Különvélemény arról, hogy milyen rendszerváltásra volt felkészülve Magyarország és milyenre nem

Magyarország két szempontból volt speciális a Varsói Szerződés és a KGST tagországai között. Az egyik, hogy egy piaci irányú reform hol erősebben, hol gyengébben a hivatalos politika napirendjén is szerepelt , a onnan formálisan soha sem törölték. A másik, hogy az ország a 70-es évektől egyre inkább eladósodott Nyugat felé és a Szovjetúnió ezért nem vállal kezességet, inkább eltűrte, hogy az ország belépjen az IMF-be. Ebből egyre inkább nyugati típusú piacgazdaság felé látszott vezetni az út,a gazdaság terebélyesedő külfüldi tulajdonba kerülésével. Mindez az országot kirakat-szerephez juttatta volna, ezért bármilyen helyzetben számítani lehetett a maximális nyugati segítségre, Politikailag is inkább a nyugati világhoz átcsúszás látszott valószínűnek, nem egy sarkos szakítás a korábbi rendszerrel. A magyar társadalom ehhez partner lett volna.

Ezzel szemben a magyar és vele egyidejúleg az összes szatellit-rendszer, majd hamarosan a szovjet rendszer összeomlására nem volt a magyar lakosság felkészülve. Lehetetlenné vált a fokozatosság és tárgytalanná a mintagyerek szerep. Néhány vonatkozásban úgyan még maradt valami előny a riválisokkal szemben, de hamar kiütköztek súlyos hátrányok is. (magas adósságszint, nyelvi elszigeteltség, kis belső piac, importfüggőség, elmaradott infrastruktúra stb.) S minthogy a hátrányokat más tényező nem kompenzálta, a csalódás hamar nagyobb lett, mint a további várakozás. És ehhez a politikai elit még hozzátette, amit tudott.

(Fentieket könnyen alá lehet támasztani az első két választás eredményének kissé felszínes interpretációjával. 1990-ben a lakosság számára lényegében ismeretlen Antall "a nyugodt erő" jelszavával nyert. 1994-ben pedig a csalódott választók Horn néven a késői Kádár-korszakot választották ujjá abszolut többséggel.)