Kezdeményezés az EU "reálpolitikája" megváltoztatására

Az Európai Unió fejlődése - ez egyszerre érdeme és fogyatékossága - nem valami előre elgondolt terv végrehajtása, hanem mindig a körülmények kényszere hatása alatt lépésről lépésre alakult olyanná, amilyennek most tapasztaljuk. Sokáig alapvető kerete a kettéosztott Európa volt, amely annyiban egyszerűsítette a helyzetét, hogy bizonyos alapkérdésekben a tagok azonos vagy közelálló álláspontja eleve adott volt. A nagy kihívást a szervesen fejlődő közös Európának a szovjet birodalom összeomlása jelentette. Reagálnia kellett - mégpedig azonnal - a német egységtörekvésre. Az árat Franciaország szabta meg: ez a régóta tervezett közös pénz gyors megvalósítása volt, amelynek szakszerű kiérlelésére így nem volt idő. Ehhez képest az euro hosszabb időn át sikerprojektnek látszott és ki tudott egészülni Schengennel és más integrációs projektekkel.

Az újabb nagy kihívást a nyögvenyelős keleti bővítés jelentette, amely a korábbi fundamentumokat is próbára tette, tovább növelte az állampolgárok körében amúgyis megvolt demokratikus deficitet, fokozta a tagok közötti heterogeneitásban rejlő veszélyeket. Egy látványos kudarcban az Unió problémái nyíltan is kulmináltak: nem sikerült elfogadtatni az Uniós alkotmányt, mert népszavazások lehetőséget adtak arra, hogy a népi ressentiment egyes országokban a "nem" szavazatok többségét eredményezze. Az Unió ezt követően nem nézett igazán szembe a problémával, hanem azt megkerülve gondoskodott a működést lehetővé tevő változások megvalósíthatóságáról.

Az újabb és immár alapvető megrázkódtatással járó fenyegetést az Unió számára a 2008-as válság hozta, amely az euro helyzetét tette kockára. Az unión belüli kulturális és fejlettségbeli különbségek, egyes eurozóna - államok krónikus eladósodása, az e mögött meghúzódó egyéb anomáliák tömege létében fenyegette az Unió ékkövét, a közös pénzt. A válság máig nem hárult el és az ad hoc megoldások, tetézve a kellemetlenségek elhallgatásával folyamatosan defenzív politizálásra kényszerítik Brüsszelt. E közben születnek az eurozóna integrációját elősegítő, a fiskális és monetáris uniót előmozdító megoldások is - ha nem is kellő ütemben és kellő határozottsággal. Az Unió működési zavarai egy másik indikátorának az tekinthető, hogy a kötelességszegési eljárások tömege folyik a legváltozatosabb témákban szinte minden tagállam ellen, beleértve kicsiket és nagyokat egyaránt. Ezen túlmenően a válság felszínre hozta a különféle centrifugális törekvéseket is, előbb a válság által leginkább sújtott Görögországban, de ma legmarkánsabban  a mindig is különútas Nagybritanniát illetően.

E sok válságjelenség és más anomália mellett a legkényesebb kérdés talán az Unió, mint értékközösség problémája. A volt gyarmattartó, 20. sz. során a világ nyakába két világháborút zúditó kontinens ezzel akarta magát a demokrácia, a jogállamiság, a tolerancia, a nyugalom és a stabilitás élharcosaként prezentálni. De már az u.n. "Haider - ügy" kapcsán bebizonyosodott, hogy az értékközösség sok tagállam polgáraiban nem vert mély gyökeret, a nemzeti szuverenitás gondolata bármikor fölébe kerekedhet a szép eszméknek. Ugyanakkor az Unió szankciórendszere nem úgy van megalkotva, hogy eredményesen tudjon fellépni az explicit vagy implicit formában közösnek elfogadott értékek feltétlen érvényre juttatásában. Ezért olyan "reálpolitika" vált jellemzővé, amely lehetőleg "nem vette észre" az efféle anomáliákat a tagországokban. A keleti bővítéstől való húzódozáshoz azonban jó indok volt az emberi jogok és egyéb jogállami és demokratikus  értékek helyzetének minúciózus vizsgálata a felvételt kérő országokban, amelyek igyekeztek magukról a lehető legjobb bizonyítványt prezentálni. Ennek a procedúrának vetett véget a körülmények kényszere következtében a "flottaszerű" tömeges bővítés, amely tudottan sok értékproblémát a szőnyeg alá söpört. Ismét győzött a "reálpolitika".

Sajátos pozíciót foglalt el a tömeges bővítés időpontjában a magyar Fidesz, amely akkor éppen ellenzékben volt. Míg korábban kormányzati pozícióban buzgón munkálkodott az Uniós tagság elérésén és követte az értékrendet illető mimikrit, a tényleges csatlakozáskor már egyrészt - másrészt indoklást adott a végső "igen"-jéhez, továbbá vezetője már akkor tisztában volt azzal, hogy támogatottságát és majdani hatalmát az Unió értékrendjével szemben álló princípiumokra és gyakorlatra akarja építeni. Ez azóta olyannyira közismert, hogy részletezésére kár szót vesztegetni.

Az Unió és különféle szervei még a nyílt provokációk esetében is a reál (értsd : strucc) - politikai vonalat követték. Tekintettel a rendelkezésükre álló eszköztár szűkös és a tagok egybehangzó akaratának bizonytalan voltára, belementek az Orbán által kimódolt forgatókönyvbe, a jogászkodásba. Amikor nyilvánvalóan a magyar kormánypolitika egésze fordult szembe hol nyíltan, hol farizeus módon az Uniót egyben tartó értékrenddel, konkrét törvénypasszusokon ment a huzavona és indultak el a magyar kormánnyal szemben a kötelességszegési eljárások. A szankció gondolatáig pedig csak a túlzott deficit-eljárás keretei között jutottak el, amellyel szemben Orbán bizonyos joggal hivatkozhatott ennek ürügy- voltára és a nem egyenlő mérce alkalmazására. Az európai értékek területén is bemutatott pávatáncra az Uniónak nem volt hathatós válasza, A "reálpolitika" az egyik tagállam szemérmetlensége miatt csődöt mondott.

Ebben a patthelyzetben hozott új elemet a közelmúltban a dán, a német, a holland és a finn külügyminiszter kezdeményezése, mely szerint erősebb mechanizmust kell létrehozni az európai alapértékek védelmében az Unióban. Nyíltan kimondták : "Európai projektünk hitelessége attól függ, megfelelünk-e a saját magunk által felállított mércének" - áll a levelükben, amelyben a politikusok rámutatnak, hogy az eurózóna gazdasági gondjaiból fakadó válság nemcsak az Unió gazdaságpolitikájába vetett bizalmat rengette meg, hanem sokak számára az európai projekt jövőjét is megkérdőjelezte. "Az európai történelemnek ebben a kritikus időszakában kulcsfontosságú, hogy az európai szerződésekben lefektetett alapértékeket nyomatékosan megvédjük". Ez nem más, mint felhívás arra, hogy szakítani kell a kudarcot vallott "reálpolitikával". S a levélnek nyomatékot ad, hogy az egyik aláíró Námetország, amelyik a történetnek nyilvánvalóan a kulcsszereplője.

A fejleményeket nem lehet előre látni. Az intézményes megoldás nyilvánvalóan hosszadalmas lehet, viszont az Unió keleti tagállamaiban és különösen Magyarország esetében a tennivaló  azonnali. Nem lehet arra számítani, hogy a puszta figyelmeztetések és fenyegetések komoly, valóságos visszavonulóra késztetnék a renitenseket. Ezért az iszapbirkózás és a ma is rendelkezésre álló eszközök akár ürügyként való felhasználása még nem tekinthető múltidőnek, De egy korszak mindenképpen véget ért és az, aki a lépésismétléses döntetlenre alapozta egész politikáját, közelesen pórul fog járni. Ez a most formálódó új realitás.