Az ellenzéki megmondóemberek és a csapdáik

A megmondóember tud valamit. Sőt, ő tud csak igazán. Habozás nélkül ki is mondja, ha alkalma van rá, vagy alkalmat teremt magának. Fogalmazni is tud. Úgy, hogy hasson egy közönségcsoportra. Úgy, hogy akit a nyelvére vesz, annak fáj. Értesülései is vannak. Jó memóriája is van, ha másképp nem, szelektíven. Jól konstruál alakzatokat az egyedi információkból. Ha paranoiás, összeesküvéselméleteket is gyárt.

Megmondóember (megmondóasszony) lehet politikus, volt politikus, újságíró, gyakori riportalany, blogger, akármi. Felül érzi magát azon a közegen, amiről szól. Intellektuálisan, morálisan. Más köntörfalaz, egyensúlyoz. Ő kimondja. Kerül, amibe kerül. Neki kevésbe, másoknak sokba. Lehet ügye. Ha van, nála nincs az ügynek elkötelezettebb, féltőn szerető elkötelezettje. Kémleli az eget, honnan fenyegeti az ügyet új veszély. Kémleli a földet, hol fenyegeti az ügyet bepiszkolódás. Ha ügye nincs, ironikusan, szarkasztikusan kimutatja minden próbálkozás, nekibuzdulás reménytelen voltát. Hasonlít az ószövetségi prófétákra. Helyenként túlságosan is. Hatalma nincs, de megvesztegethetetlen, mint Robespierre. Rendje nincs, de purifikátori dühe a korrupció, a despotizmus és a szegények kizsákmányolása ellen Savonarolát idézi. Kicsiben, vagy nagyban.

Szó se róla, vannak helyzetek, amikor szükség van megmondókra. Akkor, ha a dolgok látszólag jól mennek és ez elhomályosítja a látást, elkényelmesíti, elpunnyasztja a gondolkodást. És akkor, ha az elnyomás hidege mindent befagyaszt, néma a csend. Ilyenkor nehéz a megmondó kenyere,. mert nincs, aki meghallja a nagy zajban, vagy a nagy, süket csendben. Nehéz, de megéri még az egzisztenciális kockázatot is. És vannak másféle helyzetek is. Ilyen például a mai magyar helyzet.

A Centrális Erőtér Rendszere, amely a média nagy részét is a kezében tartja, ha sikeres, egyéb lehetőség híján felértékeli a megmondókat. Másnak ugyanis esélye sincs arra, hogy a kétségek magvát elhintse az elnyomottak körében. Ha azonban sikertelen, menten megváltozik a helyzet. Mert mi a NER -t fenyegető igazi kihívás? A válasz egyszerű: egy ellenpólus kialakulása, amelyik alternatívát kínál. Egy kialakuló ellenpólus a dolog természetéből következően eleinte gyenge, esendő. Különösen az válság idején, amikor nem tud rámutatni a viruló külföldre, amelyhez menten felzárkózni lehetne, ha ezt nem akadályozná az elnyomó önkény. Pártolná az alternatívát szándéka szerint a megmondó emberek és asszonyok zöme is. Sőt, ők pártolnák csak igazán. De kemény feltételekkel a tartalmat, a módszereket és a személyeket illetően. Jogosak ezek a feltételek? Elvben igen. A gyakorlatban azonban tudni kéne hozzá azt is, hogy az adott körülmények között mi lehetséges és mi nem, mivel lehet választókat szerezni és azok csalódott dühét egy hatalomváltás után elkerülni, mivel nem,. mihez és hogyan lehet itthon és külföldön befolyásos támogatókat szerezni és mihez és hogyan nem, kik, milyen körből tudnak ma egy ellenpólus kialakításában sikeresek lenni. A megmondók ezt nem tudják. Ami még nem lenne baj, mert nem is tudhatják. A baj az, hogy nem is törődnek vele.

Irreális és gyanús lenne, hogy ha mindenki egycsapásra letenné korábbi szimpátiáit és idioszinkráziáit, (rög)eszméit és emlékeit és kritikátlanul összeborulna egy ellenzéki egységben. Ez már csak azért se lenne jó, mert egy demokratikus mozgalomban véleménykülönbségre és kritikára mindig és minden körülmények között szükség van. De annak belátására is szükség lenne,. hogy egy új helyzet van, amelyben a régi paneleknek és személyekhez kötődő emlékeknek a használata meggondolást igényel. Mert azok meggondolatlan használata viszályt idéz elő az alakuló mozgalomban és akár meg is buktathatja azt. Mert a hatalom és médiája kedvére szemezgethet az ellenzéki felhorgadások között és azokat a saját beállításába építve kedvére elharsoghatja és ismételgetheti. Vagyis mind a politika szereplőit, mind a megmondó embereket és asszonyokat az a csapda fenyegeti, hogy amit a céljuk érdekében gondolnak tenni, az ellenük fordulva foglyul ejti őket.

A csapdahelyzetet kikerülni intellektuális teljesítmény és empátia, kisstílűség vagy nagyvonalúság, jövőorientáltság vagy múltba rögzültség dolga. Ám a csapdahelyzettel az aktív szereplőkön kívül nem árt számolni az igényes "közönségnek" sem. Tőle függ, hogy milyen beolvasásokra, felhánytorgatásokra, leleplezésekre, felhívásokra és rossz beszólásokra vevő és meséli azokat tovább, vagy írja be kommentjeibe és mit enged el a füle mellett. Ilyen értelemben az ellenzéki pólus kialakulása sok szereplőtől függ - ha nem is azonos mértékben. A körülményekre tekintettel nem lévő megmondók csak részei ennek az erőtérnek, nem sorsszerű meghatározói.

Ha a macska színe a fontos

Kína gazdasági sikertörténete levezethető Teng Hsziao Pingnek abból a tételéből, hogy mindegy, milyen színű a macska, csak fogja meg az egeret. Lényegében ez szabadította meg őket - udvariasan fogalmazva - egy sor babonától, a politika elviselhetetlen, kicsinyes,fojtogató közvetlen befolyásától a gazdaságban. Vagyis  véget vetett a polgárháború továbbélő logikájának. Nem mintha a hatalmi központ ne maradt volna a helyén Kínában mindmáig, Csak rájött, hogy korábbi dogmái és beavatkozásai egyszerűen kontraproduktívak voltak.

A mai magyar közhatalom 1.sz. vezetőjének imponál Kína politikai berendezkedése is, sikeresen növekvő gazdasága is. Már amennyit megért belőle. Nemcsak azt nem érti, hogy Kínának számtalan olyan adottsága van, amelyeknek hiányában lényegében nincs mit átvenni tőlük. De nem érti azt sem, hogy Kínában éppen az átmenetileg egy személy kezében összpontosult hatalom vezetett katasztrófához és a megmentést a korábbi, a szó eredeti értelmében vett oligarchikus berendezkedéséhez való visszatérés hozta. (Vagyis, hogy az arra kijelölt testületekben tényleges vita folyik, melynek  eredményeképpen tényleges, végre is hajtott döntések születnek) .Legfőképpen meg azt, hogy sikeres gazdaság lehetetlen a macska színe szerinti különbségtétel mellett. Magyarországon pedig ma tobzódik a különbségtevés. Hallunk termelő meg nem termelő ágazatokról, multikról meg kis-és közepesekről, extraprofitot húzókról és állami támogatásra érdemesekről, nemzeti és külföldi tulajdonúakról, magántulajdonúakról, állami tulajdonúakról és olyanokról, amelyben az állam résztulajdonnal rendelkezik, baráti tulajdonosokról és fekete bárány renitensekről és nem utolsó sorban és mindenek fölött a Simicska - Nyerges birodalomról, meg az összes többiről. Ezek között lépten- nyomon különbséget tesznek szabályozásban és adózásban, támogatásokban és elvonásokban, információ adásban és diplomáciai eszközökkel való segítésben, állami megrendelésekben és tenderesélyekben - ki győzné felsorolni, hogy mi mindenben és milyen eszköztár bevetésével.

Mindennek a következménye is szemmel látható: recesszió és infláció, lemaradás a versenytársaktól, alacsony beruházási szint és stagnáló foglalkoztatás.De talán ugyanilyen látványos, hogy ebben a  személyválogató rendszerben semmiféle ismert makrogazdasági eszköz bevetése nem lehet hatásos. Azok ugyanis normatív jellegűek, lényegükhöz tartozik a feltételezés, hogy a gazdasági szereplőknek lényegében ugyanazt üzenik, ugyanarra orientálják. Az esetleges protekcionalista megoldások csak ennek alárendelten érvényesülhetnek.Napnál világosabb tehát, hogy a frissen kialakított magyarországi rendszert megjavítani nem lehet. A működőképes alternatíva előfeltétele a rezsimváltás.Hogy ne a macska színe legyen a fontos.

A politikai középen folyó amerikai elnökválasztási harc és a világ

Az amerikai elnökválasztási harc azzal vált nyílttá, hogy a republikánus Romney sikeresen bement a politikai középre. Ennek eredményeképpen nincsenek markáns politikai alternatívák, melynek mentén kellene a választópolgároknak valamelyik jelölt mellé állni. E miatt az ingadozó szavazók erősen szubjektív alapon dönt: ki hogy szerepelt az első elnökjelölti vitán, melyik figura kelt "elnökibb" benyomást, inkább a folyamatosságot, vagy inkább a változást preferálja-e, mennyire hat rá a negatív kampány, hogyan ítéli meg a két jelölt szereplését egy olyan, befolyásolhatatlan természeti csapás ügyében, mint a Sandy hurrikán.

Mindez azzal a következménnyel jár, hogy se az USA, se a külvilág nem kell számoljon a következő rövid periódusban markáns változásokkal a politikai vonalvezetésben. Ez mindenképpen hasznos abban az esetben, ha váltásra kerül sor: a hivatalban lévő elnök egy kényes periódusban nem válik olyan mértékben "béna kacsává", mint válna, ha markánssá vált volna a két párt között a politikai harc. De hasznos a középen találkozás egy váltás esetén a következő periódusra nézve is, amikor éppen csak feláll az új adminisztráció és még nincs "bejáratva". De ugyanez hasznos belpolitikailag abban az esetben is, hogy ha az elnök, a szenátusi és a kongresszusi többség nem azonos politikai párthoz tartozik.

Ám nem csak otthon, hanem szerte a világban is árgus szemekkel figyelik az USA elnökválasztásának kimenetelét. Egy bizonytalan helyzet biztatást jelenthet olyanok számára, akik kockázatos lépést fontolgatnak abban a reményben, hogy nem kell azonnali amerikai válaszra számítaniok. Egy békésebb, kétpárti megállapodásokra alkalmasabb helyzet nem kínálja fel az USA szembehúnyását. Az Európai Unió számára is fontos impulzus, hogy markáns politikák csapnak-e össze Amerikában, vagy kicsik a különbsége, minthogy Európában egyre vegyesebb a kép, hogy a fontos szereplők melyik politikai családhoz tartoznak, A konszenzust segíti, ha a tengeren túl sem hevesek a pártharcok. S ez épp most kritikus kérdés, amikor az EU-ban "sorsfordító" döntéseket kell meghozni, amikor a tagországok érdekei motiválják első sorban az ellentétes álláspontokat. Ilyen helyzetben zavaró tényező lehetne egy az USA-ból "begyűrűző" politikai - ideológiai csata. Mint láttuk, ezzel nem kell számolni.

Természetesen az, hogy az USA-ban az elnökjelöltek tartották magukat az aranyszabályhoz, hogy a kampány utolsó szakaszában középre kell húzódni, nem jelenti azt, hogy ne lennének egyes tekintetben markáns politikai különbségek a két nagy párt között. Ezek hosszabb távon ki is fognak hatni mind az amerikai bel-, mind a külpolitikára. S ezekkel a különbségekkel világszerte tisztában vannak a jól tájékozott körök. A maguk ítélőképessége és vérmérséklete függvényében számolnak is vele. Ám a különbségek tényleges érvényre jutása rengeteg előre nem látható tényezőtől függ. Így a politikai bölcsesség azt diktálja, hogy célszerűbb külföldön az USA-t egy nyugodt pályán haladó óriáshajónak tekinteni, mint hazardírozni annak feltételezett irányváltásaira számítva.

Fals krahácsolás

A semmittevéssel párosuló sérelmi beállítódás elterjedt magyar magatartásforma. Ne tévedjünk: az utóbbi száz évben tényleg voltak nemzeti és társadalmi sérelmek, amelyek kihatottak mind az ország, mind állampolgárai lehetőségeire. A sérelmi beállítódás azonban egyrészt nem akart tudni arról, hogy egyik-másik sérelemben az áldozatnak is meg volt a maga szerepe, másrészt arról sem, hogy ezek a sérelmek olykor egyidejűleg azokat is értek, akiket a propaganda a magyar sérelmek okozóiként azonosít.A sértettség, mint alapbeállítódás indok volt arra, hogy sokan ne igyekezzenek aktívan kihasználni azokat a lehetőségeket, amelyek így is nyitva álltak, vagy legalábbis próbálkozni lehet (lehetett volna) a lehetőségek tágításával. E helyett másokat figyelve azok minden vélt, vagy valóságos sikerét méltatlankodással lehetett és lehet fogadni, amely menlevelet ad a passzivitásra is.

A rendszerváltás következményei tömegesen okoztak sérelmeket is, de egyidejűleg a lehetőségek széles skálája előtt megnyitották az utat. Az individualizált és versenyhez nem szokott lakosságnak csak egy kis része élt olyan lehetőségekkel, amelyek egész létformájának megváltoztatásával jártak volna. A többség csak kis lehetőségekkel élt, amelyeket "felülről" kínáltak neki. Így mintegy alájátszott azoknak, akik az erős állami pozíciókat mennél tovább akarták őrizni, illetve, akik a maguk magánhasznát az államon élősködve nyerték el. Bár a transzformációs válság végeztével - a leszakadókat kivéve - a többségnek mentalitása megváltoztatása nélkül is sikerült helyzetén szerény mértékben, de folyamatosan javítani, ám egyúttal ez vezetett az elhatalmasodó deficithez, ezen keresztül az államadósság növekedéséhez, ami a múlt évtized második felében már fenyegette, illetve a világválság hazai lecsapódásával tetézve utolérte a lakosság többségének életkörülményeit is. Mivel ebben a lakosság vétlennek tartotta magát, ez nagyon felerősítette az amúgy is jellemző sérelmi beállítódást és fogékonnyá tette a bűnbakkeresésre. Ezt használta ki maximálisan az akkori ellenzék. Ma is azt látjuk, hogy a többség változatlanul passzív és még a bűnbakkeresésben is tétova. Az egyre mohóbban terjeszkedő állammal szemben a  magukat aktív lépésre elszánók leggyakoribb hatékony védekezési módja a külföldre költözés. A kollektív védekezési kísérlet sporadikus.Marad az alkalmazkodás és a kisszerű kibújási trükk, ha lehetőség adódik.

Míg a sérelmi politika a passzívok, tétlenek szempontjából legalább érthető és magyarázható, az agresszív, provokatív és hiperaktív kormányzat részéről velejéig hamis. Ártatlan áldozatnak állítani be magát arcátlanság. De minthogy a lakosság széles tömegei számára ismerős és otthonos a séma, a szervezett kormánypropaganda ebben a tekintetben sem hatástalan. Lassan megy annak felismerése, hogy a személyes bajok számottevő részének okozója az uralkodó hatalom, így a kormányzat folyamatos méltatlankodása nem közös magyar sérelmekre válasz.

A kormány fals krahácsolása nehéz helyzetbe hozza az ellenzéket is. Nem könnyű annak kommunikiálása, hogy a kormánnyal szembeni külső gazdasági és politikai ellenlépésekben - ha azok éppen nem fikciók - szinte mindig a külföldi félnek van igaza. Ahogy felelős ellenzék azt sem ígérheti, hogy csak kormányra kell segíteni és mindjárt meg fogja szüntetni mindazt, amit a választópolgárok sérelmesnek tartanak. Az sem találkozna az uralkodó mentalitással, ha a bajok leküzdését a majdani kormány és lakosság kemény, közös munkájának formájában hirdetnék leküzdhetőnek. Ám egy sikeres választási kampányhoz nem elég a jelenlegi hatalom közérthető és sokrétű leleplezése, annak tudatosítása, hogy milyen katasztrófát okozna, ha a jelenlegi hatalom mandátumát a választók aktívan és passszívan meghosszabbítanák. E mellé kitartóan kell keresni olyan közkeletű toposzokat és metaforákat is, amelyekben a választó és az ellenzéki elit érdekazonossága kézzelfoghatóvá tehető széles lakosságcsoportok előtt. Ilyen gondolati és emocionális panelek ellensúlyozni segíthetnének a kormányzat visszaélését a sérelmi beállítottsággal és a tradicionális romantikus nemzettudattal.

Politikai szexepil

Közhely számba megy, hogy a rendszerváltás utáni Magyarországon minden országgyűlési választás proteszt - szavazás volt valami vagy valaki ellen. Ez azonban - bármily meglepő - nem zárja ki, hogy a győzelemhez a jövendő miniszterelnök szexepiljére is szükség volt a választói körében. Meglepő, mert Antallt nagyon kevesen ismerték abban az időben. Ám nem tagadható, hogy a "nyugodt erő"-t ajánló hangulatfordító plakátot az ő arca - és csak az övé! - hitelesítette. Meglepő,  mert a következő választásokon Horn Gyulát az ellenfelei mindennek látták, csak szexepilesnek nem. Ráadásul a kampányban nem is volt megnevezve miniszterelnök - jelöltként. Mégis ő nyerte meg azok szívét, akik a kádárista kisember - politikára akartak szavazni és ehhez harcos - karcos, erős akaratú politikusban keresték a garanciát. A következő választásokon Orbán már túl volt egy népszerűségi csúcson, a jobboldalon sokan voltak még bizalmatlanok vele, de éppen az udvarias, tisztelettudó viselkedése a Hornnal való vitájában vonzó párja lett a vidéken perverz szexepillel rendelkező exhibicionista Torgyánnak. Meglepő a soron következő Medgyessy szexepiljéről beszélni, mert a kampány során inkább az ügyefogyott odatévedtet láthatta a nagyközönség. Ez nem is lett volna vonzó, ha nem egy magas, jólöltözött finom, jóhiszeműnek tűnő úriember került volna szembe az enyhén szólva nem ilyen Orbánnal. A Gyurcsány kampány - vonzerejét egyszerre adta az, amiben hasonlított és amiben különbözött ellenfelétől. Hangsúlyozottan: a kampányban. Néhány hónap múlva szép számmal olyanok is vevők lettek a démonizálására, akik tavasszal még rá szavaztak. A legutóbbi választáson pedig Orbán a csodatévő pózában kampányolt, gondosan nem ígérve semmi kézzelfoghatót. De alkalmat adott rá, hogy mindenki belelássa, ami szívének kedves, azt sugallva, hogy ő aztán azt meg is tudja csinálni, ha kellő felhatalmazást kap.

Az azóta eltelt időnek egyik fő jellemzője volt, hogy az ellenzéki pártok nem csak politikailag voltak tétovák, hanem nem is foglalkoztak azzal, hogy politikai szexepillel rendelkező "címerállatokat" mutassanak fel. Ezzel ráerősítettek a reménytelenség hangulatára. Hagytak teret a civil mozgalmaknak, hogy vezérfigurákkal vagy tüntetési házigazdákkal versenyezzenek a pártvezetőkkel. Ebbe a közegbe lépett be jókor és jól Bajnai. Ha valakire korábbi közszerepléseiben nem volt jellemző a mozgósító erejű szexepil, az ő. Nem is ilyen imázsra törekedett. Most részben váltott, részben Orbán ellen fellépve érvényesülni látszik a Medgyessy - hatás: vonz a kontraszt.

Ez azonban a mostani pillanatra igaz. Egyáltalán nem biztos, hogy ez kitart a következő másfél évben is. Ha a pártok következetesen ellene dolgoznak, akkor aligha tart ki. Ráadásul nem is kell ilyen ellenszél, ha kifullad a kezdeményezés, ha Bajnai nem tud folyamatosan hatni a ráció mellett a zsigerekre is. Sikeres belépése a politikai arénába azonban mindenképpen rá kellene ébressze a pártokat, hogy nekik is félre kellene tenni a pártjuk belső erőviszonyainak alakítására koncentráló politizálásukat, mert nem a párttagok, hanem az urnához ténylegesen elmenő választók döntenek minden párt politikai jövőjéről. A vágyott siker pedig ilyen, vagy olyan karakterű, de az adott pillanatban politikai szexepilt mutató főszereplők nélkül hiú remény.

Impassz

Bajnai minden értelmiségi típusú megítélő szerint sikeres bejelentkezésével megváltoztatta a demokratikus pártok eddigi helyzetét és döntéskényszer elé állította azokat. Eddig lehetett önállóan készülni egy következő választásra, vagy képzelődni erről. Lehetett a jövőre hárítani a miniszterelnök megnevezését. Lehetett lebegtetni, hogy kikkel akarnak - saját vezetésük alatt - együttműködni a választásokon. Lehetett sajátos politikai karakterisztikumot választva kikacsintani a "közép" felé. És lehetett a külön készülődésre hivatkozva szolidaritásra kényszeríteni a pártokon belüli eltérő irányzatokat. Természetesen mindezt ezután is lehet csinálni, de ennek tartalma óhatatlanul megváltozott. Mostantól a másokra tekintet nélküli pártalapú készülődés szembenállást jelent a magát középre pozicionáló mozgalmi együttműködéssel. Ezáltal még nagyobb hangsúly kapna az egyedül készülődő párt programjának egyedi, speciális mondandója, tehát nehezebbé válna az erre nem fogékony más választók megszólítása. Aligha lehetne soká kitérni a párt miniszterelnökjelöltjének megnevezése elől sem, mert különben e tekintetben a valakivel senkit se állítanának szembe. De mindenekfölött: a különút fenntartása kiváltaná azt a nyílt vádat, hogy ezzel a jelenlegi rendszer lehetőségeit javítják, rontva a kormányváltás esélyeit. Még akkor is kivédhetelen ez a vád, ha a párt korifeusai úgy ítélik, hogy speciális mondandójuk olyan szavazókat képes megszólítani, akiket a most létrejött Mozgalom bajosan tud majd.

Ha a külön készülődés deklarált vagy de facto látványos folytatása a korábbinál előnytelenebb helyzetbe hozza a (parlamenti) pártokat, az se válna előnyükre, ha mindjárt kinyilvánítanák csatlakozási szándékukat egy még kiforratlan mozgalomhoz. Az ésszerű magatartás részükről a többféle jövőbeni opció lehetőségét nyitva hagyó verbális reagálás lenne.Ki lehet várni, hogy mozog a közélet a következő hetekben és hogyan reagálnak az új helyzetre a saját pártjuk különféle irányzatai.Továbbá mindenképpen az lenne az ésszerű magatartás, ha a színfalak mögött mennél hamarabb tárgyalni kezdenének az új mozgalom vezetőivel. Akik ugyanis akár a legnegatívabban ítélik is meg a pártvezetők közül partnerré emelt potenciális szövetségesként a Mozgalom vezetőit és többtízezres táborát, el kell, hogy gondolkozzanak: vajon ugyanezek ellenfélként is olyan keveset tudnak-e ártani pártjuk kampányának?

Ha az MSZP-nek, mint pártnak fogas kérdés, hogy hogyan reagáljanak a Mozgalom létrejöttére, még pikánsabb a pártelnök személyes helyzete. Ő államtitkár volt azokban a kormányokban, amelyekben Bajnai miniszter és ő volt az a frakcióvezető, aki folyamatosan biztosította a Bajnai kormány számára a parlamenti többséget. Bírálhatja ugyan ilyen, vagy olyan szempontból a Mozgalmat, vagy annak egyes megnyilvánulásait, de alapjában nem fordulhat vele szembe, nem minősítheti együttműködésre alkalmatlannak, mert akkor azonnal kellemetlen formában szegezhetik szembe vele saját múltját. Annál könnyebben érvelhetnek nyíltan is az önálló politizálás mellett azok az MSZP-politikusok, akik kezdettől egy markáns baloldali fordulatban látták a sikeres jövő lehetőségét. De minthogy ezzel nem arattak sikert pártjukon belül, markáns fellépésük óhatatlanul kiváltaná a párt mérsékelt, középre nyitni akaró vezetőinek nyílt színrelépését is, amivel aztán ismét vége lenne az egységes párt fikciójának.

Nem könnyebb a frakcióval rendelkező parlamenti pártok közül az LMP helyzete sem a most kialakult helyzetben. Elvileg számukra Bajnai személye jó lehetőség lenne a korábbi tömb - politizálás elleni elkötelezettségük ismételt demonstrálására. Ám hogy a náluk sokkal nagyobb mozgósító képességgel rendelkező Milla is a Mozgalom része, vajmi nehézzé teszi az intranzigens reagálást. Ugyanis választópolgár legyen a talpán, aki érdemi különbséget tud tenni az LMP és a Milla Egyesület politikai szövegei között. Nem nehéz elképzelni, hogy az amúgyis köztudottan belső harcokat vívó LMP-ben a Mozgalomhoz való viszony újabb viszály forrása lesz.

Nem láthatunk a jövőbe, de azt azért nagy biztonsággal kimondhatjuk, hogy az Orbán rendszer ellenzéke helyzetében 2012 okt. 23.-a, a Mozgalom megalakulása új fejezetet, új lehetőségeket nyitott. Hogy ebből mi valósul meg, mennyiben jelenti ez egyszer és mindenkorra a központi erőtérre politizálás végét, az a Mozgalom prominensein és támogatóin múlik elszántságban és kreativitásban egyaránt.

Turulkeresztény Európa

Mondani bármit lehet, elvégre posztmodern világban élünk. Ha kellő pozícióban van, aki szól, akkor a világ hírügynökségei hírt adnak róla. A  szavakra bárki reagálhat, de akár úgy is csinálhat, mint ha meg se hallotta volna. Jobbára az utóbbi történik. Elvégre posztmodern világban élünk.

Az a látnoki zagyvalék, amit a magyar miniszterelnök egyre gyakrabban előad itthon és külföldön, komoly reagálás nélkül marad. Mert a szerepük szerint komolyaknak - folyamatosan láthatjuk - nem érdekük reagálni. A magyar Fidesz-hívőknek jó ez úgy, ahogy van. A kormánnyal szemben állók számára a téma inkább "kis színes", nem pedig fontos tartalmi kérdés. A magyar egyházak, amelyeknek nagy teológiai apparátusa van, a kérdést politikai oldalról közelítik meg. Ha megkapják a kellő sokirányú támogatást a miniszterelnöktől - egymás törekvéseit pedig nem akadályozza a másik, inkább alkalmanként segíti -, akkor nem érdekük doktrinális kérdésekben konfliktusba bocsátkozni. Különösen, ha egyházukon belülről sem éreznek nyomást.az eretnek gondolatok elítélésére. Külföldön még egyszerűbb a helyzet. Egyrészt a magyar miniszterelnök ott nem olyan fontos személy. Másrészt, ha polemizálnak vele, van számos fontosabb kérdés is számukra, mint a spirituális obskurantizmus, amely a jövő Európájának kíván utat szabni. Végül a magyar miniszterelnök egy-egy külföldi megszólalásában nem is bontja ki doktrínájának összes elemét, így nem történik meg azokkal a kényszerű szembesülés. Vagyis a turulkereszténység teljes kibontottságában megmarad hazai és határokon túli magyar kontextusban.

Ha senki nem érzi indíttatva magát, hogy a makacsul azonos alapokat és az igen változatos konkrét formákat öltő víziót érdemben elemezze és bírálja, akkor felvetődik a kérdés, hogy van-e annak egyáltalán fontos funkciója, vagy csak az Illetékes hóbortjáról, imázsépítéséről van-e szó. Kis utánagondolás után azonnal adódik a válasz: van fontos funkciója, sőt kettős funkciója van. Szolgálja egyrészt itthon a mindmáig érvényes "egy a tábor, egy a zászló" politikai törekvést. Egyesíti a teljes jobboldali spektrumot, egészen a szélekig. Garantálja, hogy Magyarországon ne lehessen világos határvonal a mérsékelt és a radikális jobboldaliak között. Akkor sem, ha a jobbszélnek önálló szervezetei és orgánumai vannak. Ezek ugyanis nem veszélyeztetik a kormányhatalmat. Azt valami kialakuló jobbközép erő veszélyeztetné.De ilyen nem jöhet létre, mert lehetséges képviselőit túszul ejti a vízió keresztény vonulata, aminek a turullal való házasítását nem kifogásolták meg a keresztény egyházak (stílusosan : Nihil obstat! ) sem itthon, sem máshol Európában. Másrészt a vízió, mely egész Európa számára inaugurálja a spirituális megújulás nélkülözhetetlenségét a nagyrégió megmentéséhez, keretet ad a magyar miniszterelnök  EU-nak szóló pávatáncának, amely egyszer a lojalitás csáblépéseit járja, másszor fenyegető pózba merevedve prófétai hevülettel ostorozza annak alapértékeit és intézményrendszerét.

Rendpárti állampolgár kaszárnyába kényszerítve

A Fideszre és a Jobbikra szavazók körében a rendpártiság többnyire vonzó jelszó volt. Hogy miért, annak sok oka van, így egy rövid írásban a kérdésnek nem is célszerű nekifutni. Ha viszont csak egy kicsit is belegondolunk, mit is jelentett a közbeszédben a rend, akkor valami olyasmihez jutunk, hogy az állam lépjen fel azok ellen a csoportok és jelenségek ellen, amelyek nekem nem tetszenek.Ez értelemszerűen azt jelentette, hogy a jogszűkítés, a statusquo felrúgása "mások" ellen irányul,  ezért annak durva eszközei sem keltettek komoly visszatetszést, pláne nem indulatokat a 2010-es jobbra szavazókban.

Fel lehet erre vetni, hogy egyes erőszakos kormányzati lépések, mint például a magánnyugdíjak konfiskálása éppúgy érintette a szavazók egyik, mint a másik csoportját. Igen, de nem nyúlt bele a napi életvitelbe. Hogy majd egyszer milyen nyugdíjat fogok kapni, az egy kicsit ködös dolog, kibír sokféle belemagyarázást. Ha e mellett rossz érzéseket kelt, ezek nem olyanok, amelyek valamiféle politikai újragondolást idéznének elő. A reményekben csalatkozás, a különféle életszínvonal - rontó intézkedések már igen, a leépítések, elbocsájtások még inkább. Ám ezek közül csak az elbocsájtás személyes, a többi személytelen. Ezért nem úgy érzem, hogy "ellenem" irányul. A politikai következmény persze így is meg volt a Fidesz szavazók lemorzsolódása formájában. A - közvéleménykutató nyelven fogalmazva - bizonytalanok közé átkerülés csalódást, frusztrációt jelent, de nem proteszt poziciót, hogy "ezeknél" mindenki jobb. Így ez nem manifesztálódott abban, hogy valamelyik másik pártot jelölte volna meg a közvéleménykutatások számos megkérdezettje, mint amelyikre szavazatát adná.

Az idő és a folyamat előrehaladtával nem csak a lakosságot, a választópolgárokat negatívan érintő, az életformájukat személytelen módon negatívan befolyásoló törvények és egyéb rendelkezések születtek - születnek. Ahogy sor kerül nagyobb rendszerek "átalakítására", az egyre többször ütközik pártállástól függetlenül is az egyéni érdekekbe és preferenciákba és hat ki negatívan a korábbi, megszokott életvitelre. Ez történt pl. a felsőoktatásban. Nagyobb ellenhatást azért nem váltott ki, mert a magasabb évfolyamú hallgatókat eddig nem érintette. A 2012-ben jelentkezetteknél a "védekező társadalomnak" még maradt mozgástere: nem hajlandó átkeresztelt tandíjat fizetni olyan felsőoktatásért, amely a jövőben nem ígér megtérülést, ha a magasabb státusú családok gyerekei nem vállalják a "röghözkötést", akkor a helyükre be lehet csúszni olyan, jobb híján választható államilag finanszírozott képzésbe, amibe korábban nem lehetett volna, ha túl sok formában nyesegetik a hazai továbbtanulás kedvező feltételeit, lehet külföldön is tanulni, ha a taníttatással járó terhek túl nagyok, akkor sok család kénytelen lemondani gyereke felsőfokú taníttatásáról és más életpályában gondolkodni stb. Az eredmény - többek között - már a statrnál így is az, hogy a hallgatók növekvő hányada nem lakik otthon a szüleivel, aminek sokféle következménye lesz, valamint, hogy a vidéki felsőoktatás nagyságrendileg visszaszorul.

Elsőéves összesen pár tízezer van - ezek reakciója a közhangulaton nem mérhető. A soronkövetkező "átalakítások" azonban a választópolgárok nagy tömegeinek napi életvitelét alapvetően érintik. A közigazgatás, a tömegközlekedés, az egészségügy és a közoktatás ilyen kérdés. S mindegyiknél a kaszárnya - logika érvényesül: központilag szabályozzák és igazgatják,  felülről neveznek ki mindenkit az irányító posztokra, apelláta és extravurst nincs. Ez egyszerre szolgál politikai és - vélt, vagy valóságos - költségmegtakarító célokat. Mennél szigorúbb és konzekvensebb lesz a választott konkrét megoldás, mennél kevesebb feszültségoldó kiskaput hagy meg, annál több személyes érdekbe és preferenciába ütközik. Ezáltal a "rendcsinálás" egyre több rendpártit sújt személyében  is. Ha ezenfelül az új rend rosszul van kitalálva és szabályozva, hiányzanak az anyagi és személyi feltételei is, akkor az állampolgár - beleértve a korábbi rendpártiakat is - ezt a korábbinál is nagyobb rendetlenségként fogja azonosítani.

Nincs értelme egyenként kibontani, hogy milyen "átalakítások" mekkora és hányféle sérelemmel fognak járni, mert világos és életszerű forgatókönyvek nem ismeretesek. Ráadásul a különféle sérelmek egyidejűsége alighanem felerősíti, nem pedig kioltja azt a percepciót, hogy ez az egész "ellenem" irányul. Ilyen közegben a korábban figyelemre nem méltatott korrupciós hírek és feltételezések is segítenek az adott hatalmat ellenségnek látni  Ha figyelembe vesszük, hogy a rendszerváltás óta eddig - egy kivételével - a passzívnak és közömbösnek mutatkozó választópolgárok még minden kormányt menesztettek, továbbá hozzátesszük a 2013-as év várható fejleményeit a lakosság életszínvonala tekintetében, akkor - még további drámai fejlemények nélkül is - csoda lenne, ha nem uralkodna el az általános proteszt - hangulat. Hogy a kétharmados parlamenti többség, az intézményes fékek nem léte és az elképesztő médiafölény ezzel a hangulattal szemben mennyit ér, az csak a gyakorlatban fog kiderülni.

A logikai primitívség kelepcéjében

Magyarországon a magánember, a közélet, a média és a politikai elit egyaránt hajlamos ilyen kategóriákban gondolkodni és beszélni: jó- rossz, igaz - hazug, gazdag - szegény, becsületes - becstelen, tisztakezű - korrupt, demokrácia - diktatúra.. Ezeket a kontrárius fogalompárokat használva olyan éles ellentétek alakulnak ki, amelyek lehetetlenné teszik az értelmes kommunikációt a nem azonos véleményen lévők között és gyanakvással és hisztériával fertőzik meg a levegőt.Ha aztán netán bizonyítani kell a kategórikus ítéletet, akkor rendszerint egy, vagy néhány közszájon forgó, a politikai folklórba bekerült esetre hivatkoznak, amit az illető személy vagy párt ekkor vagy akkor, ténylegesen vagy állítólag elkövetett.Magától értetődőnek tartva, hogy ha valaki ezt egyszer csinálta, akkor mindig is ezt csinálja. Így aztán - és itt már önkénytelenül áttérnek a kontradiktórius ítéletekre - ha a politikai arénában támadnak valakit, vagy le akarják járatni, elég egyetlen kétes vagy kompromittáló esetet rábizonyítani - rákrenni , ezzel ki lehet pöckölni az illetőt az egyik skatulyából, át, az ellentétesbe. Mintha a szép azt jelentené, hogy nem is lehet szépségversenyeket tartani, mert a szépek örökös holtversenyt produkálnának, aki meg nem szép, az mindjárt csúnya és jobb, ha toronyőrként láthatatlanná válik, vagy alá lehet adni a seprüt., hogy repüljön rajta A szép - csúnya ellentétpár esetében még győz a mindennapokban a realitás. De általánosságban nem tanították meg , hogy pl. a becsületesnek az életszerű ellentettje (kontadiktóriusa) a nem becsületes, nem pedig (kontráriusa) a becstelen. Tehát az olyan ember a nem becsületes, akinél nem lehet adottnak venni, hogy mindig mindenben becsületesen fog eljárni, de ebből nem következik, hogy folyamatosan becstelen. Ebből a logikai primitivségből származnak aztán az olyan kijelentések,( hogy ha éppen az ellenfél lehazugozása van műsoron,) hogy valaki még sohasem hazudott életében. Ezt a hívek el is hiszik, az ellenfelek viszont gúnyos kacajjal fogadják - és ezzel a kijelentés a levegőben marad.

Az itt leírt, elterjedt gondolkodási sémának következménye, hogy a hibakeresés, a lejáratás, a negatív kampány, egymás kölcsönös sértegetése vált dominánssá a politikai kultúrában - sőt azon túl is. Ez az ellentétes politikai táborokat tekintve önmagában még talán nem lenne olyan baj, de ez az, amely a családokban, munkahelyeken, szakmákban  is képes áthághatatlan árkokat húzni és megszakítani az érintkezést, mert amit a nemszeretem politikai csoportról gondolunk, az rávetül az irányzat híveire is, sőt esetleg még azokra is, akik nem ítélik el elég határozottan az ilyen  irányzat prominenseit.. Ez vezet ahhoz is, hogy nálunk a koalíció eleve gyanús dolognak tűnik és idővel a partnerrel szembeni ellenérzés gyűlöletté válva működésképtelenné teszi a koalíciót. De átterjed ez a gondolkodásmód egy mozgalom, párt belső vitáira is: a más nézetet vallókkal, más személyt támogatókkal szemben felforr az indulat, ami nemegyszer szakításokká, kiátkozásokká fajul. Így aztán a politikai légkör mérgeződik meg és érthető, hogy rengetegen politikusellenessé, akár politikaellenessé válnak.

Van azután a sarkított ellentétek világának egy másik következménye is.Ha a túloldalról amúgyis minden rosszat feltételezünk egy politikai csoportról, akkor azon már nem ronthat az sem, ha különösebb gátlás nélkül el is követi azt, amivel vádolják őket. Csak az szükséges, hogy ne maradjon senki és semmi, aki vagy ami feltétlen tekintélyt élvez az egymással szembenálló táborokban is, és ezért adott esetben hitelesnek tartott, függetlennek elfogadott ítéletet mondhat a hatalmon levők cselekedeteiről. Az a tábor van előnyben, amelyiknek kevesebb a skrupulusa és amelyiknek a hívei, támogatói kritikátlanabbak vezetőikkel szemben.

Ne kerteljünk: ez a politikai kultúra hozta létre az egypólusú politikai rendszerre való törekvést és erős hatalmi helyzetben azután igyekezett is mindent megtenni annak jogi és intézményi, valamint pszichológiai körülbástyázására. Rossz politikája azonban kiváltotta mind szélesebb, de heterogén lakosságcsoportok elégedetlenségét, nemegyszer indulatát. A logikai primitívség és az annak talaján kialakult mérgezett politikai légkör azonban komoly akadálya annak, hogy az elégedetlenségek egyesüljenek és politikai formát öltsenek.Hiába a választási matematika könyörtelen egyértelműsége, az abszurdumig fokozódott az egyes ellenzéki pártok és csoportok saját kizárólagos igazukba zárult autizmusa, megtetézve elszenvedett sérelmeik miatti túlérzékenységgel is..Ez elfedi előlük azt az egyszerű, de alapvető politikai fontosságú tényt, hogy az egypólusú politikai rendszer ellenfele mindenki, aki nem híve az egypólusú rendszernek. Ilyen a választópolgárok túlnyomó többsége, mert vágyik ugyan rendre, de nem mondana le arról, hogy a hatalmon lévőket szükség esetén választásokon elzavarhassa .De ha politikusok körében a mindenáron hegemóniára törekvés, az egyedüli tiszta igazság felmutatásának késztetése, a többiek minden korábbi valóságos vagy vélt vétkének a hangos felemlegetése, tetemrehívása, minden jelentéktelen apróság "leleplezése" és pellengérre állítása nem csitul, akkor a többségből garantáltan kisebbség lesz és a potenciális ellenzék megismétli ugyanazt, ami az egész ország politikai kultúráját a mocsárba vitte.

Az egyértelmű, hogy ha a ma potenciális ellenzék valóságossá válik és választásokon többséget kap, akkor valakiknek és valamilyen elképzelés alapján, ám az akkori helyzetnek megfelelően kormányozni kell majd az országot.Erre ellenzéki műhelyeknek már ma fel kell készülnie, hogy ne üres dossziékkal kezdjék  meg a kormányzást azok, akik akkor megkezdik.De ennek részleteiről ma szenvedélyes nyilvános politikai vitákat folytatni nem csak kontraproduktív, hanem olyan nevetséges is mint a káposztáskőről szóló ismert mese anyafigurájának az abszurdig eltúlzott aggodalmai.

Most arra lenne szükség, hogy az ellenzék - Bíbó szavával - túlfeszített lényeglátói szálljanak magukba és fogják vissza magukat. A jó debatterek ne a másik ellenzékivel szemben csillogtassák képességeiket, hanem a hatalom ellen és a potenciális választók megnyeréséért használják azokat. A szurkolók pedig a neten ne potenciális szövetségeseik vélt vagy valóságos ballépéseire vadásszanak, hogy azt diadalmasan leleplezhessék, ne potenciális hőseiket nézzék nagyítóval, hogy aztán okkal vagy ok nélkül gyorsan kiábránduljanak belőlük. Mert kevés a makulátlanul jó, igaz, becsületes, tisztakezű demokrata, de múltbeli vagy jelenlegi, kisebb - nagyobb, vélt vagy valóságos botlásaik nem teszik őket  azonossá azokkal, akikre jobbára eme pozitív attribútumok szélső ellentettjei (kontráriusai) a jellemzőek. Ez utóbbiak  leváltásához sokféle, esendő politikusra és esendő választópolgárra van szükség. Konfliktusokkal és kiegyezésekkel, tévútakkal és azok korrigálásával. Előfeltételként: megelőlegezett toleranciával. Szabadulva a logikai primitívség kelepcéjéből.

Romney : kihívó szerencsésnek tűnő pozícióban

Ha valaki csak felületes ismeretekkel rendelkezik az USA valóságos viszonyairól, a két nagy párt belvilágáról   és az elnökválasztási kampány kulisszatitkairól, akkor is kialakulhat benne valamilyen kép az elnökjelöltek pozíciójáról a tévé - viták során. Ez független attól, hogy az adott vitában melyik jelölt szerepelt jobban, s attól is, hogy a választók melyikük érveinek adnak nagyobb hitelt.

A hivatalban lévő elnök pozíciója világos. Neki felelősséget kell vállalnia mindazért, ami kormányzása alatt történt és azon belül azért, amit ő tett. Szembesíthető továbbá az előző választási kampányban tett ígéreteivel is. Így a jövőre vonatkozó ígéreteinek ki kell állnia azt a "tesztet", hogy korábbi programja, illetve elnöki eredményei hitelesítik, vagy hiteltelenítik azokat.

A kihívó sincs "szabad" pozícióban: egy pártot képvisel annak múltjával és jelenével együtt. Az elnökjelöltek vitájában azonban a személyes adottságok kerülnek előtérbe, amelyben a saját múltjának kell - többek között - hitelesíteni vagy hitelteleníteni az általa mondottakat. Ebből a szempontból tűnik Romney pozíciója kedvezőnek. Alkalmasságát azzal tudja alátámasztani, hogy korábban az USA egy kis, speciális, de fontos államának kormányzója volt, tehát eddig nem csak beszélt, hanem a valóság is levizsgáztatta rátermettségét, sikeres, vagy sikertelen "első ember" voltát. Ugyanakkor az, hogy nem volt részese a korábbi republikánus elnöki csapatnak, elég nagy szabadságot biztosít számára, hogy olyan mértékig vállalja annak politikáját, illetve határolódjon el attól, amennyire jónak látja. Romney a vita során élt is ezzel a szabadsággal: meglehetősen határozottan utasította vissza azt, hogy Bush elnöki periódusáért, politikájáért Obama felelőssé tegye őt. E helyett lépten - nyomon kormányzói politikájára és ottani eredményeire hivatkozott.

A szerencsés pozíció természetesen semmire nem garancia. A vita nézői érezhetik úgy, hogy visszaélt ezzel a lehetőséggel. Sőt az is lehet, hogy a republikánus választók egy része határozottabb kiállást várt volna tőle Bush mellett, vagy a demokrata érzelműek nem adják ilyen könnyen Bush alatti tapasztalataik zárójelbe tevését. Még inkább lehetséges, hogy a nézők a vitában olyan tartalmi vagy stiláris momentumokat tartottak fontosnak, amelyek nem köthetőek a kihívó induló - pozíciójához. Mindez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a republikánusok részéről egy sikeresnek tartott volt kormányzó indítása alighanem bölcs döntés volt : nem kipróbálatlan újonc és viszonylag szabad keze van a kontinuitás - diszkontinuitás kényes kérdésének kezelésére a különféle lehetséges kampány - szituációk során.

Nomina non sunt odiosa

A 2010 utáni politikára jellemző, hogy hatalmon kívülről szinte kivétel nélkül mindenki titkolta, hogy aspirál az első helyre a magyar politikában. Ez a jobboldalon nagyon is indokolt: Orbán riválisának lenni saját köreiben veszélyes mesterség. Így nem is indultak meg találgatások, hogy a jelenlegi kormánytöbbséget ki is tudná másképp, jobban vezetni. Az hogy a Jobbiknak viszont van vezetője, az mit sem játszik a képben. A főáramlatban ugyanis senki nem lát benne olyan figurát, aki adott esetben az országot is elvezethetné. Arra viszont mindenkinek jó Vona, hogy személyében felelőssé tehetik bármiféle radikális jobboldali atrocitásért, ami az országban előfordul,

Más a motívum az ellentétes oldalon. Ott 2010-ben a legnagyobb pártban a borítékolható vereség ellenére hármas minőségben is vállalta a gazda - szerepét Mesterházy Attila (mint pártelnök, mint frakcióvezető és mint miniszterelnök-jelölt). Míg benne senki se látta igazán a posztokhoz nélkülözhetetlen első ember alkatot, az áldozati bárány szerepre kiválóan alkalmasnak tartották. Ezt eljátszva még mindig adva volt a soron következő hálátlan feladata: kezdeni valamit Gyurcsánnyal, akiben kétségtelenül megtalálható az első ember alkat számos kelléke, de előélete miatt nem aspirálhatott sem az MSZP elnöki posztjára, sem a miniszterelnökségre. Mindenki úgy érezte, hogy ez ebben a pártban "kétfejűséghez" fog vezetni, mígnem Szanyi Tibor képében még egy önjelölt is feltűnt a színen, igényt tartva a pártelnöki posztra. A harc tárgya hivatalosan nem a posztokon való marakodás volt, hanem a "párt megújítása".Mindezeket a harcokat Mesterházy példásan megnyerte: Gyurcsányt kiszorította a pártból, Szanyit legyőzte és tett olyan lépéseket, amiket ő a párt megújításával azonosít. Sikerei ellenére a nagyobb nyilvánosság előtt nem vált evidensen első emberré. Ezért lebegteti is, hogy vállalni akarja-e ismét a miniszterelnök-jelölt szerepét, vagy alkalmas időben mást javasol erre a posztra pártján belülről vagy kívülről. Ezzel csak az a baj, hogy belső jelölt felépítésétől ódzkodik, mert ezzel saját magának is riválist teremtene, kívülről meg az egy "félpolitikus" Bajnain kívül csak olyan valakit emelhetne be a politikába, akit neki magának kellene felépítenie - esetleg pártja egy részének ellenzésével. Ehhez az idő egyre fogy.

Az MSZP-ből kivált DK kis taglátszámú és szavazótáború vezérpárt lett. Gyurcsány maga többször kijelentette, hogy a közeljövőben nem akar miniszterelnök lenni. Így ők csak kritikusai tudnak lenni egy ellenzéki "vezér" kiemelkedése körüli harcoknak, aktív szereplői aligha. Ráadásul Gyurcsány tömeges választói elutasítottsága miatt a támogatottjait mindig a "Piszkos Fred effektus" is fenyegeti.

Az LMP egy adott politika szülöttje: azé, amelyik még a szocialista (-liberális) kormányzás idején az ismert "két pogány közt egy hazáért" képletet akarta adaptálni bázisdemokrata előadásban, valamelyes zöld karakterisztikummal. Valójában Sólyom elnök számára teremtettek volna politikai bázist, amit Schiffer, (kerülve a pártban az első ember formális pozícióját,) elég jól kézben tudott tartani. A kiinduló feltételek azonban sorra megváltoztak: a kormány mást jelölt köztársasági elnöknek Sólyom helyére, Orbán egy új, az LMP számára elvben elfogadhatatlan rendszert épített ki, az elhúzódó gazdasági válság pedig nem adott esélyt a zöld politika vonzóvá tételére. Maradt a bázisdemokrácia, amely gátja minden markáns politikai váltásnak, de a párton belül is felőrlődött az alapításkor kiemelkedő súlyú Schiffer személye, akiben sok minden meg van, ami tipikus első emberré tehet valakit, de itt erősebb a másik oldal, megosztó személyisége többeket taszít, mint amennyit vonz. Más tipikus első ember viszont ebben a kollektív politizálás mellett hitet tevő pártban nincs.

A sikeres ellenzéki tüntetés - szervező civil mozgalmak közül a Milla mindeddig hangsúlyosan személytelen volt, a Szolidaritás viszont abból a civil - mozgalomból alakult ki, amelyet.a sikeres "bohóc - ikrek" vezettek. Az ikerpár szétválását ez a tábor nagyon megsínylette és a közülük nagyobb politikai tehetség Kónya Péter még most is keresi igazi szerepét. A Millából most lett egyesület, a személytelenségből Juhász Péter emelkedett ki - erősen vegyes hatást váltva ki. A jövő kérdése, hogy politikusként valamelyikük komoly arccá, tényezővé tud-e válni.

Kisebb önjelölt pártocskák, csoportocskák ugyan ezen kívül is jelentkeztek, de ezeknek nincs politikai jelentősége. Jelentős új, eddig ismeretlen erő felbukkanása a semmiből viszont manapság óriási meglepetés lenne - ez szinte kizárható. Így, végigtekintve az ellenzéki mezőnyön se a magyar választó, sem a magyar fejleményeket követő külföld - noha keresné - nem találja Orbán sikeresnek tűnő kihívóját, vagy olyan személyt, aki egy kitörő gazdasági káosz esetén a hajó kapitányi hídjára állhatna.

És itt jön a képbe a "nemzeti tartalék" Bajnai Gordon. Pártonkívüli, bebizonyította, hogy első emberként is megállja a helyét (igaz, speciális körülmények között) és a nemzetközi politika és a pénzvilág is ismeri, bízik benne. Alapítványa számos komoly anyagot dolgozott ki, amelyet egy jövendő kormányzás hasznosítani tud, tehát nem lehet megkérdőjelezni, hogy van saját, mások által is ellenőrizhető politikája. Rájött - vagy hívei meggyőzték erről - hogy nem várhat tovább erős politikai csoport hívó szavára, neki magának kell bejelentkezni aktív politikai szerepre. Ezt a nemzeti ünnepen rendezett gyűlésen fogja megtenni, nagyobb hallgatóság előtt, egyelőre ismeretlen tartalommal.

Sok múlik a debutön. Adhat neki szárnyakat, de rögtön le is fékezheti. Ám akár így lesz, akár úgy, egy ellenzéki kalapot már bedobnak a küzdőtérre, ami új minőségi helyzetet jelent a de facto megkezdődött választási kampányban. Az is biztos, hogy mind a hatalom oldaláról, mind az ellenzék és a média részéről rengeteg ( közte lejárató) támadásra számíthat Bajnai. Ha ezt állja, megerősödik, ha nem, elbukik. De mostantól mindenki megtanulhatja, hogy immár NEVEK kellenek. Mindenki, akit egy szervezet maga fölé emel, arccal kell rendelkezzék, csakúgy, mint aki saját elhatározásból dobná be a kalapját ezután. Teljesen hibás Mesterházy hivatkozása arra, hogy az MSZP 1994-ben miniszterelnök megnevezése nélkül, 2002-ben pedig késői megnevezésével nyert választást. Más idők voltak akkor, pártokban gondolkoztak a választók, más volt az ellenfél és tudni lehetett, milyen szabályok szerint fog lefolyni a választás.

De honnan támadhatnak hirtelen nevek? Szűk bázisból, mert az ismertségüket tekintve még véletlenül sem indulhatnak a nulláról, ha a politikán kívülről jönnek, mindenképpen politikai arcot kell mutatniok és egyben alkalmasságot az első ember feladatkörének sikeres betöltésére. Két nagyobb csoportra gondolhatunk: a szakemberekre és a polgármesterekre. A szakembereknél adott lehet az országos ismertség, de kétséges a komplex szerepre való alkalmasság. A polgármesterek bizonyíthattak első emberként egy sokoldalú feladatokat adó terepen, de országos megismertetésük és elfogadtatásuk igényel nagy erőfeszítést, akár párt jelöli őket, akár maguk jelentkeznek. Nemzetközi ismertsége és elfogadottsága csak igen kisszámú polgármesternek van. És rajtuk kívül természetesen itt van Mesterházy is, aki ugyan bedobhatja most már a kalapját, de nem tudhatja, hogy nem fognak-e lőni rá olyanok is, akikkel eddig jól boldogult mint szövetségesekkel, vagy jól tudta őket semlegesíteni. Így számára dupla vagy semmi játék lenne a mostani "beszállás" : lehet ő Orbán (sikeres, vagy sikertelen) kihívója, de ezzel egyidejűleg kockáztatja is kivívott biztos vezető helyét a pártjában.

Vagyis Bajnai a mostani szakaszban lépéselőnnyel indul. Hogy aztán növelni tudja-e előnyét, vagy megbotlik, az a jövő titka. De a névtelenség ideje az ő bejelentkezésével lejárt.

Visszamenőleges és utópista ábrándok

Abban egyet kell érteniök mindazoknak, akik szinte semmiben nem értenek egyet Orbán rendszerével, hogy a bajaink nem 2010-ben kezdődtek. Bizonyos, hogy - tenisznyelven szólva - kikényszerített és ki nem kényszerített hibák sora vezetett idáig. Ám ez az igaz megállapítás egy olyan zsilipet nyitott fel, amelyben azután bárki bármit számon kérhet a rendszerváltást követő politikai eliten, akár lett volna annak realitása, akár nem. Ez pedig nem a tisztánlátást, hanem a szellemi zűrzavart növeli és ami a még nagyobb baj, lehetetlenné teszi az egyetértést a jövő lehetséges teendőiben is.

Talán van még, aki emlékszik arra, hogy a rendszerváltás paradoxonát úgy írták le, hogy az államszocialista hatalomátvétel halászlét főzött az akváriumból, most pedig halászlét kell visszaalakítani akváriummá. Ha túlzó is, mégiscsak szemléletes metafora. Valójában a kissé bomló államközpontú, monolitikus rendszer helyére rövid idő alatt kellett magántulajdonon alapuló piacgazdaságot, többpártrendszerű parlamentarizmust, a jog uralmát és egy decentralizált rendszert létrehozni  - miközben a polgárok a rendszerváltástól életkörülményeik számottevő és folyamatos javulását várták. Ha belegondolunk, nem csak arról van szó, hogy ez sziszifuszi feladat, amelyhez sok előfeltétel hiányzik, hanem arról is, hogy a feladatok egyik fele némiképp ellentmondásban van a másik felével. A reményt az adta, hogy - bár nem államszocialista előzményeket követően - az euroatlanti világ az akkori közelmúltban számos békés rendszerváltást sikeresen átsegített a nehézségeken.

A magyar rendszerváltást követő eseményekről, próbálkozásokról és csalódásokról könyveket lehet írni, ezért tömören nem is lehet azokat összefoglalni. Annyi azért bizonyos, hogy utólagos ismereteink birtokában számos hibát el lehetett volna kerülni, amelyekről kiderült, hogy elkövetésüknek nagy ára lett a gazdaságban és a polgárok ilyen meg olyan csoportjainak helyzetében egyaránt. Az viszont képtelen feltételezés és állítás, hogy ezt a feladatkomplexus adta leckét igazán jól is meg lehetett volna oldani - nem beszélve arról, hogy a célok és értékek tekintetében akkor se volt, ma sincs és nem is lehetséges nagyfokú egyetértés. Ezért nem indokolt, hogy az EU csatlakozásig terjedő rendszerváló folyamatot alapvetően elhibázottnak minősítsék és szereplőit egyetemlegesen elmarasztalják. Ez az egységes elmarasztalás amúgyse őszinte, mert minden ilyen megállapításból kilóg a lóláb, az egyik, vagy a másik politikai irányzat melletti , illetve elleni elfogultság.

A NATO, majd az EU csatlakozásunk, amelyet a főbb politikai irányzatok mindegyike pártolt, ha nem is egyforma érveléssel és amelyeket népszavazás is megerősített, ha nem is magas választói részvétellel, a végpontját jelenti az átmenetnek, ameddig azt kell mondanunk, hogy minden probléma, tévedés és visszásság ellenére a mérhetetlenül nehéz feladatkomplexumot mind a lakosság, mind az elit többé kevésbé elfogadható eredménnyel kezelni tudta. Az akkori értelmezési keret szerint ez a megérkezés volt a feladat, amely azt jelentette volna, hogy immár biztonságos kikötőben vagyunk. Ez ugyan illúzió volt, de e miatt indokolatlan, történelmietlen visszamenőlegesen elmarasztalni mind a rendszerváltókat, mind az ezt lányegében elfogadó választópolgárokat.

A csatlakozást követő időben egyszerre derült az ki, hogy az euroatlanti rendszer nem olyan tökéletes és biztonságos, amilyennek gondolták - gondoltuk, de mi se vagyunk olyanok, amilyennek mutattuk magunkat a mennél gyorsabb csatlakozás érdekében. Innentől kezdve már jogosan dominálnak a megítélésben a negatívumok, de változatlanul nem világos és még kevésbé konszenzusos, hogy kit miben és mennyire kell/lehet ezért elmarasztalni. Éppen ezért a nálunk olyannyira szokásos "ki tehet róla" kérdés helyett célszerűbb azt állítani a középpontba, hogy ki mit képvisel ma, milyen jövőt képzel el és ennek érdekében mit tesz, vagy mit mulaszt el. Ha a múlt értékelése örökösen belezavar a mai helyzet megítélésébe, akkor ebből garantáltan csak az erőpolitikát folytatók és gátlástalan hazudozók jöhetnek ki jól, különösen, ha a kezükben vannak a hatalmi eszközök is. Tehát csakis a mai helyzet, a mai hatalom megítélése lehet a kiinduló pontja annak, hogy az álláspontok, különösen a lehetséges és kívánatos jövőt illetően világosan kirajzolódjanak.

Ám itt is belezavarnak az ábrándok, amelyek mind azzal kapcsolatosak, hogy mit lehetett volna elérni máig az elkövetett hibák/ bűnök nélkül, mind pedig azzal, hogy milyen paradicsomi állapotokat kell megcélozni a jövőt illetően, különben az egésznek megkérdőjelezhető az értelme. Szerintem - és itt szubjektív leszek - el kell hogy váljon egymástól azok útja, akik a lehetségest és kívánatost a szövetségi rendszerünk valóságához, ezen belül különösen a volt államszocialista Nato-és EU-tag társaink valóságához mérik, és azoké, akik lehetőséget látnak arra, hogy Magyarország pozitív irányban kiemelkedjen ebből a világból és markánsan egyedi úton járjon. Ez utóbbiak - akarva, akaratlanul - ebben találkoznak a jelenlegi hatalommal, holott, mint annak szubjektív ellenzői, csakaz ábrándjaikat tekintik az értelmes cselekvés sine qua nonjának.

Ez az igen egyszerű választóvonal azonban nem old meg minden problémát azok között sem, akik a jelenlegi rendszert elfogadhatatlannak tartják és a jövőt az adódó realista regionális keretek között képzelik. Előszöris mindenki vagy a politikából jött, vagy azon kívülről és hajlamos múltjából előjogokat fabrikálni. Van továbbá, aki tudja, hogy a politikában vannak kikerülhetetlen technológiák és számol velük, van aki ezeket negligálja. És ezen felül természetesen végtelen számú belső vita lehet prioritásokról, módszerekről, személyekről. Ám ha - mindennek ellenére -  a választóvonalon inneniek előre nem kötelezik el magukat a megegyezésre, a rugalmasságra és az egymással, de főleg a választópolgárokkal való folyamatos, érdemi kommunikációra, akkor behozhatatlan előnyt adnak a jelenlegi hatalomnak, valamint lehetőséget az intranzigens utópistáknak, hogy rendre beszálljanak, belezavarjanak a belső vitákba.

Vagyis a jelenlegi rendszer alternatívájának valóságossá tételéhez hit kell, amelyért intellektuális és emocionális áldozatokat is szükséges hozni. Illúziók nélkül...

Orbán pyrrhoszi győzelme Berlinben

Orbán sokáig kilincselt azért, hogy találkozhasson Angela Merkellel - és íme,találkozott. Sőt, nem csak találkozott, utána közös sajtóértekezletet is tartottak. A sajtóértekezleten - bár lehetne sorolni a kancellár szavainak kisebb- nagyobb kritikai momentumait - alapjában Orbán megkapta a pecsétet arról, hogy politikájával nincsen különösebb baj. Utána a CDU Konrad Adenauer Alapítványa rendezett neki találkozót meghívott német és magyar notabilitások előtt, és bár kapott kellemetlen kérdéseket, úgy válaszolhatott, mint ha hazai pályán lenne. Elérte, amit akart. Stabilizálta azt a status quot, amit magának 2012-ben kiharcolt. Illetve, amit a napokban megerősített azzal, hogy nem jelöltette újra magát az EEP alelnökévé - csökkenve ezzel maga ellen a támadási felületet.

Rövid távon ez győzelem számára. A piacok megerősítve látják, hogy nincs miért aggódni Magyarországgal kapcsolatban. Az EU "fronton" pedig megerősítést nyert , hogy az egyes kérdésekkel kapcsolatos, nemegyszer súlyos bírálatok, amelyek egyike másika során a Magyarország elleni eljárások egyetértés híján az európai bíróságokra is kerülnek, nem fognak olyan összevont csomaggá összeállni, amely az Orbán -rendszert egészében támadná, kérdőjelezné meg összeférhetőségét az EU betűjével és szellemével.

Megoldódott-e azonban bármi is, ami a jövőben fenyegetheti Orbánt és politikáját az EU és Németország részéről? Nyilvánvalóan nem. Mindenekelőtt az nyilvánvaló, hogy abban a percben, amikor a piacok és a szakértők súlyos kétségeket fejeznek ki a magyar deficit 3% alatt maradásával kapcsolatban, újraindul - német részvétellel - a túlzott deficit eljárás és fenyeget a szankció, melynek keretében megnyírbálják az ország EU-s támogatásait. S ha már a támogatásoknál tartunk: Orbánnak nem sikerült elérni Merkel támogatását ahhoz, hogy a következő tervezési periódusban Magyarországot kedvezőbb helyzetbe hozzák a támogatásokat csökkenteni akarók elképzelései ellenére.

Nem ért el továbbá Orbán semmit a tárgyalásokon, ami segítené őt a Magyar Nemzeti Bank általa tervezett megszállásának Uniós jóváhagyásában, illetve a magyar bankrendszerrel kapcsolatos egyéb rámenős tervei fogadtatásában. Azt ugyan nem kifogásolták, hogy Magyarország egyelőre nem tervezi az euro bevezetését, de ha ismét gondolna egyet és meg akarná csáklyázni az Eurozóna megerősítését célzó integrációs terveket, kemény ellentámadásokra kellene számítania.

Az út értékelésénél figyelembe kell venni azt is, hogy Merkel pozíciója korántsem olyan szilárd, mint nemrégiben még volt. A német - francia tandem másik tagja immár szocialista, amihez a vonalvezetésében alkalmazkodnia kell. Nem szilárd a belpolitikai háttere sem: elvesztheti a következő választásokat, vagy ha mégsem, nagykoalícióra kényszerülhet.A Néppárt és a Szocialisták európai versengésében pedig az, hogy ugyan gyenge fennntartásokat jelezve, de megerősítette Orbánt, potenciális ütőkártyát adott riválisai kezébe. Adódhat tehát olyan helyzet, hogy Orbán még élesebb és fundamentálisabb támadásokat kap rendszeréért az Unióban, mint eddig bármikor.

A támadások viseléséhez Orbán kialakította válaszkészletét és az még egyszerűbbé is teszi szokásos agresszív válaszait, ha a támadások szocialista oldalról jönnek.A bajt nem ez jelenti számára. Hanem az, ha valamilyen okból hirtelen megroppan a piac bizalma a magyar papírok iránt. Ez bekövetkezhet bármelyik percben a nemzetközi likviditási feltételek leromlása miatt. De bekövetkezhet annak hatására is, ha Orbán nem tudja betömni a költségvetésén tátongó lyukakat, ha a tőkeellenes szövegelése átlép egy bizonyos határt, vagy ha a pénzszerzési törekvései olyan vizekre tévednek, amik a pénzvilág elemi felháborodását váltják ki. Ekkor az IMF és méginkább az EU védőszárnyaira lenne szüksége. S aligha van esélye arra, hogy ezt a védőszárnyat ismert politikája megkaphatná, de esetleg akár személye is lehet egy ilyen segítség akadálya. S erre nézve a berlini tárgyalásoknak nem a felszíne, hanem a másik, diplomatikus fenntartásokat tartalmazó vonulata igazít el. Mindenekelőtt a tárgyalások alapminősítése, hogy azok nyíltak voltak, sokatmondó azok számára, akik még emlékeznek arra, mit jelentett az "őszinte" tárgyalás kommunista felek között. Azt, hogy teljesen ellentétes a valóságos álláspontjuk.

Az állampolgár és a politikai boszorkánykonyha - titkok

Nem csak a diktatúrákban, a demokráciákban is működnek politikai boszorkánykonyhák. Működnek, mert a nemzetségi társadalom felbomlása óta a hatalom gyakorlásnak vannak technológiái, amiben a látható szereplők is részt vesznek, de bevonnak a nyilvánosság által nem ismert személyeket, akiknek munkájára így- vagy úgy szükségük van. Ezt nem kötik sem híveik, sem ellenfeleik- ellenségeik orrára. Azok vagy nem is kiváncsiak rá, vagy nagyonis, de azt nem nyilvános csatornákon keresztül próbálják megtudni.

A boszorkánykonyhák híreinek egy része - egyidejűleg, vagy utólag - kiszivárog, más része örökké titok marad. Kiszivárogtatják olyan szereplők, akik összeütközésbe kerültek a nyilvános szereplők domináns csoportjával, vagy beszervezi őket egy ellenérdekű erő kémnek, vagy csak egyszerűen kérkedni akarnak jólértesültségükkel. De a "titkok" nagy részére jobbára utólag derül fény akár dokumentumokból, akár írásos vagy szóbeli visszaemlékezésekből.A történetírók munkáiba ezek az információk bekerülhetnek, gyakran ezek adják a mű savát-borsát. Közismert példaként utalhatunk Suetonius évezredes "sikerkönyvére" a Caesarok életéről, aki ugyan császári levéltáros volt, de forrásul aligha szorítkozott az ott őrzött dokumentumokra.

Korunkban, a tömegdemokráciák, a tömegmédia, az internet, a raffinált kémkedési technikák és az utóbbi időben professzionalizálódott kiszivárogtatás - ipar körülményei között minden felgyorsult és meglehetősen kaotikussá vált. Ember legyen a talpán, lett légyen akár politikus , akár a politika környékén működő szakember, akár pedig érdeklődő állampolgár a föld bármely pontján, aki ebből az információ felhőből meg tudja különböztetni az igazat és a hamist, a számára fontosat és nem fontosat. És minderre rátelepül a bulvár, amely - sugalmazásra vagy öntevékenyen - eladható sztorit csinál az információk egyikéből - másikából.

Mit tehet mindezzel az állampolgár? Ha úgy érzi, hogy számára rendben mennek a dolgok, akkor figyelmen kívül hagyja mindezt, legfeljebb kis szinesként tesz el belőle ezt - azt beállítottsága és izlése szerint. Ha viszont elégedetlen, akkor az ilyen hírek iránt jobban érdeklődik, remélvén, hogy általuk eljut egy a maga számára hasznosnak látszó következtetéshez. De egy fokon túl a sok kiszivárogtatás, leleplezés már csak undort kelt benne az egész politika iránt. Itt tartunk most tömegméretekben Magyarországon.

Mi jön ezután? Vagy tömegessé válik az igény "tiszták" iránt, de ez nagyon könnyen vezet frusztrációhoz. Mert bizony a sikeres politizáláshoz politikai technológia szükséges, ami pénzt és professzionális tudást jelent. Márpedig ennek mentén elkerülhetetlenek a kiszivárogtatások, amelyek lerombolják a tisztasággal kapcsolatos illúziókat. Ez a tisztaságra vágyókat távol tarthatja az urnáktól. Vagy a választópolgár úgy tesz, mint a franciák, akik nagyon le akarták váltani Sarkozit és ezért nagyvonalúan eltekintettek a posszibilis ellenjelölttel kapcsolatos sokéves lejárató kiszivárogtatás és hiteltelenítés egészétől és a változásra szavaztak.

Debreczeni József vitázó, alternatív megközelítése a zéró- összegű és a kooperatív játékra épülő elemzéssel szemben

Noha az írás logikája rokonszenves, a kiindulópontul választott történelmi helyzet bemutatása szerintem téves. Számomra Bibó elemzése a mérvadó, aki így írt erről:

 

"Az 1918. évi összeomlás óriási perspektívákat nyitott meg Közép- és Kelet-Európa újjárendezése számára. A háborúvesztés elsöpörte mind a két nagy német dinasztiát, sőt mellékesen az oroszt is. Ebben a helyzetben páratlanul szerencsésen együtt volt minden szükséges ahhoz, hogy a német egység ügye végre dűlőre jusson, s Közép- és Kelet-Európa felborult és összezavart területi státusa visszakapja a maga épkézláb kereteit. Az 1918. évi békecsinálóknak az önrendelkezési elv formájában alkalmas elvi alapjuk volt Európa függő kérdéseinek az elintézésére, és meglehetősen tisztán állott előttük az a helyes felismerés, hogy Közép- és Kelet-Európában a vitás pontokon néprajzi határokat kell vonni… Egy ilyen béke kitűnő kúrája lett volna a porosz militarizmusnak és a német hatalomkultusznak, mert hiszen azt demonstrálta volna, hogy a német egység ügye nem hatalmi és katonai erőfeszítés kérdése. Páratlanul szerencsés kezdőakkordja lett volna ez a német demokratikus fejlődésnek...
Nem így történt. Hogy így történhessék, ahhoz az kellett volna, hogy a német demokrácia ésszerű békét tudjon kötni a nyugati demokráciákkal. A demokrácia történetében azonban először fordult elő, hogy Európa egyetemes politikai szerkezetét és területi státusát rendező békét úgyszólván kizárólag demokratikus apparátussal és módszerekkel kellett megkötni, s a demokrácia ennél az első kísérletnél megbukott. Ez volt a szakadék, melybe az európai emberiség 1918-ban belezuhant...
A versailles-i békeszerződés nem azért volt rossz, mert túl szigorú volt, vagy túl enyhe, hanem mert nem zárta le a kérdést, melyből az első világháború megszületett: a német politikai keret végleges megalakulásának kérdését. Nemcsak hogy nem zárta le, de még csak... a leghalványabban sem tette tudatossá, hogy mi az a kérdés, amit meg kell oldania. Szinte teljességgel hiányzott belőle az a minden eddigi békeszerződésen domináló tendencia, hogy valaminek a végére pontot tegyen. A demokratikus Európa elfelejtett valamit, amit a feudális Európa tudott: a békecsinálás művészetét.
A nemzetek érintkezésének 1789-ig és 1814-től 1914-ig a monarchia és az arisztokrácia voltak a... szervei. Az ő politikai kultúrájuk... hozta létre az európai diplomácia kifinomodott formáit... és az európai egyensúly rendszerének békeszervező technikáját, melyet Ferrero olyan mesterien írt le... Ehhez tartozott az indulat nélküli háború 18. századi felfogása, mely a háborút... politikai viták lebonyolítására alkalmas eszköznek tekintette, melyet... csupán addig a pontig kell folytatni, amíg az egyik fél hajlandó bizonyos fokig engedni a másiknak, akinek viszont nem szabad a hadiszerencse alakulása szerint tovább csigáznia eredeti igényeit...
A nemzetközi együttélésnek mindez a kultúrája szétesésnek indult abban a pillanatban, amint az új demokratikus nacionalizmus erői nagyobb erővel szóltak bele a külpolitikába... Indulatmentes háborút mindenekelőtt azért nem lehetett viselni, mert... nemcsak a háborúhoz fűződő érzelmi ítéletek váltak a tömegek ügyévé és jogaivá, hanem... a háborúban való részvétel is. A francia forradalom félelemben fogant végzetes öröksége, az általános védkötelezettség... Ez pedig a háború társadalmi hatásait radikálisan megváltoztatta... az uralkodók közötti háború népek közötti háborúvá válik... Az 1870–71-es évi francia–német háború volt az első, melyet a tömegek mindkét oldalról nemzeti és demokratikus érzelmekkel vívtak. A... francia nép azzal a tudattal harcolt, hogy a nemzeti terület invázióját kell elhárítania a Hohenzollern-zsarnoksággal szemben, a nemzeti egység lázában élő németek pedig azzal a tudattal harcoltak a franciák ellen, hogy III. Napóleon, illetőleg a helyébe lépett francia nép a német egységet mindenáron meg akarja akadályozni… A szenvedésnek és a félelemnek, gyűlöletnek és elégtétel-keresésnek azokban a hullámaiban, melyekkel az ilyenfajta háború önti el a lelkeket, mindjobban alámerült a monarchia és arisztokrácia hagyományos, indulatmentes békekötő technikája...
1918-ban... a világ szédülten támolygott a négyesztendei ember- és anyagháború rettenetes élménye után, melynek hatása minden emberi kalkulációt felborított, s az okok és okozatok értékelésében végzetesen összezavarta az emberek ítéletét... A félelemnek, értetlenségnek és irrealitásnak ebben az atmoszférájában mindenről szó volt, csak a józan békecsinálás európai hagyományairól s a megbillent európai egyensúly... helyreállításáról nem. Még a gondolat is abszurdumnak tűnt fel, hogy a „háborút okozó”, „militarista” Németország a vesztett háborúból területi gyarapodással kerüljön ki, hadseregét megtarthassa, és semmiféle „büntetést” ne kapjon.
Ehhez járult a párizsi békekonferencia rengeteg félszegsége, melyet a demokráciának a békekötés technikájában való teljes járatlansága okozott: a rettenetes papiros áradat... szerepe, a nyílt diplomácia hangzatos, de teljesen gyakorlatiatlan jelszavának zsenírozó hatása és az a rengeteg hipokrita formula, melyet véres verejtékkel izzadtak ki reális érdekek és naiv jelszavak áthidalására... Nem csoda, hogy a versailles-i békeszerződés... azzá a sárkányfogvetéssé lett, melyből az európai emberiség legszörnyűbb félelem szülte monstruma, a hitlerizmus kikelt...
Az a német demokratikus mozgalom, mely 1918-ig olyan nagyreményű íveléssel haladt a demokratikus és szocialista átalakulás irányában, 1918 után rettenetes törést szenvedett... a régi politikai tekintélyek összeomlása után a német demokratikus tényezőkből nem tudott új politikai tekintély kialakulni... Ilyen körülmények között nincs mit csodálkozni... hogy a weimari demokrácia béna volt, beteg és erőtlen. A versailles-i atmoszféra mindenekelőtt azt jelentette, hogy... a társadalmi átalakulás élményei helyébe tolakodott a versailles-i békeszerződés annál megrázóbb élménye, mely minden mértékben felüldemonstrálta a nyugati demokráciák szolidaritáshiányát az új német demokráciával szemben, és azt az emléket jelentette, hogy Németország ugyanakkor veszítette el európai tekintélyét és az európai nemzetek között bírt helyét, amikor demokráciává lett... Ezért részesítette előnyben az első kínálkozó alkalomkor Hindenburgot bármiféle demokratikus politikussal szemben, és ezért adta át magát olyan könnyen annak a romantikus őrültségnek, hogy egy zseniálisnak kikiáltott politikai vezetőtől várja minden bajának orvoslását..."

                                                                  (Az európai egyensúlyról és békéről)

De komoly kételyeim vannak a konklúziót illetően is. Mert az lehet, hogy a vagdalkozó rendcsinálás nem vezet célhoz, sőt rontja a helyzetet, de sajnos azt nem hihetem, hogy teszem azt militáns és agresszív iszlám államokkal lehet nem zéró összegű kooperatív játszmákat játszani.

A zéró - összegű játékokban gondolkodás a politikában

A játékelmélet, benne a nem zéró-összegű játékok matematikája és a gondolat elterjedése a közgondolkodásban csak pár évtizedes múltra tekinthet vissza.Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kölcsönös haszon, vagy a jó kompromisszum fogalmát ne ismerték és használták volna korábban is. Azonban a domináns felfogás, ami sokak, különösen a harcias személyek, csoportok szeme előtt lebegett, a vagy - vagy volt: ami nekem (nekünk) nyereség, az a másik oldalon veszteség - és viszont. Ez számos területen volt evidens tapasztalat is.

Ne felejtsük viszont el, hogy ebben a korszakban a háború, vagy annak lehetősége mindig természetes része, mintegy ultima ratioja volt mind a politikai-, mind a közgondolkodásnak. S emlékezzünk Clausevitz közismertté vált mondására: "A háború a diplomácia folytatása, más eszközökkel". Ez nem volt új doktrina, hanem a többezer éves tapasztalat frappáns megfogalmazása.Következésképpen a béke is mindig a korábbi győztes békéje volt, amely addig tartott, amíg az erőviszonyok nem alakultak át alapvetően. Az erőviszonyok, amelyek az előző háborúban a győztes és a vesztes, vagy a győztes és esetleges szövetségesei között fennálltak.

Az I. Világháború a maga szokatlan méretű kölcsönös veszteségeivel a fejlett világban sokakban megérlelte a pacifizmus gondolatát, azt, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy ne legyen többé háború. Nem így a vesztes országok vezérkarainak körében: ők minden erejükkel a revansra készültek. A mindennél pusztítóbb eredmény ismeretes.

Ez volt az a közeg, amelyben a játékelmélet, benne a nem zéró- összegű játékok elmélete megszületett. Túlzás lenne direkt összefüggést látni az elmélet és a győztesek által a világháborút követően alkalmazott gyakorlat között. De az egybecsengés nyilvánvaló. Míg korábban a vesztes letiprása, súlyos jóvátétel fizetésére kötelezése dominálta a gondolkodást, a II. Világháború győztesei arról is gondoskodni akartak, hogy a veszteseknek lehessen olyan stratégiájuk, amelyet nem a revans - gondolat diktál. A háború utáni megszállást is ennek szolgálatába állították.

A II. Világháború nem csupán a győztes - vesztes vonatkozásban rendezte újra a világot. A gyarmatok felszabadulása is ennek az átrendeződésnek a része volt - hol fegyvertelenül, hol fegyverrel. Közben a győztesek között is olyan mértékig fokozódott az ellenségesség, amely közel hozott egy új világháborút. De megjelent egy egészen új elem is: az atomfegyver kifejlesztése, illetve elterjedése. Az atomfegyverek bevetése akkora kölcsönös pusztítással fenyegetett, ami még a katonákat is visszariasztotta szokásos logikájuk alkalmazásától. Így a harc nem a frontokon, hanem a fegyverkezési verseny formájában folytatódott. Háborús összecsapásokra csak mellékhadszíntereken, gyakran helyettesek közbeiktatásával folyt.

A konfliktusok a katonai területről nagyrészt áttevődtek a gazdaságra. A verseny, a ki kit győz le mellett megjelent és egyre nagyobb szerepet játszott a segélyek és hitelek térhódítása, amely logikájában - legalább részben - a nem- zéró összegű játékok gondolatmenetét követi. Amíg a háborús és az általa kinevelt politikus nemzedék foglalta el a hatalmi posztokat, a nagy válságtól és a nagy háborútól való félelem lényegében mindig felülkerekedett a keletkező konfliktusok eszkalálásának kísértésein.

A Szovjet birodalom bukása azt az illúziót keltette, hogy mostantól - mindenekelőtt az olcsó hitelek révén - a globalizálódó világban tömegével folyhatnak pozitív összegű játékok, amelyben rengeteg szereplő megtalálhatja a maga hasznát és amelyben a gazdasági "buborék", vagy konfliktusok háborúvá mérgesedése nem több átmeneti üzemzavarnál. Ennek az illúziónak vetett véget a 2008-as válságsorozat.

Azóta a világrend (mind a gazdaságban, mind a politikában) bizonytalan állapotban van. Látható, hogy a globalizáció révén egymással személyes kapcsolatban is lévő nagyobb politikai és gazdasági erők igyekeznek elhárítani a világrend összeomlását, de nincs átfogó elképzelés egy új stabilitás és prosperitás együttes kialakításáról, sőt valójában annak természetéről sem. De változatlanul erre törekszenek, nem pedig a konfliktusok kiélezésére. Az ugyanis végképp kezelhetetlenné tenne minden problémát.

Ebben a bizonytalan világhelyzetben nagy a kísértés a visszatérésre a zéró - összegű játékok primitív logikájához. Különösen nagy ez a veszély a világszínpadon jelen lévő "kicsik" esetében, amikor a "nagyoknak" nincs figyelmük, energiájuk a mozgolódó elvakultak helyretételére. Ezeknek túl kell lépniük egy küszöböt (mint az láthattuk a posztjugoszláv háborúban), hogy odacsapjanak. De ha a világban egyre több helyen kap lábra a türelmetlenség, a fundamentalizmus, a terjeszkedési vágy, annál kevésbé működőképes az odacsapás, mint problémamegoldás. És ezzel a helyzettel kell viaskodnia annak a generációnak, amely nem élt át kataklizmákat és mesterei sem adták át neki az efféle tapaszalataikat.

Nem tudhatjuk, hogy összességében merre mozog a világ. De azt igen, hogy az egyes térségekben a korlátokat tudomásul nem vevő harciasság, a mások kárára való győzni akarás garantáltan csak kölcsönös veszteségekhez vezethet. Ezért támogatásra csak azok a közös erőfeszítések érdemesek, amelyek mindenkor és mindenben a kölcsönös haszon elérését célozzák. És ehhez keresik az megfelelő politikai és gazdasági kereteket intézményes formában is. Az erőfeszítések jövőbeni sikeréhez azonban a zéró - összegű játékokban gondolkodó politikusokat minimum el kell szigetelni, de lehetőleg ki is iktatni az aktív szereplők közül.

A magyar politikai árok egyedi jellegzetessége

Minden országban vannak ilyen - olyan politikai árkok. Ezek hol könnyebben, hol nehezebben hidalhatók át adott körülmények között. Nyugat-Európában és a hozzá csatlakozott - csatlakozó országokban van azonban egy árok , amit senki se akar áthágni : ez a neonácik és az összes többi erő között húzódik meg.A kivétel Magyarország, ahol - mint már korábbi írásaimban is többször utaltam rá - a második világháborús frontvonalak jelentik ma is a fő törésvonalat a mély árok két partja között.

Hogy ez így esett, az nem történelmi fátum, hanem Orbán egyszemélyes bűne.Az euroatlanti világ identitását mindmáig a II. Világháború eredménye adja, ami minden mainstream, kormányképes erő  számára a pozitív kezdet.És belátható további egy-két évtizedre az is marad, mind a hajdani győztes, mind a hajdani vesztes, mind a semleges országok számára. Ezzel szembe menni végiggondolatlan, felelőtlen kalandor lépés a siker minden esélye nélkül. Márpedig bizonyíthatóan erről van szó Orbán esetében, miután a rendszerváltást követő első évtizedben korántsem ilyen volt a magyar törésvonal. Mondatok a mai Legfelső Szájból elhangzanak ilyenek is, olyanok is, azokat nem kellene túlzottan komolyan venni. De a politika centrumába helyezett állandó trianonozás, az antiglobalista és az EU-t alázó szövegek szilárd horgonyt találnak az alaptörvény legitimitásfogalmában és az azt tárgyiasító Parlament körüli visszaépítésben. Az egyértelműen vállalt előzmény 1944 március 19. hajnala. Márpedig ekkor a képlet világos volt: a hivatalos Magyarország a Tengelyhatalmak oldalán háborúban állt a későbbi győztes Szövetségesekkel. Világos, félremagyarázhatatlan álláspont.

Világos is, félremagyarázhatatlan is, de sem az Európai Unióban, sem az óceán túlpartján ma nem lehet hozzá szövetségeseket találni és nem lehet a jövőben sem. Minden egyes országnak Európa ezen felén elemi érdeke, hogy a világháborús dossziét ne nyissa fel, mert abból csakis kára lehet. Kiváltképp áll ez szomszédainkra, valamint a legfontosabb gazdasági - és mindeddig politikai - partnerünkre, Németországra. Németország a nagy háborús vesztes, de a háborús vereség konzekvens tudomásul vétele és elfogadása révén Európa legsikeresebb hatalmává vált. Eredményeit, pozícióját órák alatt vesztené el, ha háborús szereplése értékelésének revideálásába kezdene. Magyarországnak a pozícióvesztésre ehhez képest több hónap, illetve egy- két év volt szükséges. De mára már "egyedül vagyunk" és ebben a különútas politikában "szövetségeseket" kétségbeesetten csak más geopolitikai és civilizációs zónában kereshet a kormány. Ott se sok eséllyel, mert Magyarország vajmi keveset tud nekik nyújtani az EU és az USA ellenében.

Ezzel, ami a hatalmon lévő csoportot illeti, a kérdést le is zárhatnánk. Bonyolultabb a helyzet, ami a híveiket, várható, vagy lehetséges szavazóikat illeti. A világháborúnak a Tengelyhatalmak oldaláról való szemlélése és az ébren tartott vereségtudat egyértelműen csak a kormány jobboldali ellenzéke közében elfogadott, akár még radikálisabb megfogalmazásokban is. A kormánypárti politikusok nagy része és a "törzsközönség" elfogadja ugyan az Orbán - csoport alapvetően Horthyhoz visszanyúló politikáját, de külpolitikai - történetpolitikai gondolkodása ennek ellenére erősen eklektikus.Ebben segítségére van az is, hogy maga Orbán is mond időnként ezt is, azt is, amibe belekapaszkodhat, magát megnyugtathatja.Még vegyesebb és esetlegesebb a kép a tábor külsőbb köreiben. Ott vannak olyanok, akik közel állnak a jobboldali radikalizmushoz és szívesen hallják a revíziós felhangú, antikapitalista, nacionalista szövegeket. Van egy széles követő réteg, amelyik nem töpreng el a szónoklatok egyes kitételein, nem is veszi észre, hogy a sok mindennek hol van a valóságos súlypontja. És vannak azok, akiket zseníroz ez a korszerűtlen és szalonképtelen politizálás, de azzal nyugtatják magukat, hogy ez a vezér részéről nem több közönséges parasztfogásnál, amire taktikai okokból szükség van.

A központi politika okozta "kényelmetlenségek" nem pusztán elvi jellegűek. Aki a rendszer hívei közül külföldön van, netán ott vállal munkát, az pillanatok alatt rájön, hogy az itthon szokásossá vált szövegelés kint értetlenséget és idegenkedést vált ki. Esetleg számon kérik rajta mindazt, ami kedvezőtlent az országról hallanak - olvasnak. Nagyon kevesen reagálnak erre harcos hitvédőként , inkább áthangolódik a saját gondolkodásuk.Hasonló lehet a helyzet itthon is azokkal, akik olyan cégeknél dolgoznak, ahol más a politikai látásmód. Van aztán, akiben a kormány gazdaságpolitikája iránti remény és bizalom inog meg és ez a kételkedés terjed át a politika más területeire is. A sort lehetne folytatni. Egészen a határokon túli magyarokig, akik patrónusukat, reménycsillagukat látták az ellenzéki Orbánban. Nekik leginkább fogékonynak kellene lenni a vezér "nemzetpolitikai" konstrukciója iránt, de folyamatosan szembesülniük kell azzal, hogy ők csak engedelmes eszköznek kellenek, valódi törekvéseiken  az urak szenvtelenül keresztüllépnek.

A mai speciális magyar politikai árok tehát mély és abszolút. De erősen kötődik a jelenlegi kurzus hatalmi csúcsához. Az árok sorsa tehát erősen függ az ország jövőbeni sorsától. Ha egy nem a nemzeti különállásra alapító rendszer kerül hatalomra a mostani után, akkor a volt Tengelyhatalmakhoz érzelmileg erősen kötődőek azonnal körülhatárolt kisebbséggé zsugorodnak. A majdani, hosszabb távú gazdasági és politikai viszonyoktól függ, hogy a váltást követően a továbbiakban merre fog mozdulni a magyarok többségének politikai és érzelmi beállítottsága és mi lesz a markáns jobboldali kisebbség jövőbeni játéktere.Vagyis, hogy a jövőben miféle és milyen természetű árkok fogják jellemezni Magyarországot.

Miért nem a deficit nagysága a vitatéma az IMF és a magyar kormány között?

A magyar média nagy része és a nagyközönség "úgy maradt", hogy azt hiszi: a deficit nagysága és az azt elérő megszorítások a fő vitakérdés a két fél között. Ezért riogathat a hatalom apokríf megszorító követelés - jegyzékkel. És ezért keltett a minap meglepetést Ivascsenko asszony cáfolata ebben a kérdésben A tévhit oka, hogy. IMF hitelért általában azok szoktak folyamodni, amely országok önállóan nem tudják megoldani fizetési nehézségeiket és a javasolt gyógyszer leggyakrabban a költségvetési deficit lefaragása szokott lenni, ami ellen a kormányok azért berzenkednek, mert ezt nehezen tudják lenyomni választóik torkán. Magyarország ezen a problémán ebben a formában már túl van.

Amióta az ország belépett az EU-ba, túlzott deficit eljárás folyt ellene.Ennek oka nem az volt, hogy a kormányok tudatosan el szerettek volna adósodni, hanem az, hogy ilyen meg olyan fejlesztési és jóléti céljaikat meg akarták valósítani, ennek keretében túlbecsülték várható bevételeiket és alul a várható kiadásaikat, költségvetési korlátjukat meg puhának tekintették. Ennek böjtje jött meg 2006-ban a konvergencia - program elfogadása és a 2008-as válság hatására az IMF - hitel formájában. Mindkettőt csak a szokásos megszorító politikával lehetett kezelni, amit a kormány nehezen nyomott le mind a saját képviselőcsoportja, mind a lakosság torkán. Ez tehát a szokásos problematika és "technológia" volt, aminek árát a kormánypárt súlyos választási vereséggel fizette meg.

A 2010-ben hatalomra került garnitúra kétféleképpen is szokatlan formában került szembe a deficit - problémával. Eredeti terve a deficit megszalasztása volt, amelynek révén gazdaságpolitikai mozgásszabadságot szerez és majd az átszabott gazdaság fogja neki kitermelni az adósságfizetés forrását. Ehhez az EU kategórikusan nem járult hozzá, mert nem hitt ebben a politikában és a kormány megtanulta, hogy falba ütközött, amit nem képes áttörni. Itt lépett be a másik nehézség: a Fidesz ellenzékben olyan hangosan ágált a megszorító politika ellen, állítva, hogy az kizárólag a rossz kormányzás eredménye, jó kormányzás esetén ilyen nem is lehetne, hogy nem nyúlhatott a szokásos eszközökhöz. E helyett a pénzharácsolás unortodox lépéseit találta ki, továbbá a nyelvpolitikai eszközt: amit elvesz a lakosságtól, azt még véletlenül se engedi megszorításnak nevezni.

Időközben a deficit leszorítása immár nem maradt külső követelmény, amit rákényszerítenek az országra, hanem a hatalom interiorizálta ezt. Két súlyos okból. Egyrészt rájött, hogy a deficit fedezése növeli az államadósságot, esetünkben a külső államadósságot, amely a kormányt egyre kiszolgáltatottabbá teszi a hitelezőknek. Másrészt abba ütközött bele, hogy az EU 3%-os deficitplafonjának megsértése arra vezethet, hogy az EU büntetésként elveheti az ingyenes támogatásai egy részét. Ez a kormányt az egyetlen rendelkezésére álló fejlesztési forrásától fosztaná meg, amelyet ráadásul hatalmi eszközökkel az országon belül nagyrészt oda irányíthat, ahová kedve tartja. Így maga a kormány minden külső nyomás nélkül is a deficit alacsony szinten tartására törekszik. Ebben tehát a mértékeket, a puszta hiánycélt tekintve nem lenne nagyobb vita a magyar kormány és az IMF között, ha tényleg megindulnának a komoly tárgyalások.

Ha mindennek ellenére a deficit - probléma mégis újra és újra előjön, az a világgazdasági fellendülés elmaradásán kívül magának a kormánynak tulajdonítható: rossz a gazdaságpolitikája és rosszul működik az államapparátus. Mindez bevételkimaradásokat és  kiadástöbbletet eredményez. Minthogy ez politikai okokból nem bevallható, szükség van a külső mumusra, amire ráfogják. Az IMF hitelért folyamodással a kormánynak saját árnyékát kellett átugorni, azt a nagyhangú szövegelést, amellyel korábban "kipaterolta" ezt az ENSZ szakosított intézményt. Azóta azonban nem tárgyalás folyik, hanem pávatánc, minthogy a hatalomgyakorlás alkalmazott módszere nem fér össze a rendszeres IMF ellenőrzések gyakorlatával. Ez ugyanis racionális, tartós hatású intézkedéseket, azok konzekvens betartását, az obskúrus célra és módon történő pénzköltés leállítását igyekezne kikényszeríteni.Ez az, ami miatt a kormány ódzkodik a szerződés megkötésétől és ezt leplezi az IMF állítólagos megszorításai elleni népbarát propagandával.

A gazdaság azonban egy fokon túl nem viseli el a voluntarizmust. Ha csökken vagy stagnál a nemzeti jövedelem termelése, ha az állam többet költ, mint amit a bevételei fedeznek, ha nő az infláció, romlik a forint árfolyama, nőnek a felvehet hitelek felárai, újra növekszik az állam eladósodásának mértéke, akkor valaminek történnie kell. A kétségbeesett, erőszakos lépések most már igencsak ideig - óráig képesek betömni a lyukakat és elfogadható makroszámokat produkálni. Elvileg a kormány változtathatna eddigi politikáján akár a jelenlegi, akár egy radikálisan megváltoztatott összetételben - de ez kevéssé valószínű. Az sem, hogy a lakosság lázadna fel folyamatosan romló helyzete miatt, Akkor pedig az igazság pillanata csak az országon kívüli fejlemények hatására jöhet el. Ennek azonban aligha lesz szereplője az IMF, amely csak tárgyal és megállapodást követően ellenőriz. Beavatkozni - igen korlátozott mértékben - az EU tud, amely friss pénztől foszthatja meg a magyar kormányt. De ítéletet végrehajtani a személytelen piacok képesek, megvonva bizalmukat a forinttól, mint valutától és a magyar kormánytól, mint hitelfelvevőtől.

A selyemzsinór: Távozás az EPP 18 fős elnökségéből

Az EPP jelentős befolyású párt az Európai Unióban : a legnagyobb frakcióval rendelkezik a Parlamentben. Tényleges pártként működik. A Bizottság mostani vezetője és a jelenlegi uniós "külügyminiszter"is hivatalból alelnökei a 18 fős elnökségnek. Ebből a fontos testületből távozik 10 év után Orbán, nem jelölteti újra magát az alelnöki posztra.

Távozása dísztemetés keretében történik: saját döntésének van beállítva, a párt elnöke méltatja eddigi munkáját és reméli, hogy a jövőben is segíteni fogja tevékenységüket. Az EPP-nél lényegesebb jelentéktelenebb, kisebb gyakorlati hatást kifejtő , az egész földre kiterjedő Kereszténydemokrata Internacionálénak, mint a többi tagszervezet elnöke a jövőben továbbra is tagja marad. De dísztemetés ide, vagy oda, aki kettőt kettőhöz hozzá tud adni, annak számára világos, hogy kikényszerített lépés az újra nem jelöltetés.

Ahogy maga az Unió, úgy az európai pártok is a tagországok függetlenségét, szuverenitását alapelvnek tekintik. Durva beavatkozás egy tagpárt dolgába megrázná az európai pártot. Feltehetőleg nincsenek is kidolgozva a pártok szankcionálásának szabályai - minthogy az egységesként működő párt olyan tagokból áll, akik önként, elveik közössége alapján csatlakoztak az EPP-hez és nyertek oda felvételt., tehát durva dolog lenne még a feltételezés is, hogy politikájukkal ne akarnák a közös ügyet szolgálni. Utilitárius szempontból sem lenne kívánatos az EPP-nek, ha elvesztené a Fideszt : 2/3-os parlamenti többséggel kormányzó pártról van szó egy olyan országban, amelyben nincs több ezt a pártot pótolni tudó konzervatív párt. Tehát szakítás, netán kitaszítás fel sem vetődhetett a lehetőségek között. Csak rózsavíz - illatú megoldás jöhetett szóba. és ilyen is történt.

Ha ennyire súlyos lépésről van szó, de mégis megtörtént, annak viszont nyomatékos oka kellett legyen. Volt is. Orbán annyira ellentétes politikát visz évek óta az EPP hirdetett elveivel és folytatott gyakorlatával, amely komoly tehertétellé vált az európai párt számára. Elég Orbán beszédeit idegen nyelvre fordítva szembesíteni azokat a többi EPP tisztségviselővel és ők szégyenletes, kínos helyzetbe kerülnek. Márpedig ezek a beszédek és a tényleges magyar törvények, rendelkezések, intézmények jól ismertek ebben a körben. Feltehető, hogy az egyes tagpártok érzékenysége erre igen különböző : egyeseknél dominál az elvi politizálás, mások hajlanak a reáliákra tekintve a szemhúnyásra. Ám a Bizottság EPP-s tisztségviselői nap mint nap találkoznak magyar ügyekkel - és nem kezelhetik ezeket elfogult pártcsalád szempontokat képviselve. A Parlamentben meg a rivális frakciók természetes módon kihasználják, hogy ilyen gyenge láncszem található az EPP soraiban és igyekeznek mennél több magyar ügyet a plénum elé vinni. Vagyis ez a mostani  lépés erősen érett már.

A magyar politika számára igen lényeges fejleményről van szó. Bizonyos értelemben az EPP elhatárolódott az orbáni politikától. Későn történt, nehezen történt és dísztemetés közepette.Éppen ezért nem számíthatunk arra, hogy egycsapásra meg fog változni az Unió magyar - politikája. Nyilván egy ideig még volens - nolens tart  a kényszerszolidaritás az EPP részéről, Szakítás helyett a háborús német szókincsből kölcsönözve a rugalmas elszakadás az, ami várható.De már ez is lényegesen javítja a nyugatias demokráciához való visszatérés feltételeit Magyarországon.

Hacsak...Hacsak ez a fejlemény nincs direkt összefüggésben Orbán küszöbön álló németországi csúcsszintű látogatásával. Mert ebben az esetben már a jövő héten vagy egy a német törekvésekkel kapcsolatban a szokásosnál sokkal simulékonyabb magyar miniszterelnökkel fogunk találkozni, vagy pedig egy szokatlanul kemény, kritikus kancellárasszonnyal.

A politikus, meg a választói a válaszút előtt álló Európában

Korunkban a politikusok megítélése meglehetősen  alacsony szinten áll - itthon meg kiváltképpen. Számtalan szempontból lehet ezt elemezni, magyarázni, de úgy, hogy maguk a politikusok jól jöjjenek ki belőle - aligha. Van azonban egy erős érv a politikusok védelmében is: ők attól politikusok, hogy a választók megválasztották őket. Tehát vissza lehet dobni a labdát, hozzátéve, hogy a választók elvárják, hogy becsapják őket, különben nem adják a szavazatukat. Ebben sok igazság van, de az nyilvánvaló, hogy azért ezzel nem lehet a politikusok számláját kiegyenlítettnek venni. Sok mindenre ez nem mentség. Az már inkább javukra írható viszont a politikusoknak, hogy jól - rosszul olyan problémákkal is birkóznak a színfalak mögött, amikről megválasztásukkor szó se volt és nem is lehetett.

Az állampolgárt a politikusi hazugságoktól elvben megvédhetné a szabad média. Nem védi. Egyfelől ott a tulajdonos a maga érdekeivel, ezért nemcsak kiszolgálja a közönségét (jobbára lefelé nivellálva), hanem teremti, formálja is a nézői - hallgatói - olvasói igényt. És az átlagnéző - akár a politikustól - a médiától is alapjában "jó híreket" akar hallani. Ez különböző mértékben mindenütt igaz - nem is érdemes külön kitérni a honi, hatalom által kézben tartott médiaviszonyokra.

Igazmondásra maradnának a különféle független szakemberek. Itt is el lehet azonban mondani, hogy számottevő részük csak korlátozottan független, s azt, is hogy miért. De ha valóban független, akkor is csak a média szűrőjén keresztül jutnak el gondolatai széles közönséghez, eleve befolyásolva, hogy miből lesz közbeszéd és miből nem.  Ha nem is feszítjük a végsőkig a független szakemberek véleményei esélyeinek korlátozott voltát arra, hogy sokak gondolkodását nagyban befolyásolják, van két további, immár objektív tényező, ami kipótolja a szűrés mindenhatóságának  hézagait. Az egyik, hogy az egyik szakértő ezt mond, a másik meg azt, így eleve nem képezhetnek gátat a politikusi és médiabeli véleménymanipulációval szemben. A másik tényező meg az, hogy a gondolkodóbb információ - fogyasztó ugyan szintén jó hírekre éhes, de azért azt is tudja, hogy nem olyan szép a leányzó, mint szeretné, vagy amilyennek beállítják. Így az erősen kritikus szakemberi megszólalások ugyan tárgyat adnak rosszérzéseinek, jelzik nagy változások várható bekövetkezését, viszont meg is nyugtatják: mások is tudnak a létező vagy fenyegető bajokról, tehát nem kell önmagát ezzel tovább gyötörni.

Végül, de korántsem utolsó sorban beleszól a politikus és választói kapcsolatába az a sok minden, amit együttesen "gazdaság"-nak nevezünk, és amiben a perszonifikált és a személytelen erőhatásoknak egyaránt fontos szerepe van.

Mindebben semmi új nincs. Szóba hozása most azért aktuális, mert Európa válaszút előtt áll. Ezt úgy nagyjából mindenki látja. Nincs azonban egység sem a probléma komplex azonosításában, sem a jövő lehetséges, illetve kedvezőnek tartott modeljei tekintetében. Ez magyarázza egyrészt azt, hogy a döntések nagyon lassan, nehézkesen születnek, másrészt, hogy a különféle körök véleményei közt nagyok a különbségek. A kihívásokra ennek ellenére garantáltan meg fognak születni a válaszok vagy merész döntésekkel, vagy azok elmaradásával, vagy pedig az egymást keresztező szándékok kölcsönös vereségével. Amibe persze az állampolgárok is beleszólhatnak spontán, az intézményrendszert megkerülni próbáló reakcióikkal .De mindez a fentebb vázolt erőtérben fog történni - hiszen máshol nem történhet. Kivéve, ha beáll a káosz, de hát az is egy fajta válasz a feszítő problémákra.

Azt azonban soha se felejtsük el, hogy Magyarország napjainkban - más.A fenti viszonyok itt csak torzultan érvényesülnek. De a majdani európai fejlemények - így, vagy úgy - egy ilyen földrajzi - geopolitikai helyzetben lévő országot nem kerülhetik el.

Rövid hozzászólás egy Facebook poszton arról, hogy Európa útelágazás előtt áll

Van azért egy kemény dió, amit egy egyesülő Európának szét kellene harapni. Eddig az integrálódó  Európa az univerzalizmus képviselőjének tartotta magát. Az Egyesült Európának viszont - az univerzalisztikus elveket nem feladva - nyíltan el kell vállalnia partikularizmusát: egy a civilizációs nagy térségek közül és nem gondolja, hogy model vagy norma a többi számára. A másik úttól, a tagállami nacionalizmusok felerősödésétől csak egy meredeken hanyatló, egymással elfoglalt, konfliktusos, netán újra háborús tűzfészkeket produkáló, a világ beteg emberének számító kontinens várható