Az állami centralizáció és a hatékonysága

Az államhatalom sorompóin belül a hatékonyság kérdése olyan formában vetődik fel, hogy mi a módja a központi akarat gyors és akadálytalan végigfutásának az egész országon. A válasz evidensnek tűnik: mennél több hatalom állami kézbe kerítése és a centralizált végrehajtás szervezetének kiépítése. Ez folyik ma nálunk.

Ebben a sajátos szituáció az, hogy az előző társadalmi rendszer az állami tulajdon primátusán - helyenként monopóliumán - épült, egypártrendszer volt, amely az egész országot átszőtte, elvben tervgazdálkodás folyt, amely az ország erőforrásaival rendelkezhetett és az anyagi források elosztásában szabad volt a keze. Ez a rendszer mindenekelőtt a hatékonyság hiánya miatt bukott meg. A szisztéma lojális, de tárgyilagosságra törekvő elemzői körében közhellyé vált, hogy a hatékonyság hiányának éppen a mindent egy kézben tartás a szükségképpeni oka. Ha ugyanaz hozza a döntéseket, birtokolja és szervezi a végrehajtás eszközeit és gondoskodik a folyamatos ellenőrzésről is, akkor saját kelepcéjének foglyává válik, ha saját "tiszta" logikáját követi. Az ellenőrzés első közelítésben abban lenne érdekelt, hogy mindenek előtt mindent rendben találjon és folyamatos győzelmi jelentéseket adjon ki. De ha ezt teszi, akkor mivel igazolja saját létét, eredményességét? Másfelől a rendellenességek, kudarcok országos szinten időről csak kibuknak valahogy. Az ellenőrzésnek tehát gondolnia kell arra, hogy ilyen esetekben ne válhasson bűnbakká azáltal, hogy semmit nem jelzett időben. Így az állami transzmisszióban kell hibákat (netán szabotőröket) találnia. Mégpedig úgy, hogy azok megszemélyesítődjenek ugyan, de lehetőleg ne legyenek visszavezethetőek egy eleve hibás kinevezésre vagy egy rossz felső utasításra. Ezáltal a végrehajtó apparátus az örökös fenyegetettség állapotában él: intik a központi utasítások hibátlan végrehajtására, nemigen jelezhet zavaró akadályokat, de ennek ellenére bármikor bűnbakká téve súlyos megtorlásnak nézhet elébe. Mi mást tehetne, mint hogy vagy felül az éppen aktuális "vonal" hullámára, vagy igyekszik észrevétlen maradni, ezt megköveteli beosztottjaitól is és nem próbál öntevékenyen olyan bajokat elhárítani, aminek kockázata lehet. A magyar államszocialista rendszer 1956-os csődjét követőleg nem is érvényesítette a rendszer "tiszta" logikáját, hanem mindenféle reformokkal (és azok időnkénti visszavételével) igyekezett működőképességét és a köznyugalmat fenntartani.

Az államszocialista rendszernek meg volt az a "szerencséje", hogy mind a felette uralkodó külső hatalom, mind a partner szomszédai hasonló berendezkedésben éltek, tehát megértésre, illeszkedő fogaskerekekre és az esetek többségében a közös hibákat palástoló cinkosságra építhetett. Ráadásul ezek az országok drasztikusan korlátozták polgáraik külföldi utazását, pénzük nem volt konvertibilis és egyéb módokon is csökkenteni tudták a más rendszerben működő külfölddel az érintkezési felületüket. Ez a zártság egyben effektívebbé tette az elnyomás - megtorlás eszközrendszerét is. Hogy mi okozta magán a hatékonyság hiányából következő folyamatos lemaradáson túl a rendszer erózióját, majd felbomlását, azt tudjuk, illetve ma már szabadon megismerhetjük.

Ha most már a mai Magyarországon tekintünk egy állami centralizáción alapuló rendszer kiépítésének esélyeire, akkor a fent elmondottakon felül nyilvánvalóan egy ettől idegen külső környezet jelenti a legnagyobb súlyú akadályt. Nem szorítható az államhatárok közé sem a gazdaság, sem az emberek és eszmék szabad mozgása. Nem szorul magyarázatra, hogy mi mindenben jelent ez áthághatatlan akadályt az uralkodó hatalom számára. A mai magyar rezsim bemutatta és bemutatja, hogy ha ezeket az akadályokat áthágni nem is lehet, megkerülésükkel meg lehet próbálkozni. Igaz, csak időlegesen és azt is drága áron.

Egy nyitott, kevés erőforrással rendelkező országban rövid távon a fizetőképesség, az adósságszolgálat a legkritikusabb pont. Akkor is az lenne, ha a jelenlegi kormány nem örökölt volna meg eleve magas államadóssági szintet. De megörökölt és ezért ez a probléma az első pillanattól teljes súlyával jelentkezik. Minthogy a fizetőképesség megszűnése államcsődöt, az adósságszolgálat megtagadása pedig súlyos szankciókat eredményezne, ezek elkerülése élvez első számú prioritást. Ennek következménye azonban súlyos eszköz(pénz)hiány az élet minden területén, amely látható és láthatatlan módon minden szinten tovább rombolja a hatékonyságot. Egy olyan országban, ahol a külkereskedelmi többlet a külföldi tulajdonban lévő nemzetközi nagyvállalatok exportjából származik, beruházási forrásként és a mezőgazdaság életben tartójaként pedig az Európai Uniótól érkező ingyenpénzek szolgálnak, nem kell nagy fantázia egy kvázi autark berendezkedés jövője esélyeinek megítéléséhez. Ilyen helyzetben viszont - ameddig a kísérlet tart -az állami centralizáció nem csak ideál, hanem kényszer is az igazság pillanatának elodázására, egyféle szükséggazdálkodás kikényszerítésére. De ez már most azzal jár, hogy a beruházások összvolumene nem éri el a szükséges évi amortizációét, vagyis perspektívában felélést, ezáltal szűkített újratermelést jelent. A folyó gazdaság is recessziót mutat és ehhez képest már a stagnálás is előrelépést jelentene.

A mai - barátságtalan - külső környezet azonban nem tekinthető konstansnak sem. A tartós európai és világválság bármikor krízist idézhet elő Magyarországon, ezen felül az itt működő bankok és nagyvállalatok a tőkekivonáson túl bármikor a szó fizikai értelmében is elhagyhatják az országot és bármikor különféle gazdasági és politikai szankciókkal is szembe kellhet nézni az országnak. Márpedig egy eleve nem hatékony gazdaság és intézményrendszer egy krízishelyzettel csak rövid ideig és rossz hatásfokkal lehet képes megküzdeni. Arról nem beszélve, hogy az ország geopolitikai helye és a bennünket körülvevő , ránk is vonatkozó különféle játékszabályok tömege mindenkor aktuális adottság, ami magyar akarattal nem változtatható meg.

A tévút fel nem ismeréséhez ( vagyis annak be nem látásához, hogy a fokozódó hatékonytalanság az adott viszonyok között csak a rendszer összeomlásához vezethet) a hatalom részéről a kitűzött célok és az eddig tett lépések irreverzibilis volta, az apparátus részéről az önfeladáson alapuló napi praxis mókuskereke, a lakosság egy része részéről pedig a remény és a lemondás sajátos kevercse és az aktív tájékozódástól való énvédő tartózkodás az az előfeltétel, amit nap mint nap tapasztalhatunk.