Az állami centralizáció és a hatékonysága

Az államhatalom sorompóin belül a hatékonyság kérdése olyan formában vetődik fel, hogy mi a módja a központi akarat gyors és akadálytalan végigfutásának az egész országon. A válasz evidensnek tűnik: mennél több hatalom állami kézbe kerítése és a centralizált végrehajtás szervezetének kiépítése. Ez folyik ma nálunk.

Ebben a sajátos szituáció az, hogy az előző társadalmi rendszer az állami tulajdon primátusán - helyenként monopóliumán - épült, egypártrendszer volt, amely az egész országot átszőtte, elvben tervgazdálkodás folyt, amely az ország erőforrásaival rendelkezhetett és az anyagi források elosztásában szabad volt a keze. Ez a rendszer mindenekelőtt a hatékonyság hiánya miatt bukott meg. A szisztéma lojális, de tárgyilagosságra törekvő elemzői körében közhellyé vált, hogy a hatékonyság hiányának éppen a mindent egy kézben tartás a szükségképpeni oka. Ha ugyanaz hozza a döntéseket, birtokolja és szervezi a végrehajtás eszközeit és gondoskodik a folyamatos ellenőrzésről is, akkor saját kelepcéjének foglyává válik, ha saját "tiszta" logikáját követi. Az ellenőrzés első közelítésben abban lenne érdekelt, hogy mindenek előtt mindent rendben találjon és folyamatos győzelmi jelentéseket adjon ki. De ha ezt teszi, akkor mivel igazolja saját létét, eredményességét? Másfelől a rendellenességek, kudarcok országos szinten időről csak kibuknak valahogy. Az ellenőrzésnek tehát gondolnia kell arra, hogy ilyen esetekben ne válhasson bűnbakká azáltal, hogy semmit nem jelzett időben. Így az állami transzmisszióban kell hibákat (netán szabotőröket) találnia. Mégpedig úgy, hogy azok megszemélyesítődjenek ugyan, de lehetőleg ne legyenek visszavezethetőek egy eleve hibás kinevezésre vagy egy rossz felső utasításra. Ezáltal a végrehajtó apparátus az örökös fenyegetettség állapotában él: intik a központi utasítások hibátlan végrehajtására, nemigen jelezhet zavaró akadályokat, de ennek ellenére bármikor bűnbakká téve súlyos megtorlásnak nézhet elébe. Mi mást tehetne, mint hogy vagy felül az éppen aktuális "vonal" hullámára, vagy igyekszik észrevétlen maradni, ezt megköveteli beosztottjaitól is és nem próbál öntevékenyen olyan bajokat elhárítani, aminek kockázata lehet. A magyar államszocialista rendszer 1956-os csődjét követőleg nem is érvényesítette a rendszer "tiszta" logikáját, hanem mindenféle reformokkal (és azok időnkénti visszavételével) igyekezett működőképességét és a köznyugalmat fenntartani.

Az államszocialista rendszernek meg volt az a "szerencséje", hogy mind a felette uralkodó külső hatalom, mind a partner szomszédai hasonló berendezkedésben éltek, tehát megértésre, illeszkedő fogaskerekekre és az esetek többségében a közös hibákat palástoló cinkosságra építhetett. Ráadásul ezek az országok drasztikusan korlátozták polgáraik külföldi utazását, pénzük nem volt konvertibilis és egyéb módokon is csökkenteni tudták a más rendszerben működő külfölddel az érintkezési felületüket. Ez a zártság egyben effektívebbé tette az elnyomás - megtorlás eszközrendszerét is. Hogy mi okozta magán a hatékonyság hiányából következő folyamatos lemaradáson túl a rendszer erózióját, majd felbomlását, azt tudjuk, illetve ma már szabadon megismerhetjük.

Ha most már a mai Magyarországon tekintünk egy állami centralizáción alapuló rendszer kiépítésének esélyeire, akkor a fent elmondottakon felül nyilvánvalóan egy ettől idegen külső környezet jelenti a legnagyobb súlyú akadályt. Nem szorítható az államhatárok közé sem a gazdaság, sem az emberek és eszmék szabad mozgása. Nem szorul magyarázatra, hogy mi mindenben jelent ez áthághatatlan akadályt az uralkodó hatalom számára. A mai magyar rezsim bemutatta és bemutatja, hogy ha ezeket az akadályokat áthágni nem is lehet, megkerülésükkel meg lehet próbálkozni. Igaz, csak időlegesen és azt is drága áron.

Egy nyitott, kevés erőforrással rendelkező országban rövid távon a fizetőképesség, az adósságszolgálat a legkritikusabb pont. Akkor is az lenne, ha a jelenlegi kormány nem örökölt volna meg eleve magas államadóssági szintet. De megörökölt és ezért ez a probléma az első pillanattól teljes súlyával jelentkezik. Minthogy a fizetőképesség megszűnése államcsődöt, az adósságszolgálat megtagadása pedig súlyos szankciókat eredményezne, ezek elkerülése élvez első számú prioritást. Ennek következménye azonban súlyos eszköz(pénz)hiány az élet minden területén, amely látható és láthatatlan módon minden szinten tovább rombolja a hatékonyságot. Egy olyan országban, ahol a külkereskedelmi többlet a külföldi tulajdonban lévő nemzetközi nagyvállalatok exportjából származik, beruházási forrásként és a mezőgazdaság életben tartójaként pedig az Európai Uniótól érkező ingyenpénzek szolgálnak, nem kell nagy fantázia egy kvázi autark berendezkedés jövője esélyeinek megítéléséhez. Ilyen helyzetben viszont - ameddig a kísérlet tart -az állami centralizáció nem csak ideál, hanem kényszer is az igazság pillanatának elodázására, egyféle szükséggazdálkodás kikényszerítésére. De ez már most azzal jár, hogy a beruházások összvolumene nem éri el a szükséges évi amortizációét, vagyis perspektívában felélést, ezáltal szűkített újratermelést jelent. A folyó gazdaság is recessziót mutat és ehhez képest már a stagnálás is előrelépést jelentene.

A mai - barátságtalan - külső környezet azonban nem tekinthető konstansnak sem. A tartós európai és világválság bármikor krízist idézhet elő Magyarországon, ezen felül az itt működő bankok és nagyvállalatok a tőkekivonáson túl bármikor a szó fizikai értelmében is elhagyhatják az országot és bármikor különféle gazdasági és politikai szankciókkal is szembe kellhet nézni az országnak. Márpedig egy eleve nem hatékony gazdaság és intézményrendszer egy krízishelyzettel csak rövid ideig és rossz hatásfokkal lehet képes megküzdeni. Arról nem beszélve, hogy az ország geopolitikai helye és a bennünket körülvevő , ránk is vonatkozó különféle játékszabályok tömege mindenkor aktuális adottság, ami magyar akarattal nem változtatható meg.

A tévút fel nem ismeréséhez ( vagyis annak be nem látásához, hogy a fokozódó hatékonytalanság az adott viszonyok között csak a rendszer összeomlásához vezethet) a hatalom részéről a kitűzött célok és az eddig tett lépések irreverzibilis volta, az apparátus részéről az önfeladáson alapuló napi praxis mókuskereke, a lakosság egy része részéről pedig a remény és a lemondás sajátos kevercse és az aktív tájékozódástól való énvédő tartózkodás az az előfeltétel, amit nap mint nap tapasztalhatunk.

Nevesincs válság

2008 óta a világ válságban van. Először megpróbálták pénzügyi válságnak nevezni. Azután egyre újabb földrajzi és gazdasági területeken bukkant fel. Olyan, mint a százfejű sárkány. Az étvágya nem fékezhetetlen. Hol itt vetnek neki koncot, hol ott, hol itt süllyeszt el gyomrában kis embertömegeket, hol ott. Így aztán együtt élünk vele. Vannak kísérletek egyik vagy másik fejének levágására, de sárkányölésnek senki nem veselkedik neki. Él a remény, hogy ahogy jött, egyszercsak el is megy.

Hol vannak már azok a "pesszimisták", akik azt jövendőlték, hogy a válság nem V, hanem W alakú lesz? Hiszen abban a szakemberek körében közös volt a vélemény, hogy a válságot belátható időn belül fellendülés követi és minden jóra fordul. Ma is világszerte nagyítóval követik a növekedéssel, a foglalkoztatottsággal, a lakásépítéssel, a külkereskedelemmel, a pénzforgalommal kapcsolatos havi és negyedéves megjelenő adatokat és azokból vonnak le derűlátó vagy aggályoskodó következtetéseket. De mindenki várja a jó konjunktúrát, mint a Messiást.

Magyarország ebben is kivétel. A kormány bizonyosságként hirdeti a gyors és nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő növekedés megindulását. Legfeljebb az időpont csúszkál egy kicsit... Még egy magyar sajátosság: nem egyszerűen majdani növekedésről van szó, hanem harcról, háborúról. Ellenségek akadályozzák a magyar csodát - hol ezek, hol azok. Azokat kell legyőzni, és akkor semmi se tartóztathatja fel a magyar tigrist. Ez igazi hungarikum.

A nevesincs válság egyes részterületeit nagyonis megnevezik. Ezek közül bennünket legközelebbről az euro- válság érint. Annak helyes kezelésére - akárcsak a bankrendszer korrekciójára - hivatásosok és önjelöltek bőséggel kínálják a megoldásaikat. A tényleges válságok leküzdésére a gyakorlati lépések azonban általában késve érkeznek, részlegesek és ellenmondásosak, de annyiban sikeresek, hogy a védőgátak állnak. A szivárgások, a buzgárok ellenére. A defenzív lépések meghiúsítására mindeddig senki sem vállalkozott a komoly pozícióban lévők közül.

Mondhatnánk, ez is valami. Egy nagy, pusztító válsághoz képest mindenképpen. A probléma az, hogy a választópolgárok - főleg Európában - egyre  kevésbé tudnak mit kezdeni a nevesincs válsággal. Az a sugallat, hogy egyszercsak vége lesz a válságnak és jön a fellendülés, kedves a füleiknek. De a türelmük fogy és ha újabb és újabb anyagi sérelmek érik őket, akkor egyenesen a végét is járja. Ezért egyre nő a különféle vajákosok vonzereje, akik a maguk személyében hirdetik a Messiást, az összes probléma megoldóját - ráadásul egycsapásra. Fékentartásuk egyre nehezebb, s ráadásul a demokrácia elvét tartják pajzsként maguk előtt, amitől a nyílt párbeszédet régóta elhanyagoló eliteknek is egyre rosszabb a lelkiismerete.

A jövőt illető átfogó, vonzó, megalapozott vízió - legyen az globális, vagy vonatkozzék egy nagyrégióra - sehol sem mutatkozik.

Vagyondézsma

Még csak körvonalazódik a megoldás a ciprusi pénzügyi válság ügyében. De alighanem ez az eset szalonképessé tesz egy gondolatot, ami nem volt eddig az. Az EU javasolta a hazai társfinanszírozás forrása megteremtése érdekében a betétek egyszeri megadóztatását, ami értékhatár nélkül katasztrofálisan rossz és átgondolatlan következményű lépés lett volna. Ami kibontakozni látszik, az a százezer euro feletti betétek az eredetileg javasoltnál magasabb kulcsú megdézsmálása. Aminek üzenete mind társadalompolitikailag, mind pedig a betétbiztonság garanciája szempontjából már képviselhető álláspont.

Egy ilyen lépés hatása azonban nem korlátozódhat Ciprusra. Európában - precedensként, amire hivatkozni lehet - teret ad a válság, illetve következményei elleni állami fellépésben baloldali javaslatoknak, amelyek a normális állapotokhoz való visszatérés pénzügyi fedezetének egy részét a gazdagok valamely csoportja vagyondézsmájából kívánná megteremteni. Ez nyilvánvalóan heves politikai harcokat indukálna, de nem lehetne immár stigmatizálni úgy, hogy előterjesztői magát a piacgazdaságot támadják alapjaiban. Konfliktusok árán ugyan - de nőhet az európai gazdaságpolitikai mozgástér és ezáltal a kontinens gazdasági modeljének rugalmassága. Jól alkalmazva ez a növekvő rugalmasság segítheti a gazdasági növekedés finanszírozhatóságát a nélkül, hogy egyidejűleg elriasztaná a beruházni szándékozókat.

Mindez persze csak akkor igaz, ha nem indul meg az Unión belül egy akkora zajlás, amihez képest a gazdaságpolitikai mozgástér fenti növekedési lehetősége csak elhanyagolhatóan csekély hatótényező.

Cipruslombok Magyarország piaci finanszírozásának sírjára

A deklaráltan külön úton járó magyar gazdaságpolitika eleve a lehetetlent kísértette meg. Az ország gazdaságföldrajzi helyzete és az ország gazdasági állapota nem adott alapot egy ilyen hazárdjátékra. A rendkívül szerencsés lapjárás azonban több, mint egy éven át segítette ezt a reális esélyek ellen játszó kártyaszenvedélyt, aminek persze ára is volt, a kockázata meg eleve óriási. Az IMF-hez való fordulás, a hosszú pávatánc és az ENSZ szakosított szervének újbóli kipaterolása, valamint az EU-val való viszony szélsőséges kiélezése most egybe esik a ciprusi válság kibontakozásával. A válságéval, amelynek akut szakasza még nem ért véget. De akárhogy is végződik, végetvet annak a "nyugalmi" nemzetközi pénzügyi helyzetnek, aminek Magyarország magas kamatok árán haszonélvezője volt. Bárhogy alakuljanak is a dolgok, az a hit, hogy az európai bankokban és állampapírokban a kihelyezett pénzek biztonságban vannak - világszerte füstté válik.

A magyar költségvetés piaci finanszírozása már ettől függetlenül is válságos helyzetbe került. A magas kamatok és hozamok elszívták az erőforrásokat a gazdasági növekedés elől és ezért az ország recesszióba süllyedt. Ebből akart kimászni a hazai inflációnak ellentmondó erőszakos kamatcsökkentési politikával, amit a külföldön ekkor kialakult általánosan alacsony kamatszint látszott lehetővé tenni. De a szükség ismét elvéttette a mértéket: a forintgyengülés messze meghaladta a tervezettet és a hosszú távú állampapír - hozamok megemelkedése már a ciprusi fordulat előtt jelezte a magyar államháztartás iránti bizalom megingását.

Még a hozzáértők se tudják megmondani, hogy a Ciprusból kiinduló pénzügyi fejlemények milyen pézpiaci és egyéb gazdasági - netán politikai - folyamatokat indítanak meg. Biztosra vehető azonban, hogy az euro ebből rövid és középtávon nem jöhet ki jól és ezt alighanem megszenvedi a legfontosabb magyar exportpiac, az Unió konjunkturája is. De jóslások nélkül is világos, hogy az a Magyarország, amely "szabadságharcát" a kooperációs hajlandóság kihívó felrúgásával "alapozta meg", a kialakuló helyzetből csak rosszul jöhet ki. Mindenki, akinek pénze itt van, vagy a jövőben ide hozná, tudja, hogy az nincs biztonságban és ha az ország kormánya bajba kerül, nem számíthat se az IMF, se az EU nagyvonalú támogatására. Hogy aztán ez elvezet-e az államcsőd manifeszt formájához is, az kérdés. De az tény, hogy az ország forintban kifejezett államadóssága máris rekord - szintet ért el és a jövőt illető optimizmusra semmi ok. Az is kérdéses, hogy a kialakuló krízisben az ország eddigi kizárólagos fejlesztési forrására, az EU-ból származó különféle támogatásokra mennyire lehet folyamatosan számítani.

Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy a kormány eleve megalapozatlan és hazárd különútas politikája és gazdaságpolitikája megbukott. Hogy ezt a lakosság is vaskosan bőrén érezze, annak időtávja a legjobb esetben is hónapokban mérhető.Azt azonban nem láthatjuk előre, hogy a kormány csodafegyvere, a kvázi monopolhelyzetet élvező gátlástalan propaganda mennyire lesz sikeres a minden bizonnyal felgerjedő indulatok manipulálására, terelésére. Ezért az a triviálisnak látszó, ilyen helyzetekből ismert forgatókönyv, hogy a nép látványosan megvonja bizalmát azoktól, akik a krízist előidézték és egy más vezetésbe helyezné bizalmát a válságból való kilábolás érdekében - Magyarországon nem tekinthető magától értetődőnek.

És vissza nem foly az időnek árja - Az Orbán-rendszer kilátásairól

Magyarországon anakronisztikus kísérlet történik a "múlt" visszaállítására. Váratlan, meghökkentő fejleményekkel. De valójában képzelt múltról van szó, amely soha sem létezett. Ami netán hasonlított rá, annak mások voltak a körülményei, tartóoszlopai. És ezen felül egy önmagában is instabillá vált Európa része volt, melynek instabilitása két világháborúhoz vezetett. Európa a maga erejéből a romokból nem tudta újjáépíteni magát és amit külső segítséggel mégiscsak felépített, az gyökeresen különbözik a háborúk előtti Európától. Ez annyira egyértelmű, hogy bizonyítására nem is érdemes energiát fordítani. Már csak azért sem,mert az Orbán-féle kísérletnek a múlt csak önkényesen variálható díszlete mind a vizuális, mind az ideológiai elemek tekintetében. Valójában másról szól a történet.

Tagadhatatlan, hogy a magát szocialistaként megnevező világrendszer összeomlása után létrejött Európa válságperiódusban van. Ez a válság zavart és bizonytalanságot okoz az elitek körében és legalább annyira az európai polgárok körében, amelynek során a helyzetük romlására, perspektívájuk összekuszálódására reagálva tagországonként eltérő mértékben és formákban a polgárok megkérdőjelezik elitjeik legitimitását, jövőképét, politikáját és konkrét intézkedéseit. Mindez azonban nem áll össze alternatív vízióvá, így komolyan nem is mérlegelik a nem létező vízió reális vagy irreális voltát. Eddig - alighanem éppen ezért - mindig győzött az elitek ad hoc válságkezelő kompromisszuma, a szisztéma lépésről lépésre történő alakítgatása. Az egyik alternatíva, hogy ugyanez folytatódik tovább, amíg csak valamilyen exogén tényező nem változtatja meg az európai működés keretfeltételeit. A másik alternatíva? Valamiféle új európai rend? Aligha. Sokkal inkább a hanyatlás, a szétesés, a káosz.

A válságperiódusban egyes elszánt politikai alakzatoknak lehetőségük van a zavarosban halászására. Ezek első sorába került az Orbán - csoport, amely saját korlátozatlan hatalma és vagyoni gyarapodása érdekében bevetette az erőszak és az ármány széles skáláját. A maga szempontjából meglepően sikeres volt, mivel sem bel- sem külföldön nem ismerték fel - vagy inkább nem akarták felismerni - projektje valódi tartalmát és az önkorlátozásra való készsége hiányát. A felismerés elmaradásának oka alighanem az (is) volt, hogy az európai  rendszer felkészületlen, következésképpen alkalmatlan a durva kihívások kezelésére és visszaverésére. Mindez addig (volt?) érvényes, amíg a kihívás nem érinti az európai rend vitális érdekeit, tehát a szőnyeg alá söprés nem látszik veszélyeztetni magát a rendszert. Most ebből a szempontból minden bizonnyal kritikus szakaszba érkeztünk.

A  nemzeti szuverenitás zászlaját lobogtató, patrónus nélküli viktatúra természetesen számos oknál fogva nem létezhet tartósan. Nincs semmiféle gazdasági alapja. Felépítésénél és ideológiájánál fogva ellenséges minden szomszédjával - és vitathatatlanul sokkal gyengébb azoknál. A jövőjét felélő működésében rá van utalva mind az EU által biztosított infrastruktúrális, jogi és egyéb keretekre, nemkülönben az Unióból érkező ingyen-pénzekre. A piacokon is csak addig maradhat felszínen, amíg a pénztulajdonosok mindezt a hátteret mögé képzelik. Márpedig az EU-val visszaélni nyilvánvalóan nem lehet már sokáig. Továbbmenve az Orbán által ellenségesnek deklarált világrend, amiben élünk az egyedüli valóságos alapja a sokat hivatkozott magyar szuverenitásnak: a nélkül nincs is.

De mi van, ha Orbán feladná a patrónus nélküliséget és az EU-n kívül keresné a helyét? Akármilyen jövőt képzeljünk is Európának, ilyen patrónus nem mutatkozik. A vállalkozás a potenciális patrónusnak túl sokba kerülne, túl keveset hozna és fenntarthatósága több, mint bizonytalan lenne. Óvatosabb politizálás esetén még tehettek volna kisebb téteket egy Orbán - projektre, de ennek ideje lejárt.

Ha ennyire esélytelen az Orbán - "birodalom" fennmaradása, akkor hátra lehet-e dőlni és várni, hogy majdcsak összeomlik magától? Korántsem! Ugyanis a konstruktív potenciál gyengesége nem zárja ki, hogy erős legyen a destruktív potenciálja. Hazai viszonylatban, európai viszonylatban és még világviszonylatban is. Ez máris megfigyelhető. Éppen a zűrzavar és a különféle konfliktusok generálása miatt lenne sürgető a jelen helyzet felszámolása, mielőtt a károk még inkább irreverzibilisekké válnak. De ugyanez kívánja meg a "magyar kérdés" óvatos és körültekintő kezelését, mert hibákkal, rossz lépésekkel a bajt még tetézni is lehet. Itthon is hasonló a helyzet. Hiába nem állítható vissza az a múlt, ami valójában nem is létezett, lehet táplálni a nemzeti és az autarkiás illúziókat, amíg azok nem ütköznek nyilvánvaló módon falakba. S ha azokon a széllelbélelt harc olyan formában szenved hajótörést, hogy az egyszerű szemlélő azt akarat és vele szemben álló erősebb akarat harcának képes látni, akkor az illúziók még a hajótörést is túlélhetik. Az pedig továbbra is veszélyes destruktív tényező marad egy kooperációt feltételező világban.

Szavazatszerző képesség és kormányozni tudás

Igen, ez a kettő kell egy sikeres kormányváltáshoz. De milyen sorrendben? Egyáltalán: szembe állítható e kettő egymással? Mit lát ebből a potenciális választó?

Mindenekelőtt van egy előzetes feltétel. Az a tömeges meggyőződés, hogy a jelenlegi kormány híján van a kormányozni tudásnak. Jelenleg a választók többsége elégedetlen helyzetével, az ország közállapotaival. Nem is várja a mostani kormánytól helyzete megjavulását. De ez nem jelenti egyben azt is, hogy ennek okát abban látják, hogy a jelenlegi kormány nem képes a jó kormányzásra. Egy ilyen világos felismerésnek ellene mond a kormány folyamatos öntömjénezése, a kezében lévő média agymosó tevékenysége, a jövőre vonatkozó verőfényes tervek kavalkádja, a már megkezdett cukorka - szórás a nép közé - és legfőképpen az ellenségkép folyamatos hiszterizálása: ha nem minden tökéletes, annak a megátalkodott ellenségek galád aknamunkája az oka. Mindez így együtt ha nem is teszi a kormány híveivé a választópolgárok többségét, de elbizonytalanítja őket. Márpedig a nélkül a meggyőződés nélkül, hogy a jelenlegi kormány alkalmatlan, nincs kormányváltó hangulat. S ehhez több kell, mint a szokványos, fogásaiban jól ismert negatív kampány: a jelenleg passzív embereket folyamatosan, nap mint nap kell ráébreszteni arra, hogy személyes bajaik közül mi ered a kormány alkalmatlanságából. Továbbá arra, hogy a kormány "szabadságharcából" számára csak bajok származnak. Olyanok, amelyek különben nem lennének.

Mindennek mintegy a fonákja, hogy azt is el kell hinnie a választóknak, hogy egy ellenzéki kormány jól tud kormányozni, ki tudja küszöbölni a bajoknak legalább számottevő részét. A szokványos politikai szakácskönyv erre két fő receptcsoportot ajánl: programok készítését és az egyén számára kézzel fogható választási ígéreteket. Itt és most ezekkel a receptekkel több bibi is van. Akár megosztott az ellenzék, akár egységes, akár jók a programok, akár nem, hiányoznak a szokásos csatornák ahhoz, hogy ezek a potenciális választókhoz eljussanak. Már említettük, hogy a média túlnyomó része a hatalom kezében van. Az pedig az ellenzéki programokat agyonhallgatja, kivételes esetekben pedig valódi tartalmából kiforgatva, mintegy ellentámadás formájában közöl belőle egyes pontokat. De a média mellett elvben létezik a másik fontos "csatorna": az emberek közötti mindennapos kommunikáció. Ez is meg van nálunk zavarva az évtizedes hideg polgárháború révén: alkalmatlan arra, hogy programokat, legalább programtöredékeket  juttasson el a bizalmatlan, a pártpolitikai üzenetektől idegenkedő potenciális választókhoz. Ami igaz a programokra, ugyanaz áll a választási ígéretekre is, hacsak azok nem nagyon bombasztikusak. Az ország helyzete azonban olyan, hogy felelős ellenzék meg se próbálkozhat könnyen érthető bombasztikus ígéretekkel, amiket a polgárok el is hihetnek.

Az ellenzéki pártok közötti programvitáknak van mégegy szervi baja is. Az egyik programpont kiemelésére az egyik párt részéről azonnali válasz a többiektől a második, a harmadik és a további fontos programelemek felvetése, így egy közös program terjedelme szükségképp egyre dagad. És ráadásul esetleges végrehajtásukra olyan időpontban kerülne sor, amelyre nézve sem az ország akkori helyzete, sem az akkori nemzetközi gazdasági és politikai helyzet nem ismeretes és ezen felül nem kalkulálható sem az, hogy mi kell megmaradjon a mostani hatalom által produkált intézményi és személyi rendszerből, mint ahogy az akkori ellenzék harci dühe és ennek formái sem ismeretesek előre. Vagyis amennyire szükségesek egy jövendő sikeres kormányzáshoz a több variációra is felkészülő nem nyilvános "vezérkari tervek", amik műhelyekben készülnek, a nyilvános, meghirdetett programok a stabil keretfeltételek hiányában jobbára csak kommunikációs célokat képesek szolgálni. Feltéve, hogy valamilyen módon mégis csak célbaérnek a potenciális szavazóknál.

Vagyis a jó esetben összeálló ellenzék kormányozni tudásáról a majdani választó hiedelmek alapján fog dönteni, nem pedig a tényleges programok, ígéretek ismerete alapján. Ez pedig legalább annyira függ attól, hogy Orbán harcai eszkalálásával mennyire teszi hiteltelenné önmagát és "programját", mint az ellenzék kommunikációjának sikerességétől. Mindebből az következik, hogy egy esetleges ellenzéki választási győzelem sokkal inkább függ politikusai szavazatszerző képességétől, mint attól, hogy az egyes ellenzéki pártok különféle aktivista köröket és politizáló értelmiségieket mennyire tudnak meggyőzni majdani kormányozni tudásukról és leendő kormányzásuk tartalmáról.

A szavazatszerző képesség maga is igen szerteágazó, komplex jelenség, amiről könyvtárakat tölt meg a szakirodalom. Ami itt és most kiemelten érvényes belőle, az az érvényes választójogi rendszer pontos elemzésén túl mindenek előtt a politikai érzék, ösztön világába tartozik, ám annak aprópénzre váltása ismét csak a szerteágazó, de általánosan is megismerhető professzionális kampány - technológia terrénuma. Ez utóbbit a sikeres pártok rendszerint nem kialakítják, hanem megvásárolják. Akinek erre nincs pénze (vagy gyomra), az nagy valószínűséggel lemarad. Ám ellentétben a kormányozni tudással, a szavazatszerző képesség alakulása folyamatosan tesztelhető közvéleménykutatásokkal, fókuszcsoportos vizsgálatokkal stb. Egy tehetséges politikai gárda ennek tanulságaihoz folyamatosan alkalmazkodik, korrigálja saját fogyatékosságait és hibáit.  A választópolgár azonban a pártok országos és helyi jelöltjei személyéről szerzett benyomásain túl ennek csak egy - önmagában véve problematikus - vetületét látja: a nyilvános közvéleménykutatások egyes kiemelt elemeit. Ami viszont eljut hozzá és ami el is dönti a választások (értsd: valamennyire korrekt választások) kimenetelét, az a közhangulatnak, közérzületnek (pl. ilyen a proteszt) a verbálisan nehezen megragadható mélyárama a választási harc hajrájában, ami elviszi (vagy nem viszi) a szavazófülkéig a választásra jogosultakat és ott vezeti kezüket a szavazat leadásakor.

Aggódás, szankciók emlegetése

Akkor most történt valami a 4. alkotmánymódosítás hatására az EU-ban, vagy sem? Orbán nézőpontjából ez sikertörténet: a kalkulált kockázat "jött be": beszélnek, fenyegetnek, de nem tesznek semmit. Ő meg védi igazát és kioktatja az Unió nagyjait. Felszólítja őket, hogy konkrétumokat mondjanak - és lőn. Vizsgálni fogják pontról pontra a részleteket. Ezzel a dolog megintcsak a kalkulált kockázat irányába megy : jön a jogászkodás. Fognak találni olyan részleteket, amelyek alapján újabb kötelességszegési eljárások indulnak, de ezek egyenként nem fognak olyan súlyosaknak látszani, hogy attól kezdve új időszámítás kezdődjék.

Úgy látszik tehát, hogy Orbán jól kalkulált: az Uniónak nincsenek eszközei arra, hogy rendszere egészét tegye mérlegre, leolvassa a nyilvánvalót: törekvései az Unió céljával, szellemiségével ellentétesek. Ha ennek ellenére a részletek alapján mégiscsak születnek szankciók, azokra bizonyos joggal lehet majd mondani, hogy ürügyeket használnak fel a politikai kifogások érvényesítése érdekében. Ha az esetleges szankciók nem vitálisak az Orbán rendszer számára, akkor minden folyik úgy tovább, mint eddig.

Ez azonban a történtek csak az egyik értelmezése. A politikai ítélet ugyanis összeállt az Orbán rendszerrel kapcsolatban. És az az Orbán, aki az égadta világon mindent politikai kérdésnek tekint és súlyt helyez a szimbolikus szférára is, ebben az esetben vak annak tudomásul vételében, hogy a politikai ítélet és a szimbolikus megbélyegzés önmagában is hatótényező. Diffúzabb, mint ha az Uniónak az adott joganyag révén markáns szankciókra lenne lehetősége, de adódó alkalommal nagyon is konkrét. Kirekeszti az országot a civilizált európai világból és a politikai senkiföldjére helyezi. Ott pedig nincs lehetőség sikerre - túlélésre is alig. Elsősorban gazdasági tekintetben. Egy rossz adottságú ország csak őszinte kooperációban képes együtt fejlődni a szűkebb régiójával. Magányosan csak hanyatló spirálba kerülhet - mint ahogy már került is. Ha pedig külpolitikai vonalon próbál markánsan szembehelyezkedni az Unió alaptörekvéseivel, akkor azonnal megkapja a szankciók teljes arzenálját, amit most még kikerült.

Vagyis Orbán az alkotmánymódosítás dacos keresztülvitelével és intranzigens brüsszeli magatartásával valójában elvesztette a legfőbb taktikai eszközét, a pávatáncot. Marad az egyértelmű szabadságharc. Abban pedig egyedül, muníció nélkül csakis vereséget szenvedhet. Nyilván úgy és akkor, amikor az az Uniónak a legmegfelelőbb és amikor Magyarországon már csak legodaadóbb hívei nem fogják belátni, hogy az általa kecsegtetően felvázolt különút járhatatlan. Nem azért, mert nem hagyják, hanem mert nem létezik.

Jezsuita pápa

Mint abszolut hozzá nem értő kívülálló, kizárólag szervezetszociológiai szempontból próbálom értelmezni azt a tényt, hogy a konklávé az egyetlen jezsuita bíborost választotta pápává.

Köztudott: a katolikus egyház szigorúan hierarchikus intézmény. Feje a pápa, aki a fontos teológiai kérdésekben csalhatatlannak tekintett, megfellebezhetetlen személy. A valóságban azonban minden egyszemélyes vezetésnek objektív korlátai vannak. Egy bonyolult, az egész világban működő intézményben rengeteg párhuzamosan futó folyamatot illetően kell szimultán informálódni és nap-mint nap dönteni, továbbá gondoskodni arról, hogy ezek a döntések végrehajtásra is kerüljenek, s az eredményről megszakítatlan legyen a visszajelzés. Mindez olyan komplex szervezet létét és működését feltételezi, amely akarva - nem akarva hatalmi tényezőt csinál az "apparátusból". Hiába kötelező az engedelmesség a pápának, hiába van neki szabad keze számos személyi és szervezeti döntésben - ez kikerülhetetlen sajátosság. Ha a pápa és az "apparátus" gondolatai, törekvései teljesen egybeesnek, akkor is van olyan transzformációja a belső folyamatoknak, amik a szervezet képére formálják mindazt, ami a külső szemlélő számára is kibontakozik. A kép pedig valójában maga is tartalmi kérdés, nem említve ezen felül azokat a fontos tartalmi kérdéseket, amelyek a külső szemlélő előtt láthatatlanok és szintén a testületekben, titkárságokban stb. dőlnek el. Fokozott lehet a szervezet "önsúlya", ha a pápa gondolatai, törekvései bármilyen mértékben eltérnek az "apparátusétól". Ez súlyos korlátja az egyszemélyi hatalom hatékony érvényesíthetőségének.

Más a helyzet egy jezsuita pápa esetében. Szerte a világban 18 000 felkészült jezsuita áll készen a mindenkori pápa szolgálatára. Saját tevékenységi körüket szükség esetén rugalmasan alá tudják rendelni a felső akaratnak. Ez az elvi lehetőség pillanatok alatt hatékony gyakorlattá tud válni a pápa és a rend közötti régi és sokszorosan kipróbált együttes múlt révén. Így a rend, illetve annak erre kijelölt tagjai képesek tetszőleges mélységben átlátni az "apparátust" és működését, jelezni annak problematikus pontjait és vonatkozásait és - ha utasítást kapnak rá - be is tudnak avatkozni. Így az új pápa elvileg akkora lehetőséggel rendelkezik akarata érvényesítésére, mint egyetlen elődje sem.

Mindez csak általános eszmefuttatás egy jezsuita pápa speciális helyzetével kapcsolatban. Semmi köze nincs ahhoz, hogy I, Ferenc pápa ténylegesen milyen irányba szeretné vezetni egyházát és milyen mértékű, jellegű és sebességű változtatásokra törekszik trónusára lépve.

Kezdeményezés az EU "reálpolitikája" megváltoztatására

Az Európai Unió fejlődése - ez egyszerre érdeme és fogyatékossága - nem valami előre elgondolt terv végrehajtása, hanem mindig a körülmények kényszere hatása alatt lépésről lépésre alakult olyanná, amilyennek most tapasztaljuk. Sokáig alapvető kerete a kettéosztott Európa volt, amely annyiban egyszerűsítette a helyzetét, hogy bizonyos alapkérdésekben a tagok azonos vagy közelálló álláspontja eleve adott volt. A nagy kihívást a szervesen fejlődő közös Európának a szovjet birodalom összeomlása jelentette. Reagálnia kellett - mégpedig azonnal - a német egységtörekvésre. Az árat Franciaország szabta meg: ez a régóta tervezett közös pénz gyors megvalósítása volt, amelynek szakszerű kiérlelésére így nem volt idő. Ehhez képest az euro hosszabb időn át sikerprojektnek látszott és ki tudott egészülni Schengennel és más integrációs projektekkel.

Az újabb nagy kihívást a nyögvenyelős keleti bővítés jelentette, amely a korábbi fundamentumokat is próbára tette, tovább növelte az állampolgárok körében amúgyis megvolt demokratikus deficitet, fokozta a tagok közötti heterogeneitásban rejlő veszélyeket. Egy látványos kudarcban az Unió problémái nyíltan is kulmináltak: nem sikerült elfogadtatni az Uniós alkotmányt, mert népszavazások lehetőséget adtak arra, hogy a népi ressentiment egyes országokban a "nem" szavazatok többségét eredményezze. Az Unió ezt követően nem nézett igazán szembe a problémával, hanem azt megkerülve gondoskodott a működést lehetővé tevő változások megvalósíthatóságáról.

Az újabb és immár alapvető megrázkódtatással járó fenyegetést az Unió számára a 2008-as válság hozta, amely az euro helyzetét tette kockára. Az unión belüli kulturális és fejlettségbeli különbségek, egyes eurozóna - államok krónikus eladósodása, az e mögött meghúzódó egyéb anomáliák tömege létében fenyegette az Unió ékkövét, a közös pénzt. A válság máig nem hárult el és az ad hoc megoldások, tetézve a kellemetlenségek elhallgatásával folyamatosan defenzív politizálásra kényszerítik Brüsszelt. E közben születnek az eurozóna integrációját elősegítő, a fiskális és monetáris uniót előmozdító megoldások is - ha nem is kellő ütemben és kellő határozottsággal. Az Unió működési zavarai egy másik indikátorának az tekinthető, hogy a kötelességszegési eljárások tömege folyik a legváltozatosabb témákban szinte minden tagállam ellen, beleértve kicsiket és nagyokat egyaránt. Ezen túlmenően a válság felszínre hozta a különféle centrifugális törekvéseket is, előbb a válság által leginkább sújtott Görögországban, de ma legmarkánsabban  a mindig is különútas Nagybritanniát illetően.

E sok válságjelenség és más anomália mellett a legkényesebb kérdés talán az Unió, mint értékközösség problémája. A volt gyarmattartó, 20. sz. során a világ nyakába két világháborút zúditó kontinens ezzel akarta magát a demokrácia, a jogállamiság, a tolerancia, a nyugalom és a stabilitás élharcosaként prezentálni. De már az u.n. "Haider - ügy" kapcsán bebizonyosodott, hogy az értékközösség sok tagállam polgáraiban nem vert mély gyökeret, a nemzeti szuverenitás gondolata bármikor fölébe kerekedhet a szép eszméknek. Ugyanakkor az Unió szankciórendszere nem úgy van megalkotva, hogy eredményesen tudjon fellépni az explicit vagy implicit formában közösnek elfogadott értékek feltétlen érvényre juttatásában. Ezért olyan "reálpolitika" vált jellemzővé, amely lehetőleg "nem vette észre" az efféle anomáliákat a tagországokban. A keleti bővítéstől való húzódozáshoz azonban jó indok volt az emberi jogok és egyéb jogállami és demokratikus  értékek helyzetének minúciózus vizsgálata a felvételt kérő országokban, amelyek igyekeztek magukról a lehető legjobb bizonyítványt prezentálni. Ennek a procedúrának vetett véget a körülmények kényszere következtében a "flottaszerű" tömeges bővítés, amely tudottan sok értékproblémát a szőnyeg alá söpört. Ismét győzött a "reálpolitika".

Sajátos pozíciót foglalt el a tömeges bővítés időpontjában a magyar Fidesz, amely akkor éppen ellenzékben volt. Míg korábban kormányzati pozícióban buzgón munkálkodott az Uniós tagság elérésén és követte az értékrendet illető mimikrit, a tényleges csatlakozáskor már egyrészt - másrészt indoklást adott a végső "igen"-jéhez, továbbá vezetője már akkor tisztában volt azzal, hogy támogatottságát és majdani hatalmát az Unió értékrendjével szemben álló princípiumokra és gyakorlatra akarja építeni. Ez azóta olyannyira közismert, hogy részletezésére kár szót vesztegetni.

Az Unió és különféle szervei még a nyílt provokációk esetében is a reál (értsd : strucc) - politikai vonalat követték. Tekintettel a rendelkezésükre álló eszköztár szűkös és a tagok egybehangzó akaratának bizonytalan voltára, belementek az Orbán által kimódolt forgatókönyvbe, a jogászkodásba. Amikor nyilvánvalóan a magyar kormánypolitika egésze fordult szembe hol nyíltan, hol farizeus módon az Uniót egyben tartó értékrenddel, konkrét törvénypasszusokon ment a huzavona és indultak el a magyar kormánnyal szemben a kötelességszegési eljárások. A szankció gondolatáig pedig csak a túlzott deficit-eljárás keretei között jutottak el, amellyel szemben Orbán bizonyos joggal hivatkozhatott ennek ürügy- voltára és a nem egyenlő mérce alkalmazására. Az európai értékek területén is bemutatott pávatáncra az Uniónak nem volt hathatós válasza, A "reálpolitika" az egyik tagállam szemérmetlensége miatt csődöt mondott.

Ebben a patthelyzetben hozott új elemet a közelmúltban a dán, a német, a holland és a finn külügyminiszter kezdeményezése, mely szerint erősebb mechanizmust kell létrehozni az európai alapértékek védelmében az Unióban. Nyíltan kimondták : "Európai projektünk hitelessége attól függ, megfelelünk-e a saját magunk által felállított mércének" - áll a levelükben, amelyben a politikusok rámutatnak, hogy az eurózóna gazdasági gondjaiból fakadó válság nemcsak az Unió gazdaságpolitikájába vetett bizalmat rengette meg, hanem sokak számára az európai projekt jövőjét is megkérdőjelezte. "Az európai történelemnek ebben a kritikus időszakában kulcsfontosságú, hogy az európai szerződésekben lefektetett alapértékeket nyomatékosan megvédjük". Ez nem más, mint felhívás arra, hogy szakítani kell a kudarcot vallott "reálpolitikával". S a levélnek nyomatékot ad, hogy az egyik aláíró Námetország, amelyik a történetnek nyilvánvalóan a kulcsszereplője.

A fejleményeket nem lehet előre látni. Az intézményes megoldás nyilvánvalóan hosszadalmas lehet, viszont az Unió keleti tagállamaiban és különösen Magyarország esetében a tennivaló  azonnali. Nem lehet arra számítani, hogy a puszta figyelmeztetések és fenyegetések komoly, valóságos visszavonulóra késztetnék a renitenseket. Ezért az iszapbirkózás és a ma is rendelkezésre álló eszközök akár ürügyként való felhasználása még nem tekinthető múltidőnek, De egy korszak mindenképpen véget ért és az, aki a lépésismétléses döntetlenre alapozta egész politikáját, közelesen pórul fog járni. Ez a most formálódó új realitás.

Hunniában valami készül

Vörös jelek egyáltalán nem láthatóak a Hadak Útján, de a levegőben érződik, hogy valami számottevő változás van készülődőben. A kormányzat is a hatalommegragadás betetőzésére készül: az utolsó független bástya, az MNB birtokbavétele után kitűzte a végszavazást saját alaptörvénye számottevő kibővítéséről, amely részben az Alkotmánybírósággal, részben más hatalmi ágakkal, részben a lakosság különféle csoportjaival szemben billentené tovább a mérleget a központi hatalom javára.

A különféle hazai ellenzéki erőkön kívül ezzel kapcsolatban erőteljes rosszallásukat fejezték ki különféle külföldi hatalmi körök is, kimondva, hogy a magyar kormány mindazokon a területeken, amit korábban a hatalommegosztás eliminálásával, a demokratikus jogok korlátozásával és az európai értékektől való elfordulással kapcsolatban bíráltak, s a kormány bizonyos engedményekre is hajlandónak mutatkozott, most teljes egészében és teljes összefüggésrendszerben visszatér a korábban megbélyegzett irányhoz. Ezt visszhangozza a mértékadó külföldi sajtó is. Hangot kapott ezen felül a Magyarországgal szemben a súlyos szankciók igénye.

Feltűnő, hogy a legmagasabb politikai szinten is megszaporodtak, megszaporodnak a csúcsszintű találkozások, különösen, ami Németországot illeti. Legutóbbi blogbejegyzésemben a V4 kibővített varsói csúcstalálkozóját minősítettem titokzatosnak, minthogy az, ami belőle nyilvánosságra került, feltűnően súlytalan a rendkívüli és szokatlan találkozó tényéhez képest.

Egy ilyen helyzet kiváló táptalaja a különféle találgatásoknak, a jövőbeni kilátások latolgatásának. Ha ezektől távol akarjuk tartani magunkat, akkor az értelmezést illetően érdemes csupán egyetlen idézetet kiemelni, mégpedig kompetens személytől, a a magyar országgyűlés elnökétől. A gyerekszáj - jellegű szókimondásáról ismert Fidesz-politikus  mondta tegnap este egy népszerű jobboldali tévéműsorban :
– Igazándiból lehet, hogy van egy másik valóság is, amelyik sokkal inkább materiális, és valójában a materiális világban pozíciókat vesztő érdekkörök gondolják úgy, hogy fel kell használni az Alaptörvényt, meg az egyházi törvényt, a médiatörvényt, és mindent annak érdekében, hogy ezt a politikai kurzust 2014-ben legkésőbb – akár demokratikusan, akár bármilyen más eszközzel, ahogyan azt Charles Gati méltóztatott nekünk megüzenni – el lehessen takarítani. És ha igen, akkor visszazökken az élet a régi kerékvágásba, legalábbis Magyarországon. De szerintem nem tud soha az élet a régi kerékvágásba visszazökkenni – fejtette ki Kövér László a műsorban.

Titokzatos V4 Varsóban

Manapság az európai politikusoknak teli a naptára. Ok nélkül nem iktatnak be újabb találkozásokat. Az pedig merőben szokatlan, hogy egy V4 értekezletre odautazzon résztvevőként Merkel és Hollande. Ők és csak ők a csoporthoz nem tartozó európai politikusok közül. Ez tehát több felkiáltójelet is megérdemel.

Ehhez képest feltűnően vérszegény az az információ, ami a záró sajtóértekezletről és egy homályos katonai megállapodásról nyilvánosságra került. Mindenki csak arról számolt be a résztvevők közül, hogy ő milyen álláspontot képviselt. Arról is meglehetősen közhelyesen, minden meglepő újdonság nélkül. Mindez aligha indokolja a találkozó létrejöttét. Marad a találgatás.

Egyik lehetőség, hogy a találkozó az eredeti elképzelésekhez képest kudarcot vallott és ezt nem akarják nyíltan kimondani. Ez azonban cseppet se valószínű, mert ebben az esetben valahonnét ez bizonyára kiszivárgott volna. Másik lehetőség, hogy a találkozó nem valamiféle eredményt tűzött ki célul, hanem azt, hogy bizonyos kijelentések 12 szem közt nagyon egyértelműen elhangozzanak. Ha így történt, akkor ugyan nem lehetetlen, hogy később valami kiszivárogjon, de alighanem nem ez a lényeg. Hanem inkább az, hogy a találkozó bizonyos határpont legyen, ami után bizonyos kérdésekben a felek másképp viselkedjenek, mint eddig. Ennek is lesz nyoma a nyilvános világban, de ezt egyáltalán nem biztos, hogy könnyű lesz a mostani találkozóhoz kötni.

Valójában nem is érdemes a "megfejtésen" törni a fejeket. Érdemes viszont memorizálni, hogy volt egy titokzatos csúcstalálkozó és arra figyelni, hogy változik-e régiónkban ezt követőleg valami.

Va banque

Pökhendi, minden tétre kiterjedő kockázat. Hadd menjen!  Az Orbán -féle politika és nemkülönben a gazdaságpolitika eddig is nagy tétekkel kockáztatott - és a józan ésszel szemben kockáztatott. Nyert, nem nyert - de nem vesztett. Egyetlen hazai gátja az intézmények sorozatos megszállása után az utóbbi időben már csak MNB volt, amely - amíg tehette - fékje volt a fékevesztettségnek és kötelező résztvevője az blöffölő, pávatáncos IMF - EU tárgyalásoknak - nem éppen közös frontban a magyar kormánnyal. Most ez a gát elhárult. Lejárt Simor mandátuma, amire a kormány úgy várt, mint a Messiás eljövetelére szokás. Akkor még azt hittük, az IMF tárgyalások miatt. Ez azóta meghaladott ügy. Akkor még azt hittük, hogy a lejáró államadósság visszafizetésének símává tételével, új pénzforrásként. Ez is ment másképp, az MNB nélkül is. De hát akkor miért kell oda a határok nélkü kreatív unortodox Matolcsy kinevezése? Mit tud ott még csinálni? Vagy csak presztizsből kellett elfoglalni az utolsó bástyát?

Erre is választ kaptunk időnek előtte. A rubel - manőver híre hirtelen megvilágosított mindenkit: nagy tárháza lehet a Matolcsy féle váratlan és szokatlan húzásoknak az új posztján is. Kell, kellhet az a választások közeledtével akár nap, mint nap, akár mint ultima ratio. A készségessége még csak nem is vitás. És szakmai gátlásai sincsenek. Hogy a központi bankok világa, különösen az EU-n belül egy zárt világ, amire a szoros kooperáció a jellemző? És hogy ebbe Matolcsy semmiképpen se illik bele, mert nem tartja be se a szabályokat, se az illemszabályokat? Ez mérlegelt kockázat! Ahogy az EU és az IMF nem bizonyult komoly fegyelmező erőnek, úgy a központi bankok világa se lesz az.

Miért is nem? Ennek az oka, hogy Orbán nem csak hazardíroz. Jól felismerte, hogy a válság tartós lesz és hogy az növeli az ő  lehetőségeinek körét. Hogy hogyan, azt nem tudta, ma se tudja igazán, de hogy növeli, azt tudja. Például azért, mert a válság kezelhetetlenné válásának elkerülése érdekében a többiek is unortodox monetáris politikát folytatnak - higítják a pénzt. Például, mert több EU tagállamban bármikor beállhat a súlyos pénzügyi és politikai krízis. Ilyenkor lehetne ugyan  késztetés a provokatív - bár az EU-nak igazán fontos változtatási tervek tárgyalásakor és megszavazásakor önkorlátozást mutató - magyar fél megleckéztetése, de a klubból kitevése, pláne pénzének, gazdaságának szándékos berogyasztása nem  igazán. Mert az nem elszigetelné, hanem esetleg szétterjeszthetné ezt a gócot. Ezért ha a magyar kormány mégiscsak betart bizonyos szabályokat, úgy csinál, mintha visszavonna bizonyos jogsértő törvényeket - még jutalmat is kap. Ilyen - olyan EU-s támogatásokat, amelyekről nagyon nem akarna lemondani.

Persze a kint nem kooperatív, megbízhatatlan, itthon meg minden forrást és tartalékot lerabló politikának ára van. Baj bekövetkeztekor majd nem számíthat ez a kormány a fontos országok és a fontos szervezetek támogatására, hogy azok kihúzzák a csávából. A külföldi beruházók bizalmatlanok és ezért a recesszió vagy a tartós stagnálás  veszélye folyamatosan ott lebeg a magyar gazdaságpolitika felett. A szorongatott bankok nem hiteleznek. Mindez éveken át fenntarthatatlan: a csökkenő tortából újraosztással sem sikerülhet mindenkit nem csak jól lakatni, hanem még életben tartani sem. És nem örök a nemzetközi forró pénz idejövetele sem: ha romlanak a nemzetközi feltételek, ha a magyar kamatok és hozamok nem vonzóak, ha a pénzük visszafizetését túlzottan kockázatosnak tartják, akkor úgy elhúznak, mint ha itt se lettek volna. És látványos romokat hagynak maguk után.

Ez így együtt nem pusztán kockázat, hanem kalkulálható biztos negatív végeredmény. A tartós hazárdjáték biztos büntetése. De hogy a letagadhatatlan baj mikor következik be, azt ember nem tudja előre megmondani. Még azt se, hogy a feketeleves egy jövő évre gondolt választások előtt kerül-e a tányérunkra. Vagy igen, vagy nem. Most azonban a sarlatán hazardírozást évek óta katasztrófába vivő útként bemutató komoly közgazdászokat a kormánytényezők és a kormánypropaganda könnyen állítja be vészmadarakként, be nem következő bajokat jövendölő ótestamentumi prófétákként. És a reménykedni akaró választók manapság ezt képesek el is hinni.

Lesznek új arcok március idusára?

Maga a cím azonos egy bejegyzéssel. Nagyon közel van március idusa, hosszú hónapokra az egyetlen olyan színpad, ahol hatásosan be lehetne mutatkozni.
(Részletesebb kifejtés l. a Megjegyzés - ben)