2018. december 31., hétfő

2019: az előreláthatatlanság éve

Ami a politikát illeti, előreláthatatlan, hogy az USA, Európa, Nagy-Britannia, Törökország - a sor folytatható - labilis belpolitikai helyzete merre fordul. De azt se látjuk, hogy Kína és Oroszország kézbentartott expanziv politikája milyen fordulatot vesz rövid távon.

A világgazdaság volatilis mozgásokat mutat. A politika a korábbinál váratlanabbul nyúl bele a gazdaság folyamataiba. Hogy a technika-technológia változásának mélyebb és az ökológiai változások folyamatai mikor mit hoznak, azt se tudjuk, de van okunk tartani attól, hogy a fogadóközeg nem csak felkészületlen, hanem ezen túlmenően inadekvát reakciókra is hajlamos.

A katonai fejlesztések is meglehetősen elszakadtak mind a gazdaság egészétől, mind az elvben azokat irányító "megrendelői" politikai háttértől.

Az országok közhangulatára a frusztráltság és az általános bizalomvesztés jellemző. Ez azt jelenti, hogy könnyű vevőt találni bármely logikát és mérlegelést nélkülöző akcióra, illetve irányzatra. Ám  hogy ez az opció tartósan kötődik-e az esetlegesen előkerült ágensekhez - az kétséges.

Ez a konstelláció bármikor előidézhet egy apokalipszist. De nem szükségképpen idézi elő azt. Vezethet kaotikus állapothoz is, amiben a végső lépésektől azért minden cselekvő fél visszariad. És minthogy a remény hal meg utoljára, a kaosz közepette - ha nem is egy-két év alatt -megszülethetnek új gondolatok a globális fenomének és folyamatok olyan átrendezésére is, amelyek egy időre fenntarthatóvá teszik 7 és félmilliárd ember békés együttélését a földön a tömegnyomor mérséklése közepette. Hogy aztán ezt a gyakorlatba is átültetik, azt csak a legoptimistábbak gondolhatják.

2018. december 22., szombat

Fb.bejegyzésem a magyar politikai élet esetleges szerkezetváltozásáról

Megszűnt a centrális erőtér?

2010-ben Orbán azzal jött vissza a hatalomba, hogy a két jelentéktelen szélsőség között lesz a leválthatatlan közép. Ez olyan jól sikerült neki, hogy hiába tolódott jobbra és jobbra, az "ellenzék" üres fogalom volt, mert minden volt. csak együttesen fellépő erő nem. Sok kis. egymással viaskodó párt volt. Ez változott volna meg 2018 decemberében? Újra kétosztatú lesz a magyar politika? Még nem tudjuk, de először van rá újra esély. Hegemon ellenzéki párt hiányában ez itt és most előrelépés lenne. Vajh a két 2019-es választás alátámasztja-e ezt, vagy megcáfolja? Elég egyértelmű-e a közös ellenség elleni harc elsődlegessége, hogy egy időszakra zárójelbe tehesse az ellenzéken belüli. amúgy kibékíthetetlen világszemléleti különbségeket?

2018. december 8., szombat

Tudják, de nem teszik

Az utóbbi évtized a fejlett Nyugaton arról szólt, hogy az establishment korábbi mulasztásainak jött meg a böjtje, amiket abban a tudatban hozott össze, hogy kormányzásának nincs alternatívája. A böjt a pénzügyinek induló 2008-as világválsággal kezdődött, a technikain túlmenő lényegi változások elmaradásával és a pénzhigítással folytatódott és az establishment széleskörű bizalomvesztésével tetőzött számos ország választói körében.

A nyugati politikusok 1990 utáni mulasztásaira magyarázat van, mentség nincs.A globalizáció előrehaladtával a problémák áttekinthetősége sokkal nehezebbé vált, a politikusokra nehezedő nyomás az érdekcsoportok részéről pedig intenzívebbé. Ráadásul 1990-ben, győzelmi mámorban nem gondoltak arra, hogy a rendszeren kívül álló világhatalmak (Oroszország, Kína) nem hozzájuk akarnak majd igazodni, hanem nagyon hamar váratlan harcmodorral versenytársakká, majd ellenfelekké válnak. Az így beszűkült politikusi játéktér számottevő kontraszelekciót is eredményezett a politikus-utánpótlás körében.

Széles szavazói rétegek frusztráltsága előbb egy-egy konkrét (és gyakran esetleges)kérdésben mutatkozott meg, ami komoly veszélyt a kormányzásra magára nem jelentett, a következő választásokra annál inkább. Ez a tény tovább csökkentette a politikusok tevékenységének és látókörének horizontját. Közben a tradicionális néppártok tömegbázisa is erodálódott a gazdasági-társadalmi változások és a generációcsere következtében. Így amikor a fennálló rendszert kritizáló, vagy legalábbis magukat ilyen színben feltűntető nacionalista és populista demagóg kihívók jelentek meg, váratlanul széles körben találtak visszhangra. Ezek az erők egyben rendelkeztek a modern, a korábbi etikát sutbadobó politikai arzenállal és ugyanígy függetlenítették magukat olyan normáktól is, hogy milyen - a nyugati rendszeren kívüli - erők támogatását fogadják el. A korábbi vezető politikai erők velük szemben lépten- nyomon tehetetlennek bizonyultak.

A jóhiszemű kívülállók arra gondolhattak, hogy a politikai hatalom centrumában tevékenykedőknek már nincs is áttekintésük a világ előtt álló ökológiai, gazdasági, politikai, katonai, tudományos-technikai-technológiai és intézményi kihívások tömkelege fölött és ez okozza egy helyben topogásukat illetve defenzív beállítottságukat. A héten azonban olvashattuk Angela Merkel búcsúbeszédét pártelnöki posztján, amiből kiderül, hogy ő meglehetősen struktúráltan és világosan látja mindezt és beszéde (megbuktatóitól) tízperces vastapsot kap. Mi meg tudjuk, hogy kár örülni - minden úgy fog tovább folyni, ahogy eddig. (Tükörpélda Macron reformpolitikájának jelenlegi kálváriája.) Csak az értelmiségi politizálással kapcsolatos illúziót kellene elveszítse, aki eddig még nem tette volna.És nagy kérdés, hogy ha belelátnánk azokba az erős, a számunkra logikusnál erősebb kártyákba, amikbe nem látunk bele, mennénk-e ezzel bármire is.

2018. november 18., vasárnap

Egy 7 évvel ezelőtti Fb. bejegyzésem a magyar helyzetről


    Balint Suranyi megosztott egy emléket.
    8 perce
    Ezzel az elemzéssel buktam meg magam előtt. Álmomban nem jutott eszembe sem a pávatánc, sem az, hogy a komoly tényezők azt megbűvölten végignézik. Így - mint ma látjuk - a komoly tényezők is megbuktak
    Minden ütőkártya az IMF kezében
    Orbán eldöntötte, hogy nem játssza végig a teljes összeolmláshoz vezető kalandor partiját. Egyfelől a pénzügyi világ egyértelmű ítélete, másfelől a kínai kártya értéktelensége vezette erre, de a végső lökést alighanem a görög - olasz model létrejötte adta meg. Rájött, hogy a szabadságharc bukása után nem ér számára semmit, hogy nincs vele szemben működőképes politikai alternatíva. Viszont megoldható az Orbán utáni gazdaságpolitika a jelenlegi parlamenti felállásban is. Ezért megpróbálkozik a halálugrással: ha megakadályozni nem tudja, megpróbál a váltás élére állni.
    A választott módszer Orbán módra nem szokványos. Tényleges tárgyalási kérés nélkül a gazdasági tárcával szivárogtatta ki a politikaváltás hírét. Ezt szoktatásnak - tesztelésnek szánta, amivel - hite szerint - itthon a propagandagépezete meg tud birkózni. A forint árfolyama - az előzetes kalkulációnak megfelelően - azonnal reagált a hírre és a forint visszafordult az addig mindenki által visszafordíthatatlannak hitt hanyatló pályán. Orbán alighanem azt hiszi, hogy kezdeményezése révén előnyös helyzetbe került a fordulat dominálásában.
    A valóság ennek éppen az ellenkezője. Ha az IMF érzékeny, hiú politikus lenne, akkor nagy lenne benne a sértettség a kipaterolás miatt és ezt csak tetézné a kicselezésével a köztudatba bedobott fordulat híre. Ezzel szemben az IMF-nek nincs "lelke", de vannak céljai és módszerei. Ezek pedig az ország gazdaságpolitikájával és valutájával kapcsolatosak. A Valutaalapnak nem célja Orbán eltávolítása. Sőt. Ha ő hajtja végre az igényelt fordulatot, akkor a világ előtt be lehet bizonyítani, hogy protekcionista kuruckodással, sarlatánsággal és meglepetés - dramaturgiával semmire se lehet menni. Ha Orbán marad a végrehajtó, akkor a Valutaalapnak nem kell bíbelődni a fordulat politikai legitimációjával, végrehajtási tempójával, helyi részérdekeknek tett engedményekkel. A kétharmad bármit lenyomhat az ország torkán késedelem nélkül.
    Ezért az nem kérdés, hogy az IMF akar-e tárgyalni. Világos, hogy akar, mégpedig a legkeményebb feltételek alapján. A tapasztaltak alapján bizonyára külön gondot fog fordítani a végrehajtás garanciáira, mivel mind a partner megbízhatatlansága, mind a kiugróan gyenge kormányzási képessége közismert veszélyforrás. Ellentételként azt nyújthatja, hogy nem szól bele a fordulatot kísérő propagandakampányba. A forint, a magyar kötvények és részvények látványos megerősödése ugyanis egyszerre jó az IMF-nek és a kormánypropagandának. Nyilvánvaló, hogy a "nagy térképen" a kettő közül melyik a fontosabb. És aligahanem a partner EU sem élezi ki közben túlságosan a demokratikus jogállammal kapcsolatos alapvető kifogásainak érvényesítését.
    Az irányváltás ennek ellenére nem lesz fáklyásmenet senki számára sem, de kiváltképp a magyar nép és az itthoni gazdasági körök számára. A bajoknak csak a kormány által generált része oldódik meg (az se minden elemében), a krónikus problémák, fájdalmas feladatok velünk maradnak. Lehet, hogy ezek olyan nagyok, hogy a gazdaságpolitikai fordulat utáni Orbánnak is látványosan beletörik a bicskája. Szinte biztos, hogy a stabilizáció és reform terheinek és részleges kedvezményeinek elosztása eleve a kurzus értékrendje szerint fog elindulni. És az is kézen fekvő, hogy a mély szociális és kulturális berögződöttségek minden törekvés hatásfokát nagymértékben rontják. De megvalósulhatnak azok a kül- és belföldi remények, hogy az elkerülhetetlen átalakítások politikai terhét a mostani kétharmadnak kell viselnie.
    Ha nem gyors kudarccal jár a fordulat kísérlete, akkor ugrásszerűen javulnak az ésszerű politikát képviselő ellenzékiek esélyei. Csak akadályozniuk nem szabad az elkerülhetetlen reformokat, látványosan átvállalni viszont nem kell ezek ódiumát. És joggal kelthetik azt a benyomást, hogy ha a világ legalább félig sikeresen birkózik meg a kialakult problémáival, akkor 2014 után megalapozottan ígérhetnek általános javulást és néhány kiemelt ponton kárpótlást.

2018. november 6., kedd

Trump félig teli, félig üres pohara,

Trump elnökké választása 2016-ban széleskörű meglepetést leltett. A közvéleménykutatások nem ezt jelezték előre.Sokan a szereplése alapján teljesen alkalmatlannak tartották erre a funkcióra és remélték, hogy erre a protestből rászavazők is rájönnek, akárcsak pártja olyan korifeusai, akik eleve nem mögötte álltak és végül az USA alkotmámy a súlyok és ellensúlyok rendszerével úgyis meg fogja jötni Trump kezét.

A dolgok Trump számára sokkal kedvezőbben alakultak. Bár lépten nyomon hajmeresztő dolgokat mondott és csinált, eredeti szavazóit végig maga mellett tudta rartani sajátos kommunikációjávsl. Néhány koccanást nem számítva a Republikánus párt is kitart mellette. Ez átsegítette egy sor bizalmasának bukásán csakúgy, mint nemzetközi kudarcain.Az ellenzéki pártnak, a demokratáknak két év alatt se sikerült felocsudni a vereségből, kialakítani egy egységes progrqamot, amrllyel legalább Trumpot le tudnák győzno minden fronton.

Így jutott el az USA a tegnapi félidős választáshoz, amit a közvéleménykutatók háromesélyesnek tartottak.Ha Trump minden vonalon győzött volna, akkor a világ végképp búcsút mondhatott volna a korábban megismert Amerikának. Ha Trump megsemmisítő vereséget szenved, akkor remélhettük volna, hogy ez a kétéves közjáték csak múló epizód volt. Ez a megosztott képviselőház és szenátus arra mutat, hogy a harc folytatódik Kimenetele nagyban függ a két nagy párt politikai érettségétől és tehetségétől, valamint a választói tömegek radikalizmusának alakulásától a "hideg polgárhábotús " helyzetben, - nem különben a gazdasági ciklus alakuláséról.

2018. október 29., hétfő

Posztmodern politika

Korunk gazdaságába és nyilvánosságába -és egyre inkább a politikájába - egyre több személy, csoport beavatkozhat úgy, hogy a maga számára se világos, hogy voltaképpen mit is akar, ám nem érez felelősséget beavatkozása következményeiért. Ez a korábbi "erősek" számára egy ideig nem okozott nagyobb problémát, mert a kialakított intézmény- és egyezményrendszer alapjában nekik dolgozott, ezért nyilvános és színfalak mögötti eszközökkel el tudták hárítani a nekik nem tetsző törekvéseket (netán blöfföket).

A világ objektiv változásai, továbbá  több más fejlemény is megrengette a korábbi státusquot. Az ipari korszakot követő évtizedek során egyre kevésbé körvonalazódik, hogy mi minden termeli a jövedelmet és az milyen elosztási formákon keresztül jut vagy nem jut el a lakosság különféle csoportjaihoz. A globalizáció révén egyre többféle kultúrájú szereplők jutnak kisebb, de akár nagyobb aktív szerephez a világban, akik a fennálló "rendet" a maguk módján értelmezik, tartják be vagy játsszák ki, vagy akár törekszenek  annak megváltoztatására. Ezzel párhuzamosan a tradicionális centrumban vezető pozícióban lévők is esetlegesebben kezelik a formális és informális szabályokat, aminek helyretétele az ügyészségekre és bíróságokra marad, vagy legalábbis maradna. Az információk és a kommunikáció világában még kaotikusabb a kép mind a nyilvános, mind a félnyilvános szférában. A nyilvánosságnak szánt és a titkosan kezelt információk korábbi kettősségét lépttn-nyomon keresztbeszántja a kiszivárogtatások, a leleplezések és a félrevezető hírek áttekinthetetlen szövedéke.

Mindez lényegesen korlátozza, leszűkíti a demokratikus politika, a politikusok akciórádiuszát. Demokratikus viszonyok között egyre kevesebb lehetőségük marad átfogó programok megalkotására, de főképp végrehajtására. Sőt, a tevékenységük lényegét jelentő koordinációs szerepük is egyre inkább ad hoc jellegűvé válik, amelynek során más demokratikus intézményekkel (parlament, igazságszolgáltatás, erőszakszervek,  stb.) is folyamatos iszapbirkózásban vannak, akárcsak szövetségeseik vezető köreivel. Ráadásul ahogy távolodunk az utolsó nagy háborús kataklizmától, a megismétlődés lehetőségének garantált elkerülése is megszűnik első számú prioritás, politikai rendezőelv lenni. Így nem csoda, hogy az igazán kreatív, koncepciózus emberek számára egyre kevésbé vonzó a politikusi pálya, amiből kontraszelekció következik.

A különböző okokból frusztrált választópolgárok, akiknek az establishmentbe vetett bizalmát a 2008-as pénzügy, majd világválság nagy mértékben aláásta, keresik a változás lehetőségét.. Számukra kezük ügyébe eső bűnbakként csak a politikusok adódnak, akiknek a választásokon kimutathatják az elégedetlenségüket. Ha egyáltalán nem hinnének abban, hogy valami is a javukra változhat, a távolmaradás lenne a proteszt eszköze. De sokan hisznek,vagy reménykednek a jobb jövőben, ezért az establishment pártok ellen szavaznak. Hogy kire, az esetleges, mert nem fárasztják magukat komplett programok végiggondolásával s így a választékot adó pártok sem fárasztják ilyennel magukat. Egy-egy téma, program-elem elegendő. A kormányozhatóságot meg végképp nem gondolják olyasminak, ami az ő felelősségük lenne.

Vannak a demokratikus országokban olyan választók is, akikre nagy hatást tesz, hogy a régi centrumon kívüli, olykor világpolitikai rivális országokban bárminek mondják is, erős államközpontú, keménykezű rendszer van, többnyire egy ember nagy hatalmával. El tudják képzelni, hogy náluk is egy ilyen vezetés eredményes lenne és ezért az ilyet kínáló pártokra szavaznak. S ha egy ilyen vágású jelölt egy tradicionális nagy párt jelöltjeként, annak apparátusát is használva láp színre, akkor képesek őt meg is választani, mint az eddigi elő számú világhatalom USA-ban. Akik pedig ezt nem akarják, nem hajlamosak összefogni a "kisebbik rossz" jelöltje mellé állva.

Hogy hová vezet mindez, azt nem tudhatjuk. De nehéz arra számítani, hogy a rossz közérzet, a bizalmatlanság ,az értékválság és a meghatározó erők és viszonyok áttekinthetetlensége talaján úgy alakuljon ki egy fenntartható és elfogadható világrend, hogy a lakosság előzőleg ne szembesüljön a jelenleginél sokkal riasztóbb élményekkel.

2018. október 22., hétfő

Jól áll a trumpizmus az USA-ban

Trump elnökké választása két éve sokfelé meglepetést keltett. A meghökkenést bizonyos amerikai és főleg európai körökben tovább fokozta, hogy elnökként is ugyanazt a szokatlan politizálást folytatta tartalmában is, módszereiben is, amivel a választást megnyerte. Ellenzői körében kialakult az a verdikt, hogy teljesen alkalmatlan a funkciójára, netán egy idióta. Jöttek ilyen-olyan hírek közeli bukásáról, mígnem eljutottunk a közeli megmérettetésig: november 6.-án "félidős" választások lesznek az USA-ban. Az előrejelzések mindenre mutatnak, csak a Republikánusok földrengés-szerű összeomlására nem. S hozzátehetjük: jelenleg a figyelemmel kísért makrogazdasági mutatószámok (GDP, foglalkoztatottság, üzleti kilátások, devizaárfolyam, deficit) kedvező képet mutatnak, tehát nincs miért az elnököt számonkérni. Ugyanígy a nemzetközi kapcsolatokban Trump látványosan szembefordul a megszokott renddel, mégsem alakult ki mindeddig az USA számára veszélyes, a polgároknak tömeges ijedelmet okozó helyzet. Szokatlan kommunikációjának pedig sok híve van hazájában, akik úgy vélik, végre valaki az ő szívükből beszél.

Természetesen a választási előrejelzés nem maga a választás. Ott - nem utolsó sorban a részvételi aránytól függően - meglepetések is lehetségesek. A mostaniak alapján nagy meglepetés lenne, ha Trump mind a két házban elvesztené többségét. A képviselőház majdani összetétele még nyitottnak látszik, de Trump megsemmisítő vereségtől aligha tarthat. És figyelembe véve, hogy a rivális Demokrata Párt nem egy átfogó, Trumpéval élesen szembeálló programmal, hanem a helyi esélyek óvatos mérlegelésévek választotta ki jelöltjeit, egy esetleges képviselőválasztási vereség se ingatná meg Trumpot és még kevésbé hívei iránta való bizalmát. Sőt az is lehet, hogy a két ház folyamatos szembenállása még javítaná is Trump újraválasztási esélyeit.

Mindez azonban semmit se mond arról, hogy mi következik az USA-ban és a világban a következő két évben. Ha azoknak a hozzáértőknek van igazuk, akik szerint alapjában elhibázott Trump gazdaság- és társadalompolitikája, akik szerint dilettáns és veszélyes az, amit a világgazdaságban és a világpolitikában, katonapolitikában csinál és válsághelyzetben katasztrófákhoz vezethet az elnök kommunikációja és vezetési stílusa, akkor az előttünk álló évek meglehetősen baljósnak látszanak. És ehhez képest a legkevésbé érdekes, hogy mindez hogyan fog tükröződni a 2020-as USA választásokon.

2018. október 19., péntek

Fb. bejegyzésem a magyar ellenzéki pártok alapvető tévedéséről

"Orbán kottájából"
Ez egyike a legkártékonyabb elterjedt sztereotíp szentenciáknak. Mert a lényegről tereli el a figyelmet és igazolja a tehetetlenséget.
A lényeg: a magukat európabarát ellenzékinek tartó erők úgy viselkednek, mintha alkotmányos demokráciában élnének és eszükbe se jut, hogy alapvető mentalitásváltásra és cselekvési repertoárra lenne itt szükség. Vagyis nem hagyományos értelemben vett pártokra
Alkotmányos demokráciákban természetes, hogy a politizáló emberek vagy pártokba tömörülnek, vagy azok mögé állnak és rivalizálnak egymással. A pártokon belül az ambiciózus tagok meg posztokért, befolyásért küzdenek. Nálunk mindez diszfunkcionális. Ezt a rendszert pártok (régiek, vagy újak, összefogva vagy össze nem fogva) soha leváltani nem fogják, mert a rendszer úgy van összerakva.
Hogy ezt - az ellenzéki pártokkal ellentétben - Orbán tudja és rájátsztik, az több, mint természetes. Ha valamelyik párt erősödne, azt megpróbálja lejáratni és a riválisait segíteni. Ha viszály támad egy pártban, azt elmélyíti. Ha nincs viszály, akkor megpróbál ilyet szítani.stb.stb. És hogy ehhez vannak-e megzsarolt vagy megfizetett emberei a "túloldalon", az mellékkörülmény. Alkalmasint vannak, de nem ez a lényeg..
Az már csak hab a tortán, hogy az utóbbi időben az alkotmányos demokráciákban is lényegesen gyengült a hagyományos nagypártok társadalmi támogatottsága, a mérsékelt erők nem találják a kiutat, sok a személyi torzsalkodás, sok helyen már kaotikus a sokpártiság és hatalomra törekednek a szélsőjobb szerveződései. De ez egy másik történet, mert a legutóbbi magyar rendszerváltás ezt időben megelőzte. A kapcsolódás annyi, hogy a magyar pártok az európai pártcsaládok tagjaként ugyanolyan tehetetlenek, mint a nélkül volnának.

2018. október 14., vasárnap

Német Macronra várva

A bajor választások nem döntöttek el semmit. A migrációval kapcsolatos elégedetlenség és az ezt kihasználni próbáló demagógia nem hozott szélsőjobboldali áttörést. A különösen jó gazdasági helyzet azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy a kormányon lévő centrum - politika kapjon választói megerősítést a politikai szerencsétlenkedésük ellenére. A CSU a belső vezetői vetélkedését és a CDU-val való szkenderezését komoly szavazatvesztéssel "jutalmazták" a választók, akárcsak a szociáldemokraták belső huzakodását valódi politikai mondanivaló nélkül. A választók számára a kínálatot a megszokott pártlogikát használó egyéb pártok jelentették. A magas részvételi arány arra mutat, hogy a szavazók elfogadták ezt a palettát. Így sokpárti parlamentje lesz Bajorországnak és a kormányalakítási tárgyalások során a zöldek kerültek szavazatnyereségük révén relatíve jó helyzetbe. Ebbe a külvilág békével bele is nyugodhatna.

A problémát azonban nem Bajorország, hanem az NSZK kormányozhatósága és a labilis kormány Európában játszott szerepe jelenti. Kevés a valószínűsége, hogy Berlinben akut kormányválság törne ki. Figyelembe véve azonban, hogy a jelenlegi kormány milyen kínkeserves módon jött létre, a bajor választási eredmény aláássa az eddig se túl erős stabilitását. S ami igaz a kormányra, az fokozottan áll Angela Merkel pozíciójára. Potens, parlamenti többséget maga mögött tudó alternatívája ugyan változatlanul nincsen, de ügyes, vagy kevésbé ügyes ügyvezetésen kívül nem sokat tud tenni. Új országos választásokat sem merhet a jelen helyzetben a reális siker reményében senki kiprovokálni.

A markáns döntésekre régóta nem vállalkozó EU is egy ideig képes folytatni jelenlegi gyakorlatát egy teherbíró német kormány nélkül is. Időnként persze születnek  itt azért döntések is, ha az elkerülhetetlen - csak éppen meglehetősen ad hoc módon. A kár leginkább az elmulasztott lehetőségek révén keletkezik. Mindez addig, amíg súlyosabb válsághelyzet nem alakul ki. Ha igen, az olyan kihívás lesz, amire a választ majd akkor kell (vagy kellene) megadni.

A fejleményeket kívülről szemlélő számára a kérdés az, hogy a jelen körülmények között a létező, hagyományos pártkeretekben várható-e bármi lényegesen új, kreatív és sikerrel kecsegtető kezdeményezés. Az érvek arra nézve sorakoztathatóak fel, hogy ilyennek aligha van esélye. Ha tehát nem a kényszer mozdítja majd ki Európát a jelenlegi állapotából, akkor az inkább a magát a jelenlegi politikai kereteken kívül helyező személytől vagy csoporttól várható, aki új alternatíva felmutatásával képes a megfáradt választók többségét maga mögé állítani. Németországban - vagy több EU tagállamban egyszerre.

2018. szeptember 29., szombat

Mi lesz a Strauss - doktrinával?

A téma legfelületesebb érintéséhez sem lehet nem visszanyúlni a Hitler uralomrajutása előtti időszakhoz. A háborús vereséget követő büntető béke és a nagy gazdasági világválság ellenére az agresszív, az utcákat rendszeresen terrorizáló nácik a választásokon képtelenek voltak többséghez és ezzel közhatalomhoz jutni. Hitlernek paktumra volt szüksége a nagytőkével és a nagyvezérkarral, hogy a tradicionális uralkodó körök a relatív többség birtokában hozzásegítsék őt a kancellári poszthoz, amit államcsínyekkel változtatott diktatúrává. A paktum árát Hitler az u.n. hosszú kések éjszakáján fizette meg, amikor legyilkolta pártja antikapitalista, elitellenes szárnyát. Ez a konstrukció kitartott Hitler végső bukásáig.A baloldal pedig, amely nem volt képes és hajlandó felfogni a náciveszélyt, e vakságáért mindent elvesztett előbb Németországban, aztán a kontinens többi országában is.

A II. Világháború után a Németországot megszálló győztesek egy összetört, de zömében náci érzelmű lakosságot találtak, amit konszolidálniuk kellett úgy, hogy a nácizmus szervezett formáját illegitimmé tették. Radikális nácitlanításról épp a konszolidáció szempontjából szó se lehetett. A három nyugati, illetve a szovjet megszállási zónában eltérő módszert választottak. Nyugaton politikailag egy a hitlerizmust túlélt jobbközépből és a hozzájuk csatlakozókból hoztak létre új elitet, a nácizmus problematikát meg igyekeztek elpszichologizálni, Keleten viszont az osztálytagozódást helyezték a centrumba és így a lakosság szembenézését a közelmúlttal ténylegesen elmulasztották - frázisokkal helyettesítve azt egy diktatúra keretében. Nyugaton az új rendszer megszilárdításának legfőbb alapja a "gazdasági csoda" volt, politikájának eszköze pedig a kvázi-egypártrendszerként működő CDU-CSU. A kommunista pártot betiltották, a szociáldemokraták pedig kellő tömegbázis hiányában vagy 15 évig nem voltak kormányképesek. A felszín alatt bujkáló szélsőjobb leszerelésének eszközéül a Strauss-doktrina szolgált. F.J. Strauss a CSU elnökeként az egypárton belüli "pluralizmust" képviselte: jobbra állt a CDU-tól, de lojális volt vele és meghirdette, hogy nála jobboldalibb párt az NSZK-ban nem lehetséges. Minden társadalmi mozgásra figyelt, a szélsőjobb új eszmei próbálkozásait vagy kisajátította, vagy diszkreditálta.

Az NSZK belső viszonyai a 60-as évekre változtak meg. A generációváltás révén a náci múltat nem ismerő fiatalok kezdték a szülőkön számonkérni azok személyes múltját, a jóléti állammal és a demokráciával való elégedettség pedig széles körben ad acta tette a nemzeti nosztalgiákat. A lakosság elfogadta, hogy múltja miatt a "gazdasági óriás - politikai törpe" szerep jut nekik a nyugati világban- akár a keresztény pártok, akár a szociáldemokraták voltak éppen kormányon. A radikális baloldalnak pedig az NDK, mint szemléletes kontraszt vetett gátat. Amikor később a szovjet rendszer összeomlása után sor került Németország békés egyesítésére, végképp elvesztette talaját a nemzeti agenda.

Így állt a helyzet a közelmúltig. A gazdasági és társadalmi átalakulás nem látványos viszonyai politikai szempontból látensek maradtak egészen a 2008-as pénzügyi világválságig, ezt követően azonban világszerte bizalomvesztés következett be mindenekelőtt a politikai establishmentek irányában annak ellenére, hogy a válságon - legalábbis a felszínen - sikerült lassacskán úrrá lenniük. A bizalomvesztés fő motívuma a liberális demokráciával szembeni nacionalista érzület terjedésében ragadható meg. Sokáig úgy látszott, hogy éppen Németországra nem fog kiterjedni ez a hullám. Ma már azonban azt látjuk, hogy Németország sem kivétel - azon belül meg mindenekelőtt a volt NDK területe, ahol a múlt megemésztése elmaradt.

Ez a helyzet keresztút elé állítja Németországban a CDU-CSU-t, Európában pedig az EPP-t. Maradt-e elég ereje és presztizse a begyakorlott Strauss-doktrina alkalmazására, vagyis a szélsőjobboldali tematika megszelidített variánsát átvéve határozottan gátat szabni, sőt visszanyesni a szélsőjobboldali eszméket és szervezeteket? Vagy éppen ellenkezőleg: a szélsőjobb gyűri maga alá a jobbközépet, mint fontos politikai erőt. A kérdés nyitott. A helyzet illúziómentes felmérése és a határozott, egybehangolt politika nélkül, amely a választókkal is megértteti a tényleges kockázatokat, a mérsékelteknek nincs esélyük a felülkerekedésre. A világ - és azon belül Európa_- (globalizáció ide, vagy oda) visszacsúszhat afféle helyzetbe, amilyenben az 1930-as években volt.

2018. szeptember 22., szombat

Agyonhalasztott döntések

Számos döntést kellene meghozni mind az EU-ban, mind az USA-ban. De a hatalmi konstelláció egyik helyen se olyan, hogy a jelenlegi döntéshozókból ki lehetne nézni, hogy önként véget vetnek a halogatásoknak. Az USA-ban a jelek arra mutatnak, hogy a politikai osztály vissza akarja passzolni a döntést a választóknak, akik ezt az ottani konstellációt előidézték. A "félidős" választásoktól várható, hogy a politikusok az eredményektől függő elhatározásokra jussanak a következő két év követendő politikai irányairól és az azt szolgáló célravezetőnek vélt eszközökről.
Az európai helyzet még bonyolultabb. Sok a tagország, sok a téma és előáll(hat)nak további halasztást már nem engedő döntési helyzetek - mint amilyen a Brexit Uniós kezelése. Itt is igyekeznének mennél több döntést az új EU-parlamenti választások utánra halasztani. Azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a pártcsaládoknak és a tagországok politikai erőinek már előzőleg ki kell alakítani az ígéretesnek tűnő választási stratégiájukat és tematikájukat, amely maga is egyfajta feltételes döntés.
Ami meg az érdeklődő megfigyelőket illeti, nem tehetnek mást, mint előre elképzelt forgatókönyvek nélkül kivárják, mik születnek a politikai boszorkánykonyhákban és a szavazófülkékben - hacsak valami váratlan esemény, eseménysor ki nem billenti a konstellációt jelenlegi állapotából.

2018. szeptember 1., szombat

Pacta sunt servada?

Pacta sunt servanda?


Nagyon nehéz dolog hosszabb periódusról bármi érvényes általánosságot mondani. Könnyű az ilyenekkel szemben az ezt megkérdőjelező események, irányzatok, összefüggések garmadáját elősorolni. Így ha a II. Világháborút követő évtizedekkel kapcsolatban az atomfegyverek árnyékában a fennmaradt világbékét emeljük ki, szembeállítható ezzel a kisebb és nagyobb, helyi és ennél szélesebb körű háborúk, fegyveres konfliktusok tömege - jóllehet ezek csak válságos helyzetekhez vezettek, de nem eszkalálódtak világméretűvé. Ha ugyanebben a periódusban a nemzetközi szervezetek és megállapodások fokozott előtérbe kerülését emeljük ki, azonnal lehet sorolni ezek gyengeségeit, megsértését, azt a "nagyvonalúságot", amellyel a rendszeren belüli, a megállapodásokat, azok szellemét súlyosan sértő viszonyok és gyakorlatok felett siklottak el szemhúnyással. Ha meg azt emeljük ki, hogy ebben a periódusban az emberek milliárdjainak nőtt az átlagos élettartama, javultak érdemlegesen az életkörülményei, akkor sorolni lehet a kiáltó egyenlőtlenségeket, valamint azt, hogy a szabályokat mindig az "erősek" határozták meg és konzekvensen a maguk javára. Ugyanígy ha a szabálykövetés dominanciáját emeljük ki, sorolhatók a szabálysértések, továbbá azok a radikális mozgalmak, amelyek a szabályok felrúgását hirdették és gyakorolták - akár az emberi élet értékét, annak tiszteletben tartását is negligálták.

Számos jelenség mutat napjainkban arra, hogy ennek a relatíve hosszú, egyfajta konvergenciával, kooperációval, szabálytartással, mint domináns irányzattal jellemezhető periódusnak a végéhez közeledünk. S figyelemre méltó, hogy nem a periféria mondja fel a korábbi egyezményeket, hanem a centrumban mutatkozik meg ez legpregnánsabban. Ha a periódus lezárulásának magyarázatát keressük, akkor olyan gazdasági és társadalmi folyamatokat kell elemeznünk, amelyek eléggé eltávolítanak a felszíni jelenségek szintjétől. Ugyanakkor a világrend felrobbantásához éppen a felszíni, gyakran "puha" tömegpszichológiai és egyéb efemernek tűnő jelenségek vezethetnek el. Így kiemelkedő a megállapodások betartásának ezeréves elvét megkérdőjelező, azokat egyoldalúan felmondó, vagy csak figyelmen kívül hagyó és a  kíméletlen érdekérvényesítést helyeslő, elváró közhangulat eluralkodása. Mint a jelenségkör csúcsára elég utalnunk Trump elnök politizálására a szervezetekkel és a  megkötött egyezményekkel kapcsolatban, amelyet egy ideológia is kísér az ad hoc bilateralizmus és a kiszámíthatatlanság, mint hasznos eszköz hirdetésével. De ugyanezt mondhatjuk a brit Brexit tárgyalási taktikáról. A helyett, hogy igényeiket igyekeznének a másik, erősebb fél igényeivel egyeztetni, merev, híveik ábrándjait követő tárgyalási pozíciójukkal nyitott szemmel gyalogolnak bele a számukra legrosszabb, megállapodás nélküli kilépésbe. Ami igaz a "csúcson", az - mutatis mutandis - igaz a másik póluson is, ahol az elkeseredett kétségbeesés diktál. És legfőképp a két pólus között elhelyezkedő fanatikus ideológiák képviselőinél.

Nem arról van szó, hogy a paktumokat negligáló önös és zsaroló politizálás képviselői ezzel általános összeomlást szeretnének elérni. Nekik valós vagy fantazmagória-szerű törekvéseik vannak, amit kemény eszközökkel próbálnak érvényesíteni. Csak azt nem veszi figyelembe senki (sem ők, sem ellenfeleik), hogy egy idő után egy előálló világgazdasági válság vagy katonai eszkaláció esetén nem lesznek meg a koordinációs és bizalmi kapcsolatok, hogy segítségével úrrá legyenek a kialakult helyzeten annak ellenére, hogy a globális interdependencia akkor is irreverzibilis tény, ha igyekeznek nem tudomást venni róla.

2018. augusztus 15., szerda

Vajon az európai kormányok korrigálnak-e?

Európa, mint világhatalom a II. Világháború óta csak fikcióként létezett. Valójában katonailag az USA protektorátusa volt, amely mögött ott volt az USA gazdasági világhegemóniája. A politikát tekintve pedig méltán terjedt el a Kissingernek tulajdonított bonmot, miszerint adják meg neki Európa telefonszámát. S valóban, a nemzetállamok Európája a kényszerek és lehetőségek eredőjeként létrehozta ugyan az EU elődintézményeit, majd az EU-t, amely válságról válságra a fokozódó integráció irányában haladt, de a döntő lépést nem volt képes megtenni. A hírhedt lengyel liberum vetoval párhuzamba állítható egyhangúság elvétől túl későn és túl óvatosan sikerült csak megszabadulnia, amikor ez már kevésnek bizonyult.

Az egész nyugati világra jellemző, lassan halmozódó gazdasági és szociális feszültségeket a váratlan 2008-as pénzügyi világválság csak eszkalálta és az elé a feladat elé állította a hatalmi eliteket, hogy vagy egy átfogó vízió jegyében új alapokból építik át a rendszert, vagy néhány kisebb demonstratív átalakítás mellett egy nagy bűvészmutatványba kezdenek. Ez utóbbit választották mind az USA-ban, mind Európában. A bűvészmutatvány lényege a központi bankok nyakló nélküli pénzkibocsájtása és kamatcsökkenése volt annak reményében, hogy a pénzbőség majd spontán módon oldja a gazdaság és a társadalom szűk keresztmetszeteit és prosperitást idéz elő. Ez rövid távon valamelyest sikerült is, a nélkül, hogy fenntartható viszonyokat eredményezett volna. De azzal se számoltak, hogy az establishmentekbe helyezett közbizalom mindeközben olyan mértékig megingott, hogy az a bejáratott politikai rendszerek stabilitását kérdőjelezte meg. Az a két világhatalom, amelynek gazdasági és politikai berendezkedése más volt, mint a liberális demokráciáké, Kína és Oroszország mind a pénzügyi válság, mind a pénzügyi bűvészmutatvány idején együttműködött, "falazott" és a helyzetet "csak" arra használta fel, hogy pozícióit fokról fokra javítsa, erősítse.

Ha a hatalmi elitek se a válság előtt, se azt követőleg nem próbáltak profilaktukusan, illetve a tanulságokat levonva radikális reformokat kidolgozni, a bűvészmutatvány alatt erre mindmáig se képesek, se alkalmasak nem voltak. Ezért "büntetésük" a rendszer eróziója: Trump elnöksége, a Brexit és az EU zilált állapota. A nagy szembesülés azonban még mindig várat magára, így a választópolgárok mind az USA-ban, mind Európában a csodadoktorok varázslataiban és életük javulásában reménykedhetnek, nem pedig kataklizmától félnek. A szembesülés azonban nem elkerülhető és nem is távoli. Formája, léptéke azonban nem látható előre. S így az sem, hogy erre milyen erők hogyan fognak reagálni.

Talán a világhatalmi szempontból már nem jelentős Nagy-britannia bizonyos fejleményei láthatók előre. Nagy valószínűséggel nem kerülhető el a "kemény" Brexit annak gazdasági és Írország határát érintő fejleményeivel. Nehéz elképzelni ezt a fejleménysort Írország és Skócia elszakadása nélkül. Hogy mindez hogy hathat Angliára és az EU-ra, az már a "mi lesz, ha" fantáziavilágába tartozik. Akárcsak a Trump-féle kamikaze-politika majdani karambolja, illetve a felfordulás közepette az orosz és kínai önmérséklet vagy mohó türelmetlenség libikókája.

Hogy a liberális demokrácia talaján álló hatalmi elitek - és ezen belül az európaiak - köréből átfogó és végrehajtható reform-vízió nem várható, azt nagy biztonsággal kijelenthetjük. Macron ilyen irányú próbálkozásainak visszhangtalansága erre önmagában is bizonyítéknak tekinthető. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy a válsághelyzetekre adott  európai kényszer-válaszok között nem lesz-e olyan, amely akár egy új irányzat kiinduló pontjául is szolgálhat. Ugyanakkor világosan látható, hogy a mai amerikai, orosz és kínai politika egyaránt Európa egysége ellen dolgozik.

2018. augusztus 2., csütörtök

A választó nem korrigál

Nem kell ahhoz a korábbi világrend feltétlen hívének lenni, hogy a józan észre hivatkozva úgy lássuk, hogy a brit, a USA-beli, a német és az osztrák választók sorra-rendre rosszul döntöttek legutóbb. Az okok egy részét már értjük: a kormányon lévők hosszabb időn át visszaéltek azzal, hogy velük szemben nem volt ésszerű alternatíva. Nem törődtek sem a lakosság kisebb, vagy nagyobb részének romló (vagy legalábbis a korábbihoz, vagy másokéhoz képest romló) életkörülményeivel, kilátásaival, a komolyabb döntéseket halogatták, rendszeresen a könnyebb ellenállás irányában döntöttek és tevékenységük kommunikációjára sem fordítottak gondot. A frusztráció halmozódott és így sok választó fogékonnyá vált mindenféle demagógok megalapozatlan ígéreteire, illetve bűnbakokat kijelölő uszítására. Ez annál könnyebben ment, minthogy az emberek média-környezete alapvetően megváltozott és a személyes környezetükben is teret vesztettek a korábbi vélemény-irányítók. Ennek objektív háttere a posztindusztriális korszak egyre áttekinthetetlenebb viszonyai, illetve a globalizáció mind több területen bekövetkező térhódítása volt.

Mindez lehet magyarázat a rossz döntésekre. Arra azonban nem, hogy amikor már látszanak a rossz döntés következményei, akkor ne vizsgálják felül korábbi meggondolásaikat. Így a Brexit felszínre hozta azokat a választókat is közvetlenül érintő negatív következményeket, amivel az EU tényleges elhagyása járni fog. Ezért nem haladnak a kilépés feltételeiről szóló tárgyalások és fenyeget a sokkszerű, brutális változat. De csak fenyeget, nincs itt. És egyszerűbb ülni és a csodára várni, mindenki mást hibáztatni, mint magukba nézni. Így aztán nagyjából ugyanazok ismét a kilépésre szavaznának, akik korábban ezt tették. Analóg a helyzet az USA-ban. Trump tetteit és szavait, a körülötte állandóan zajló abnormis fejlemények kísérhetné pánik is. De nem: a demokrata pártiak sem képesek a markáns ellenzéki szerepre, a republikánusok sem félnek eléggé a teljes hitelvesztéstől, ha nem hagyják magára elnöküket. Trump szavazóinak tetszik a zagyva, odamondogató stílus, a kiszámíthatatlanság. Az igazolást meg a tőzsdékben és bizonyos makrogazdasági mutatószámokban találják meg a maguk számára. A német választóknak sem okoz problémát, hogy sikerült a kormányuk erejét, tekintélyét megingatni, hiszen ennek semmi közvetlenül érzékelhető következménye nincs. Mintha egy sportmeccsen lennének, ahol lehet Merkelnek, vagy ellene drukkolni, utána hazamenni, megvacsorázni és készülni a következő mérkőzésre.

Vagyis amitől valójában félni lehetne (gazdasági összeomlás, háborús kilátások, a nemzetközi koordináció zavarai), attól se lent, se fent senki nem fél igazán. Ezzel szemben teljesen fiktív, vagy valós, de durván eltúlzott, vagy nem rövid távon fenyegető "rémektől" annál nagyobb a páni félelem - akár folyamatosan, akár hullámokban. Persze ez a helyzet nem spontán módon állt elő és termelődik újjá . Mind a megnyugtatás, mind a félelem kiváltása manipulatív módon jön létre. De hogy mikor kik manipulálnak, azt valójában sok esetben lehetetlen kideríteni. Főképp, ha ennyien még csak nem is akarják megtudni, hanem meg vannak győződve arról, hogy ez az ő valódi álláspontjuk- vagy legalábbis érzületüknek megfelel.
,

2018. július 9., hétfő

Az euroatlanti konszenzus után

Az euroatlanti konszenzus legkésőbb 1949-ben, a NATO megszületesére készen állt, de igazi tartalmát csak Nyugat-Németország Nato taggá válása során az 50-es évek első felében nyerte el. Katonai gondolat volt kölcsönös védelmi elköteleződéssel, biztosította az USA-hadsereg tartós Európában maradását, de ugyanakkor határozott céljának tekintette Európa békéjének és demokratikus jellegének biztosítását az akkori szovjet. politikai és katonai fenyegetéssel szemben. Amelyik ország nem felelt meg ennek a konszenzusnak, az nem kerülhetett be a NATO-ba. Az álmában se jutott eszébe senkinek, hogy egy tagország a későbbiek során akarna letérni a közös útról.

A NATO "civil" oldala kiváló keretet nyújtott az európai gazdasági, majd politikai integráció egyre szélesedő és mélyülő folyamatának is. A cél szövetségesi felzárkózás volt az USA-hoz, de semmiképpen sem rivalizálás vele, még kevésbé versenytársi ambiciók.

A Szovjetúnió és szatellit birodalmának feloszlása válaszút elé állíthatta volna a NATOt, hogy nem fejeződött-e be missziója. De az, hogy a volt Varsói Szerződés tagjai helyén létrejövő demokratikus országok egyértelműen Nato-tagságra törekedtek (volt ilyen terv Oroszországot illetően is) nem a megszűnés, hanem az átalakulás felé döntötte el a problémát. A NATO fennmaradása koránt sem jelentette azonban azt, hogy az USA kül-és katonapolitikája centrumában a NATO régiója maradt volna. Az USA más földrajzi területen folyó katonai akcióiban szerette volna megkapni mennél több NATO-tag támogatását. Ez hol sikerült neki, hol nem. Az európai NATO-tagok ugyanakkor nem buzgólkodtak a közös katonai tervek (és költségek) rájuk eső részének teljesítésében.

A NATO árnyékában az EU-vá fejlődő európai gazdasági-politikai integráció egy ideig közben ambiciózusan haladt előre. Ám a tagok nem voltak lelkesek a keleti bővítés iránt: húzták-halasztották a korábban a keleti tömbhöz tartozott kérelmezők tagfelvételét újabb és újabb bizonyítékokat követelve alkalmasságukról. Ezt az USA unta meg, gyorsítva ezeknek az országoknak a NATO-felvételét, s ezáltal kényszerhelyzetet teremtettek az EU keleti bővítésére. A régi tagok egy részének a válasza az EU mélyítésének elszabotálása volt - megakadályozva ezzel számos szükséges korszerűsítést.

Míg a NATOra a szklerotizálódás és az eljelentéktelenedés jelentett veszélyt, az EU-ban különféle centrifugális törekvések megjelenése és megerősödése volt a jellemző. Ezek közül első helyen alighanem az ipari társadalom végét követően a folyamat veszteseinek problémái iránt érzéketlen gazdaság-és társadalompolitika jelentette (előbb az USA.ban és csak ezt követően az EU nagy részében), amely a választópolgárok jelentős csoportjainak elégedetlenségét, frusztráltságát és az establishment iránti bizalom elvesztését váltotta ki, s melyet az egész euroatlanti világban feltranszformált a 2008-as pénzügyi válság. A centrifugális törekvések másik forrása az volt, hogy a ciklusonkénti választási harcokban az egyes országok vezető körei egy fajta gravaminális Brüsszel-ellenességgel is operáltak, jóllehet a különféle döntéseket a Tanács tagjaiként ők maguk hozták, vagy legalábbis ők alkudták ki. Ez aztán lovat adott különféle nacionalista pártok és mozgalmak alá, akik maguk távol voltak az EU csúcsától. A centrifugális törekvések további táptalaja volt az is, hogy míg a kialakulása idején az euroatlanti gondolat erősen kapcsolódott egy barát-ellenség szembeállításhoz, a XXI-ik századra a két, az euroatlanti világon kívüli gazdasági és katonai nagyhatalmat, Kínát és Oroszországot nem sorolták be egyértelműen eme duál valamelyik pozíciójába. Így aztán - főleg Oroszországnak - módja nyílt semmiféle eszköztől vissza nem riadó fellazító politikára. Centrifugális szerepe volt továbbá annak is, hogy az eurozóna terjedése megrekedt, rendszerének reformjára pedig nem kerítettek sort az eltérő érdekek miatt.De centrufugális szerepe volt magának a folyamatos generáció-váltásnak is: részben a nagy válság, illetve a nagy háború utáni evidenciák a fiatalok számára már nem sokat jelentettek, részben pedig saját perspektívájuknak kellett volna vonzónak lenni ahhoz, hogy a stafétabotot símán átvegyék.

Az EU-n belül a centrifugális erők nem látszottak életveszélyes kihívásnak addig, amíg sporadikusak voltak és vagy nem kerültek kormányra tagországokban, vagy ha mégis, kontrollálhatók voltak. Egyes keleti tagországokban azonban (főleg Magyarországon és Lengyelországban) a kormányoknak nem csak politikája, de hirdetett ideológiája is távol került az euroatlanti konszenzustól. Mire azonban e miatt az EU és a NATO lépéskényszerbe került volna, két drasztikus választói döntésre is sor került: a Brexit megszavazására és Trump elnökké választására. A Brexit látszólag nem sérti az euroatlanti elveket, a kilépés konfrontatív volta és mindaz, amit ez magával vonz, már annál inkább. Trump elnöksége mind ideológiában, mind módszereiben szembemegy a korábbi felfogással demokráciáról csakúgy, mint nemzetközi együttműködésről. Továbbá erősen kétséges az elkötelezettsége a NATO iránt: hol ezt mond és tesz ezzel kapcsolatban, hol azt. És bár nem látjuk, hogy a Trump féle kaland hogyan fog végetérni, azt látjuk, hogy a tradicionális demokratikus rendszer nem áll egységesen csatasorba ezzel az elnöki adminisztrációval szemben.

Egy folyamat kellős közepén vagyunk, így kimenetelét előre nem láthatjuk. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy magára az euroatlanti konszenzusra építeni már nem lehet. A ráépülő szervezetek (NATO, EU) a régi módon nem tudnak tovább működni. Azt látjuk azonban, hogy amint a korábbitól való eltáncolás olyan volumenű evidens érdekeket sért, amely komolyan árt a polgárok tömegeinek és/vagy a hatalmi elitnek, vagy akár csak annak egyes fontos csoportjainak, akkor ez a sérelem meg tud erősíteni régi szabályokat, intézményeket, konstrukciókat. Vagyis vizsgázik a NATO is, az EU is: miben, mennyiben alkotott időtállót és mi az, amit csak versenyhelyzet híján öncélúan valósított meg. S ez az optimista változat, mert feltételezi, hogy a demagógia vagy az ideológia maradandó érdekeket és értékeket nem fog elpusztítani. Ám ehhez az optimista változathoz is olyan politikai erőkre van szükség, amelyek tudomásul veszik, hogy új korszak kezdődött, amelyben önmagában a régihez való ragaszkodásban nincs meg a siker perspektívája.

2018. június 29., péntek

Megúsztuk. Megúsztuk?

Eredetileg a június végi EU csúcsnak az Únió jövőjével kellett volna foglalkoznia. Elő kellett volna vennie a felhalmozódott feszítő struktúrális problémákat, lényegi javaslatok kellett volna elhangozzanak és ki kellett volna derülni, hogy mely országokra milyen mértékben és módon lehet számítani a közös megoldások tekintetében. E helyett nagy összecsapás volt készülődőben, amelynek középpontjában a jelenleg nem is akút "migrációs válság" állt. Ennek szorgalmazója a "Brüsszel ellen" nemzetállami retorikával operáló visegrádi négyek mellett a migráció által jelenleg valóban érintett Olaszország új, anti-establuhment kormánya, de legfőképpen a Merkel megbuktatására ultimátummal próbálkozó bajor CSU volt. Ha egy maratoni hosszúságú első napon a menekült-kérdésben nem sikerült volna egy mindenki számára elfogadható kompromisszumra jutni a résztvevőknek, akkor az láncreakció-szerűen vezethetett volna német kormányválsághoz, a schengeni rendszer megrendüléséhez és végső soron magának az EU-nak a felbomlásához is. Nyilván ez a perspektíva volt az, amitől a résztvevők visszariadtak. Nem úgy Trump elnök, aki éppen az ülés alatt próbálta a francia elnököt az EU elhagyására édesgetni - és ez a fejlemény nyilván az orosz elnöknek is ínyére lett volna. Így hát megszületett a kompromisszum, amit majd ezután kell tartalommal megtölteni, ami vagy szintén kompromisszumos lesz, vagy újjászüli a viták egy részét.

Más folyó ügyekben az EU mintegy mellékesen erősítette meg a korábbi álláspontját. Újabb fél évvel meghosszabbították az Oroszországgal szembeni embargót, fenntartva a korábbi indoklást. A Brexit ügyében megerősítették az ismert tárgyalási pozíciót és Nagybritanniától várnak új megközelítést. Kereskedelempolitikai tekintetben is a régi, globális megállapodások mellett tettek hitet és azok egyoldalú megsértése esetén szimmetrikus közös választ helyeztek kilátásba. Az új költségvetésről csak a menekült-problematika kapcsán esett szó - a monetáris rendszerről és más átfogó problémákról meg egyáltalán nem.

Így tehát a fenyegető összecsapást megúsztuk. A divergáló érdekek és megközelítések azonban megmaradtak, csakúgy, mint a nagyrégió modernizációját és tartós belső békéjét garantáló reformok hiánya. Nem kétséges, hogy ezek a jövőben sorra-rendre elő fognak kerülni. De amennyire örvendetes, hogy a 27-ek nem az eszkalációra törekszenek, hanem az EU megmaradására, annyira kétséges, hogy átfogó reformokra ez a szervezet alkalmasnak bizonyul-e, vagy csak válsághelyzetben képes valahogy menedzselni a kiéleződött problémákat. Hosszabb távon fenyegeti az ENSZ sorsa, amelynek fennmaradása a konfliktusban álló felek kommunikációs kereteként hasznos, de problémamegoldó képessége enyhén szólva csekély.

2018. június 27., szerda

Egy sorsdöntő EU-csúcs edlőtt

Érdemes sorra venni, mik a legfontosabb kérdések, amikben a küszöbön álló EU csúcson egyetértésre kellene jutni, ha a tagok az együttműködés szellemében és szándékával érkeznének. Tudjuk, hogy ez nincs így, de azt, ami történni fog, célszerű lesz majd ehhez az előzetes "étlaphoz" mérni.

-Milyen EU-ban gondolkoznak: változatlanban, kilépőkben, új tagokban?
-A soronlévő új költségvetési periódusban volumenében, arányaiban és mechanizmusaiban miben változzon a közös költségvetés?
-Milyen módon változzon az EU gazdaság- és kereskedelempolitikája az új nemzetközi kihívások hatása alatt?
- Milyen módon változzon az EU védelmi politikája a kialakuló új helyzetben?
-Milyen változások szükségesek az Eurozóna jövőjében, figyelemmel a külső és belső kihívásokra?
-Milyen alapkoncepció vezesse az EU-t a Brexit-tárgyalásokon?
-Hogyan változtasson az EU a bevándorlási -(ezen belül menekült-)politikáján - különös tekintettel a Schengen-rendszer jövőjére.

Első ránézésre is egyértelmű, hogy ennyi minden megtárgyalására nem lesz idő, s az is, hogy az indulatok mindenekelőtt az utolsónak jelzett tematika körül fognak kicsúsosodni. Ennek ellenére utólagos mérceként a csúcs értékelésében megkerülhetetlen lesz a fenti - nem a teljességre törekvő - problémalista, amit a csúcs történései nem szabad, hogy szemünk elől elfedjenek.

2018. június 16., szombat

Játékelmélet

A II. Világháborút követően egyre szélesebb körben divatba jött a játékelmélet emlegetése. Ez kétféle értelemben is Neumann János nevéhez köthető: nem csak teoretikusan járult hozzá ennek az ismerethalmaznak a feltárásához, hanem annak a gazdaságra való alkalmazásának is úttörője volt. Maguk a kétszemélyes zéró összegű játékok egyszerű szabályszerűségeinek megismerése lehet az olvasó számára gondolatébresztő, de tágabb perspektívák, bonyolultabb technikák felvázolása nélkül aligha kapott volna nagy figyelmet a komplex, sokszereplős globalizálódó modern világban, ha  az alapot jelentő folyamatos versengést  nem kísérte volna a folyamatos félelem , hogy mindez végül soha nem látott kataklizmába torkollhat.

A játékelmélet divatja annak bizonyos kulcsfogalmait és alapvető felismeréseit azok körében is elterjesztette, akik nem vették maguknak a fáradságot mégoly felületes megismerésére se. Így a "kooperatív stratégia", a "win-win játék", a "racionális kockázatelemzés" nem csak a mindennapi szóhasználatba került be, hanem többé - kevésbé magatartás-szabályozóvá is vált egyéni, vállalati és kormányszinten egyaránt. Nyilván komikus túlzás lenne a globális prosperitás és a nagy háborúk veszélyének minimumra csökkenése évtizedeit ennek tulajdonítani, de a köztük lévő korrespondencia mégis nyilvánvaló.

Ha ma nem ilyen a helyzet, azt egyaránt tulajdoníthatjuk a "játszmák" precedens nélküli átalakulásának, új játszmák és új játékosok megjelenésének, annak, hogy korábban egyes szereplőket nem azonosítottak vagy érdekeiket következetesen negligálták - és még sok minden másnak. De az is kétségtelen, hogy amíg korábban a politika, a gazdaság,a katonai szféra és a média élén többségben voltak azok, akiket "megfertőzött" a kooperatív stratégia hasznosságának gondolata, az új generációban előtérbe kerültek a közvetlen, másokra tekintettel nem lévő érdekérvényesítés hívei. Minthogy ezekkel szemben egy a velük való küzdelemre felkészületlen, alkalmatlan, nem erre kiválasztott "ellenfél" áll, mind a "terepen", mind pedig a megzavarodott választópolgárok körében a "ragadozók" előretörőben vannak. Velük szemben azok érhetnek el gyors eredményeket, akik náluk erősebb háttér birtokában szintén ragadozók módjára képesek és hajlandóak fellépni.

Hit kérdése, hogy ebben a fejlemény-sorban olyan kihívást látunk-e, amelyre meg fog születni a hatásos válasz a kooperatív stratégia és a kompromisszumokra hajlás jegyében, vagy elkerülhetetlenül sodródunk a kataklizma felé.

2018. június 8., péntek

A kifáradt mainstream

A különféle populizmusok, autokratikus tendenciák előretöréséről ellenfelei körében kezdettől fogva kialakult egy narratíva, amely azt kitűntetetten valamelyik földrajzi régióhoz köti,ahol a demokratikus tradíciók nem elég erősek, továbbá szereti direkt összefüggésbe hozni Oroszország sokrétű, eddig szokatlan eszközöket használó destruktív nemzetközi akcióival - hogy ne mondjuk, hadviselésével. Amikor pedig hasonló jelenségek a centrum országaiban ütik fel a fejüket, akkor első sorban a nyilvánosság megváltozott szerkezetéről hallunk, arról. hogy a tradícionális média egyre inkább elvesztette domináns szerepét az internettel szemben és a szociális média természeténél fogva sokkal inkább ki van téve annak, hogy hamis hírek és mindenféle obskurantizmus terjesztőjévé váljon. Tehát vagyunk mi, a derék, megbízható mainstream, amit kétes elemek mindenféle szokatlan eszközökkel folyamatosan bántanak, szorongatnak.

Ezen a narratíván olyan kivételes esetekben kénytelen túllépni a mainstream elemző és a rá támaszkodó politikus,, amikor a központi angolszász országokban kell olyan váratlan fejleményeket megmagyaráznia, mint Trump megválasztása vagy a Brexit népszavazás. Ilyenkor hallunk az ipari korszak elmúlásának veszteseiről, akik nem csak megszokott munkájukat és ehhez kötődő társadalmi pozíciójukat vesztették el, hanem relatív jövedelmi helyzetük is romlott, sőt helyenként az abszolút értelemben vett életszínvonaluk is - és ezért frusztráltak. A különféle vesztesek földrajzi koncentrációja és ugyanezeken a helyeken a populista szavazatok megugrása között is láttatják a statisztikai összefüggést.Ezen túlmenően időnként -ha nem is kellő súllyal -utalás történik a 2008-as pénzügyi válságra és annak utóhatásaira, amelyek okozói nagy tömegek elbizonytalanodásának, egzisztenciális aggodalmainak és az uralkodó elitbe vetett bizalom nagyfokú megroppanásának. A még következetesebb elemzők arra is rámutatnak, hogy mindezek a rendszer iránti bizalmat megrendítő tényezők koncentráltan jelentkeznek a fiatal korosztályokban, amelyek önálló életüket 2000 után kezdték - vagy kezdték volna - meg.

Ami viszont teljesen, vagy jobbára hiányzik a mainstream közbeszédből, az annak a kimondása és elemzése, hogy a centrum uralkodó elitje az utóbbi 30 évben kifejezetten rosszul teljesít. Utalhatunk itt az USA külpolitikájának-katonapolitikájának sorozatos kudarcaira, arra, hogy a jóléti társadalom eszméjének és praxisának feladása során az elitek nem érezték feladatuknak a társadalmi integráció megbízható új kereteinek kialakítását, hogy a nemzetközi intézmények sorra-rendre paralizálódtak a divergáló érdekek és az egységes reformakarat hiánya miatt,hogy a fedezetlen pénzkibocsájtás a középkori monarchákra hajaz, hogy mind a nagytőke, mind a kormányok hallatlanul elnézőek voltak a periférián a demokrácia és a jogállamiság súlyos fogyatékosságai iránt, ha különalkukkal primér érdekeiket biztosítani tudták.- de továbbmenve a döntéseken, illetve azok elmaradásán mindinkább úrrá lett a rövidtávú tőzsdei gondolkodásmód, illetve a kizárólag választási ciklusokban gondolkodás a távlati gondolkodás és felelősségvállalás rovására. Vagyis a virulens centrifugális erőkkel szemben nagyonis gyenge centripetális tényezők állnak, amelyeket leginkább csak az segít, hogy az egyre inkább globalizálódó mindennapos működés fenntartásában nagyjából mindenki érdekelt.

Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy mindebből bármikor összeállhat egy hatalmas krízis.S csak a semmivel alá nem támasztható optimizmus reménykedhet abban, hogy akkor majd a semmiből előlépnek széles látókörű sikeres krizis-menedzserek, akik ezen felül még nagyjából és egészéből a kialakult sokféle, nem is koordinált demokratikus játékszabályokat is be akarják és be is tudják tartani.
































2018. május 29., kedd

Euro

Évek óta mindenki tudja, hogy az euro körüli szabályozás és intézményrendszer változtatásra szorul, sőt, hogy a közös pénzt létrehozása óta születési hibák is feszítik. Döntés azonban az eltérő érdekek és a döntési mechanizmus miatt mindeddig nem született. S lehetett arra is hivatkozni, hogy a problémák ellenére az euro mind az azt használó országokban, mind a nemzetközi pénzvilágban betölti funkcióit. Elterjedt volt azonban az a vélemény, hogy 2018 lesz az az év, amikor a hosszú halogatás után mind az EU, mind az euro-rendszer reformja meg fog történni. A német parlamenti választás nem egyértelmű kimenetele és az ottani elhúzódó kormányalakítás miatt azonban még az erre vonatkozó francia - német javaslat benyújtása is késik, de a június végén esedékes EU-csúcsra ezt is előjelezték.

Most a nemzetközi sajtó kiemelt témája az azzal kapcsolatos rémüldözés, hogy az eurozóna harmadik-negyedik legfontosabb országa. Olaszország olyan parlamenti többséggel rendelkezik, amely nem is hajlandó a rekord-deficit megfékezésére és az eurozóna elhagyásával fenyegetőzik. Ez valóban válságos helyzet, bár láttunk már ilyet pár éve Görögország esetében és ott is visszariadtak az elhatározó lépéstől. Itt van viszont Nagy-Britannia esete, amely ugyan belépéskor eleve mentességet kapott az eurora való áttérés kötelezettsége alól, mégis a blöffnek tűnő EU kilépés kérdését a miniszterelnök népszavazásra vitte és ott a Brexit hajszállal győzött és e mellett a kormány és a parlament azóta is kitart. Vagyis nem lehet arra biztosan számítani, hogy az olasz vezetés a döntő pillanatban vissza fogja rántani a "kormányt" Ám az olasz köztársasági elnök közbelépése miatt ez a pillanat nem a júniusi EU-csúcs előtt fog bekövetkezni.

Megkozkáztatható, hogy az euro jövője szempontjából a most kialakult helyzet még szerencsés is lehet., Az olasz időzített bomba talán elzárja az utat a további halogatás, mint lehetőség előtt. A francia- német előterjesztők e fenyegetés ismeretében kell, hogy valami működőképeset és sokak számára elfogadhatót tegyenek le az asztalra. A többi ország is ugyanennek a fenyegetésnek az ismeretében kell megvitassa az előterjesztést és eldöntse, hogy miben kíván vagy nem kíván részt venni, - ami tartalmilag és politikailag is más helyzet, mint ha az időzavar nem állna fenn. S ugyanez vonatkozik a koraőszre várható olasz előrehozott választásokra is: az urnákhoz járulók már értesülhetnek a közben bekövetkezendő uniós fejleményekről is.

Mindez természetesen nem garancia a közös pénz körüli reformok sikerére. A siker és a kudarc között azonban vannak köztes lehetőségek is multilaterális, vagy akár csak francia-német bilaterális értelemben. De bárhogyan is alakulnak a dolgok, az olasz válság időzítése mindenképpen kedvezőbb így, mint ha az pár hónappal később következett volna be.

2018. május 24., csütörtök

Mi lesz itt meg(nem)fizetve!

A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság során születtek bizonyos "rendcsinálási" tervek, de ezek közül egyik se volt átfogó és mélyreható. Jellemző volt az a népszerű gondolat, hogy talán nem lett volna szabad csődbe vinni a csődre bőven érett Lehman Brotherst, akkor talán ki se tört volna válság. Így aztán a bankrendszer körüli intézkedések inkább a megnyugtatást kívánták szolgálni, mint a tényleges újraszabályozást. Felelősségre is csak az alapos okkal elmarasztalandók egy részét vonták, a többi sértetlen maradt. A nagybankok vezető krémjének a válság előttihez képest nem csökkent, hanem még nőtt is a csillagászati jövedelme. A "megoldás" mindenütt a központi bankok által teremtett pénzbőség, az így létrejövő (a negatív reálkamatig is csökkenő) alacsony kamatszint és az alacsony (deflációba hajló) infláció lett. Ezzel se sikerült komoly fellendülést kiváltani, mert világszerte kevés volt a jó profitot ígérő beruházási lehetőség. A bizalmatlanságot mostanra csak az oldotta valamelyest, hogy ez az állapot sokáig tartott, így egyfelől a természetes elhasználódás generál bizonyos keresletet, másfelől az idő csökkenti szélesebb tömegek idegenkedését a hitelfelvételtől, így jelentkezhetnek bizonyos elhalasztott igények.

A különböző országok döntéshozói ösztönösen is, tudatosan is idegenkedtek minden lényegi változástól. (Ez nemcsak a pénzügyi rendszert illetően volt így, hanem úrrá lett az a vélemény is, hogy a diktátorok erőszakos eltávolítása - legyen szó Irakról, vagy az "arab tavasz" országairól - nagyobb és kezelhetetlenebb bajokat okozott, mint amilyeneket a nemzetközi életben a diktátorok jelentettek. Ennek a "quieta non movere" politikának voltak országonként stabil nyertesei és vesztesei. A nyerteseket elsősorban a pénzügyi szféra korifeusai és notórius kliensei között találjuk meg, a veszteseket meg a gazdagabb országok középosztályában és alsó rétegeiben. A veszteseknél ez jelenthet abszolut értelemben vett reáljövedelem-csökkenést, de a relatív helyzetük mindenképpen számottevően romlott. Ez elégedetlenséget váltott ki a meghiúsult aspirációik miatt, különösképpen a fiatalabb korosztályokban, de azok körében is, akik jobb időskort képzeltek maguknak. Ez vezetett tömeges anti-establishment érzelmeikhez, amelynek szélsőséges pártok, mozgalmak adtak hangot. A kormányon, vagy potenciálisan kormányon lévőket ez nem zavarta különösképpen, mert a rend megbontóit magukra nézve nem tartották igazán veszélyesnek.

Egyes kalandorságra hajlamos politikai vezetők azonban az állóvízben is meglátták a maguk kevés kockázattal járó lehetőségeit. Így a feltűnően alacsony szénhidrogén - áraktól erősen sújtott Putyin próbálkozott egyidejűleg a terjeszkedő politikával és az általános zavarkeltéssel. De igaz ez az erősen izolált Észak -Koreára ugyanúgy, mint az EU keleti országaira, különösen Magyarországra és Lengyelországra, vagy a populista görög vezetők átmeneti sikerére. Ezek a hipeaktiv politikai vezetők biztosan számítottak az USA és az EU passzivitására és tehetetlenségére. Amikor - szinte mindenki számára váratlanul - az USA-ban Trumpot választották elnöknek és Nagy- Britanniában a népszavazáson a Brexit győzött, a korábbi renitensek igazolva látták magukat és úgy gondolták, hogy eljött az ő idejük. Az európai választások vérmes reményeiket ugyan nem igazolták, bár Merkel szavazat- és ezzel járó tekintélyvesztése "kilőtte" azt a kristályosodási pontot, amely körül egy erős európai centrum esetleg kialakulhatott volna.

Amit most láthatunk, az a pénzügyi válság vége óta tartó nyugalom felbomlása, a váratlan lépések gyakoriságának megszaporodása és a tőzsdék és piacok volatilitásának hirtelen megnövekedése. Nem tudjuk, hogy ez rövid idő alatt látványos változásokhoz fog-e vezetni. De hogy az olcsó pénz és és az alacsony infláció korának végét jelenti, az biztos. S az is, hogy ismét lesznek rövid távú vesztesek - hogy a hosszabb távot egyelőre tegyük zárójelbe. Nyilvánvalóan a sebezhetőek kerülnek nehéz helyzetbe, így az adósok, a konjunktúra-érzékenyek és más okból rossz érdekérvényesítők.S ilyen körülmények között a bajba kerülők aligha számíthatnak arra, hogy a korábbi nemzetközi megállapodások és szervezetek erősei fogják őket kihúzni a csávából. Ez egyaránt vonatkozik a korábbi "rossz fiúkra" és arra a most megalakuló-félben lévő olasz kormányra is, amely most próbálna visszaélni a szabályok be-nem-tartásával - mások kontójára. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének várhatók akár komoly veszteségek az eddigi haszonélvezők köreiben is. Aki ugyanis fizetésképtelen, az nekik se tud fizetni, akire pedig vevőként számítottak,de kiesik, a miatt egyes vagyontárgyaik értéktelenednek el.

A korábbi - olyan, amilyen - rend felbomlása természetesen érint mindenféle stabilitást. Ha optimisták vagyunk, akkor nagyobb akut háborús veszélyre nem kell számítanunk, mert tudomásunk szerint arra semmilyen erő ezidő szerint nincs felkészülve.

2018. május 14., hétfő

EU: lehet még mélyebbre?

Azon nehéz vitatkozni, hogy az EU a jelenlegi szervezetével és szabályozásával egy ideje válságban van. A megreformálására irányuló szelid próbálkozások  sorra nem hozták meg a kívánt eredményt, a szaporodó centrifugális erők viszont kulmináltak a Brexitben. Utána viszont úgy látszott, hogy a jobboldali euroszkeptikus populizmus lendülete megtorpan, mert a Brexit-döntés nem várt negatív következményei Nagybritanniában (párosulva Trump elnökségének riasztó elemeivel, valamint a háttérben annak köztudottá válásával, hogy a szélsőjobb szálakat Oroszország mozgatja) elgondolkodtatja a globális elit-ellenes szavazókat. Franciaországot lehetett "ellenmozgásnak" értelmezni: ott meggyőző többséget kapott a helyi elit egy új csoportja, amely reformot és fellendülést ígért. Azt lehetett gondolni, hogy a német választások után kialakul egy tandem, amely példával és nyomásgyakorlással végre is tudja hajtani az EU (vagy legalábbis az eurozóna) szükséges reformját, ami a kontinenst nemzetközi szinten versenyképessé téve válasz lesz a fő politikai és szociális problémákra is.

A német választások azonban nagyonis kétértelmű eredménnyel zárultak. Szokartlanul nagyot lépett előre a szélsőjobb és a parlamentbe jutott kis pártok több hónapig blokkolni tudtak a kormányalakítást., végül pedig a meggyengült Merkel új, részletekig kitárgyalt programú nagykoalíciója se látszik könnyű partnernek a lendületes Macron számára. Így a fő dramaturgiai hatáselem egy nagy megújulásra eleve kiesett. Közben pedig Ausztriában a kormány jobboldali és meglehetősen euroszkeptikus kézbe került és Csehország is a lengyel-magyar vonallal kacérkodik. Ha ide csatlakozik a választások után Olaszország is, akkor egyértelmű, hogy progressziv egységes Európáról ezidő szerint nem lehet szó. S egy ilyen dezintegtációs folyamatban szükségképpen markánsan jelentkeznek az összes többi tagország valóságos vagy vélt nemzeti érdekei is.

Vannak persze a korábbi integrációnak olyan elemei, amikről a leginkább renitens kormányok és választóik se mondanának le. Ilyen Schengen, a szabad, útlevél-és vámmentes utazással és ilyen a pénzsegély, amit különböző jogcímeken az Uniótól kapnak. Gyermeteg elképzelés azonban, hogy ellenséges aknamunkájuk "jutalmaként" mindent megkapnak, ami neki kedves és mindentől megszabadulnak, ami nekik nem az. A rövidlátó nacionalista politikájuk nem válthat ki mást, mint szintén önérdeket képviselő ellenlépéseket a gazdagabb, netto befizető országok részéről. (Ebből a szempontból nem perdöntő, hogy komplex nemzeti érdekeiket követve Németország és Franciaország előrehalad-e az integráció útján, vagy sem.) Az Unión belül ismétlődő adok-kapoknak könnyen áldozatul eshet Schengen és az eurozóna, nem megvalósítható egy közös védelmi politika, miáltal maga az EU (amely mögött immár amúgysem áll ott a globális szemléletű és képességű USA) nagyrészt értelmetlenné válik.

Ezzel felvázoltuk a legrosszabb forgatókönyvet, amely visszavezetheti a kontinenst a Világháború előtti időkbe és kérdésessé teheti a sokévtizedes békét is. Természetesen mind az érdekek, mind a belátás valahol megállíthatja ezt a lefelé tartó spirált, de egy ilyenféle egyensúly alighanem így is kedvezőtlenebb lehet az ittlakóknak, mint ha az Unió és az Eurozóna átgondolt, kitárgyalt reformja révén jött volna létre.
,

2018. május 1., kedd

Német - magyar viszony a mérlegen

Magyarország eljutott az egyszemélyi uralomnak arra a fokára, hogy a sokrétű német kapcsolatok összes részösszetevőjének mérlegelése, ezek súlyozása az országban egy helyen történik. Mostanáig ugyan a tájékozatlanok sok éve emlegetnek különféle "német" rosszallásokat a magyar politika egészével, vagy egyes részterületeivel szemben, de folyamatosan a kormányzatnak lett igaza abban, hogy a kapcsolatok jók.Nyilván ennek az az oka, hogy lényeges dolgok nem a nyilvánosság szeme előtt folynak és ezek elbírják azt a tehertételt, amit a nyilvános konfliktusok, egyet nem értések okoznak.

Most azonban minden jel arra utal, hogy világszerte, de ennek keretében Európában nagymértékű hatalmi átrendeződés folyik. Ennek a folyamatnak Németország kitüntetetten fontos szereplője. Evidensnek tűnik, hogy a sokrétű német érdekek és felelősségek politikai változásokat követelnek, amelyek tekintetében nem lehet mérvadó, hogy eddig mi hogyan volt. Ha a kormányzó német politikai elit egy kicsit is feladata magaslatán áll, akkor sok kalkulációját át kell súlyoznia. Hogy miben találja meg új prioritásait, milyen törekvéseiben kik lesznek a partnerei otthon és külföldön és a fő törekvések érdekében milyen kompromisszumokra kényszerül, azt innen Magyarországról laikusok még csak megtippelni se tudják. Egy azonban biztos: a nagy egészen belül a német-magyar kapcsolatok nem lehetnek önálló, nagy súlyú tényezők. Ha ebben valamin változtatni szükséges, azt a német fél habozás nélkül meg fogja változtatni - tekintet nélkül az eddig követett politikára és a kapcsolati hálóra.

Éppen az eddigi bejáratott nyilvános és színfalak mögötti, alapjában jó kapcsolatokra való tekintettel biztosra vehető, hogy a helyzet és a német politika változásairól megfelelő módon tájékoztatják a magyar vezetést.Hogy ez tartalmában és módszereiben mit jelent, arról mi, laikusok alighanem nem kapunk világos tájékoztatást. Arra majd csak utólag visszakövetkeztetni tudunk. Ahogy arra is, hogy a német változásokra rövid-és középtávon hogy reagál a magyar felső vezetés. Ha feszültté válna a viszony, arról bizonyára hamarabb értesülünk, mint ha vonakodva, de hagyják érvényesülni az erősebb kutya akaratát.