgiaiak elleni háborújukban és azt a Nyugat sokkal kisebb válaszlépésekkel viszonozta. A NATO országok válasza ezúttal szintén "magas' licit: azonnali összezárás és igen súlyos gazdasági szankciócsomagok. Vagyis nemcsak az ukránok elleni villámháború hiúsult meg, de a NATO se ment bele a tétova lépésről-lépésre válaszba. Ez egyúttal a tárgyalásos huzavona szokásos forgatókönyvét is kizárja.

Mit tehet ilyenkor az offenzív fél? Hacsak nem vonul vissza, nagy léptékben kell emelnie a - legalábbis verbális - fenyegetés szintjét. Ha a másik oldal részéről tudatos volt az, hogy erős válaszai vannak - és miért ne lenne tudatos - akkor ezekre a fenyegetésekre se válaszolhat - szintén verbálisan- óvatoskodva,gyáván. Így aztán a támadón a sor, hogy a verbális szintről átlép-e a valóságosra. Hogy ne beszéljünk rébuszokban: itt az atomfegyverek bevetéséről van szó. Míg civil fejjel az atomfegyver alkalmazásának tilalma van vagy  nincs kérdés, katonák spekulálhatnak arról, hogy az ilyen meg olyan fajtákat alkalmazzák, csak a másmilyeneket nem. Ám ha egy háború nem az eszközök lépésről lépésre fokozásával folyik, ez a katonai spekuláció értelmetlen. A döntéshozó a minden és a semmi között választhat. Mégpedig úgy, hogy a harmadik nagy atomhatalom, Kína hallgatásba burkolózik és távol tartja magát a konfliktustól.

Azt kell tehát világosan látni, hogy az orosz - NATO konfliktus nem a tétek lépésről lépésre való emelésével folyik. Így egy valamitől nem kell félni: nem fenyeget az, hogy a felek belesodródhatnak olyan eszkalációba, amelyről előzetesen eszükben sem volt dönteni.

Fb.bejegyzésem Ukrajna kilátásairól

 Lehet-e Ukrajna ismét orosz bábállam?

Aligha. A lakosság zöme ellene van és tartósan bármiféle paramilitáris ellenállásra hajlamos. Ezért egy kemény diktatúrához hatalmas apparátus és elképesztő költségek kellenének. Jelenleg él az illúzió, hogy a lepusztult ország számíthat az EU hathatós segítségére. Ha ez az illúzió - legalábbis a mértékét tekintve - kiábránduláshoz vezetne, akkor egy virulens nacionalista populista rezsim esélye nőne, nem egy orosz bábrendszeré.

Fb. bejegyzésem Putyin hatalmáról

 Akkora úr Putyin otthon, mint gondolják?

Kétlem. Látható politikai ellenfele nincs. Ez azonban kevés. Az apparátusa (legalábbis a hadsereg és a titkosszolgálat) nem inkompetens bábfigurákból áll. Ha ezek úgy ítélik, hogy Putyin rossz döntéseket hoz és ezzel az ő státusukat és jövőjüket kockáztatja, akkor.....(A mondatot mindenki fejezze be saját elképzelése szerint.)

Lépéskényszerben

 Az első világháború után a nyugati világ gyorsan visszatért a demilitarizált gazdaságra. Amikor kelet felől reagálni kellett volna arra, hogy militáns expanziv hatalmak nyertek tért, sem politikailag, sem gazdaságilag nem akaródzott érdemben adaptálódni az új helyzethez. Ennek eredménye az lett, hogy lényegében az európai kontinens katonai megszállás alá került és kis híján Nagy-Britannia is térdre kényszerült. Ezt követőleg az angolszász országokban olyan politikai, gazdasági,katonai és tudományos változások történtek, amelyek azután a II. Világháború megnyerésére vezettek.

A háború után nem következett be teljes búcsú a fegyverektől. Az angolszász csapatok előbb megszállóként, később szövetségesként Európában maradtak egy a volt háborús szövetséges, a Szovjetúnióval vívott hidegháború keretében. Ez a helyzet - több enyhülési periódus ellenére - a Szovjetúnió széteséséig fennmaradt. Az néhány év alatt kiderült, hogy az atompatt miatt totális háborúra reálisan nem kell számítani, de a tömbök különféle perifériákon időről időre helyettesekkel háborúztak egymással. A különféle kormányok más más súllyal, de ebben a világban alakították politikájukat. A nagyhatalmak a saját érdekszférájukban világcsendőri szerepet láttak el. Kína felemelkedése többszereplőssé tette ezt a nemzetközi felállást, de a béke másik, militáris arcát ez nem változtatta meg.

A Szovjetúnió szétesése nem csak a hidegháborús felállást tette idejétmúlttá, hanem egyrészt diszkreditálta a piac- és magántulajdon tagadó centralizált bürokrata társadalmi-gazdasági modellt is, másrészt kiderült, hogy a változó viszonyok között a "két nagy" nem képes ellátni a világcsendőr szereper. Így általánossá vált az az illúzió, hogy bekövetkezett a béke nagy korszaka. Ezt különféle helyi háborúk és a fegyvergyártás-fegyverfejlesztés- fegyverkereskedelem folyamatossága nem zavarta meg, mert mindez nem állt össze nagy háborút sugalló vízióvá.

Az utóbbi években Oroszország majd Kína lépésről lépésre visszatért a centralizált parancsgazdaság egy piaci elemeket formálisan vagy ténylegesen megtartó, azt rendszerükbe beépítő változatához. Ugyanez a hibrid más, kisebb jelentőségű országban is tért hódított. Természetesen észlelték ezt a "nyugati világban" is, de nem jutottak oda, hogy nekik js változniuk kell, ha nem akarnak az új világrend vesztesei lenni. Pontosabban Trump USA elnök próbált úgy változtatni országán és szövetségi rendszerén, hogy ami megtetszett neki a parancsuralmi rendszerekben, azt önállóan próbálta alkalmazni, de minthogy holisztikus elgondolásai egy működőképes rendszerről nem voltak, csak a káoszt növelte. Végülis az USA és szövetségei nem voltak és nincsenek olyan állapotban, hogy a kínai és orosz kihívásra megfelelően tudjanak válaszolni.

A kínai és orosz kihívások a politika mellett gazdaságiak, pénzügyiek, katonaiak, technológiaik és kultúrálisok. Sok mindenben lehet velük szemben struccpolitikát folytatni, de ha földrajzi expanzióba kezdenek, azt az önfeladás látszata és ténye nélkül nem lehet válasz nélkül hagyni. Az USA számára ilyen a Tajvant érő kínai fenyegetés és ilyen most a NATOnak Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja. A dolog természete nem olyan, hogy közvetlen háborús részvételt indukálna. De komoly szankciókat mindenképpen és olyan katonai és egyéb lépéseket, amelyek "Eddig és nem tovább!"-ot kommunikálnak és tesznek hihetővé.

Ami a NATO-t illeti, korábbi zilált állapota ellenére a szankciókat gyorsan és egyhangúlag meghozta. Ami lépéskényszert jelentene, az a tagországok és kapcsolatrendszerük hatékonnyá és gyors döntésekre folyamatosan alkalmassá tétele. Hogy azonban ez stabil legyen, ahhoz nélkülözhetetlen, hogy a lakosságot is megnyerjék ennek támogatására. Ennek elmaradása a kormányok hátterét ingataggá tenné, vagy - ami még nagyobb baj lenne - autoritér tendenciákat táplálna.

Egy kommentem Oroszország ukrajnai behatolásának hatásáról

 Egy biztos: megerősödött a NATO

Egyfelől egy sor európai ország számára újra bizonyossá vált, hogy van orosz fenyegetés. Egyben az is, hogy a NATO-n kívül nincs számottevő védelmi ereje. Másfelől az USA újra elköteleződött Európában, így más régiókban való érintettsége nem teszi kétségessé ezt. Mindez felülüti a NATOn belüli széttartó tendenciákat, legalábbis a hagyományos kelet-nyugati határvonal körül.

Tíz éves kommentem a populista autokratikus politika magaskultúra ellenességéről

 

p28001o20. f5f9reb02riu1áfr 2fd1.  · 

Láthatóság: Nyilvános

Amit kulturaellenességnek nevezünk, az a kormánypolitika leglényegéhez tartozik

Ha a nyugati típusú magaskultúra és a körülötte lévő értelmiségi közbeszéd magas státust kap, akkor elkerülhetetlenül a politika és a tömegmédia zsürijévé válik. Ha ettől a politika és a tömegmédia (mindkettő a modern, zsigerekre alapozó, erőszakos marketing módszereire épít) szabadulni akar, akkor eleve adódik, hogy el kell jelentéktelenítenie ezt a kultúrát és közbeszédet. Ennek eszköze a különféle eszközökkel (pl. pénzmegvonással) történő marginalizálás, de lehet élni a lejáratás, a szembetámadás, nevetségessé tenni próbálás eszközeivel is.

Mindennek nap mint nap tanúi vagyunk. De ez nem esetleges szeszély, hanem a dolog lényegéhez tartozik. És ebben a populista politika és a bulvármédia természetes szövetségesek. De meg van a valóságos társadalmi talaja is.

Fb.kommentem Európa katonai pozíciójáról

 Legalább ennyire bizonytalan a NATO is. Már az Obama - kormány figyelme nagy mértékben átterelődött a Csendes óceánra. Trump teljesen cinikusan nézte Európát: ha kell nekik az USA jelenlét, fizessék meg. Biden poziciója meg gyenge a NATO európai szárnyának komoly megerősítésére. Az EU  nincs olyan állapotban, hogy komoly hadsereget építsen fel, de ha lenne, akkor is csak regionális ambiciói lehetnének.

Dominó

  Egy sokszorosan összetett helyzetben a kölcsönös fenyegetés lehet stabilizációs tényező. Igaz ez izolációra törekvés esetén ugyanúgy, mint ha az egymással szembenállók sokrétűen, gazdaságilag, pénzügyileg,, közlekedésileg, kommunikációsan stb. össze vannak kapcsolva, sőt adott esetben katonai és hírszerzési szempontból is vannak bizonyos kapcsolódásaik. Ez efféle stabilitásnak azonban két alapfeltétele van. Az egyik, hogy az egymást fenyegető felek kellő fokú belső stabilitással rendelkezzenek. A másik, hogy a közük lévő erőviszonyok hosszabb időn át hozzávetőleg változatlanok legyenek. Ha ezek a feltételek fennállnak, akkor kialakulhat valamilyen személyes bizalom is a szembenállók kulcsemberei között, de fennállhat az a fajta perverz bizalom is, hogy személy szerint maximálisan bizalmatlanok egymás iránt, ám nagy biztonsággal tudják, hogy a másik mit csinálhat és mit nem.

A II. Világháborút követő nagy zajlás után két világrendszer alakult ki, amelyek között az atompatt hozott létre bizonyos stabil egyensúlyt, amely kibírt hidegháborús feszültségeket ugyanúgy, mint enyhülési szakaszokat. Sőt még azt is, hogy közben a zajlás más földrajzi térségekben tovább folyatódott. Ebbe a "két nagy" hol bekapcsolódott (akár helyi háborúkba is), akár nem. Az így kialakult világrendszer szövete egyre inkább fesledezett, de végül is kitartott a Szovjetunió felbomlásáig, amelynek nagyrészt endogén okai voltak.

A következő mintegy két évtizedben a világrend stabilitását a Pax Americana biztosította, amely az USA valóságos vagy vélt gazdasági, technikai, pénzügyi, katonai és életformabeli dominanciáján alapult. A világrendet nem kellet újra kitalálni, hanem elég volt a kétpólusú rendszer rögönzésektől se mentes átalakítása. Közben az USA fölény különböző vonatkozásokban egyre inkább megkérdőjeleződött, aminek látványos csúcsát a 2008-as, az USA-ból kiinduló pénzügyi válság jelentette. Ezenközben Kína az USA fő versenytársává fejlődött szinte minden tekintetben, s ez alapot adott a rákövetkező években, hogy ellenpólusává váljon. A Pax Americanat követően nem alakult ki stabil világrend. A globális masina egyre több zökkenővel viszont működött tovább.

Mára a válságok tömege halmozódott össze, kezdve a klímaválságon és befejezve különféle lokális és vallási konfliktusokig. Nem tudhatjuk, hogy ezek közül - abszolút és relatív súlyától függetlenül- mikor, hol, melyik lobban vagy robban úgy be, hogy lokalizálására nem látszik se felkészülés, se azon úrrá levő vezető erő. Így nem alaptalan az a félelem, hogy a válságok bármelyike produkálhat olyan szélsőséges fejleményt, amely eldőlt dominóként aztán végigfut a többi, addig valahogy tolerált válságon.

Tetszik

Hozzászólás

Megosztás