Európa - és az időtényező

Európának változnia kell és változni is fog. Csak még azt nem tudni, hogy milyen irányban. Az alternatívát a fokozott integráció, vagy a nemzetállami szétesés jelenti. A német - francia mag és a hozzájuk kötődő országcsoport elitjei és széleslátókörű szavazói tudják, hogy számukra csak az integráció a követhető opció, vagy ha még nem tudják, ha belegondolnak, hogy mit veszítenének az EU széthullásával, akkor tudni fogják. Kérdés, hogy országaik szavazói többségének támogatását képesek-e addig megtartani, amíg egy valamilyen föderatív elképzelésből előbb terv, majd reálisan választható alternatíva lesz.

Az Unió legtöbb peremországában nem csak a fokozott integrációra való ilyen - olyan érettség, alkalmasság hiányzik, de legtöbbjükben a nemzetállami vonzerő úgy kisarjadt, hogy az felülír minden józan számítást is, nem csak a közös kockázatvállalásra való hajlandóságot. Ezek az országok nyilván nem lesznek alapító tagjai egy lehetséges új, erősebben integrált Európának. Az nyitott kérdés, hogy ilyen fejlemények esetén egy valamiféle szerződéses viszony fenn tud-e maradni közöttük. Ha és ahogy ez a kettéválás megtörténik, akkor van néhány ország, amelyik reális eséllyel választhat az integráció és a nemzetállami út között.

Amennyiben a földrajzilag szűkebb fokozott integráció megvalósul, az semmiképpen sem lehet olyan, mint a mai EU. Nem láthatja el például azt az USA által forszírozott szerepet, hogy a "béke szigete" lévén korlátlanul kaput nyit minden "jó viseletű" országnak minden egyéb szempontra való tekintet nélkül. Alighanem más tekintetben is szigorúbb alapszerződéssel fog létrejönni, mint az erősen permisszív elődje, amely sok ország közös otthona kívánt lenni. Így - többek között a költségvetési és gazdaságpolitikai egységen túl - határozott közös bevándorláspolitikája is lesz. De talán a legmarkánsabb változás a biztonságpolitikában lehet: nem hagyatkozhat e tekintetben kizárólag a NATO-ra

Az integrált Kis - Európának ahhoz, hogy kiforrja magát, több minden más mellett időre is nagy szüksége van. Egy egész periódus szükséges hozzá, amelynek feltétele, hogy addig a jelenlegi EU is alkalmazkodni tudjon a világban folyamatosan végbemenő változásokhoz. Ez pedig azért jelent kockázatot, mert a centrifugális erőt jelentő nemzetállami - nacionalista irányzatok - legalábbis látszólag - sokkal inkább készen vannak. Jövőkép helyett neki a múlt szolgál példaképül és a világ változásaiból következő ütközéseket áthárítják a függetlenedés utáni időkre. S ezeknek a múltba visszakanyarodó elképzeléseknek vannak követői azokban az országokban is, amelyek leginkább mehetnének a fokozott integráció irányában is. Ha a föderalizáció hívei nem tudják jelenlegi pozícióikat megtartva politikájukat gyorsan, koncentráltan és meggyőző erővel alakítani és képviselni, akkor félő,. hogy nincs esélyük a nacionalizmusokkal való - már megkezdődött - versenyfutásban..

Ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén

A jelenlegi EU már nagyon rosszul reagált két nagy kihívásra - és jött kisvártatva a harmadik. A 2008-as, az USA-ból kiinduló világválság az EU országok gazdaságában idézte elő a legsúlyosabb következményeket és mindmáig vitatható, hogy a kontinens valóban túl van-e a gazdasági válságon. A következő a görög adósságválság volt: mit lehet tenni, hogy ha egy eladósodott euroővezeti ország fellázad a rámért konszolidáció ellen és maga akar diktálni. Végülis a lázadó kormányt hosszas látványos erőpróba után sikerült megtörni, de ettől még a déli tagállamok adósságproblémái nem oldódtak meg és a közös pénz szervi gyengeségei változatlanul megmaradtak. A most kiteljesedett harmadik nagy kihívás, a migráns-válság pedig egyfelől a közös Úniós migránspolitika hiányára, másfelől a schengeni határok virtuális jellegére világítottak rá, lévén, hogy a tömeges illegális bevándorlással szemben az Únió és kiváltképp annak egyes tagállamai tehetetlenek - kérdésessé téve, hogy milyen entitás ez egyáltalán.

Mindhárom kihívásra adott válaszra az jellemző, hogy az nem az integráció elmélyítésére irányuló előremenekülés lett a megoldás, hanem a tagállamok egymással gyakran ellentétes törekvései és rögtönzései eredményeztek valamilyen ad hoc kompromisszumot. A migránsválsággal kapcsolatban még ez a kompromisszum is inkább remény valamilyen modus vivendire, nem pedig valóság.

Az Únió polgárait a tagállamok miniszterelnökei saját politikai kényelmük érdekében már régóta a közös testületek és a "brüsszeli bürokrácia" ellen hangolták. Így nem meglepő, hogy a válságok idején a közhangulat a különféle nemzeti megoldásokat támogatja, ha egy országban vannak ilyenek. Akár a kormányok állnak elő ilyenekkel, akár a kormányokat támadók. Abban az irányban viszont nem mutatkozik társadalmi nyomás, hogy a nagy problémákra keressenek és érvényesítsenek nemzetek feletti megoldásokat. S még azt se lehet erre magyarázatul felhozni, hogy a válságok a polgároktól távoli témák körül folynak és ezért idegenek tőlük. A közös pénz és a schengeni határokon belüli szabad mozgás nagyonis a mindennapos tapasztalat körébe tartozik és népszerűnek is mondható. Ennek ellenére a nacionalista demagógia sok országban növekvően sikeresnek mutatkozik.

Ennek gyökerei évtizedekre nyúlnak vissza, visszamenőleg rávilágítanak a múltbeli körülmények kényszereire, a könnyebb ellenállás folyamatos keresésére, a továbbhaladás érdekében kötött elvtelen kompromisszumokra, a hibás döntésekre, a világban való változások érdemi válasz nélkül maradására - ami együttesen súlyos demokratikus deficittel is járt. Ma azonban eljutottunk oda, hogy a múlt szétszálazása már nem vezet sehová. Ugyanis nem látszik olyan pozitív vízió, amely érdemi változtatásokkal a mai, bonyolult világban keresné a kontinens sikeres helyét a világban, s ebből következőleg ilyen igénynek sincs komoly társadalmi támogatottsága. Azok a gazdasági és katonai érdekcsoportok se látszanak, amelyek egy magasabb szintű integrációt kikényszeríthetnének.

Következésképpen nem várható más, mint próbálkozások a különféle válságok rövidtávú "kezelésére" annak reményében, hogy az Únió rengetegféle interdependenciája akkora tehetetlenségi erő, amely képes ellenállni az egyre rámenősebb centrifugális törekvéseknek. Lehet, hogy ez a meggondolás még évekig biztosítja a válságról válságra bukdácsolást. Lehet az is, hogy hamar bekövetkezik a manifeszt csőd. De újrakezdési kísérlet nélkül ott az írás a falon.

Fb. kommentem a mohamedán migránsok ellen bujtogató rasszista szövegek mögötteséről

Persze a szövegek rasszisták, de azokat kínjukban találják ki, mert nem merik a bujtogató imámokat emlegetni, akik mind híveik, mind az őket körülvevő többség mindennapi életét akarják uralni. Mint ők szeretnék, ha a keresztény papok ezt tennék.

Mire terjednek ki egy demokratikus államban a többség, a kisebbség és a más állam polgárainak jogai?

Azt lehetne gondolni, hogy a demokratikus jogok kérdésében az elméleti kérdések szakemberei,  az alkotmányjog és a nemzetközi jog a találkozási pontokon mostanra kialakítottak egy hozzávetőleges stabil közfelfogást. A tömeges menekülés - migráció kapcsán azonban az a benyomás kerül előtérbe, hogy ez nincs így. Mik lehetnek a tisztázatlan pontok, amelyek most szellemi és politikai instabilitást idéznek elő?

Vannak olyan nézetek, amelyek abszolutizálják a többség jogát. A jogalkotásban is, a követett gyakorlatban is. Ha laikus oldalról nézzük a dolgot, aligha képezheti vita tárgyát, hogy ez nincs így. Valaha voltak törzsek, népek, amelyeknél a kannibalizmus bevett szokás volt. Aligha van valaki, aki úgy gondolja, hogy egy demokratikus országban, ha a többség pártolja, ma is törvényessé tehető a kannibalizmus. Más tabuk esetében azonban ez már nem ilyen evidens - elég a halálbüntetés kérdésére utalni. Könnyebb tehát elvileg kijelenteni, hogy a többség jogai sem korlátlanok, mint konkréten kijelölni ezeket a határokat.Mégis szükséges lenne, mert pl. az állam és az egyház szétválasztása az egyik olyan neuralgikus kérdés, aminek esetében ha nincsenek korlátozva a törvényalkotási lehetőségek, az bizonytalanná teheti az egész demokratikus alkotmányos rendszert.

De ugyanígy laikus nézőpontból bizonytalanság mutatkozik a kisebbség jogai tekintetében is. Amíg az egyén, az állampolgár jogairól van szó, addig mind a konszenzuális, mind a konfliktusos témák jól artikulálhatóak ezzel kapcsolatban. Amint viszont felvetődik a kollektív jogok kérdése, látható módon ingoványos talajra kerülünk. A különböző országokat tekintve tarka a kép, ami békés körülmények között nem okoz gondot. De ha konfliktusok alakulnak ki a kollektív jogok tekintetében, akkor nincs biztos iránytű ezek kezelésére még egy olyan entitáson belül sem, mint az Európai Unió.

A világrend ma azon alapszik, hogy államok léteznek, amelyeknek határaik vannak, amelyeket a nemzetközi közösség elismer és amelyeket más államok polgárai csak engedéllyel, vízummal léphetik át - hacsak nincs érvényben ettől eltérő jogi szabályozás.S ha vízum birtokában átlépik, akkor jogaikat és kötelezettségeiket az állam törvényei szerint gyakorolhatják. Minden ember egyenlő méltóságából nem lehet levezetni ennek a rendszernek a felülírását.Az üldözöttek, menekültek befogadása lehet erkölcsi parancs, de ebből nem következik, hogy az ki van véve a jogi szabályozás szűrője alól. Itt azonban visszatérünk a kiindulóponthoz: korlátlan-e a az államok szabadsága a jogalkotásban, egyedül az általa aláírt nemzetközi egyezmények korlátait fogadva el?

A fent leírtak tulajdonképpen trivialitások. Szisztematikus szem előtt tartásuk (adott esetben tisztázó kivitatásuk) azért lenne égetően szükséges, mert a demagógan egyoldalú politikai álláspontok a fejekben olyan zavart idézhetnek elő, amelyek kibékíthetetlen konfliktusokhoz, akár politikai káoszhoz és kataklizmához vezethetnek.

Csőcselék 2

A 2013. február 18.-i bejegyzésben szerepel ez a mondat:

"Jobboldali hatalom esetén a csőcselék a maga tombolásával ritkán jelentkezik, mert nincs rá szükség és adott esetben a hatalom rendőrségével való összecsapásuk csak zavart keltene. Jobbára megelégszik a verbális tobzódással, ami az érzelmi - indulati folyamatosságot fenntartja. De tartalékmegoldásként, mintegy második védővonalként a csőcselék állandó bázisának létezése változatlanul fontos a hatalom stratégiája számára."

A menekült - kérdéssel kapcsolatos kormányzati egészpályás letámadás kulminációs pontján egy pillanatra ismét színre lépett és politikailag motiváltan randalírozott a csőcselék. Jelezte, hogy ha szükség van rá, akkor készen áll. A hatalom meg azt jelezte, hogy igen, tudja, nem engedi verbálisan sem "bántani" őket. Most stabilizálódott a rendszer, ismét nincs szükség a tartalékmegoldásra.

Miért van viszont égető szükség ennek az epizódnak az emlékezetben tartására? Nyilvánvalóan azért, mert a rendszer stabilitása időről időre megrendül. Ilyenkor mindazok, akik szeretnék, hogy ez elvezessen a rendszer valami mással való felváltására, keresik az, hogy ez mi módon és milyen irányban lehetséges. Ahogy a rendszernek a működőképességet veszélyeztetö stuktúrális hibái egyre inkább ki fognak ütközni, egyre inkább nőni fog azon erőcsoportok száma, akik a rendszert valami mással váltanák fel. Minthogy ezek az erőcsoportok rendkívül tarka tábort alkotnak, nem evidens, hogy kik kikkel és milyen közvetlen cél jegyében tudnak összefogni. S itt lép be az, hogy egy ilyen válsághelyzetben kalkulálni kell a csőcselék folyamatos létével is.

Nehéz abban kételkedni, hogy ha a hatalom helyzete megrendül, akkor  segítségül hívja a csőcseléket is. Ahhoz sem fér sok kétség, hogy ehhez közöttük folyamatosan - legalább potenciálisan - léteznek a különféle közvetítő csatornák. Akik tehát akár most, akár a későbbiekben a rendszer leváltására készülnek, szükséges, hogy számoljanak ezzel az összefüggéssel és közömbösítésének módjáról eleve legyenek elképzeléseik.

Az ellenzéki purizmus: antipolitika

Ahogy a nyelvi tisztaságnak is vannak megszállott bajnokai, úgy a politikai ellenzékiségnek is. Ennek képviselői abban élik ki szenvedélyüket, hogy lecsapnak mindenkire, akik történetesen csak újabban bírálják a hatalmon lévő kormányt és/vagy rendszerét, vagy azokra, akik ellenzéki érzületűnek vannak ugyan elkönyvelve, de ebben-abban úgymond megalkusznak. A puristák könyörtelenül ezek fejére olvassák, hogy az elmúlt években, évtizedekben mikor mit mondtak vagy csináltak, most kitől mit fogadnak el vagy kivel együtt vesznek részt valamiben. Aki pedig tisztátalannak találtatik, az exkommunikáltatik.

A politikai puristáknak eszükbe se jut, hogy maga a politika nem absztakció, hanem a polisz ügyeiről szól, amelyben eleve a lehetőségek szabnak határt, ahol sokféle szempont és érdek találkozik, amelyekben kompromisszumokkal lehet és kell a helyi optimumot megtalálni. Így aki erre képtelen, az valójában antipolitikus, s ha mégis beavatkozik a politikába, akkor maga se tudja, hogy beavatkozása mire vezet és milyen érdeket szolgál.

Itt és most  Magyarországon egy demokratikus köntösben magát prezentáló tekintélyuralmi rendszer van, amelyik, amit lehet, állami kézbe vesz vagy kontrollál. Ennek következtében a lakosság túlnyomó többsége egzisztenciálisan függ az államtól. Ez közvetlenül is evidens azoknál, akik jövedelmüket a költségvetésből kapják, de mutatis mutandis igaz ez a nyugdíjasokra is, továbbá azokra, akiknek tevékenysége fölött az állam valamilyen formában felügyeletet gyakorol, akik állami pályázatokat adnak be, tendereken indulnak stb.stb. Mindezekre rásüthető a kollaboráció bélyege, csak ez tökéletesen értelmetlen és céltalan. Folytonos a sor azok között, akik egyszerűen élnek a rendszerben, akik még ki is akarják használni az adódó lehetőségeket a nélkül, hogy politikailag elköteleződnének, akik egyet is értenek a rendszerrel, de nem részei annak, akik aktívan kiszolgálják a rendszert és akik maguk a rendszer. Ezeket a fokozatokat összemosni vagy félreértés, vagy - ki tudja milyen - politikai szándék.

Sajátos helyzetet foglalnak el ebben az erőtérben azok, akik politikai ellenzékként azonosítják magukat. A parlamenti ellenzéki pártok - tetszik, nem tetszik - a fentiek szerint egzisztenciálisan maguk is függenek az államtól és integráns részei a demokratikus köntösnek. Mégsem indokolt álellenzéknek tekinteni ezeket, feltéve, hogy valóban törekszenek a kormányzat leváltására választások útján, illetve, ha valóban megpróbálják leleplezni a rendszer valódi természetét.

2010 után a kiépülő Orbán rendszer gyors megdőlését két okból is remélni lehetett. Az egyik az, hogy a többség ellenszenvesnek és sérelmesnek fogja találni a rendszert, a másik, hogy az rövid távon se bizonyul működőképesnek. Egyik remény se vált valóra, s így a rendszer a rendelkezésére álló és az inkorrekt praktikák segítségével újra tudta magát választatni. Ezek után ugyanebben reménykedni lehet ugyan, de ez kevéssé megalapozott. Ugyanakkor mindmáig annyiféle a rendszer strukturális hibája, hogy a működőképessége bármikor megrendülhet. Ez a politikai közhangulat és a politikai térkép komoly átrendeződéséhez vezethet el. Egy ilyen helyzet kialakulásakor válhat egyértelműen diszfunkcionálissá az ellenzéki politikai purizmus mint szemlélet és reflex. Egy képlékeny helyzetben ugyanis a mérce a változás akarása kell legyen. Kihasználásához mennél szélesebbkörű összefogás szükséges úgy, hogy mennél kevesebb legyen az elfogultság és a múltban gyökerező engesztelhetetlenség.

Más kérdés, hogy az Orbán rezsim bukása után milyen berendezkedés következhet. Ez nyilván nem közömbös kérdés és a lehetséges alternatívák között adott esetben konfliktusok várhatók, sőt remélhetők. Ám ezek kimenetelében sem a múlt és nem bizonyos elvek, hanem az akkori világhelyzet és a nagyrégiónk akkori viszonyai fognak nagy súllyal esni a latba. Ebből az is következik, hogy nagy valószínűség szerint a jelenlegi rendszer megdőlése szempontjából az antikapitalizmus vagy valamiféle antiimperializmus nem lesz meghatározó erőtényező. Célszerű tehát ez utóbbi - a mai politikai purizmuson belül a legradikálisabb - irányzatokat a mai ellenzéki kórusban is marginálisnak, az ellenzékiségen belül nem meghatározónak tekinteni.

Fb. kommentem a Fidesz - Jobbik kapcsolatról

Egy kicsit másképp látom. Nem úgy, hogy volt a Fidesz és volt a Jobbik. Hanem úgy, hogy Orbán nem tudta tetszése szerint manipulálni a MIÉPet, ezért "második vas" szerepre kitalálta a Jobbikot. Mikor aztán úgy járt vele, mint az a bizonyos bűvészinas, akkor kezdte jobbfelől is bekeríteni. Vona zsarolhatóságáról azonban alighanem eleve gondoskodott.

Göncz Árpád,. mint a magyar rendszerváltás átmeneti sikere

A békés rendszerváltáshoz illúziók fűződtek. Afféle "minden jóra fordul". A gazdaság kapitalista és ezáltal termelékeny és versenyképes lesz. A sajtó szabad és igazmondó.A közigazgatás szakszerű, politikamentes. Az önkormányzat demokratikus és a helyi nép akaratát és javát szolgálja. Jogállam leszünk - független bíróságokkal.Az életszínvonal egyre közelít az osztrákhoz. A politikusok pedig mások, mint eddig: nem valami felső kör, amelyik végrehajtatja amit kitalált és éli a maga elkülönült életét, hanem egy a népből, csak észben és erkölcsökben kiemelkedik belőle.
A szikár felsorolás minden egyes elemében viszonylag hamar bekövetkezett a csalódás, az illúzióvesztés. Ennek egyetlen kritikus pillanata volt: a szimbolikus jellegű taxisblokád, amely a kormány szavahihetőségének és az életszínvonal perspektívájának féltését próbálta artikulálni. Ez is békésen oldódott meg és csak félig a demokratikus intézmény keretein belül..A benzinár elszabadult - akárcsak a blokádot magyarázó indulatok az alkalmatlan kormányról és a puccsista ellenzékről. A köztársasági elnökről pedig, aki meg akarta akadályozni a vérontást, kiderítették, hogy csak szóvirágként parancsnoka a fegyveres erőknek és különben is "politikailag felelőtlen".Bármit is jelentsen ez a jogi formula, annyi kiderült belőle, hogy az elnök nem védheti meg a az eredetileg pártatlannak szánt közszolgálati rádiót és tévét  sem.
Addigra már csak annyi maradt meg az illúziókból, hogy purgatóriumban élünk: a jó világ majd csak akkor jön el, ha részei leszünk az integrált Európának, ami felé tárgyalásról tárgyalásra, részmegállapodásról részmegállapodásra haladunk - ha lassan is.
Ami a rendszerváltás ígéreteiből nem a jövő reményeire maradt, az a köztársaság elnöke, Göncz Árpád volt. 80% fölötti közvéleménykutatási népszerűségével "kifejezte a nemzet egységét" és megnyilvánulásait még véletlenül se lehetett összetéveszteni sem a Horthy rendszer úri, sem az államszocializmus hatalmi pártmonopóliumát megtestesítő politikusi figuráival. Okos volt és közvetlen, közérthető és a köz valódi problémáira érzékeny, olyan erkölcsi elveket hangoztatott, amelyeket - előéletén felül -működése és életvitele hitelesített.És mindezt nem a jövőre mutogatva, hanem azt demonstrálva, hogy ez itt és most is lehetséges.
Utódai nem követték példáját, így demonstrációja egyre inkább csak emlékké vált. Majd a generációk cseréjével ez az emlék is halványulni kezdett. De akik még emlékeznek rá - politika iránt érdeklődők és mérsékelten érdeklődők - számukra személye és magatartása azt jelképezi, hogy a rendszerváltás akár sikerülhetett volna is...

Egy Fb. kommentem a magyar nép beleszólási lehetőségéről

Ez mindig ilyen ország volt: Kormányzásába a népnek nem volt soha érdemi beleszólása. A jobb korszakokban volt ius murmurandi, a rosszabbakban az se.