Fb. bejegyzésem Merkei bonyolult feladatáról az EU-ban.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy az EPP vitathatatlanul a legerősebb frakció lesz az EU Parlamentben, az új funkciót, a "csúcsjelöltit" Weber birtokolja, aki így - német emberként - 5 évig az EU végrehajtó Bizottsága elnöke lesz. Kiderült, hogy az EPP nem túl impozáns, de megvalósult első helye a frakciók között minderre nem elegendő. Van ellenállás a csúcsjelölti intézménnyel szemben is, Weber személye ellen is. Merkel kompromisszumra kényszerül. Reálisan két cél elérésére törekedhet. Az egyik, hogy egy számára politikailag és személyileg egyaránt rokonszenves személy kerüljön a Bizottság élére. A másik, hogy a négy fontos EU poszt betöltőjének egyike német legyen.Mindez otthon, kancellári pozíciójának megerősítése szempontjából nélkülözhetetlen. A két cél elérése nem megoldhatatlan, minthogy fontos vitapartberei sem érdekeltek egy patthelyzetben vagy az obstrukcióban. Ám tárgyalóképességének maximumát kell hozzá mozgósítania.

Útkeresés előtt az Európai Néppárt

Noha már az EU parlamenti választások előtt látszott, hogy ez a pártcsalád változtatni kénytelen eddigi szerepén és politikáján, ennek inkább egy-két hangsúlyának módosításával adta csak jelét. Világossá vált számukra, hogy a szélsőjobb, a populizmus irányába elbitangolt szavazókat akkor sem képesek a maguk táborába vonni, ha megpróbálják frázisaikat és témáikat szelídebb formában átvenni. Így a velük együtt való politizálás a jövőben nem járható út. Azt is látni lehetett, hogy ha képviselőik száma csökken, akkor koaliciós kényszerre vannak ítélve a centrum más pártjaival. Ám a törekvésük mégis az volt, hogy mennél több, egymástól sokban különböző tagpártot egyben tartsanak az EPP keretében, így mennél több képviselőjük legyen, s mint legnagyobb frakció saját embereiket ültessék európai kulcspozíciókba. Első sorban csúcsjelöltjünek akarták megszerezni a Bizottság elnöki posztját.

A választás a vártnál is kedvezőtlenebbül alakult számukra, s ami méginkább újdonség, tudomásul kellett venni, hogy a jövőben többpárti koalíciókkal lehet csak kézben tartani az EP többségi politikáját, amin belül nem érvényesíthető egy régi típusú hegemon szerep. Ez pedig képségessé teszi, hogy melyik pártok fognak tartósan megmaradni az EPP-ben és a megmaradók milyen politiikával és taktikával tudnak továbbra is érdemleges befolyást szerezni. Ennek a változásnak az első harci terepe a különböző tisztségekért folytatott adok-veszek, amelynek lezárultával válnak kontúrossá a 2019-es a működőképes erőviszonyok.

Bármilyen szkeptikusok legyünk is a posztokért mostani alkudozást látván és bármilyen kiábrándító volt is az előző ciklusban az az EU teljesítménye a "nagy kérdésekben", nem látszik megkerülhetőnek, hogy az új garnitúra neki kell fusson a Kontinens és közelebbről az EU változásai irányának meghatározásának. Ehhez meg a fontos ágenseknek lenne célszerű önmagukkal, prioritásaikkal tisztába jönni. Mindez nem jelenti azt, hogy sikerül is valami koherens többségi irányvonalat kialakítani. De még kudarc esetén is nagyobb az esély a jövőben elkerülhetetlenül felmerülő kihívásokra adott válaszok valamelyes koherenciájára, mint ha ilyen kísérletre sor se kerülne. S ha valamelyik pártcsaládnak, úgy a legnagyobbnak, a hegemon szerep maradékára igényt formáló Európai Néppártnak célszerű leginkább a mai viszonyokhoz illeszkedő, érdekeit és értékeit újrafogalmazó, valamelyest átfogó jellegű vízióra már a ciklus első időszakában.Olyan tagpártokkal, amelyek erre képesek és hajlandók. A "koalíciós" pártcsaládoknak ugyanis eleve van "vezértémájuk", ám arra eleve nincs esélyük, hogy azt esetről esetre kompromisszumok nélkül érvényesíteni tudják.

Különvélemény arról, hogy milyen rendszerváltásra volt felkészülve Magyarország és milyenre nem

Magyarország két szempontból volt speciális a Varsói Szerződés és a KGST tagországai között. Az egyik, hogy egy piaci irányú reform hol erősebben, hol gyengébben a hivatalos politika napirendjén is szerepelt , a onnan formálisan soha sem törölték. A másik, hogy az ország a 70-es évektől egyre inkább eladósodott Nyugat felé és a Szovjetúnió ezért nem vállal kezességet, inkább eltűrte, hogy az ország belépjen az IMF-be. Ebből egyre inkább nyugati típusú piacgazdaság felé látszott vezetni az út,a gazdaság terebélyesedő külfüldi tulajdonba kerülésével. Mindez az országot kirakat-szerephez juttatta volna, ezért bármilyen helyzetben számítani lehetett a maximális nyugati segítségre, Politikailag is inkább a nyugati világhoz átcsúszás látszott valószínűnek, nem egy sarkos szakítás a korábbi rendszerrel. A magyar társadalom ehhez partner lett volna.

Ezzel szemben a magyar és vele egyidejúleg az összes szatellit-rendszer, majd hamarosan a szovjet rendszer összeomlására nem volt a magyar lakosság felkészülve. Lehetetlenné vált a fokozatosság és tárgytalanná a mintagyerek szerep. Néhány vonatkozásban úgyan még maradt valami előny a riválisokkal szemben, de hamar kiütköztek súlyos hátrányok is. (magas adósságszint, nyelvi elszigeteltség, kis belső piac, importfüggőség, elmaradott infrastruktúra stb.) S minthogy a hátrányokat más tényező nem kompenzálta, a csalódás hamar nagyobb lett, mint a további várakozás. És ehhez a politikai elit még hozzátette, amit tudott.

(Fentieket könnyen alá lehet támasztani az első két választás eredményének kissé felszínes interpretációjával. 1990-ben a lakosság számára lényegében ismeretlen Antall "a nyugodt erő" jelszavával nyert. 1994-ben pedig a csalódott választók Horn néven a késői Kádár-korszakot választották ujjá abszolut többséggel.)

A balgaság kárhoztatása

Balgák voltak a britek, amikor egy rosszhiszemű, hazug kampány hatására kis többséggel megszavazták a Brexitet egy balul sikerült miniszterelnöki trükk miatt megrendezett népszavazáson. Amikor lassan kiderült, hogy reálisan miben is áll, milyen következményekkel jár a kilépés, balgaság volt széles körökben az egyszer kimondott szóhoz dogmatikusan ragaszkodni. Balga volt az alsóház, hogy egyidejűleg szavazta le a rendezett kilépésről nagy nehezen összehozott megállapodás-tervezetet és a rendezetlen kilépés lehetőségét - ragaszkodva magához a Brexithez. Ráadásul negligálva azt az apróságot, hogy a döntés nem egyedül az ő kezükben van, hanem az elhagyandó partnerországokéban- és vállalva a két nagy tradicionális párt bukását is, mivel egyikük sem vállalt a Brexit ügyében világos és a gyakorlatban is végrehajtható egységes álláspontot. Most végre megbukott a mániákusan lépésismétlő miniszterelnök és mi karbatett kézzel várhatjuk, hogy ki lesz az az új miniszterelnök, aki akárhogy, de véget vet a tragikomikus időhúzásnak.

Balgák az Európai Parlament újonnan megválasztott képviselői, akik a szokásoknak megfelelően alkudoznak - trükköznek a tisztségviselők megválasztásán, a nélkül, hogy legalábbis informális keretben megpróbálták volna tisztázni hogy milyen feladathoz, programhoz keres a többség mennél jobb tisztségviselőket. Ezeket az új képviselőket országonként választották pártlistákon, olyan kampányok után, amilyen éppen összejött. Enyhén szólva nem arra kaptak a megválasztottak instrukciót, hogy mik lennének az EU soron következő nagy kérdései és azokban merre fordítsák a szekér rúdját. Ezért akár védhető is, hogy nem volt egy rövid próbafutam a tartalmi kérdésekről, minthogy a képviselők nem is lehetnek igazán felkészülve erre. Így hát várunk a Parlament pártcsaládjainak huzakodására a tisztségviselők személyéről, valamint a Tanács és a Parlament meccsezésére, amig az új Bizottság is felállhat. Azt se tudhatjuk, hogy szerencse-e, vagy balszerencse, hogy a parlamenti képviselőket a szavazásnál nem köti a pártfegyelem, így az előterjesztésekhez képest tudhatnak rontani vagy javítani egyaránt. Mi mindenesetre tehetetlenül várunk, hogy ez a mai feladatok felől nézve balga rendszer mit hoz ki az EU jövöjét döntő mértékben meghatározó napirendi (vagy napirendre se kerülő) pontjait illetően, illetve mit fog produkálni a bizton elkerülhetetlen válságkezelések során.

A balgaság uralkodik a közelmúlt első számú világhatalma az USA jövőjét és így lehetséges nemzetközi szerepét illetően is. A korábbi domináns szerep elvesztése szükségszerű, az azonban egyáltalán nem, hogy milyen prioritások szerint építik át nemzetközi politikai, gazdasági és katonai szerepüket és közben országon belül hogyan alakítják a gazdasági-társadalmi- szociális és kultúrális viszonyokat, azaz milyen lesz az USA belpolitikája. A hírek és az onnan érkező politikusi szövegek igencsak lehangolóak - de az ottani fejleményeket kívülről befolyásolni kevéssé lehet - különösen nem jónak tartható irányban.

A nélkül, hogy aufklerista illúzióink lennének a világ dolgainak - köztük a globális kihívásoknak - kívánatos megoldhatóságáról, annyit leszögezhetünk, hogy ami folyik és folyni fog, az semmiképpen nem az egyedül lehetséges. Minthogy pedig nem az, az is szemmel látható, mennyi a hazug, a láthatóan diszfunkcionális és az esetleges - mondhatni: balga - elem van a nagy egészben. Mindezt - valamint saját tehetetlenségünket - tudva és látva, aligha gondolhatjuk, hogy ez lenne a létezhető világok legjobbika.

Időpont és téma a nagypolitikában

Komoly politikusi vagy elemzői tapasztalat kell ahhoz, hogy valaki észrevegye, hogy egy adott időpont miért különlegesen alkalmas kulcsszerep, kulcspozíció megszerzésére vagy elvesztésére. Az ilyen időpont észre nem vétele lehet, hogy soha vissza nem térő lehetőség elmulasztásával jár. Az ilyen időpontok egy része periódikusan ismétlődik, ezért többnyire kiszámítható, mint a választások utáni berendezkedések, pozícióelosztások. Ezekre se lehet pontosan rákészülni, mert a választások eredményét és körülményeit nem lehet előre tudni, de ez forgatókönyv-variánsokkal sokszor többé kevésbé helyettesíthető. S aki ilyenkor az áttekintőképességben előzi a riválisait, annak ez tartósan hasznára válhat a szó politikai értelmében. Az ilyen kényes időpontok másik része a váratlan eseményekhez kötődik, amikre reagálni kell. Ilyenkor ugyanis sok más olyan dolog is megmozdítható, aminek nincs, vagy csak nem látszik a közvetlen köze a váratlan eseményhez. S ha valaki észreveszi, hogy egy "alvó" tematika megmozdítható és lép is, ezzel irreverzibilis változásokat is elérhet. Mindezek azt mutatják, hogy ami látszólag csupán taktika, az éppúgy lehet a stratégiai elképzelések megvalósításának fontos eszköze is.

Hasonló a helyzet a politikában lényeges szereplő témákkal kapcsolatban is. Miközben a gazdaság és társadalom működése és változásai hallatlanul komplex rendszert képeznek, a folyamatból mindig kiemelkednek egyes tematikák. Ilyenek körül folynak a mindenkori politikai csatározások, ezekre fókuszál a politikával foglalkozó média is. Az egyes pártok szintén témákra építik fel identitásukat, de méginkább a kampányaikat. Ennek szélső esete, ha megjelennek egytémájú pártok a porondon, amelyeknél az összes egyéb problémáról vagy szó se esik, vagy azok erősen háttérbe szorulnak. Téma persze sokféle lehet. A skála egyik végén vannak azok az ismert, vagy latens  fontos problémák, amelyek napirendre kerülése (vagy éppen ennek elmaradása) nagy mértékben befolyásolja egy település, régió, ország vagy országcsoport életét és jövőjét. A slála másik végén egyaránt találunk olyan kampányokat, amelyek mondvacsinált problémákat kapnak föl, vagy amelyek valami vagy valaki(k) ellen folynak, de hiányzik mellőlük - vagy nem komolyan vehető - a pozitív cselekvési program. A nagyközönség, adott esetben a választópolgár a "témákat" sokkal könnyebben fogja fel és vonatkoztatja saját magára, mint egy komplex megközelítést. Ezért a magvas politikai programok papírra vetése inkább kipipálandó feladatot jelent, mint tényleges politikai aktust. Esetenként azonban még a képviselt témák se jutnak fontos szerephez egy politikai csatában. Előfordul, hogy egy személynek vagy egy hangulatnak jut döntő szerep.

Ám teljesen más a politikai mező egy kétpárti váltógazdaságban, mint a sokpártrendszerben. (És akkor még el is tekintettünk azoktól az esetektől, ahol hosszabb időre egyetlen hegemon párt kerül uralomra, nem adva esélyt más rivális szereplőnek.) A kétpárti berendezkedésnél az egyik mindig hivatalban van s ez átalános elégedettség esetén előnyt, ellenkező esetben hátrányt jelent. Ezek érvényesítéséhez még "témákra" sincs igazán szükség. A dinamikát a két, nagyobb politikai spektrumot átfogó párton belüli rivalizálás biztosítja, illetve a frontember (elnökjekölt, miniszterelnök-jelölt) személye. Minthogy azonban a választók általában tartósan (gyakran családilag) kötődnek a két párt egyikéhez, a választások kimenetelét inkább az eltérő részvételi arány dönti el, nem pedig a választók átcsábítása. Egészen más a helyzet sokpártrendszer esetén. Ott éles harc is lehet a választók tetszésének megszerzéséért. Ám ez a harc nem korlátozódik a választási időszakokra, hanem például utcai politizálással, tömegsztrájkkal is lehet kormányt buktatni. Annál is inkább, mert ezekben az esetekben koaliciós kormányokról van szó, amelyeken belül mindig van kisebb-nagyobb feszültség a résztvevők között. Így a kormányválság, végső soron egy rendkívüli választás lehetősége mindig benne van a kalapban. Ilyenek kirobbantásában nagy szerephez jut a szereplők körében az időpont értékelésének: most inkább élezni, vagy inkább elsimítani érdemes a lappangó konfliktusokat. Sokpártrendszer esetében sajátos a témák szerepe is. A szerencsésen felkarolt nagyobb vagy kisebb témák jelentős szerephez juthatnak egy párt relatív súlyának alakulásában. Ám a koalíciókötés lehetősége szempontjából a karakteres arculatú pártoknak a helyzete ellentmondásos. Egyrészt aki velük koalícióra készül lépni, annak eleve számolnia kell azzal, hogy az ilyen párt vezető témáinak valamennyire szerepelnie kell a közös programban is, különben a koalíció létre se jön. Másrészt ugyanez vagy eleve ki is zárja ezt a pártot a koalíciós erőtérből, vagy csak nagyobb engedmények árán tud koalíciót kötni. Ez utóbbit pedig a saját választóival nehéz elfogadtatni.- A témák dominanciája egyértelműen a népszavazásokat jellemzi olyan keretek között, amit az egyes alkotmányok és a kialakult szokások lehetővé tesznek. A népszavazások válhatnak - de csak ritkán válnak - sorsfordítóvá.

A fentiek elsősorban az országos szintű politizálásra jellemzőek. A lokális, illetve az EU-szintű politizálás esetében annak ellenére nem ugyanez a helyzet, hogy mind az időzítésnek, mind a vezető témáknak ott is fontos szerepe van. Ami lényeges különbséget okoz, az az, hogy a szorosan vett pártpolitikának ezeken a szinteken kisebb szerepe van, vagy legalábbis kellene lennie. A lokális politikában ezt a független jelöltek jelenléte, szerepe is mutatja. Az EU meg önmagában is bonyolultabb szerkezet.Más-más játékszabály szerint jön létre és működik a Tanács, a Parlament és a Bizottság. De míg a miniszterelnökökből álló Tanács folyamatosan leköveti a tagországok politikai viszonyainak alakulását, a másik kettő személyi összetétele egy-egy ciklus időtartamára állandó. Ezért magyarázat nélkül is érthető, hogy egy-egy ciklus elején óriási harc és koalíciós típusú alkudozás folyik a különféle tisztségekért, amít megbonyolít, hogy tekintettel kell lenni bizonyos arányosításra a tagországok között, valamint a laza, de egymással koalícióképes "pártcsaládokra". Akik jól készültek fel az EU parlamenti választások jellegzetességeire, a lehetséges választási eredményekre és az utánuk következő alkukra, azok tartós előnyhöz juthatnak. A témák pedig csak a személyi kérdések lezárulása után kerülhetnek igazán előtérbe. Ekkor mutatkozik majd meg az aktuális esetben, hogy jól tájékozott, világos fejű és nagyobb perspektívájú elképzeléssel kerültek-e a kulcspozíciókba a most koranyáron megválasztandók, vagy az alkuk eredője egy csak sodródásra képes EU-t eredményezett a 21. sz. harmadik évtizedére.

Darázsfészek

751 frissen megválasztott EU parlamenti képviselő , akik között számos új van, 28 országból érkezett helyi pártok listájáról. El kell először dönteniök, melyik nagy pártcsaládba ülnek be. Ez hosszabb távon nem nagy ügy, mert ott nincs frakciófegyelem, Rövid távon annál inkább, mert a Parlament különböző pozícióit néhány hét alatt be fogják tölteni és hogy kinek mi jut, az hosszabb időre meghatározza az egyes képviselők akciórádiuszát. Ezért érdemes lesni a Parlament újraválasztott öreg rókáit, akik már tudják, hogy milyen szerep mit ér és hogy kinek mekkora és milyen háttértámogatása van. Ők tudják azt is, hogy milyen harc folyik a tisztán parlamenti funkcióért és mi a Bizottság majdani összetételéért, amely során miben és hogyan. kell mérkőzniük  a Tanáccsal, Ám a dörzsölt rókák se tudhatják, hogy mi lesz érvényes korábbi tapasztalaqtaikból. Eddig volt két nagy frakció, amelyek ha kompromisszumra jutottak egy kérdésben, azt többségüknék fogva általában keresztül tudták nyomni a Parlamenten, Most az összetétel olyan lett, hogy a korábbi két nagy frakciónak nincs többsége. Szélesebb körben kell előzetes megállapodásra jutni (állandó koalíció? ad hoc összefogások?), hogy közös javaslataik nagy valószínűséggel átmenjenek a plenáris szavazáson.

Nem minden betöltendő funkció egyforma súlyú. A legfontosabbak kiválasztásába a nagyágyuk (befolyásos tagállamok miniszterelnökei és más fontos emberei) is beleszállnak. De előre nem lehet megmondani, hogy a kötelező arányosítási szempontokat is figyelembe véve kinek mekkora szerepe lesz majd az egyes személyi döntésekben. Az egyes képviselőkön múlik, hogy ebbe az elkerülhetetlen  - és elvszerűnek aligha mondható - darázsfészek-harcba mennyire involválódik és valamilyen kapcsolati háló részévé válik-e, vagy pedig kivár  - vagy mert figyel, vagy mert már most csalódott új képviselői posztjában.

A funkciók betöltése - ellentétben az Unió megoldatlan "nagy kérdéseivel"- rövid határidővel le fog zárulni és akkor kezdődhet meg az érdemi munka. Megkezdődhet, ha a harc a pozíciókért nem használta el túlzottan a harcolók fizikai, szellemi és morális kapacitását. Azt valószínűsíthetjük, hogy a korábban remélt "új kezdethez" nem lesz elegendő muníció és erő. Ezzel szemben már most látszik, hogy két téma olyan fontos problematikát hoz szinte azonnal előtérbe, amik miatt talán kikristályosodik valami irányvétel a "nagy kérdések" egy részében. Az egyik ilyen a Brexit, a másik a fenyegető olasz adósságválság.

Brexitre őszig alighanem sor kerül. Az EU parlamenti választások nem hoztak olyan változást, ami az ábrándos és/vagy rosszhiszemű angol politikusok reményét alátámasztotta volna egy új, nekik sokkal kedvezőbb kilépési megállapodásra. Így vagy elfogadják azt a megállapodás-tervezetet, ami van, vagy megállapodás nélkül távoznak az Únióból. Az ezt követő fejlemények mintegy demonstrációs táblaként fognak szolgálni a különböző tagországok euro-szkeptikusainak, hogy meddig érdemes elmenni a renitenskedésben, vagy ha ezt nem számítolják le, akkor a többség tanulhatja meg, hogy mivel tudja őket kordában tartani. --Az olasz adósságválság kezelése pedig egy másik allergikus kérdést, az euro jövőjét fogja hamar napirendre hozni. Olaszország első sorban abban különbözik a korábbi, fiskális kérdésekben renitens Görögországtól, hogy kezdettől az integráció központi magjához tartozott, ezért "megrendszabályozása" kínosabb és nehezebb lesz. Ha viszont nem viszik végig a konfliktust, az az Unió tartalmi eróziójának kezdetét jelenti - egyben irreverzibilis kezdetét. És persze ez is demonstrációs tábla lesz a többi tagállam számára.

Az angol és az olasz kérdés tehát nem engedi, hogy a mostani választások után kialakuló új felállás a nagy válságkérdésekben a szőnyeg alá söpréssel, mint domináns módszerrel próbálkozzon. Igy a darázsfészek nem maradhat a terméketlen bellum omnium conta omnes állapotában. Ehhez még hozzájöhetnek ma még nem látható gyors döntést igénylő problémák is. Ám a fontos kényszerlépések megtétele még elég távol van a koncepciózus, Európa nemzetközi helyét és polgárai jó életét megalapozó újrakezdés programjától.