Nem érdemes stílusgyakorlatokat alkalmazni annak kifejtésére, hogy az ország kilátásai gazdasági, politikai és kultúrális tekintetben semmi jót nem ígérnek. Aki tudja, az e nélkül is tudja, aki meg illúziókban ringatja magát, az úgyse hagyja magát felébreszteni. Ám míg 2010 után egy ideig lehetett úgy gondolni, hogy a problémák számottevő része speciálisan erre az országra vonatkozik, mára már azok jelentős hányadáról látszik, hogy közülük mi globális, mi európai és mi regionális. Ebből két dolog is következik. Az egyik, hogy velük kapcsolatban speciális magyar "megoldás" nem lehetséges. A másik, hogy amíg az egyes problémák a maguk kontextusában nem válnak manifesztté és kezelhetetlenné, addig Magyarországon is le lehet tagadni azokat. Különösen addig, amíg a belső feszültség legnagyobb szelepe, a külföédre költözés vagy külföldi munkavállalás lehetősége nyitva van.
Magyarországon az utóbbi 100 évben a feszítő problémákat a diszkontinuitások sorozata helyezte ad acta. Vagy úgy, hogy a rendszerváltozások valóban átrendezték annyira a viszonyokat, hogy a régi problémák helyére újak léptek, vagy úgy, hogy ugyanazok a problémák más kontextusba kerültek. Így ha azt mondjuk, hogy újra egy diszkontinuitás van kilátásban, mert a problémák a kontinuitás jegyében hosszabb ideig nem kezelhetőek - magyar viszonylatban semmi megrázót nem mondunk. Különösen, hogy az előző, 2010 utáni rendszerszintű változásban nem csak a hatalmon lévők játszanak "itt a piros, hol a piros?" játékot a kontinuitás-diszkontinitás tekintetében, hanem a lakosság és a közélet altív szereplői is bizonytalanok, hogy ez még ugyanaz a rendszer-e, csak torzult, vagy egy másik. Így egy újabb diszkontinuitás - legyen az egyértelmű vagy elmismásolt - nem fog akkora újdonságot jelenteni.
Globális és kontinentális léptékben más a helyzet. A II. Világháború legfőbb tanulsága az volt, hogy a diszkontinuitás legfőbb két korábbi eszköze, a gazdasági válság és a háború annyira veszedelmes eszközzé vált, hogy a jövőben világméretekben kerülendő. Ez az euroatlanti világ összes mértékadó vezetője számára elemi evidencia volt, s ezt mintegy 70 éven keresztül sikerült is érvényre juttatni. Láthattuk viszont, hogy ezt a 2008-as pénzügyi válság során és után már csak látszatra sikerült fenntartani. Elkerülték a tömeges csődhullámot, korlátozták a vesztesek körét és a veszteség mértékét és ezzel megőrizték a világgazdaságban a kontinuitás homlokzatát. A monetáris trükkök azonban stabilitást mindmáig nem teremtettek, minthogy nem is teremthettek. S a gazdasági bajok elfedésének leple mögött egyre több társadalmi - politikai feszültség halmozódott fel. Mindennek akár csak napi szintű kezelése is egyre inkább meghaladja a gazdasági és politikai elit teljesítő képességét.
Átfogó reform globális méretekben nem csak ténylegesen illuzórikus, de még komolyan vehető utopista elképzelések se kerültek forgalomba ezzel kapcsolatban. Az önkorrekciós mechanizmusok meg már régóta nem működnek megfelelően. Így aztán a diszkontinuitás hagyományos eszközei egyre fenyegetőbbek: válság - háború. Az izolacionista, részben autarkiás kísérletek tartalmilag nem komolyan vehetőek és csak az utat jelentik ehhez a kettőhöz. És nem csak Magyarországon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése