A Pax Americana keretei között az egyre fejlődő európai egység a pontosan, jogszabályokban rögzített integráció útján haladt. Ahol nem alakult ki egységes döntés, ott igyekeztek kerülő úton jutni el ugyan oda vagy ha ez sem ment, akkor a kérdés lekerült az aktuális napirendről. Az fel sem vetődött, hogy ne az egységes jog és a rend kérdőjeleződjék meg. Jobban mondva a belépéskor a tagok kaphattak különféle derogációkat, s ezek hosszú ideig meg is maradtak, ám kalkulálhatók voltak.
A külső és belső körülmények változásása megkövetelte volna az EU radikális reformját, de ehhez mindmáig hiányzik az egyöntetű közös akarat. Sőt a nyugati világ szerkezete is alapvetően megváltozott. Korábban gazdaságilag, katonailag, politikailag az USA dominálta azt, amelynek az európai pozíciója első számú prioritás volt. Mára az USA első helye legalábbis megkérdőjelezhető és nem minden amerikai érdekcsoportnak Európa a magától értetődő első számú partnere. Ha tehát korábban se került sor az EU reformjára, most még kevésbé van esély erre egy egységes rend és jog keretei között. Annál is kevésbé, mert ma már nem lenne elég az elitek kompromisszuma. Az egyes tagországokban a választások is minden alkalommal kockázati tényezőt jelentenek, minthogy a már nem eleve egy párthoz kötődő választó nem láthatja át a sok meghatározó tényezőt, illetve azok együttállását, ezért nem ezt mérlegelve szavaz, hanem indulatok vezérlik. Ez pedig mindenfajta politikai tervezést megkérdőjelez. Most például az Európa sorsába leginkább beleszólni tudó három ország közül USA-ban és Franciaorszáhban politikai társbérlet van kilátásban, Németországban meg olyan hárompárti koalíció adja a kormányt, amely alapvető kérdésekről másképp gondolkodik. Tehát előrehaladni akkor lehet, ha az érdekek és értékek történetesen egybe esnek és ennek megtalálják az adekvát politikai formáját.
A világ, a régió fejleményei azonban nem mindig blokkolják az integráció előrehaladását. Az Ukrajna elleni orosz agresszió éppenhogy egységbe rántotta az EU és a NATO tagországait és többé kevésbé közös fellépésre késztette. Az agresszió kiváltotta sokk és a válaszul adott szankciók hosszabb távon is kikényszerítik e két szervezet valamilyen reformját. S ennek nem mond ellent, hogy az első hetek evidensnek látszó közös akcióit hónapok elteltével már több kétség kíséri és nem evidens a további közös lépések tartalma és formája sem. Ám kénytelen-kelletlen valahogy folytatni kell a közös akciókat akkor is, ha az egyes államok egymástól eltérő utak megalapozását igyekeznek ennek során biztosítani.
A kényszer-alkalmazkodást tekinthetjük a pillanatnyi zűrzavar következményének, amit később szisztematikus megállapodássá kell fejleszteni. De láthatunk ebben más lehetőséget, jövőképet is. Fejlődhet mind a NATO, mind az EU olyan irányban is, hogy az aktuális evidens közös lépéseket minden olyan tagország önként meglépi, mely egyetért vele és ha lesz, amelyik orszá kimarad belőle vagy a megoldás jogilag "kócos", azt a többség elviseli abban a reményben, hogy az idő fog mindent elrendezni. (v.ö. Ukrajna és Moldova valamiféle csatlakozása az EU-hoz). Vagyis egy a la carte megoldás lehet korszerűbb és hatékonyabb, vétójoggal nem terhelt, mint a korábbi, rendezettebb, de a felszín alatt ellentéteket hordozó model.
