Az önkény eszkalációja és a legitimáció

Két vitathatóan definiált fogalmat használunk egzakt elméleti háttér nélkül. Ezért valahogyan jelezni kell, hogy milyen értelemben használjuk őket. Íme. Önkényen az államhatalmat ténylegesen gyakorlók (gyakran egyetlen személyben összpontosuló) olyan hatalomkoncentrációját értjük, amely a formális legitimitásától függetlenül hosszabbtávú és ad hoc érdekeinek mennél teljesebb és gyorsabb érvényesítése útjából távolít el folyamatosan, nemegyszer fitogtató módon minden lehetséges akadályt. Legitimáción pedig azt, hogy az alávetettek nem pusztán engedelmeskednek, hanem túlnyomó többségük a hatalom ilyetén gyakorlását és egyes akcióit  nem csak egyedül lehetségesnek, de egyben helyesnek is tartják. Az önkény- problémát Kínától az Egyesült Államokig számos országban a kérdések kérdésének tekintjük.

A legitimáció közvetlenül természetesen az önkényuralmi vagy arra hajló rendszerek közül csak azoknál jelent valóságos problémát, amelyek demokratikus kulisszák között működnek. Ott ugyanis van ellenzék, vannak választások és még ha a hatalmon lévők így vagy úgy biztosítani is tudják pozícióban maradásukat, a szavazásra jogosultaknak akár a fele is nemet mondhat a hatalom ilyetén gyakorlására. Ez pedig társadalmi-politikai értelemben legitimációs deficit.

Az autoritér hatalomgyakorlás szinte természetes velejárója a kompromisszumképtelenség, illetve a méltányos és tapintatos hatalomgyakorlás mellőzése. A rendszer éppen örökös akciózásával, ellenségkeresésével akarja igazolni önmagát és mozgásban tartani saját apparátusát. Feltehetőleg az önkényuralmat gyakorlók úgy gondolják, hogy mennél több új szférát "hódítanak meg", annál stabilabb lesz a hatalmuk és a nekik elkötelezettek körében nő az elégettség, továbbá e körön túl több lesz a behódoló. Ez azonban könnyen tévedésnek bizonyulhat. Ugyanis az offenzívák nemcsak újabb és újabb megtámadott csoportok előtt teszik tudatossá a rezsimmel való szembenállásukat, hanem a saját táborukban is növelhetik a rosszallók, kételkeedők számát. (Kell ezt? Így kell ezt? Pont ezeket kell kisebb-nagyobb hatalmi pozícióba rakni?) Mindez pedig a legitimációt gyengíti.

Ám veszélyes-e az önkényuralomra a legitimáció csökkenése? Közvetlen formában csak olyan országokban, ahol még a választásoknak hatalmi tétje van. Közvetve azonban a többi ilyen rendszer esetében is . Krízishelyzet ugyanis előállhat (ritkábban) belső és (gyakrabban) külső okokból. Ilyenek esetén a legitimáció foka erősen befolyásolhatja az autoritér rendszer túlélési esélyét.

Fb. bejegyzésem Biden halogatásáról alelnökének megnevezésében

 Ha Biden holnap se...

Gondolom, kezd kínossá válni, hogy ígéretének meg nem felelően még mindig nem nevezte meg alelnökjelöltjét. Igaz, hogy talán még soha nem volt ekkora jelentősége annak, hogy ki a ticket második tagja. Biden kora és egészségi állapota miatt megválasztásuk esetén nem kis valószínűséggel az alelnökből elnök lesz. Így az első pillanattól kezdve a republikánusok minden rendű és rangú képviselőjénél a reflektorfény és az össztűz rá szegeződik. Ha a kiválasztott markáns és karakterisztikus figura, elhomályosítja az elnökjelöltet. Ha viszont nem karakteres, akkor azt erősíti fel, hogy Biden se az, tehát Trump a kampány során nagyot nyerhet azzal, hogy ő aztán minden, csak nem észrevehetetlen. Valóban elhatározó, irreverzibilis döntés tehát az alelnökjelölt megnevezése. De a további időhúzás is önmagában kontraproduktív. Ráadásul ott az ígéret, hogy az illető nő és színesbőrű lesz. E miatt Biden választási lehetősége eleve nem volt korlátlan. Tehát holnap? Vagy még mindig nem?

Mekkora a jelentősége manapság az USA elnökválasztásának?

 A mostanit megelőző korszakot joggal nevezhették sokan Pax Americananak. Felvethető, hogy a béke távolról sem volt teljes a földkerekségen és akkor sem volt minden ütőlap az USA kezében. Mégis nem csak a gazdasági, katonai, tudományos és technikai elsősége volt vitathatatlan, hanem ehhez járult egy (olyan, amilyen) globális stratégia is minden általuk fontosnak ítélt témában és egy olyan szervezési kultúra és apparátus, amely a stratégiát több-kevesebb hibával érvényesíteni is képes volt. Így beszélhettünk valamilyen megragadható és leírható világrendről, amelynek keretei között sok minden elgondolható, tervezhető és akár megvalósítható is volt a világ különböző régióiban.

Önálló monográfia lenne szükséges azoknak az okoknak és fejleményeknek elősorolására, amelyek részben objektív folyamatok, másrészt különféle "hibák" következtében ez a hegemonia erodálódott annak ellenére, hogy az USA ma is minden tekintetben rendkívüli potenciállal rendelkezik. E hanyatlás mai végpontját történelmének totálisan legalkatlanabb, kontár és bármire képes elnöke jelképezi, aki csak azért nem idézett elő akút világkatasztrófát, mert maradt annyi az Államok alkotmányos berendezkedéséből és ellensúlyaiból, hogy az elnököt megakadályozza a gyorsuló, lefelé tartó spirál perfektuálásában. Ez egyben a válasz egyik fele az USA mostani elnökválasztása jelentőségének a világ számára. Trump újraválasztásának minden bizonnyal apokaliptikus követlezményei lennének.

Mivel járhat ezzel szemben a rivális Demokrata ticket választási győzelme? Csodát aligha várhatunk tőle - lehetőséget viszont alighanem igen. Ebből a szempontból a választási programjuk lehet rokonszenves (már akinek), de nem ez a perdöntő. Egy program eleve mindig a már ismert problémákra reflektál és a választóknak szól. A valóságban ezt nemcsak nem lehet egy-az egyben megvalósítani, hanem az aktuális endogén és főleg az exogén feljemények úgyis átírják a prioritások sorrendjét. Azt is tudjuk, hogy a legnagyobb ismert globális fenyegetések ( környezeti katasztrófa, a mesterséges intelligencia fejlődése  által generált problémák,  túlnépesedés, népvándorlás, járványok, az atomhatalmak pluralizálódása, Kína világhatalmi ambíciói) nem megoldhatóak, csak kezelésük lehet szerencsésebb, vagy kevésbé szerencsés. Ezért egy olyan USA kormányzat, amelyik a mi rációnk szerint képes felismerni a jelenségeket, azok súlyát, perspektíváit, azok egymással való összefüggéseit és mérlegelni a a saját ambicióinak lehetséges akciórádiuszát és az ennek megfelelő szóba jöhető cselekvési alternatíváit - adja globális szinten a legtöbb esélyt a kaotikus apokalipszissel szemben.

Ami a szűkebben vett euroatlanti világot illeti, itt még evidensebb egy esetleges "normális" USA adminisztráció és törvényhozás meghatározó szerepe. Ha ott újrafogalmazzák a követendő gazdaság- és társadalompolitika értékrendjét és eszköztárát és kialakítanak egy a mai körülményekre szabott kül- és biztonságpolitikát, akkor az ezzel egyetértő európai erők ehhez kapcsolódva kialakíthatnák a kisebbik partner viszonylag rendezett világát. Ami manifesztálódhatna egy újragondolt NATO formájában is.