2016. december 24., szombat

Aleppo: Kivétel vagy szabály?

A világnak a II. Világháború óta békéhez szokott része tűrőképességi küszöbét átlépték azok a képek és hírek, amelyek karácsony előtt az aleppói harcokról szóltak. Sok jószándékú ember próbált kétségbeesetten különféle instanciákhoz fordulni, hogy ennek vessenek véget és legalább biztosítsák a békés lakosság evakuálását. E mögött az érthető kétségbeesés mögött megbújik egy elképzelés, miszerint létezne "szabályos" háborúzás és vannak olyan háborús kilengések, amelyek ellen fel lehet lépni és van olyan magasabb instancia, amely ezeket a kilengéseket bünteti.

Az emberiség párezer éves történetében, amelyben már nem törzsi összecsapásokról, hanem háborúról beszélhetünk, mindenre és az ellenkezőjére is van példa. Voltak közöttük "szabálytartóak" - de ez számít kivételnek. Volt, amikor különbséget tettek katona és civil között, volt amikor nem. De a legyőzött "civil" élete, testi és jogi integritása és javai szinte mindig teljes kiszolgáltatottságba kerültek a győztes kezében. Az - időben még szemhatárunkon belül lévő - I. Világháború keserű harctéri tapasztalatai különféle egyezményekkel, tilalmakkal arra késztették a civilizált országokat, hogy próbáljanak gátat vetni a háború legembertelenebbnek minősített kilengéseivel szemben - miközben arra nem fordítottak gondot, hogy a béke olyan legyen, hogy ne generáljon revansot. Így 20 év sem kellett, hogy kitörjön a II Világháború és annak totális jellege minden korábbi képzeletet felülmúlt - jóllehet a felek pl. tartózkodtak a betiltott harci gázok használatától. S a háború utolsó mozzanata, Hirosima és Nagaszaki atombombával való elpusztítása a civil lakosságot soha nem volt, bár személytelen szörnyűségekkel gyilkolta és kínozta meg.

A II. Világháború traumája ugyan "soha többé" deklarációkhoz vezetett, de közben szinte lélegzetvételi szünet nélkül megkezdődtek az előkészületek egy III., Világháborúra és megindult az atom - fegyverkezési verseny, A gyorsan beálló atompatt azonban jobb belátásra bírta a két legnagyobb hatalmat mind de facto, mind pedig egyre inkább egyezmények formájában, amely az atomfegyverek nemzetközi elterjedését volt hivatott korlátozni, de később saját arzenáljuk számára is limitekben állapodtak meg, majd a felhalmozott készletek számottevő csökkentésében is.

Az atomparitáson alapuló kétpólusú világ az általuk kontrollált nagykiterjedésű földrajzi területeken évtizedekre békét teremtett (helyenként a szuronyok békéjét) és az atomfegyverek használatának tilalma irányadónak bizonyult az új atomhatalmak számára is. A perifériákon folytak ugyan háborúk, gyakran nagyon kegyetlenek is, de ezek a fejlett világban csak szelektív tudomásul vételig jutottak, minthogy az itteni lakosság nem érezte általuk fenyegetve magát.

A kétpólusú világ már negyedszázada a múlté, de atomháború azóta se fenyegetett és az USA középponti szerepe a világrendben azzal járt, hogy korlátozott világcsendőri szerepet is ellátott. Ez utóbbi pl. eredményesen véget vetett a posztjugoszláv háborúknak, más helyeken azonban korántsem volt ilyen eredményes. A világrend eredményességben komoly szerepe volt annak is, hogy a béke földünk sok helyén tömeges életszínvonal-emelkedést hozott a lakosságnak és a globalizációnak számos más, sok embert érintő pozitív körülményeket is köszönhettek.

Sokféle jel mutat arra, hogy az eddigi világrend tartalékai kimerülőben vannak. S a fejlett országok lakosságának béke-érzetét a nemzetközi terrorizmus is kikezdte, amely mintegy exportálta oda a kegyetlenséget, az emberi élet semmibe vevését. Mindez nem hagyta érintetlenül a fejlett országok politikai életét sem: tömegtámogatáshoz jutottak olyan politikusok és mozgalmak, akik a korábban sérthetetlennek tartott békés belső és nemzetközi normákat kétségbe vonják és túl is teszik magukat rajta. Ezek szép csendben "rehabilitálni" akarják a háborút is, mint a nemzetközi konfliktusok "megoldásának" eszközét. Sőt egyesek az atomfegyver alkalmazását sem tekintik tabunak.

Mindezzel szemben az újmilitarista gondolkodás ellenfeleinek sok eszköze nincs. De annak világos megértése és e meggyőződés terjesztése, hogy a modern háború totális, vagy gyorsan azzá válhat, fékezheti a háború, mint eszköz "népszerűsítését". Mert tudni kell: Aleppo (mint ezt a közelmúlt számos, a figyelem előterébe ennyire nem került epizódja bizonyítja) nem kivétel, hanem minden, bárhogy megkezdett háború ultima ratioja.

2016. december 19., hétfő

Sikeresek a big businessben - na és a makro-szemlélet?

Úgy néz ki, a Trump adminisztráció csúcsa tele lesz az üzleti élet tetejéről átigazolt sikeres emberekkel. Tekintsünk el attól, hogy egy olyan elnök gyűjti maga köré ezt a csapatot, aki gátlástalan demagógiával a lecsúszott, vagy attól félő hagyományos alsó középosztálybeli, illetve kékgalléros szavazóknak ígért csodát. Azt majd ítéljék meg a szavazói, hogy becsapta-e őket. Mi inkább azt gondoljuk végig, hogy mit jelent ez a külvilág számára.

Ezek a sikeres nagyvállalati és bankemberek a maguk módján sokoldalúan tájékozottak és sokféle nagyerejű kapcsolati háló részesei. Egyéni tehetségükkel, döntésképességükkel se lehet probléma, különben nem juthattak volna ilyen magasra. A kérdés csak az, hogy ez milyen módon predesztinálja őket az USA és ezen keresztül a globális világ sikeres kormányzására.

Az üzleti világ alapszabálya, hogy minden önálló cég végső soron a maga hasznát keresi, s ilyen értelemben zéró összegű játékot folytat akkor is, ha időnként kompromisszumokat, koalíciókat köt, s ha hosszabb távú stratégiával is rendelkezik, tehát nem csak a mindenkori rövidtávú hasznot nézi. Ez pedig a nagy léptékek ellenére is "mikrogazdasági fej". Ugyanez vonatkozik a nemzetközi piacra: ott is tájékozottnak kell lenniök, de első sorban a maguk partikuláris nézőpontjából.

A jó makrogazdasági és makropolitikai "fej" nem ilyen. Az a nagy, komplex összefüggéseket szemléli és az azokon belül érvényesülő trendeket. Ezen felül nem egyoldalúan a pénzben kifejezhető eredményekre koncentrál, hanem a naturális gazdasági folyamatokat, a társadalmi feltételeket és mozgásokat, a tudományos és kulturális állapotokat és azok fejlődését és a katonai viszonyokat is folyamatosan nyomon követi, próbálja szintetizálni és abból von le hosszabb távú és közvetlen napi következtetéseket. (Természesen jól, vagy kevésbé jól.)

Önmagában nem az a probléma, ha egy adminisztráció a csúcsára a big businessből verbuvál. Ha a centrumban makrogazdasági és makropolitikai tekintetben jó áttekintésű személy vagy csoport áll, akkor az képes felülírni az egyes kabinettagok szemléleti korlátait, döntései kockázatát. Trumpról tudjuk, hogy nem ilyen elnök lesz. S az is valószínű, hogy nem fog messze látó és komplexen mérlegelő személyre vagy szűk szakértői csapatra hallgatni. Ilyen viszonyok között viszont a kabinet - tagok "hozományát" nem lehet kompetenciának tekinteni az USA - és még kevésbé a külvilág - szempontjából.

2016. december 16., péntek

A magyar ellenzék - és a konzekvenciák

A magyar ellenzék közös hite volt 2010 után, hogy egy egyedi perverz, szélhámos rendszerrel áll szemben, amely idegen test az euroatlanti világban. Ezért előbb - utóbb le fog lepleződni és működésbe lép vele szemben a kilökődési reflex. Akik ezen az oldalon az ellenzéki pártok 2010 előtti működését is felelőssé tették a helyzet kialakulásáért, valamint azok mai alkalmatlanságát és szerencsétlenkedését ostorozták, abban a hiszemben tették ezt, hogy egy "igazi ellenzék" el tudná söpörni ezt a rendszerszintű elfajulást és az ország visszatérhetne a "normál" európai útra.

Ma már látjuk, hogy ez a perverz, szélhámos rendszer nem valami esetleges helyi rendellenesség. Megalkotója jól ismerte fel, hogy 2008 után az egész euroatlanti világ tartós válságba jutott, amely egyrészt kiváltja a tömeges elégedetlenséget s ezáltal sok országban  talaja lesz a populista kalandorkodásnak, másrészt, hogy az újra expanzívvá váló Oroszország alternatív modelt kínál - legalábbis Európa keleti felén. Ugyan a jövő történésze számára érdekes lehet, hogy miért éppen Magyarország került az úttörő szerepébe, de minthogy ma már a fejlemények átcsaptak a lokális problémán és az is nyilvánvaló, hagy az euroatlanti világon végigsöprő járványnak nem oka, kiváltója ez a pionír szerep, aktuálisan érdektelen egy ilyen elemzés. Még a magunk számára is, mert meglehetős képtelenség azt feltételezni, hogy ha a széljárás előbb - utóbb visszafordulna, az ismét épp Magyarországon kezdődne el.

A nélkül, hogy belemennénk annak taglalásába, hogy milyen gazdasági - társadalmi fejlemények és az erre nem válaszoló politikák vezettek el a jobboldali populista választási földcsuszamlásokhoz, világosan leszögezhetjük, hogy a további fejlemények epicentruma az USA. Trump a háta mögött a két republikánus többségű Házzal egészen biztosan fel fogja borítani a korábbi status quot, amelynek világrendjét egyébként Pax Americanaként is leírhatjuk. Nem láthatjuk azonban ennek a felborításnak se a kiterjedését, se a mélységét. A fordulat kétségtelenül magában hordozza egy apokaliptikus láncreakció kialakulását. De ha ez nem következik be, akkor épp az USA demokráciája rendelkezhet olyan erőtartalékkal, hogy a választók többsége által kudarcosnak ítélt politikával szemben az ingát visszafordíthassa. Ez elvi lehetőség - konkrét politikai vagy eseménytörténeti nyelvre nem fordítható le a sok ismeretlen tényező miatt.

Hogy a Trump adminisztáció periódusa közben Európában mi fog lejátszódni, azt nem tudhatjuk. Így nem tudhatjuk a bekövetkező magyar fejleményeket sem. De bármik is legyenek ezen utóbbiak, a lehetőségek közül alighanem kizárhatjuk a liberális demokrácia felülkerekedését. Ami nem jelenti egyszersmind, hogy baloldali és liberális ellenzékiek számára semmi cselekvési tér nem marad. Az őket helyzetbe hozó hatalomváltásról való meddő ábrándozás helyett ez csak társadalmi beágyazódásuk erősítése lehet szívós aprómunkával, amely a mindenkori valós helyzetben keresi az emberibb élet lehetőségeit. Ebben a politikai pártoknál nagyobb esélyük van a kisebb - nagyobb sokarcú hálózatoknak.Mindez abban a - pillanatnyi realitásától független - reményben folyhat, hogy ha a nemzetközi színtéren feltűnik egy értékrendjében ezzel rokon nagyerejű hullám, abba természetes módon be tudnak majd kapcsolódni.

2016. december 10., szombat

Trump találgatások

Amióta - sokak meglepetésére - Trumpot az USA következő elnökévé választották, megy a találgatás, hogy mi fog változni. Ezeket Trump meghökkentő kampánymegszólalásaitól az azóta tett nyilatkozataiig, az adminisztráció leendő tagjairól jövő hírektől és álhírektől vezető republikánusok megnyilatkozásaiig különféle részinformációkra alapítják és azt vetítik ki saját logikájuk alapján. Mások nyugtatnak, hogy addig, amíg nem áll fel ténylegesen az adminisztráció és nem ül össze a republikánus többségű szenátus és képviselőház, addig semmi sem végleges. Szerintük csak az új kormányzati filozófia ismeretében lehet a jövőről beszélni.

Az már most nyilvánvaló, hogy az új adminisztráció nem a kontárok, sarlatánok gyülekezete lesz. Ebből azonban távolról se következik, hogy lesz egységes kormányzati filozófia. Ennek vagy magától Trumptól kéne származnia, amit előélete nem valószínűsít. Egész pályafutására inkább a váratlan, meghökkentő húzások voltak jellemzőek. S az, hogy nagyon ért a mai tömegmédia használatához, szintén nem a koherenciára szorítja rá, hanem azt fogja mindig megpróbálni sikeresen eladni, amit éppen csinál, vagy ami tőle függetlenül történik. A másik "vagy" az lenne, hogy választ magának egy szürke eminenciást, akinek van a világról egy koherens víziója és annak mentén lép majd Trump és kormányzata. Ezt a Trump -figura felületes ismerete alapján szinte kizárhatjuk.

Ha azt feltételezzük, hogy a változtatások átfogó elképzelések nélkül fognak megkezdődni, de a nélkül, hogy leginkább meghökkentő kijelentéseit próbálná ténylegesen is megvalósítani, akkor is az a valószínű, hogy hektikus hónapoknak nézünk elébe, amelyekben a teljesen különböző, elvben egymástól függetlennek gondolt lépések akár össze is gerjedhetnek. Azt csak találgathatjuk, hogy a szinte elkerülhetetlen  nem várt hatásokra az adminisztráció tipikusan önkorrekciós lépésekkel, vagy pedig újabb, még váratlanabb húzásokkal fog reagálni. Ugyanígy a jövő titka, hogy az induló "csapat" tartós lesz-e, vagy már az első hónapokban lemondások - lemondatások fogják jellemezni.

Nemzetközi szempontból talán még mindezeknél is fontosabb, hogy bár az USA ma is a föld legerősebb gazdasági és katonai hatalma, ez távolról sem jelenti azt,. hogy vele szemben csupa olyan erő áll, amely passzívan reagál az USA lépéseire. Távolról se. Az USA akcióira, de továbbmenően a "verbális intervencióira" is a tőzsdéktől a külföldi kormányokig, a multinacionális nagyvállalatoktól a különféle tömegmozgalmakig mindenki a maga logikája, érdekei, vélt- vagy valóságos lehetőségei szerint fog lépni. Ez pedig olyan fejlemény-sort eredményezhet, amire az USA kormánya és törvényhozói nem is gondoltak és eszközük sincs azokkal szemben. Ahogy a velük szemben álló erők sem korábbi tudatos törekvéseiket érvényesítik majd első sorban, hanem sok tekintetben reaktívak lesznek és maguk is rögtönöznek.

Mindezek a jövőre vonatkozó találgatások követhetetlenül széles skáláját nyithatják meg s éppen ezért értelmetlenek is. Az azonban szinte bizonyos, hogy a nagy változások korszaka elé nézünk, amelynek során nem csak a különféle erőpozíciók megváltozása a tét, hanem akár a globalizált világ - olyan, amilyen - koordinált volta is felborulhat.

2016. december 4., vasárnap

Nagy változások és antiintellektuális politikusok

Tekintsük adottnak, hogy világméretekben nagy változások előtt állunk. Ennek alapja az objektív viszonyokban beállott sokrétű változás - ipari korszak helyett posztindusztriális, demográfiai robbanás szegény országokban, környezeti változások, országok, országcsoportok gazdasági és katonai erőviszonyainak változása, ingatag pénzügyi rendszer, kommunikációs forradalom, tömeges migráció - és még lehetne sorolni a nagyobb- és kisebb jelentőségű változásokat, amelyek szétfeszítik a korábbi világrend kereteit. Ugyanakkor nincs átfogó vízió arról, hogy milyen világrend lenne képes kanalizálni ezeket a változásokat úgy, hogy közben a jelenleg működő globális koordinatív funkciók és hálózatok fennmaradjanak és ezen felül mindez világszerte elfogadható legyen.

A változások elkerülhetetlenségének jelei az eddigi politikai elitek kimerülésére mutató jelek is. Egyre gyűlnek a szőnyeg alá söpört problémák, egyre nyilvánvalóbbak bizonyos határokon átnyúló beavatkozások kudarcai, egyre növekszik a különböző országokban a romló helyzetű, vagy ettől rettegő emberek, társadalmi csoportok frusztrációja. Ennek nyomán itt is, ott is előtérbe kerülnek a premodern radikális ideológiák és mozgalmak, az indulatokra rájátszó, az elkeseredetteknek rózsás jövőt ígérő politikusok. 

Mindez magyarázza, hogy nagy változást hirdető intellektuális politikusok nem bukkannak fel. Ilyenek - ha egyáltalán vannak - inkább a változásokban rejlő veszélyekre, kockázatokra érzékenyek és fékeznék azok bekövetkeztét, menetét. Így a status quo megbontását szinte szükségképpen a partikuláris hasznot szem előtt tartó, azt remélő, vagy azzal kecsegtető politikusok képviselik. Számukra nem probléma, hogy ha ők, illetve az általuk képviseltek nyernek valamit a változások következtében, mások meg veszteni fognak. Azok számukra az "ők", akik vagy ellenségek, vagy csak figyelmen kívül hagyhatók. Ebből következően politikájukat nem intellektuális erejükre, hanem mozgósító, akár fanatizáló képességükre alapozzák. A kívülállók őket természetesen sarlatánoknak, populistáknak, demagógoknak tartják, de ez saját táborukban mit sem árt elfogadottságuknak, netán követőik fanatizmusának.

A különféle már a színen lévő, vagy a jövőben színre lépő hadurak minden lényegi antiintellektualitásuk ellenére képesek magasan képzett embereket a maguk szolgálatába állítani leegyszerűsített céljaik érdekében. Ez nem új jelenség. Ami új, az egyfelől a partikuláris erők lehetséges pusztításának mértéke a közvetlen és a közvetett hatások révén. Másfelől az, hogy a károk bekövetkezte után - ha erre még egyáltalán lesz lehetőség - a regenerálódást nem képesek a spontán természeti és társadalmi erők végrehajtani, hanem az csak nagyon komplex, összehangolt globális, magas intellektusú tervek és azok végrehajtása révén képzelhető el.

Mit gondoljunk akkor minderről? Önmagában azon nem csodálkozhatunk, hogy a változások elindítói antiintellektuális politikai erők. Amiben reménykedhetünk, az az, hogy nem első lépéseik lesznek mértéktelenül  pusztító erejűek. S ha már megbontották a korábbi status quot, akkor majd olyan ellenerők is színre lépnek, amelyek az ellensúlyt és a kooperatív hajlandóságot képviselik és a veszteségek leírása (és ennek széleskörű tudomásul vetetése) után határt szabnak a további, öngerjesztő pusztító folyamatnak.

2016. november 29., kedd

Atomernyő nélkül?

Trump bizonytalan tartalmú kijelentései közül nem kapott kellő visszhangot az, miszerint megszűnteti a NATO tagok automatikus védelmét külső támadás ellen és helyette szimmetrikusabb, elsősorban anyagi hozzájárulást vár a tagoktól. Konzekvenciáiban ez a jelenlegi, feltétlen atomernyő végét jelenti. Azét a kötelezettség - vállalását, amivel az USA több, mint 6 évtizedes békét teremtett az euroatlanti térségben. Ismeretes ugyanis, hogy a II. Világháború Hiroshimával és Nagaszakival ért véget és egy nukleáris III. Világháború rémét hozta a világra. Ez a fenyegetés szűnt meg akkor, amikor a Szovjetúnió elérte az atomparitást és a két nagyhatalom megállapodott az atomfegyverek terjedésének korlátozásáról és felosztották egymás közt a világot a nukleáris védernyőjük alá vont területekre. Ez manifesztálódott katonai szerződések formájában is, amely az atom-védőernyőt kibővítette a hagyományos haderővel is, s a védelem együtt járt az ernyő alatt lévők valamilyen fajta korlátozott szuverenitásával is.

Az atom - monopólium nem volt fenntartható és az idők folyamán nőtt is a deklarált és nem deklarált atomhatalmak száma. A "két nagy" döntő fölényének azonban visszatartó ereje is volt az atomfegyverek tényleges bevetését illetően. Ezt a világrendet annak olyan nyilvánvaló megsértése se bolygatta meg, mint amikor két NATO ország Cipruson háborúba keveredett egymással: a tekintélyt a fegyverszüneti döntőbíráskodással reparálták - jobb híján. Nem vetett véget a nukleáris világrendnek a Szovjetúnió felbomlása sem. A függetlenné váló szovjet tagállamok visszaadták a területükön elhelyezett atom - arzenált Oroszországnak. Ám az USA a status quo módosulását csak úgy vélte stabilizálhatónak, ha a volt szovjet szatellit országok egy részét felveszi a NATO-ba és ezzel kiterjeszti rájuk az atomernyőt. Ez a szisztéma mindmáig fennáll és katonailag teljesíti is a feladatát az euroatlanti országokban.

A változások, az erőeltolódások világszerte kikezdték az 1990-utáni Pax Americanat. Gazdaságilag is, politikailag is és katonailag is. Ha figyelmünket kizárólag az euroatlanti térségre korlátozzuk, nem lehet nem észrevenni a bomlási folyamatot az EU-n belül, Oroszország expanzív törekvéseinek felélénkülését, valamint Törökország számottevő önálló tényezővé válását a térségben. Az USA az Obama adminisztráció idején erre nem adott markáns választ. Pedig nyilvánvaló, hogy szerepe a NATO keleti szárnyán változatlan nem maradhat, mert fokról fokra erodálódik. Ha ezt nem kívánja passzívan tudomásul venni, akkor vagy friss elkötelezettséggel újra kell definiálnia a kialakult helyzetet, vagy a devolúció útjára kell lépnie. Trump mintha ez utóbbi mellett döntött volna - s ezt akarná a gyakorlatban is perfektuálni.

Ha Európa - és ezen belül különösen annak keleti része - atomernyő nélkül marad, az egy új világhelyzetet jelent. Az EU-nak és a kontinens egyes országainak végig kellene gondolni, hogy mit szeretnének tenni, ezzel szemben mik a tényleges választási lehetőségek. Ha ez elmarad, vagy téves feltételezéseken alapul, akkor a nagyrégiónak azt kell elszenvednie, amit az egyes erőszakos tényezők rámérnek.

2016. november 18., péntek

Budapestről nézve

Az euroatlanti világ békés polgárai, jóhiszemű értelmiségijei, de még mérsékelt politikusai is döbbenten nézik, hogy mi is folyik körülöttük. A Brexitet még felfoghatták kalkulációs hiba miatt beállt üzemzavarnak. Trump megválasztásával kapcsolatban ugyan szintén számba vehetik a kalkulációs hibákat, de kénytelenek a dolgokat a lehetséges következmények oldaláról nézni. Aggódhatnak a várható és a váratlan fejlemények miatt, de igyekeznek nem észrevenni, hogy a status quo ante többé már nem állítható vissza. Elképzelésük sincs a Pax Americana utáni világról. Idő kell hozzá, amíg megértik, hogy az eddigi világrend is egy ideje milyen bizonytalan lábakon állt és hogy milyen kikerülhetetlen tektonikus mozgások előjele volt a 2008-as pénzügyi világválság.

Budapestről nézve kissé más a helyzet. Itt 2010 óta megtapasztalhattuk, hogy szinte minden tekintetben szembe lehet menni az euroatlanti világ mainstream konszenzusával a nélkül, hogy ennek komoly visszavágás lenne a következménye. Ennek elvben két oka lehetne: vagy. hogy túl erős, vagy hogy túl gyenge ez a világrend. Az első okot a 2008-as válság és annak utótörténete eleve kizárja. Ha viszont adottnak vesszük a gyengeséget, akkor mindjárt láttuk-látjuk ennek a megnyilvánulását különféle területeken. Szembeötlő, hogy az USD-től kezdve a különféle kötvényekig teljesen bizonytalan a forgalomban lévő pénzek, pénzeszközök fedezete. Ez bármikor csődöket okozhat. Szembeötlő, hogy az USA-nak geopolitikai okokból minden szempontból elveivel össze nem egyeztethető tartós "szövetségesei" vannak, akiket nem tud kontrollálni. Ebből is bármikor válságos helyzet alakulhat ki. Szembetűnő, hogy az USA katonai beavatkozásai Vietnam óta sorra-rendre kudarcosak, ami kikezdte nemzetközi szerepe szavahihetőségét. Napnál világosabb az is, hogy amikor az USA meglévő fölényét különféle egyezményekben próbálja rögzíteni, akkor nem nő a stabilitás, hanem egyre gyakoribb, hogy a szerződő felek egyike másika bármikor sikeresen kijátszhatja ezeket az egyezményeket, vagy ha úgy tartja érdekében állónak, akár tüntetően meg is szegheti azokat. A terrorizmus elleni harcban az USA nem nyilvános sikereket és látványos kudarcokat mondhat magáénak. A példák tetszés szerint tovább sorolhatóak a korábbi hegemónia erejének csökkenéséről. Az EU tekintetében pedig nem is érdemes elősorolni a gyengeségeket, hiszen a szervezet egyre inkább a hajdani lengyel liberum veto ismertető jeleit mutatja, Az eurot illetően már vegyesebb a kép: sikereket és kudarcokat egyaránt fel tud mutatni. Ám egyre többen mutatnak  rá a közös pénz születési hibáira, amelyek egyre inkább változásokat tesznek szükségessé.

Budapestről nézve közelről láthatunk egy alapjában véve nevetségesen kiserejű, blöffökre hajlamos rendszert, amely előbb alattomban, aztán már provokatívan szembemegy azzal, amit ez a világ elvekben, értékekben, intézményi rendben, gazdasági játékszabályokban, nemzetközi pozíciókban képvisel. S nemcsak hogy ezt büntetlenül megteheti, de tagja maradhat az EU legerősebb parlamenti frakcióját adó Európai Néppártnak is. Ebből vagy annak gyengeségére vagy a titkos elvrokonságra következtethetünk. S a helyett, hogy ez a renitens rendszer az EU-n belül elszigetelődne, egyre több országban követőkre talál kormányon, vagy ellenzékben. S megengedheti magának azt is - elterjedt szállóige szerint - hogy az országban "az oroszok a spájzban vannak." Láthatjuk azt is, hogy bár a magyar rendszer minden tekintetben az ország lemaradását növeli, nacionalizmussal, populizmussal, gátlástalansággal és a médiahegemónia révén számottevő lakossági támogatással rendelkezik.

Így a Brexit és főleg Trump megválasztása innen nézve aligha látszik csupán kisiklásnak, amelyet az idő és a realitás majd szinte magától felülír. Ezzel szemben láthatólag a világrend eróziójára és azon belül a fejlett világ önkorrekcióra való képtelenségére adott egyfajta válaszról van szó, amellyel kapcsolatban nem hatásos érv, hogy nem ígér globális kiutat a valódi problémákból. .Valójában ugyanis amit ezek a kiszámíthatatlan, demagóg, a korábbi eszmei kereteket felrúgó politikusok és mozgalmak tesznek, az a II. Világháborúban győztes hatalmak világképének ( és az ezen alapuló "realitásnak"a ) megkérdőjelezése, amin  többek között az ENSZ is alapult, s amit a globalizáció nemzetközileg koordinált keretek között tartása érdekében az euroatlanti világon kívüli nagyobb erők is mindeddig figyelembe vettek. Ez a megkérdőjelezés (Trumptól le Orbánig) ugyan láthatóan egy fajta sajátos, virulens válasz a világrend alapjainak megrendülésére, amelynek sajátossága azonban a partikularitás, valamint az, hogy a kudarcokra nem korrekcióval, hanem radikalizálódással válaszol, Ez utóbbi lépésről lépésre véget vethet az euroatlanti térség hosszú ideje tartó békekorszakának is.. S nem látszik vele szemben sehol reális eséllyel rendelkező ellenerő. Ami nem jelenti azt, hogy ilyen a  jövőben se jelentkezhet, de erre alighanem csak akkor számíthatunk, ha előzőleg kataklizmák ráébresztik az eliteket és a tömegeket, hogy alapvető érdekük - akár súlyos áldozatok árán is - megpróbálni ellentétes irányba téríteni az ingát. Feltéve, hogy a kataklizmák nem lesznek olyan nagyok, hogy ennek a visszalendítésnek már nem marad realitása.

2016. november 13., vasárnap

Elkezdődhet-e egy új történet az USA Demokrata Pártban?



Elég egyértelmű, hogy egyelőre semmiképpen sem. Az ugyan döntés kérdése, hogy befejezik-e a gyászmunkát az elvesztett választásokkal kapcsolatban. Viszont elháríthatatlan akadály, hogy Obama januárig még hivatalban van. Márpedig egy épeszűen politizáló párt nem veheti tűz alá két ciklusban is megválasztott elnökét.

Egy új történet minden bizonnyal csakis a most kialakult helyzet és a várható fejlemények markáns elemzésével kezdődhet, nem pedig a tradicionális mainstream kifogásainak és sérelmeinek csokorba gyűjtésével. A helyzetelemzés során nem csak az eddigi demokrata vezetések kritikájára van szükség, hanem az elvetett Sanders alternatíva kritikájára is, különben a mostani, nagyrészt indulati kölcsönös vádaskodás kettészakítja a pártot, nem pedig felkészíti egy jövőbeni alternatívára.

A választási vereség kitüntetetten belpolitikai és propaganda jellegű volt. Egy új történet centrumában viszont alighanem gazdasági és világpolitikai kérdések megválaszolására lenne szükség, kitüntetetten pedig annak a szerepnek, amit véleményük szerint az USA-nak a világgazdaságban és a világpolitikábana jövőben játszania kellene. S ennek kellene megmutatni az irányt az amerikai belpolitika különféle kérdéseiben is.S ez adná a vezérfonalat a Trump adminisztráció és a két ház tevékenységének koncepciózus bírálatához is. S e bírálat és az alternatív tervek képviseletéhez kellene megtalálni az új prominens politikus-figurákat is.

Fb. posztom a political correctness alapjairól

A PC csak a kérdés felszíne. Azon alapult, hogy a hatalmi elit és a gazdaság bika erős volt. Amíg ez így volt, addig a szólásszabadság durva megnyilvánulásait el lehetett vele hárítani, mert a durván beszélőknek tényleges esélyük nem volt. A 2008-as pézügyi világválság megmutatta, hogy a háttér mennyire nem erős.

2016. november 12., szombat

Remake

Mintha hallottuk volna...
Legyünk őszinték, van, amiben ennek a Hitlernek igaza van. Legálisan jutott kormányra. Ne gondoljuk, hogy kormányon is azt fogja csinálni, ami beszédeiben hallható, könyvében olvasható. Hindenburg, a Ruhr vidéki iparbárók, a bankok, a nagyvezérkar, a keresztény egyházak és a törvények nem engedik, hogy őrültségeket csináljon.Végső soron pedig ott a Népszövetség és a békeszerződés, amely megálljt parancsol neki. De ha engedik, hogy visszaszerezze a németlakta területeket, úgyse fog további katonai kalandokba bocsátkozni.

Trump megválasztóinak reménytelen utóvédharca kapcsán

Elemzések tömege készült arról, hogy minek, kiknek köszönheti Trump a megválasztását. Nehezen vitatható az alacsony részvételi arány szerepe és azon belül nem kétséges, hogy a gazdaságilag depressziós ővezetek magukat vesztesnek érző, nem magasan iskolázott fehér választói viszont a vártnál magasabb arányban járultak az urnákhoz. Végülis ők billentették el a mérleg nyelvét.

Trump meglehetősen inkonzisztens kampányszövegeiben ezek a szavazók joggal találhattak nekik szóló bíztató ígéreteket. S ők elhitték, hogy az idő kerekét vissza lehet fordítani. Mindenki más azonban jól tudja, hogy ez lehetetlen. Kérdés, hogy Trump és adminisztrációja mennyire fog kísérletet tenni az ilyen típusú ígéretei teljesítésére. Mert próbálkozni lehet, csak az eredmények lesznek csúfosak. Az is lehetséges azonban, hogy ilyen kísérletre nem is fog sor kerülni. Akkor viszont a propagandára hárul a "feladat", hogy az ígéretszegést elfedje, ezt a szavazóréteget megbékítse. Mert ha ezt nem teszi, akkor az új adminisztráció igen gyorsan a különféle, egymástól markánsan különböző választói csoportok kereszttüzébe kerülhet.

A múltat visszasíró kétkeziek elégedetlensége csak az egyik eleme volt az egész euroatlanti világban jelentkező elitellenességnek. Kétségtelen, hogy a hatalmi (politikai, gazdasági, katonai és szellemi) elit az utóbbi évtizedekben alulteljesít. Ezt a különböző országok különféle lakosságcsoportjai a bőrükön érzik. Általában viszont nem azt róják fel nekik, hogy a változó világban döntésképtelenek, nincs víziójuk egy új, sokak számára elfogadható világrendről. Hanem a jogos elégedetlenséget legtöbbször a múlt idealizálására építő felelőtlen ígéretek bázisáról igyekeznek politikusok és önjelöltek meglovagolni más országokban is - vagyis történelmi értelemben úgyszintén utóvédharcra hívnak. Ezért a Brexit, vagy Trump megválasztása a regnáló elitek egésze címére érkező kihívás. Ha erre továbbra se lesz releváns válaszuk (lényeges (keresztülvihető és fenntartható) változások eredményes tárgyalásokkal és kompromisszumokkal), és talán - jobb híján - a retrográd kísérletek garantált kudarcára szeretnének építeni, akkor olyan bizonytalanságok elébe nézünk, amelyek nem csak az ő számukra, hanem egyáltalán kontrollálhatatlanok lesznek. Márpedig egy ilyen helyzet beláthatatlan veszélyeit felesleges ecsetelni.

2016. november 8., kedd

Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg

Mától minden másképp lesz. Hiába a szentencia, hogy nem eszik olyan forrón a kását...Mert a mindennapi élet folytatódni fog - kivéve a tőzsdéken. Ott a várakozások a döntőek és azoknak azonnali következményei vannak. Hogy a sok szereplőt ért veszteség csődökkel is fog-e járni, azt nem tudjuk. De ez az a világ, ahol rövid távon felborulhat a rend. S ha ez megtörténne, nem látszik olyan erő, amely megállíthatna egy láncreakciót és a teljes kontrollvesztést. Ám ez csak lehetőség, távolról sem bizonyosság.

Ami másképp lesz, az a nyílt önzések szalonképessé válása. Az USA választók felmondták az egyezményt az elitüknek. Annak, amelyik - bár konzekvensen maga felé hajlott a keze - magára vállalta a tiszteletre méltó látszat fenntartását és az ehhez nélkülözhetetlen kompromisszumok megkeresését és megkötését. A most polgárjogot nyerő nyílt önzés ugyan frázisokba burkolhatja törekvéseit és lépéseit, de akikre ezek negatív következményekkel járnak, azokról a burkolat lepereg. S ugyanígy az ellenérdekű felek tárgyalhatnak egymással - de komoly kompromisszumokra aligha lesznek e felek képesek. Nem is beszélve azokról az erőkről, akikkel tárgyalások se jönnek össze.

Természetesen a most felszínre kerülő nyílt önzések eddig is léteztek - képviselőik vagy már előtérben voltak, vagy csak háttérben, kisebbségben. Volt azonban egy düledező világrend, amelynek kereteit feszegették, de azt se megújítani, se felborítani nem tudták - közülük egyesek nem is akarták. A most kialakult helyzetben csak a javíthatatlan optimisták reménykedhetnek kataklizmák elkerülésével egy új, működőképes világrend megszületésében. A nemzetközi gazdasági, politikai és katonai viszonyok sokkal kiszámíthatatlanabbak és veszélyesebbek lesznek, mint eddig voltak. Amiben benne van a teljes összeomlás lehetősége is.

2016. november 6., vasárnap

Régi Fb. bejegyzésem a kapitalizmus kritikákról

5 éve
Nézd meg az emlékeidet.

Végiggondolatlan kapitalizmuskritikák
Nem szeretem a kapitalizmus terminust, mert már elhangzásakor félrehúz. Azonnal előhívja lehetőségként az ellentettjét, azellentettjét, az antikapitalizmust. És mindjárt benne vagyunk a gondolati mocsárban.
Annyi formája van a kapitalizmusnak időben és térben, hogy egy batyuba rántásukkal eleve nem tudjuk, hogy miről beszélünk. Az alapkérdésekről : magántulajdon, jogi keretek között működő szabad piac - vagy sok minden másról. Mert aki az alapkérdéseket vitatja, az a múltba vagy a jövőbe révedő utópista, lett légyen békés álmodozó vagy az erőszak elszánt képviselője.
Ezzel szemben annak megállapítása, hogy az utóbbi évtizedekben domináló berendezkedés válságba jutott, azt nehéz vitatni. Nem is vitatják, keresik a változtatás célravezető módját. Ebben a keresésben vannak közös érdekek a koordinált működés biztosítása céljából és van számtalan, egymást keresztező érdek. Csak remélni lehet, de tudni nem,hogy végülis ba folyamatos működés győz-e, vagy a - minimum részleges - káosz, amiben a nyers erőszak szerepe nő meg világszerte az elmúlt évtizedekben megszokotthoz képest itt meg ott.
De kár ebbe az alkuba és harcba utópiákkal belezavarni. Aki gondolkodik, ne tegye!

2016. november 5., szombat

Fb. posztom 3 év után az euroatlanti viszonyokról

Most már láthatjuk, mit érlel...
3 éve
Nézd meg az emlékeidet.
Euroatlanti viszonyok
A "lehallgatási" és a wikileaks ügyek tartós feszültséget okoznak az Óceán két partja között. Azt mindenki tudta, hogy a II. Világháború óta Európa az USA katonai és gazdasági védőszárnyai alatt élt. Ezt a hidegháborús nemzedékek elfogadták, sőt létalapjuknak tartották. A gaullista kísérlet az önállóság fokozására nem talált követőkre, sőt, a bretton-woodsi nemzetközileg szabályozott viszony helyére egy nemzeti valutának, a dollárnak való alávettetés réven a függés még fokozódott is. Európa gazdasági és szociális fejlődése miatt azonban mindez a partnerség hangoztatásának közepette történt.
A világ eseményei hol a centripetális tendenciákat (l. nemzetközi terrorizmus), hol a centrifugálisakat (az USA nemzetközi katonai kalandjaiban részt nem vétel) erősítették. A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság első szakasza a fokozott nemzetközi koordinációt tette nélkülözhetetlenné mind az európai partnerek, mind a közéjük felnőtt nagy nemzetközi erő, Kína között. A válság elhúzódására azonban az USA mindinkább unilaterálisan, saját gazdasági és politikai érdekeit követve tett újabb lépéseket. Ez önmagában feszültségforrás és ezt tette nyílttá az az önérzeti - bizalmi válság is, ami az USA információszerzési praxisának lelepleződésével járt.
A világ katonai, gazdasági és politikai újrarendeződésének nincsenek meg a feltételei. Az USA koordinativ vezető pozíciója nem nélkülözhető. Viszont az a mód, ahogy ezt a Világháború óta az USA gyakorolta és a többiek elfogadták, a mai generációk szempontjából sem nem indokoltak, sem nem elfogadhatóak. Sem a nemzeti kormányok, sem a különféle integrációs szervezetek sem - talán legkevésbé - választópolgáraik számára. Ennek ellenére alapvető újrarendezés lehetetlen voltán túl a megbízhatóbb és szabályozottabb és a felek által számonkérhető látszat kialakítására sincsenek meg sem az objektív, sem a szubjektív feltételek.
Mihez vezethet ez? Máshoz aligha, mint a sorozatosan felvetődő kérdések ad hoc, inkoherens felszíni "megoldásához" , alkalmanként több figyelemre és tapintatra a stílust illetően és a radikalizmusukkal hol itt, hol ott jelentkező renitensek valamiféle leszerelését, vagy legalább ennek kísérletét. A lényeget tekintve pedig a fokozódó bizonytalansághoz és bizalmatlansághoz - ésszerű alternatíva nélkül. Várva az újabb külső (netán belső) kihívásokra...



2016. november 4., péntek

Egyenlő esélyek az USA elnökvákasztáson

Amíg minden előrejelzés Clinton biztos győzelmét mutatta, a Trumpról hallani se akaró USA választó azt hihette, hogy szavazata vagy távolmaradása egy személy alkalmasságáról és várható politikájáról szól. Így voltak vele Sanders hívei is, meg mások, akik úgy gondolták, hogy a demokrácia felelős híveiként kell mérlegelniök választói döntésüket. Előfordulhatott volna, hogy meglepetés születik, mert ebből a táborból túl sokan maradnak távol az urnától, míg a másik oldal még véletlenül sem hagyná ki, hogy szavazatával kedvencét segítse.

Azóta történt, ami történt és a finis szoros befutót ígér. Ez minden gondolkodó ember számára világossá kellene tegye, hogy immár nem a szokásos a helyzet, hanem transzformálódott az aktus népszavazássá : Trump mellett, vagy ellene foglal valaki állást. Persze vannak naiv emberek, akik az USA rendszerét ma is olyan teherbírónak gondolják, hogy minden választási eredmény reverzibilis. Ha ezek elmulasztják a Trump elleni szavazást, később ezt keservesen megbánhatják.

Természetesen arról nincs szó, hogy egyetlen bűvész varázsolta volna el a választók tízmillióit. Sokan érzik úgy saját bőrükön, vagy valahogy tájékozódva, hogy a jelenlegi helyzet nem hosszabbítható meg sem az országon belül, sem nemzetközi tekintetben. S ez így is van - bárkit választanak meg most kedden az USA elnökévé, szenátorává, képviselőjévé. De hogy az, amit a kampány során Trump tartalomban és stílusban produkált, miféle "kivezető út" lehet, azt nem olyan nehéz megítélni. S ha az általa kínált reménybe nem csak a biztos vesztesek kapaszkodnak bele, az vígasztalan kórkép a kialakult közgondolkodásról a bárkinek hozzáférhető információ-dömping kellős közepén. S ha ezek után a többség elnökké teszi, akkor egyenként és együttvéve felelősek is mindazért, ami a következő években történni fog.

A lecke persze Clintonnak is fel van adva, ha végülis ő nyeri meg a választást. A radikális változások alig halogatható kényszerével neki is szembesülnie kell - megtetézve a nagytömegű frusztrált Trump-szavazó nem csak passzív jelenlétével. De ez már egy másik történet.

2016. október 31., hétfő

Koherens jövőkép kerestetik

A világszerte lappangó polimorf válság mélységének jellemzője, hogy sehol se bukkan föl olyan koherens jövőkép, amely megkerülhetetlen vitákat szülne. Bárhol bárki állna elő ilyennel (ilyenekkel), azt aligha lehetne sokáig agyonhallgatni. Ha nem a "főútvonalon", rejtekutakon beszivárogna minden hatalmi és szellemi centrumba. Először alighanem a cáfolatait ismernénk meg, de lassanként kikerülhetetlenül közismertté válna és vitatkoznának az egy vagy több elképzelésről tudományos műhelyekben, kormányzati és gazdasági centrumokban, a médiában - de még a kocsmákban és más helyeken is, ahol emberek rendszeresen vagy alkalmilag összeverődnek. Tehát mindenki vitatná az "új"-at, akit a globális világ működési zavarai így vagy úgy érintenek.

E helyett a működő világrenddel,. annak egyes jelenségeivel kapcsolatos elégedetlenség világszerte nőttön nő és mindenféle elitellenességben kap hangot. A pergőtűz alá kerülő elitek pedig a legrosszabb oldalaik leplezésére se fordítanak gondot. A széthúzó csoportjaik egymás szennyesének kiteregetésén buzgólkodnak, nem foglalkozva azzal, hogy az általános elitellenesség a "purifikátorokat" is utol fogja érni. Az ellenoldalon primitív, vacak ideológiákat és mitológiákat fel-felkapó népvezéreket vagy népvezér - önjelölteket találunk, akik eltanulták a fogásokat a kereskedelmi és a bulvár "agytrösztöktől", de tényleges programjuk a zavarkeltésen, indulatgerjesztésen túl néhány frázis és ígéret. Könnyű dolguk van, mert a közgondolkodás szinte mindenütt megrekedt a zéró összegű játékok és az autarkiás ábrándok szintjén, amelynek hétköznapi vágya nem terjed túl a másé elvételén. A globalizáció hozzájuk is lecsurgó hasznairól meg egyszerűen megfeledkeznek.

Naivitás azt hinni, hogy ebből a furcsa álomból természetes, fokozatos módon föl lehet ébredni "fent" és "lent" egyaránt. Csak egy olyan megrázkódtatás, katasztrófa lehet az ébresztő, amely méreténél fogva vagy láncreakció kiváltásával nem temeti maga alá ugyan az egész mai globalizált világrendet, de kikényszeríti a veszteségek leírását és valami új, járható kiút keresését. Keresését - és csak esetlegesen a megtalálásáét. Mert ellenkező esetben csak a negatív utópiák forgatókönyveinek valamelyike valósulhat meg - bár ezek prófétáinak se hallatszik ma a hangja nagy erővel.

2016. október 23., vasárnap

Fb. bejegyzésem Bibóról és szemléletének realitásáról

Bibó és a szemléletének realitása
Bibó alapgondolata alkalmasint úgy fogalmazható meg egy mondatban , hogy úgy lehetséges és kívánatos egy országban legitimált társadalmat létrehozni, ha az ellenérdekű osztályok, csoportok, irányzatok elitjének képviselői leülnek, meghallgatják egymást és kiizzadják magukból a tartós közös nevezőt. Ennek az egyenlőtlen erőviszonyok miatt nem volt realitása se 1945-ben, se 1947-48-ban, se 1956-ban. Ezzel szemben volt egy pillanat, a békés rendszerváltás hónapjai 1989-90-ben, amikor erre elvben a külső és belső feltételek adva voltak. A szereplők egy része ismerte és dícsérte Bíbó írásait. Ennek ellenére eszükbe se jutott követni koncepcióját, hanem a többpártrendszer, a nyílt konfliktusvállalás lehetőségének és a megszerezhető zsákmány bűvöletében törzsi háborúba taszították az országot. Ezzel a kivételes lehetőség örökre elúszott.

2016. október 21., péntek

Tényező lesz-e a világpolitikában Európa a következő években?

Induljunk ki abból, hogy jelenleg nem tényező. Nem tényező azért, mert az USA jelenlegi politikájában nem tekinti annak, valamint azért mert - ettől nem függetlenül - maga az Unió és annak nemzetközi tartalékként funkcionáló valutája válságjelenségek egész sorát mutatja. A különböző széttartó belső erőkkel szemben és a rá kívülről befolyásra törekvőkkel szemben defenzivában van. Minthogy szervezetének, az EU-nak nincs világos és a választópolgárok számára vonzó jövőképe, lényegében átengedi a terepet a különféle nacionalistáknak, akik jövőkép nélkül is a múlt idealizálásával és az emberek számára kézzel foghatónak tűnő autarkiás maszlagokkal egészítik ki a jelenlegi, népszerűtlen  rendszer folyamatos támadását.Ezt a helyzetet tudja kihasználni körmönfont módszerekkel a nemzetközi befolyását növelni akaró Oroszország is és az önálló középhatalmi helyzetre vágyó Törökország is. A tömeges migráció problematikája pedig napi szinten jelent kihívást a mélyrepülésben lévő EU-nak.

Európa a maga erejéből semmiképpen sem tud kivergődni válságos helyzetéből. Külső tényezőként pedig egyedül az USA kezében lehetnek olyan kártyák, amelyek olyan új erőteret tudhatnak kialakítani, amely Európa számára is kínálhat új fogódzókat. Kínálhat - de ennek sok előfeltétele van. Mindenekelőtt az USA választások (elnök- és szenátusi választás) kimenetele. A Demokrata Párt egyértelmű győzelme nélkül ugyanis bár változni fog az Európát körülvevő nemzetközi erőtér, de semmiképpen nem Európa megerősödése irányában. Ám egy Demokrata győzelem se több kérdőjelnél. Tudjuk róluk, hogy tradicionálisan jobban érdeklődnek az európai kontinens iránt, mint ellenfeleik, de nem adták jelét annak, hogy koherens világpolitikai elképzelésük lenne s ezen belül lenne valamiféle markáns Európa-politikájuk. Ez majd csak egy esetleges új adminisztráció kialakítása során derülhet ki. Mennél előbb, annál jobban képes esetleg hatni a soronlévő német és francia választások tematikájára és kimenetelére. Mert európai (kormányzati és lakossági ) fogadókészség híján hiába lenne az USA adminisztrációnak szövetségesi terve Európával, az partnerek nélkül nem valósítható meg.

Arról természetesen szó sincs, hogy egy esetleges Demokrata adminisztráció talán létező koncepciójában Európának lenne központi helye. Ez csak - kényszerűségből - a két világháború következtében alakult így.a 20. században. Egy ilyen program középpontjában a nagy világgazdasági és világpolitikai kérdéseknek kellene állnia, amelyben egy megújuló Európa csak a logikus, nehezen nélkülözhető szövetséges szerepét kaphatná. Tehát rengeteg a "ha". Ám e nélkül a sorozatos "hák" nélkül elképzelhetetlen, hogy a következő években - de akár a távolabbi jövőben - Európa pozitív, stabilizáló tényező legyen a világpolitikában. Negatív tényező, konfliktus-góc viszont annál inkább lehet, hacsak eljelentéktelenedésével, belső viszályaival ki nem esik a "nagy játszmák" számottevő szereplői, tényezői közül.

2016. október 17., hétfő

Percekkel a válaszút előtt

Óriási a tétje az USA választásoknak. Nem csak az elnökválasztásnak, hanem a szenátusi és képviselőházi választásoknak is. Ha a választópolgárok aktív szavazataikkal és otthonmaradásukkal a Rosszat választják, akkor az többé nem korrigálható és globális apokalipszisnek nézünk elébe.

A biztos rosszal távolról sem a jó áll szemben. Hillary Clinton az elnökválasztás során messzemenően nem nyújtott biztató teljesítményt se az alkalmassága, se a programja tekintetében. A régi establishment embere ő, akiről nem látszik, hogy akár az általa bőségesen ismert tények, akár a kétféle riválisa, Trump és Sanders népszerű szövegeiből levonta volna azt a következtetést, hogy valami nagy gazdasági - politikai fordulatra lenne szüksége a világnak. Igaz, ez nem is zárható ki. Nem ígér annyit, mint a megválasztásakor szintén ki nem számítható Franklin Roosevelt. De akár tudja és el van rá szánva valamilyen fordulatra ő és majdani csapata, akár nem, az objektív kihívásokra mindenképpen válaszolniuk kell. Erről fog szólni a következő 4 év. S hogy megtalálják-e a katasztrófa elkerüléséhez elégséges szükséges lépéseket, s hogy egyáltalán vannak-e ilyenek, azt előre nem tudhatjuk.

Vagyis a tét a Rossz és az Esély közötti válaszút. Reménykedjünk - és legfőképpen fogjuk fel ( ottani választók és itteni szurkolók ), hogy egyáltalán miről van szó.

2016. október 10., hétfő

Merkel és vállalhatatlan védencei

Merkel azt a régebbi német politikát képviseli a megváltozó világban, ami körül évtizedeken át konszenzus volt a meghatározó gazdasági és politikai vezető körök és a választók nagy tömegei között. Vagyis - más fontos elemek mellett - az erős európai elkötelezettséget, a feltétlen USA-barátságot, a német hegemóniát Európa keleti fertályán és az erős pénzt. Ennek ő bármelyik elemén változtat, az egész sikeres konstrukció összeomlással fenyeget. Vagyis nem önálló vízió vezeti, hanem a status quo őrzése. Természetesen nem csak a politika nagy kérdéseiben, hanem az a mögött korábban meglévő deklarált értékekben is.

A világ azonban változik. A 2008-as nemzetközi pénzügyi válságot valójában a világ máig se tudta kiheverni. Németország aránylag jól vette a kanyart, de az euro-ővezet többi országa nem. Ez szükségképpen vezetett feszültségekhez, ami a görög válságban csúcsosodott ki. Ezt Merkel és környezete eddig erélyesen tudta kezelni, de az euró gyengülése állandó fenyegetést jelent az erős pénz politikájára.

 Az USA - német viszony lehet ugyan mindmáig problémátlan, de minthogy az USA jelenlegi elnöke szakított az Európa - centrikus nemzetközi politikával, ha a következő elnök ezen nem változtat, itt is komoly repedések várhatóak. Ami pedig a szilárd Európa- politikát  illeti, az is csak úgy működik, ha legalább a magországokban ugyanezt képviselő kormányok vannak hatalmon. A Brexit ezen máris nagy léket ütött. És itt a nagy kérdőjel nem is igazán a politika boszorkánykonyhája, hanem a fennálló viszonyokkal való választói elégedetlenség a különböző országokban.

Ami a keleteurópai hegemóniát illeti, tartós politikai feladványt jelent annak fenntartása. Az első komoly kihívást az Orbán-Magyarország egyre nyilvánvalóbban megmutatkozó putyinista fordulata jelentette. Kérdés volt, hogy Németország lépjen-e fel radikális retorzióval, vagy a puha ráhatás reményében tegyen-e sorozatos elvtelen kompromisszumokat. Merkel az utóbbi utat választotta: annak érdekében, hogy az EU-ban a magyar szavazat ne blokkolja a német törekvéseket és a Magyarországon működő német tőkét mentesíteni lehessen a legbrutálisabb sarcoktól. Ennek megfelelően Merkel a Fideszt benn tartotta az Európai Néppártban, s ezzel leblokkolta a komolyabb EU-szankciók alkalmazását is. Lengyelország esetében már nem is volt kérdés a hasonló rezsimváltás tolerálása, tekintettel a lengyel-német viszony történelmi terhére. Mindezzel összangban Németország Oroszország-politikája is békülékenynek mondható az atlanti szolidaritás keretein belül.

Keleteurópaí szélén külön történet Törökország. Mellőzve az előzményeket, a migráns- válság során azt láttuk, hogy Merkel a tétjét - más alternatíva nem lévén - az Erdogan - kártyára tette: Törökország zsilipelje az Európa felé törekvő migrációt és cserébe pénzt és közeledést kap az EU-hoz. Erdogan újabb politikai fordulata ennek a megállapodásnak a jövőjét erősen megkérdőjelezi.

Az eddigiekből úgy tűnik, mint ha Merkel status quo védő, és ennek érdekében vállalhatatlan védenceket is felhasználó politikája vezetett volna ahhoz a helyzethez, ami már a közelojövőben alighanem kezelhetetélennek bizonyul az eddigi eszközökkel. Látni kell azonban, hogy ezzel szemben álló alternatív német és európai politika nem fogalmazódott meg egyik erőközpontban sem., viszont Merkel részéről minden részleges változtatási kezdeményezés is erős vétóba ütközött volna. Így a korábbi konstrukciók eróziója, a működő centrifugális erők csak egy későbbi időpontban fognak explicitté válni - feltehetően nagy detonációval. De ennek kezelése alighanem már egy másik politikus-garnitúrára marad Európaszerte - ám nem függetlenül attól, hogy ilyen váltás az USA-ban következik-e, be elsőként, vagy ezidő szerint ott hatalmon marad a régi establishment. és annak kell birkóznia az új világhelyzettel.

2016. szeptember 27., kedd

Érintetlenül hibernálva: It can't happen here

A cím az 1930-as évek hírhedt, önsorsrontó közhelye volt. Az a gondolkodásmód és mentalitás, amely országokon belül és/vagy országok között hamis biztonságban érezte magát, nem volt hajlandó hinni a szemmel láthatónak, illetve a könnyen kikövetkeztethetőnek. Benne volt ebben a kisembernek az a naivitása, amely a kormánykeréknél állók immoralitását, gonoszságát el se tudta képzelni. De benne volt a megszokott életvitelhez való makacs és korlátolt ragaszkodás is, amit ennek az életvitelnek a lépésről lépésre való romlása sem tudott megingatni.

A II. Világháború kataklizmái nem csak az azt személyesen elszenvedőkkel, hanem a személyében csak közvetetten érintettekkel és az érdeklődő közönséggel elhitette, hogy de bizony, mindenféle borzalom bárhol lehetséges, ha nem hajlandók időben szembenézni vele. Nem mintha a háború után Európában a hidegháború nem produkált volna újabb példákat a tömeges megtévesztésre, illetve az öncsalások széles skálájára. De a mögött azért ott lappangott a félelem egy újabb, még pusztítóbb világháborútól. Ezért a közvetlen konfrontáció veszélyének elmúltával az egyszerű emberek is úgy érezték, hogy valami, őket személyükben is fenyegető bajtól is megszabadultak és adott esetben mód nyílik számukra a dolgok passzív elszenvedőiből aktív alakítóivá is válni. Ez bizonyos közegekben és bizonyos körben sikerült, máshol kudarccal végződött. De még a kudarcok is növelték a tisztánlátást, illetve a hatalom gyakorlóit is figyelmeztették korlátaikra.

Az 1945 utáni, egymást váltó nemzedékek egyre kevésbé vették át annak a tanulási folyamatnak az eredményeit, amelyen a kataklizmák kortársai átmentek. Fokról fokra újra úrrá lett a hamis biztonságérzet. S a hatalmon lévők erre egy ideig vigyáztak is.A különféle disszonancia-redukciók annyira kiépültek, hogy hiába jelezte a világrendet fenyegető helyzetet teljesen nyilvánvalóan a 2008-as pénzügyi világválság, világszerte könnyű volt látszatmegoldásokkal a mindennapok struccpolitikáját helyreállítani. Sok országban a választópolgárok vevők a legócskább populizmusra is. S e mellett ugyanúgy érvényes ma is a 30-s évek hírhedt, hitetlenkedő közhelye, mint annak idején.

2016. szeptember 18., vasárnap

Kiszoríthatja-e a nacionalista vallás a konzumerista vallást?

A II. Világháborút követő hosszú európai békekorszak egyfelől a nacionalizmusok visszaszorulásával, másfelől a tömegfogyasztás középpontba kerülésével jellemezhető. Ez volt a - háborús veszély ébrentartása mellett - a hidegháború legfőbb populáris üzenete is. Nyugaton ténylegesen látványosan nőtt a tömegfogyasztás és dinamikus volt a középosztályosdás, a szovjet birodalomban meg ezt előbb az ideológiai papolással próbálták helyettesíteni (v.ö. a "szocializmus gazdasági alaptörvénye"), de azután megkísérelték felvenni a versenyt a tömegfogyasztás tekintetében is. Ezt a versenyt nyerte meg látványosan a Nyugat és ez vezetett a szovjet birodalom felbomlásához is.

A lakosság nagy tömegei ezenközben egyre kevésbé kötődtek a különféle ideológiákhoz, ezzel szemben a konzumerizmus mind nyugaton, mind keleten eszmei alátámasztásra nem szoruló tömegvallásként funkcionált. Fogyasztani jó, még többet fogyasztani még jobb és életünk egyre gazdagodik az új és új fogyasztási cikkek megjelenésével, amelyet mennél előbb nekünk is birtokba kell venni. Ez a fogyasztási düh azokban a generációkban volt a legerősebb, akik az ínségből indultak, de amikor jöttek a már viszonylagos jólétből startoló nemzedékek, akkor is csak egy kisebbség fordult szembe a fogyasztás-centrizmussal. S akiknek a jövedelmük nem adott fedezetet a kívánt fogyasztásra, azokon a mind szélesebb körű hitelezés "segített". Az intellektuálisan igényesek számára ehhez a magyarázó ideológia a pozitív összegű játékok elmélete volt.

Messze vezetne annak elősorolása, hogy a fogyasztás növekedése hol, mikor, kiknek, milyen mértékben és miért ütközött bele korlátokba, de maga a tendencia nyilvánvaló. Aminthogy az is, hogy a korlátok előtérbe hozták az elosztási kérdéseket, amelyek addig nem vetődtek fel élesen. Ám az elosztási egyenlőtlenségekből mindmáig nem elsősorban országokon belüli konfliktusok támadtak. Nemzeti és vallási mozgalmak kerültek előtérbe - megtörve a korábbi ideológiamentes csendet. Természetesen ezek a mozgalmak végső soron egyaránt status quo ellenesek, globalizáció ellenesek és szembekerülnek az adott politikai establishmenttel, s ennyiben mindenhol belpolitikai jellegűek is.

De mi köze van ezeknek a mozgalmaknak a fogyasztáshoz? A világban vannak olyan vallási mozgalmak, amelyek elutasítják a modern fogyasztást, ám ezek jelenléte a gazdaságilag fejlett országokban marginális.Ott inkább - kimondva-kimondatlanul - az elosztási harc bújik meg az ideológiák sikere mögött. Csak az esetleges példa kedvéért: a skót, a katalán vagy a flamand szeparációs törekvésekben az a népszerű adu, hogy az adott országrész lényegesen többel járul hozzá az adott ország GDP-jéhez, adójához, mint amennyit az államtól visszakap. Hasonló érvelés volt a Brexit mellett is EU-s vonatkozásban, de a Grexit is azzal szerzett támogatókat, hogy a "hármak" által kikényszerített politika miatt kell megszorítani a lakosság életszínvonalát. Ugyanezt láttuk a mostani magyar rendszer "szabadságharcos" ideológiáiban is. A migránsellenes kampányokban az USA-tól Magyarországig úgyszintén vezető momentum a jóléti fenyegetettséggel való riogatás.

Ez az egyáltalán nem szisztematikus rátekintés azt látszik igazolni, hogy a régebbi ideológiák felelevenítése valójában nem anullálni akarja a hálójába került emberek konzumerizmusát és helyére valamilyen más életfilozófiát akar elterjeszteni, hanem azt sugallja, hogy az utat mutatja meg, hogy mások rovására hogyan tudják "sajátjaik" életszínvonalát növelni, vagy legalábbis megőrizni. Ezáltal ha hatalomra jutnak és a híveik csalódnak a fogyasztásukkal kapcsolatos reményeikben, az szinte szükségképpen  legitimációs válságot okozhat. Amiből azután más nem jöhet ki, mint a harciasság eszkalálódása, s végső soron a háború, vagyis a történelmileg hagyományos eszköz a győztesek számára a vesztesek el nem pusztított javainak és erőforrásainak elvételére.

2016. szeptember 13., kedd

Magyarország: a helyzet kilátástalan, de még nem komoly

Nem érdemes stílusgyakorlatokat alkalmazni annak kifejtésére, hogy az ország kilátásai gazdasági, politikai és kultúrális tekintetben semmi jót nem ígérnek. Aki tudja, az e nélkül is tudja, aki meg illúziókban ringatja magát, az úgyse hagyja magát felébreszteni. Ám míg 2010 után egy ideig lehetett úgy gondolni, hogy a problémák számottevő része speciálisan erre az országra vonatkozik, mára már azok jelentős hányadáról látszik, hogy közülük mi globális, mi európai és mi regionális. Ebből két dolog is következik. Az egyik, hogy velük kapcsolatban speciális magyar "megoldás" nem lehetséges. A másik, hogy amíg az egyes problémák a maguk kontextusában nem válnak manifesztté és kezelhetetlenné, addig Magyarországon is le lehet tagadni azokat. Különösen addig, amíg a belső feszültség legnagyobb szelepe, a külföédre költözés vagy külföldi munkavállalás lehetősége nyitva van.

Magyarországon az utóbbi 100 évben a feszítő problémákat a diszkontinuitások sorozata helyezte ad acta. Vagy úgy, hogy a rendszerváltozások valóban átrendezték annyira a viszonyokat, hogy a régi problémák helyére újak léptek, vagy úgy, hogy ugyanazok a problémák más kontextusba kerültek. Így ha azt mondjuk, hogy újra egy diszkontinuitás van kilátásban, mert a problémák a kontinuitás jegyében hosszabb ideig nem kezelhetőek - magyar viszonylatban semmi megrázót nem mondunk. Különösen, hogy az előző, 2010 utáni rendszerszintű változásban nem csak a hatalmon lévők játszanak "itt a piros, hol a piros?" játékot a kontinuitás-diszkontinitás tekintetében, hanem a lakosság és a közélet altív szereplői is bizonytalanok, hogy ez még ugyanaz a rendszer-e, csak torzult, vagy egy másik. Így egy újabb diszkontinuitás - legyen az egyértelmű vagy elmismásolt - nem fog akkora újdonságot jelenteni.

Globális és kontinentális léptékben más a helyzet. A II. Világháború legfőbb tanulsága az volt, hogy a diszkontinuitás legfőbb két korábbi eszköze, a gazdasági válság és a háború annyira veszedelmes eszközzé vált, hogy a jövőben világméretekben kerülendő. Ez az euroatlanti világ összes mértékadó vezetője számára elemi evidencia volt, s ezt mintegy 70 éven keresztül sikerült is érvényre juttatni. Láthattuk viszont, hogy ezt a 2008-as pénzügyi válság során és után már csak látszatra sikerült fenntartani. Elkerülték a tömeges csődhullámot, korlátozták a vesztesek körét és a veszteség mértékét és ezzel megőrizték a világgazdaságban a kontinuitás homlokzatát. A monetáris trükkök azonban stabilitást mindmáig nem teremtettek, minthogy nem is teremthettek. S a gazdasági bajok elfedésének leple mögött egyre több társadalmi - politikai feszültség halmozódott fel. Mindennek akár csak napi szintű kezelése is egyre inkább meghaladja a gazdasági és politikai elit teljesítő képességét.

Átfogó reform globális méretekben nem csak ténylegesen illuzórikus, de még komolyan vehető utopista elképzelések se kerültek forgalomba ezzel kapcsolatban. Az önkorrekciós mechanizmusok meg már régóta nem működnek megfelelően. Így aztán a diszkontinuitás hagyományos eszközei egyre fenyegetőbbek: válság - háború. Az izolacionista, részben autarkiás kísérletek tartalmilag nem komolyan vehetőek és csak az utat jelentik ehhez a kettőhöz. És nem csak Magyarországon.

2016. szeptember 4., vasárnap

Determinált-e a következő néhány évünk?

Előre bocsájtva a választ a feltett kérdésre: részben igen, részben nem.

Az eddigi világrendet meghaladta az idő. Számos baljós tendencia régóta ismeretes - gondoljunk csak a Római Klub mintegy 40 éves első jelentésében foglaltakra. De 45 éve, amikor a Bretton Woods-i rendszer összeomlott, mindenki láthatta, hogy ha nem lép új rendszer a helyére, annak mi a kockázata. És sorolhatnánk tovább a mára fenyegetővé váló problémagócokat. Lehet erre azt mondani, hogy igen, ezek ismeretesek, de eddig milyen szépen együtt éltünk velük. Viszont mivel lényegében semmi se oldódott meg, előbb utóbb a "számlák" benyújtásra kerülnek. S minthogy a halasztás mindeddig fő vonásaiban a korábbi hatalmi viszonyok jegyében folyt, ha maguk a hatalmi viszonyok változnak meg, akkor új történelmi korszak kezdődik.

A "hatalmi viszonyok" valami nagy, mozdíthatatlan erőkre látszik utalni. Holott valójában dinamikus dologról van szó: a gazdaság nagy szereplőinek napi és nagyobb léptékű döntéseiről, a politika fontosabb szereplőinek döntéseiről vagy halogatásáról, a nagyhatású médiumok tevékenységéről - de ide tartozik az egyes emberek döntései a választásokon, vagy éppen a tőzsdéken, vagy a lakóhelye megválasztásában, vagy akár a világhálón. Természetesen nem csak elszigetelt döntésekről van szó, hanem a szereplők közötti ilyen vagy olyan kommunikációról, konfliktusairól, kooperációiról is. Mindennek tudható be, hogy milyen problémákat eddig hogy kezeltek, illetve hanyagoltak el, söpörtek a szőnyeg alá.

Az eddigi világrend kiemelkedő tesztje volt a 2008-as pénzügyi világválság. Akkor világossá vált, hogy a "business as usual" folytathatatlanná vált. Ennek kezelése mutatta meg, mire képesek és mire nem képesek az adott szereplők. Talán nem tévedünk, ha úgy summázzuk, hogy csak rövidtávú túlélésre voltak képesek. Nagyobb léptékű változtatásnak, alkalmazkodásnak mindmáig nincs jele. Ez összefügg természetesen azzal is, hogy hogyan azonosították a jelentkező problémákat.

Most ismét úgy látszik, hogy kritikus éveknek nézünk elébe. Ennek egyik csalhatatlan jele az, hogy világszerte előtérbe került a helyi gazdasági és hatalmi problémák és az ezekkel interferáló környezeti változások okozta problémák helyváltoztatással, tömeges migrációval való megoldási kísérlete. Ez új kihívás a világrend szempontjából központi jelentőségű euroatlanti nagyrégió számára. Ám annak inherens kihívásai is kritikus szakaszba kerültek. S ebben a koincidencia okán kulcsszerepbe kerültek a fontos országokban az országos választások. Merthogy itt nem a szokásos tétekről van szó.

A szokásos választási tétek ezekben az országokban arról szóltak, hogy az establishment egyik, vagy másik csoportja jut-e pozícióba. Azt, hogy a fontosnak tűnő kérdésekben a győzelmük után milyen politikát fognak folytatni, vagy tudták, vagy nem, s vagy megmondták, vagy nem. s a választók vagy ennek alapján szavaztak, illetve  maradtak otthon, vagy nem. Az azonban biztos volt, hogy bárki győz, nem kezd olyan konfrontációkba, amely a koordinált világ létét fenyegeti. Ma azonban a frusztrált választók kegyeiért sok fontos országban olyan anti - establishment irányzatú szereplők indulnak versenybe, akiknél a nemzetközi koordináció fennmaradása távolról sem prioritás.

Valójában a következő években feltehetően bekövetkező tartalmi változásokról alig tudunk valamit. Így azt se mondhatjuk meg, hogy milyen változások determináltak és melyek tekintetében milyen a játéktér. De az kétségtelen, hogy az mindenképpen válaszút, hogy a következő választásokon vajon az establishment képviselői vagy kihívói győznek.  Az egyik esetben valószínűsíthető a koordináció, a kompromisszumos politizálás túlélése, a másik esetben nem. S hogy a választók merre szavaznak, az ma nyitott kérdés.

2016. augusztus 28., vasárnap

Társadalmi integráció

A tömeges migráció kapcsán jött divatba a társadalmi integráció tematikája. Abban a kontextusban, hogy a bevándorlás hatásában akkor lehet sikeres, ha az újonnan érkezettek társadalmi integrációja is megtörténik. De vajon a potenciális befogadó országok e nélkül a problematika nélkül manapság sikeresen integráltaknak tekinthetők-e? Avagy a modern - posztmodern társadalmakban az integráció kék madár, amit sokan emlegetnek, de még senki se látott?

A szocialista kísérlet világszerte integrált társadalmakat ígért. Teljesen függetlenül attól, hogy ezt az ígéretet mennyiben és hogyan valósította meg, maga ez az alternatíva kihívást jelentett a fejlett piacgazdaságú országok számára. S e kihívásra jelentett választ a jóléti állam, amely a háborús helyreállítás periódusával kezdődően magas szintű foglalkoztatást, emelkedő reálbéreket, egyre kiterjedtebb egészségügyi, oktatási és szociális gondoskodást és ugrásszerűen emelkedő tömegfogyasztást hozott demokratikus, egyre több személyes szabadságot jelentő körülmények között. Közben folyt a gyarmati rendszer felszámolása, az USA-ben pedig az afroamerikaiak integrációja. A fejlett országok területén nem volt háború, az űrkutatás látványos, kollektívnek érzett sikereket hozott. Természetesen ez sem volt egyértelmű diadalmenet, fel lehet emlegetni országonként ilyen olyan fogyatékosságokat e téren, de ezek nem tehetik kétségessé a fő tendenciát.

A társadalmi integráció megbicsaklásának első feltűnő jelét a 60-as évek fiataljainak proteszt-mozgalmai jelentették. Ők már beleszülettek a fogyasztói társadalomba, ezért az nem jelentett számukra olyan elementáris élményt, mint az idősebb generációk részére. Az USA képzett fiataljai fellázadtak az ellen, hogy kötelező sorozással Vietnamba vigyék őket harcolni - borzalmas fizikai és mentális körülmények közé. Ennek a hangulatnak és kultúrának az átterjedése Európába már nem írható le ilyen egyértelmű válaszreakcióként személyes sorsukat érintő repressziv állami beavatkozásra. Sokkal több volt benne az eszmei elem - bármit is gondoljunk róla. Viszont ennek bázisán kialakult a baloldali terrorizmus is, amely általános társadalmi megrázkódtatással járt.

A 70-es évektől a korábbi status quot felforgató számos mélyre ható tendencia jelentkezett. Az olajár-robbanástól az ipari korszak végéig, a globalizálódás ugrásszerű előrehaladásától a mikroelektronikai forradalomig, a reaganimicstól az államszocialista rendszerek válságáig és tekintélyvesztéséig és sok helyen bukásáig, a növekedés határai gondolatának, s ennek folyományaként a zöld mozgalmak megjelenésének hosszan lehetne sorolni a korábbi világ megváltozásának okait és magyarázatait.

A nagy vesztes a társadalmi átalakulásban a korábbi munkásosztály volt mind létszámában, mind életszínvonalában, mind pedig politikai befolyásában. De a tömegtermelés részleges átkerülése a korábbi harmadik világba és a robottechnika elterjedése ennél sokkal tágabb foglalkoztatotti kör egziszenciális biztonságát tette kérdésessé. A jóléti állam mind több bónusza kérdőjeleződött meg egyes fontos országokban. Az underclass társadalmi jelenléte is sok országban sokkal hangsúlyosabbá vát. A látens folyamatok hirtelen explicitté váltak a 2008-as pénzügyi világválság során. Mindezek alapján erősen kétséges, hogy - a bevándorlás kérdéskörétől függetlenül - a mai fejlett országok társadalmai mennyire tekinthetőek integráltnak.

Új egalitariánus, a tömegek jólétét ígérő ideológia és politika nem jelentkezett válaszképpen a kialakult helyzetre. E helyett a nemzeti önzés, az autarkiás illuziók kapnak hangot egyre több országban és szereznek pozíciókat  anti-establtshment jobboldali populista politikusok és mozgalmak. A csalódott, gyakran elkeseredett választók hajlamosak lebecsülni a korábbi demokratikus és humanista vívmányokat is. Az establishment politikusai csak most kezdik felismerni, hogy csupán defenzióval nem fogják tudni tartósan megőrizni pozícióikat. Vagy megpróbálkoznak a valós társadalmi integráció új eszközökkel való kiépítésével, vagy bukásuk már középtávon elkerülhetetlen. Hogy aztán ilyen irányú próbálkozásuk mennyire lehet sikeres - az már egy másik, igen bonyolult kérdéskör.

2016. augusztus 22., hétfő

Történt valami Magyarországon?

A szokványos nemzeti ünnepi kitüntetésosztáson egy hirhedt uszító ujságíró is kitüntetést kapott miniszterelnökhelyettesi csókok kíséretében. Ezen való felháborodásában több tucat korábbi kitüntetett visszaküldte kitüntetését az államfőnek tiltakozása jeléül. Jelentéktelen epizód, illetve túlreagálás lenne, mivel a rendszer nap mint nap követ el súlyos bűnöket, a tiltakozók pedig zömmel nem is ettől a rendszertől kapták kitüntetésüket? Vagy a rendszer most egy jelentős lépést tett kifelé az euroatlanti közmegegyezésből?

Nem vitás, hogy az utóbbiról van szó. Egy magyar Julius Streicher nézeteit inkorporálta hivatalosan is az Orbán rendszer ezzel a kitüntetéssel és átadásával. A kapcsolat közöttük eddig is több, mint kétértelmű volt, de nem hivatalos. Mostanáig ebben az ideológiai mezőben lehetséges volt a pávatánc - ezután nem az. A dolog súlyához képest a tiltakozás szimbolikusnak nevezhető: néhány tucat értelmiségi személyes gesztusa. Feltehetőleg mind a határokon belül, mind azokon kívül folytatódni fog a business as usual. Így volt ez a 30-as években is: más ügyek fontossága elnyomta az elvi-erkölcsi határok átlépését. A következmények ismeretesek.

Nem tudhatjuk, hogy ez a mostani határ-átlépés a későbbiekben hol, mikor, milyen összefüggésben lesz hivatkozási alap.De azt konstatálhatjuk, hogy megtörtént. És hogy a magyar szuggeráló bűvésznek nem sikerült cinikus trükkjét észrevétlenül hajtani végre.

2016. augusztus 17., szerda

November 8

Az USA elnökválasztása kulcsfontosságú esemény a válaszút előtt álló Európa és benne Magyarország számára. Az eddigi világrend stabilitása világszerte megingott objektíve is, szubjektíve is. Ami az objektív vonulatot illeti, annak legfőbb jele, hogy a 2008-as pénzügyi világválság heveny szakaszának elmúltával máig nem sikerült a világgazdaság tartós stabilitását létrehozni. A másik fontos jel az, hogy a nemzetközi politikai-katonai erőviszonyok képlékennyé váltak, s ezért a különféle válsággócok "kezelésére" domináns erő nem mutatkozik. A szubjektív megingást pedig a különböző országokban az a választói magatartás mutatja, hogy a korábbi establishmentet és status quot képviselő irányzatokkal szemben más, a korábbi szabályokat felrúgó irányzatok erősödnek meg, vagy kerekednek felül.

Az eddigi világrend vezető országa az USA volt és lényegében ma is az. Az ottani lakosság is kételkedik, hogy jól mennek-e a dolgok az eddigi pályájukon. A kételkedést joggal nevezhetjük elégedetlenségnek. Ez kapott hangot a két nagy párt elnökválasztási kampányában. Végülis a republikánusoknál az a Trump lett a jelölt nagy fölénnyel, aki zavaros elitellenes kampányával a zsigereket megcélozva definiáltlan politikai változást hirdetett az USA naggyá tételére. Lényeg azonban, hogy ezt a formákra nem adó durva, nyers módon ígéri megvalósítani. A demokratáknál Sanders is az elit radikális kritikusaként lépett fel és szorongatta meg a "hivatalos" jelölt Hillary Clintont, ám ő a társadalmi igazságosság és egyenlőség bajnokaként. Végülis támogatást ígért a küldöttek többségét megszerző Clintonnak, de kérdés, hogy hívei ténylegesen is megadják-e ezt a támogatást. November 8.-án tehát egy kiszámíthatatlan radikális jobboldali jelölt mérkőzik meg egy - változásokat is ígérő- de alapjában a hagyományos establishment-politikát képviselő jelölttel. Nyilván ez a vezérszólam fogja meghatározni azt is, hogy a választók milyen szenátust, képviselőházat, milyen kormányzókat fognak az új elnök mellé megválasztani.

A pillanatnyi előjelzések Clinton győzelmére utalnak. Nem zárható ki azonban olyan fordulat, amely végülis Trumpot hozza ki győztesnek. Ha ez bekövetkezik, világszerte elszabadulhat a pokol. Még mielőtt egyáltalán kiderülhetne, hogyan áll fel és mit csinál az új adminisztráció, magát a választási eredményt a kalandor politikusokés katonák világszerte arra használhatnák fel, hogy belevágjanak olyan radikális lépésekbe, amelyeket rendezett körülmények között alaposabban meggondolnának. Ez pedig láncreakciót is elindíthat, amelynek beláthatatlanok és racionálisan kalkulálhatatlanok a következményei.

Clinton győzelme esetén azonnali, visszafordíthatatlan kalandokra kevésbé számíthatunk a világban. A különféle kalandorok a választási eredményből bíztatást nem olvashatnának ki. Ám éppen azért, mert a korábbi világrend stabilitása objektíve megingott és az elégedetlenség széleskörű, egy a viszonyokat ismerő és a hagyományos hatalomgyakorlást folytatni akaró új elnök és adminisztráció is nagy kihívásokkal kerül szembe. Nincs  garancia arra, hogy képes jól felismerni a kérdések fontossági sorrendjét, jól felmérni, hogy milyen területeken mi a valóságos mozgástere és lehetőségei, hogyan reagál a váratlan fejleményekre. Így aztán rövidebb - hosszabb távon mindenképpen dinamikus, kockázatokkal terhes változásokra kell számítanunk. Csak nem úgy, hogy eleve a lovak közé dobták a gyeplőt.

2016. augusztus 12., péntek

Parazita állam

Minden működő állam sokféle formában szereplője az országában folyó újratermelési processzusnak. Garantál, szabályoz, újraeloszt, szankcionál, bizonyos nélkülözhetetlen funkciókat maga lát el - hogy csak futólag jelezzük, milyen komplex a szerepe. Mindennek sok eleme nem számszerűsíthető a számbavételi nehézségek miatt. Ezért a működés minőségét leginkább a "kimenetek" mutatják, mint a GDP alakulása, a nemzeti vagyon alakulása, a lakosság születéskor várható élettartamának alakulása, a népesség iskolázottságának alakulása, az u.n."vándorlási különbözet" és egyéb hasonló, önmagában eltérő fontosságú jelzőszám. A számok mögött aztán elemezhetőek is a különféle folyamatok. Ezek között az elemzési szempontok között kiemelkedő fontosságú a fenntarthatóság, továbbá a más országokkal való összehasonlítás.

Ha egy országban politikai váltógazdaság van, akkor van esély az állam működésével kapcsolatos vitákra: a kormányzat a pozitívumokat hangsúlyozza, az ellenzék a negatívumokat. És ebben a politikai térben a folyamatokról, részfolyamatokról szóló szakmai viták is könnyebben ki tudnak bontakozni. Az ilyen közegben az állam egyes szakosított intézményei a maguk szakmai logikája szerint tudnak működni - nem érvényesül a politikai befolyás, cenzúra.Ha az államot de jure, vagy de facto egy személy vagy csoport valódi kontroll nélkül tartja kézben, akkor mindez bajos, szélső esetben lehetetlen. Az állami önkényt e tekintetben valamelyest az korlátozza, hogy a mai globalizálódó, interdependens világban számos intézmény végez folyamatosan komparatív vizsgálatokat, amelyek az államok által szolgáltatott adatokat igyekeznek forráskritikával kezelni, esetenként becslésekkel korrigálni. Ezen túlmenően az üzleti szféra különböző intézményei is figyelik az egyes államok tevékenységét és annak eredményeit és a maguk módján összegzik is a róluk kialakuló képet és előrejelzéseket is közreadnak.

Ebbe a közegbe kell belehelyeznünk a NATO és EU-tag Magyarországot is. A szuverenitásának egy részéről lemondott ország sokféle adat szolgáltatására köteles, az azzal kapcsolatban érkező kifogásokra válaszolnia kell, s ezen felül számot kell adnia a jövőt illető terveiről is (v.ö. konvergencia - program), amelynek betartását is számon kérik rajta. Mivel ennek során nem születik az ország teljesítményét összegző minősítő "bizonyítvány", a magyar kormánynak módjában áll propagandájában egyoldalúan a kedvezően alakuló mutatószámokra hivatkozni. Így aztán addig, amíg nem adódik előjel - probléma (pl. az EU tagállamok éved GDP-je nő, az adott országé csökken) addig az értékelés, mint olyan  relativizálható.

Éppen ezért a magyar állam teljesítményét valójában nem kvantitatív, hanem kvalitatív alapon kell megközelítenünk. Ha ezt tesszük, meglehetősen egyértelmű eredményre jutunk. Azt találjuk, hogy a különféle mutatószámok sötét képet mutatnának az évenként beáramló EU-s netto támogatások nélkül. Hogy az állami élet számos területén nem történik meg az amortizáció pótlása, tehát a tartalékok felélés folyik romló minőségű kibocsájtás mellett. Hogy a nemzeti valuta tudatos leértékelése fed el negatív tendenciákat. Hogy a jó minőségű magyar munkaerőt elszívja a külföld és pótlására nincs eszköz. Hogy a külkereskedelmi mérlegünk pozitív volta nagyrészt néhány itt működő multinacionális vállalatnak köszönhető (akárcsak a foglalkoztatási szint, adóbevétel, közművek árbevétele), amelyek ha valamilyen okból távoznának az országból, a magyar gazdaság összeomlana.

Mindezt összegezve egy nem saját forrásaiból működő, magát hosszabb távon fenntartani nem képes parazita állam képe bontakozik ki, amely egy nagyobb külső megrázkódtatást aligha viselne el a működőképesség, a rendezett mindennapi élet látszatát fenntartva.


2016. augusztus 5., péntek

"Kalandorok kíméljenek"

Régi magyar házassági hirdetésekben szerepelt ez a formula. Hogy hogyan hatott, nem tudhatjuk. Éppen fel is hívhatta a hirdetőre a kalandorok figyelmét: ugyan miért is emlegeti őket. De szándékában nyilván azt fejezte ki, hogy ő szolid, komoly valaki, tessék őt így kezelni.

A mai zavaros, bizonytalan és a jövőben talán még zavarosabbá váló időben  az a leosztás, hogy a tradicionális hatalmi elit habozónak, késlekedőnek, tehetetlennek (s egyszersmind korruptnak, szabályszegőnek) mutatkozik és vele szemben egyre másra tűnnek fel világszerte ilyen-olyan kalandorok. Ez a folyamat a minket közvetlenül érintő euroatlanti világban most már ott tart, hogy az USA egyik nagy pártja nyilvánvaló kalandort jelölt elnöknek. Az EU egyik kulcsállamában, Franciaországban a nemrég még szélsőségesnek elkönyvelt Le Pen elnök szeretne lenni. A másik európai kulcsállamban, Németországban egyelőre még nem jelentkezett be kalandor, de ha Merkel belebukik a török - politikájába, akkor nem kizárt, hogy ott is jelentkezni fog ilyen. Európa peremvidéke máris tele van hatalmon lévő, további ugrásra kész kalandorokkal.

Ebben a helyzetben sok múlik a centrális pozíciójú országoknak a választóin. Hiába kétséges, hogy a korábbi hatalmi elitjük egyik vagy másik szárnya  fel tud-e nőni a megváltozott, most zavarosnak és bizonytalannak érzékelt helyzethez és tud-e valamiféle stabilitást biztosítani legalább néhány évre. Ahhoz, hogy ez egyáltalán kiderülhessen,  mindenekelőtt a választók megelőlegezett bizalma szükséges, vagy legalábbis az, hogy a többség bennük a kisebb rosszat, a kockázatkerülést lássa. Hogy bár döntésük következményét nem látják előre, kimondják-e, hogy "Kalandorok kíméljenek!" - vagy elégedetlenségük, ingerültségük miatt belefutnak magabiztosságot ígérő felelőtlen és veszélyes önjelöltek kelepcéjébe? Mert akkor egy következő választásokon aligha lesz módjuk döntésüket korrigálni.

Pár éve még nem volt kétséges a választás. Ma már csak reménykedhetünk.

2016. július 30., szombat

Az alacsony bérek orbáni politikájának csődje

Az Orbán- rendszer igen sikeresen tudja használni a lakosság kiszolgáltatottságát a szavazófülkékben és a köznyugalom fenntartásában. A gazdaság- és társadalompolitikáját is ugyanerre a kaptafára húzva képzelte el. Úgy gondolta, a megélhetési kényszer segítségével, a szociálpolitika leépítésével a paupereket és a krónikus munkanélkülieket be tudja hajtani a közmunka rezervoárjába, amely személy szerint (mintegy feudális módon) engedelmessé teszi őket. Ez többé-kevésbé sikerült is. A többieket az alacsonyan tartott minimálbérrel zsákmányolja ki, hogy így - úgymond - versenyképesek legyenek Középeurópában a távolkeleti munkaerővel. Ez az elképzelés csak a deklasszálódó, vagy attól félő nem fizikai dolgozók körében ért el bizonyos sikereket. Ők valóban hajlandónak mutatkoztak lehetetlen bérért a magyar átlagnak megfelelő teljesítményre. Az is működni látszott, hogy a nyomott bérszínvonalon belül a valamivel magasabb bérért lehetett munkaerőt találni az ennél igényesebb (külföldi vagy hazai kézben lévő) magyar munkahelyekre. Minthogy ezt a helyzetet kormánykörökben szinte öröknek tartották, ehhez szabták oktatási és szakképzési politikájukat is.

Mint rendszer azonban ez kezdettől fogyatékos volt. A fiatal diplomások vagy a rendszer jól fizetett szolgálóivá váltak, vagy inkább külföldre mentek. Kevesen álltak be rossz fizetésért az idősebb kollégáik taposómalmába. De a külföld egyre inkább vonzóvá vált a közepesen képzett jó munkaerő számára is. A marginális haszonnal nem lehet csábítani olyan populációt, amely a politika drasztikus lórúgásaihoz szokott és tudja, hogy ami ma bónusz, azt holnap hatóságilag elvehetik tőle. Ugyanez vonatkozik a hivatalos béren felül zsebbe dugott pénzek nagy részére is. Továbbá a kizsákmányolhatóság mindig is szorosan összefüggött a magyar lakosság kiemelkedő immobilitásával is. Világos: ha ingázni kell, vagy netán költözni, az annyira költséges, hogy valamivel magasabb bérért nem éri meg. Ha már egyszer a szó földrajzi értelmében lépni kell, azonnal felvetődik, hogy egy valamivel nagyobb lépés, a külföldre menetel hozadéka nagyságrendekkel nagyobb. Vagy relatíve jobban jár, aki marad helyben közmunkásnak.

A potenciális feszültség tehát eleve benne volt a rendszerben. Mostanra vált azonban gyakori tapasztalati ténnyé, hogy a munkaerőhiány olyan szakmákban és földrajzi területeken is mindennapossá vált, ahol arra korábban senki se gondolt. Ezt a rendszer nem hajlandó az egész koncepció újragondolásával oldani meg. Választott módszerei a kisebb léptékű béremelés (ami választási szempontból is jól van időzítve), az alkalmi tűzoltás, illetve beletörődés abba, hogy sok területen a szolgáltat6ás - ellátás színvonala tovább fog csökkenni. S továbbra is alacsony marad a beruházások szintje.Így tesz, mert a hatalomgyakorlási filozófiája lényegi változást nem is enged meg.

Az ellenzéki politika eddig nem jutott tovább olyan, a korábbi időszakból megmaradt követelésnél, amilyen a minimálbér-emelés. Nem állt elő a jelentkező munkaerőhiányra hivatkozva egy alternativ gazdaság- és társadalompolitikát közérthetően megmutató érdemi javaslatokkal. S nem ébredtek fel az eddigi, valóban kiszolgáltatott helyzetükből következő álmukból a szakszervezetek sem. Ha ez továbbra is így marad, folyamatosan erodálva bár, de még működni fog egy ideig az Orbán - rendszer.

2016. július 28., csütörtök

Reális veszély-e Európában háborús helyzet kialakulása?

Ha napi perspektívából nézzük, akkor minden bizonnyal a nemleges válaszra hajlanánk.  70 éve a kontinensen nagyobb háború nem volt, a kisebbek se "szabályosan", szuverén országok között folytak, így még a gondolattól is elszoktunk. Különösen azóta, hogy NATO - Varsói Szervezet szembenállás is megszűnt egy negyedszázada. Az Európai Unió léte és a környező országokkal kötött különféle egyezmények tömege nem arra vall, hogy itt egyhamar háborús konfliktus alakulhatna ki a kontinensen belül.  Az Unió peremvidékén ugyan Oroszország és Törökország veszélyes vizek felé sodródik, Oroszország a Krim annektálásával átlépett egy szilárdnak hitt szabályt és Kelet-Ukrajnában álcázott katonai akcióba bonyolódott, de ez még nem jelenti egy "nagy" háború közeledtét.

Nem ilyen megnyugtató a kép, ha a világhelyzetre és az európai helyzetre tekintünk. A világ pénzügyi rendszerét a 2008-as válság látványosan megrendítette s a stabilizálódás csak látszólagos és bármikor kiújulhat a válság, ami a korábbinál még pusztítóbb lehet. Az európai kontinens békéjének katonai biztosítójában, az USA-ban is megerősödnek az izolacionista tendenciák, amelyeknek globális következményei kiszámíthatatlanok. Oroszország növeli katonai erejét, amely nyílt agresszióval ugyan nem fenyeget, de látható az igyekezet, hogy a diverzió változatos eszközeivel bomlasszák a jelenlegi európai rendet. Amely amúgyis kezd egyre bizonytalanabb lábakon állni. Ennek leginkább szembetűnő jele a Brexit, de korábban eljutottunk a Grexit peremére is. Az Unió más országaiban is erőre kaptak a többé - kevésbé euroszkeptikus és/vagy populista pártok, erősödtek a nacionalista tendenciák - s mindezek kihasználják az életkörülmények romlásából vagy stagnálásából eredő gazdasági és politikai elégedetlenséget is. Mindezt tetézi a kezelhetetlennek látszó léptékű migráns - probléma is, amelynek tekintetében nincs egyetértés sem a tagállamok, sem lakosságuk körében. Fokozódik az ellenszenv a hatalmon lévők korrupciója, a színfalak mögötti egyezkedések eluralkodása, a titkosszolgálatok túlterjeszkedése és ezzel egyidejű látványos kudarcai, valamint a bürokrácia burjánzása miatt. Ha mindezt összeadjuk, nem túlzás a centrifugális erők fokozódó térnyeréséről beszélni a kontinensen.

Ehhez képest a "Nemzetek Európája" koncepció hangoztatása szelíd dolognak látszik Régóta létező koncepció, mindig úgy állítja be magát, mint az integráció egy lehetséges, demokratikus és hatékony formája. Maga mögé állíthatja a lakosság megszokott tradícióit, érzelmi kötődéseit és a mindennapok világához kapcsolódó vélt evidenciákat. Valójában azonban bele kell gondolni abba, hogy a nemzetállamok sem Európa gazdasági, technikai lemaradását nem lehetnek képesek csökkenteni, sem pedig a kontinensen belüli szociális különbségeket. A nemzetállami mivolt hangsúlyozása továbbá a lakosságkeveredés mai állapota mellett csak generálhat konfliktusokat, semmint megoldhat. Sorolni lehetne az így keletkező újabb problémákat, de mindenképpen kikötünk ennek során a katonai kérdéseknél. A nemzetek Európája azonnal fegyverkezési spirált indítana el, amelyikben az egyik ország sikeresebb a másiknál. S mennél nagyobbak az európai országok közötti erőbeli különbségek, annál nagyobb a kísértés az erő érvényesítésére. Ha ez eszkalálódik, mi más lenne az ultima ratio, mint a háború.Az, amelyet a nagy világégés óta a generációk minden áron el akartak kerülni.

2016. július 19., kedd

Miért értelmetlen a magyar kremlinológia?

                                                        Szabó Miki barátom emlékének


Ha egy zárt országban oligarchia-uralom van, a belső pozíciók alakulásáról nincs hivatalos információ, akkor érthető, ha azok, akiket érdekel a személyes hatalmi pozíciók alakulása, netán abból akarnak következtetni a jövőre, minden információ - morzsát összegyűjtenek, elemeznek, ami ebből a belső körből kiszivárog. A Kremlben Lenin halála után köztudott volt, hogy a pártelit tagjai hatalmi harcot folytatnak, s hogy számos oda tartozó személynek meg van a maga saját politikai hinterlandja a pártban, államban, szakszervezetekben. Ahogy Sztalin sorban végzett riválisaival és mindenkivel, akik veszélyeztethették egyeduralmát, már nem beszélhettünk oligarchiáról, a a hatalmat gyakorlók csoportja átalakult kamarillává. Ennek tagjai távolról sem olyan mértékben, mint a korábbi garnitúra, de valamelyes személyes hatalmi háttérrel is rendelkeztek, mert Sztalin így építette fel a diktatúráját. Nem vont magához minden döntést, nem számolta fel de facto sem a pártot, sem az egyéb hatalmi szervezeteket, hanem kijátszotta egymás ellen a különféle személyeket, csoportokat. Bárkit elmozdíthatott, akár kivégeztethetett, de amíg azok funkcióban voltak, tényleges hatáskörük is volt. Érthető, hogy erre a szituációra ráépült egy "szakma", a kremlinológia,(a kritikusai szerint kreml-asztrológia), amely a munícióját időnként dezertőrök leleplezéseivel is gazdagíthatta. Sztalin halála után már ismét inkább oligarchikus uralomról beszélhetünk a Szovjetúnióban - ez volt valójában a kremlinológia aranykora.

Minden diktatúra belső viszonyai érdekelhetik a kívülállókat és mindegyikkel kapcsolatban hasznosítható a kremlinológiában összegyűlt tudás, módszertan egyik vagy másik része. Annál inkább termékeny az ilyen megközelítés, mennél stabilabbak az adott hatalmi csoport viszonyai és mennél komolyabban betart bizonyos belső rituálékat. Ennek ellenére a nagy belső krízisek és az egyes személyek azokban játszott szerepe így is váratlanul szokta érni a különféle rendű és rangú megfigyelők, elemzők hadát.

A szovjet birodalom felbomlása utáni, általában demokratikus kulisszák mögötti egyszemélyi hatalmaképültek ki. Ezek belső viszonyainak megközelítésében is helyet kapnak a kremlinológiai metódusok, amelyek egyik ország esetében "termékenyebbek", a másikéban kevésbé azok. Az Orbán - rendszert   - NATO és EU tagi specifikuma ellenére ezek közé a posztszovjet országok közé kell sorolnunk, ha a valódi természetét meg akarjuk érteni. A kérdés akkor az, hogy megfigyelésében, elemzésében mennyire termékenyek a kremlinológia módszerei.

A válasz alighanem az, hogy kevéssé. A magyar kamarilla - rendszer annyira egy személy által meghatározott, az érdemi és a személyi döntések annyira nincsenek delegálva, hogy valójában nem beszélhetünk "erős emberekről" és azok saját hatalmi bázisáról. Megtévesztő, hogy a dolog nem így indult. Kezdetben egy szűk fideszes kör inkább oligarchikus képletet mutatott. Ennek tagjai azonban mára vagy eltűntek a politikai süllyesztőben, vagy báb-szerepbe szorultak vissza. Ezért ma már se az ő gesztusaikból, se a mindenkori aktuális kegyencekéből szinte semmi érdemlegeset nem olvashatunk ki. A "mutatvány" egyszemélyes, és ezen az se változtat, ha netán a jelenlegi rendszert követő időben egyes mai szereplők önálló ágensként fognak mutatkozni. Ma még ők maguk se tudnak erről.