A II. Világháborút követő hosszú európai békekorszak egyfelől a nacionalizmusok visszaszorulásával, másfelől a tömegfogyasztás középpontba kerülésével jellemezhető. Ez volt a - háborús veszély ébrentartása mellett - a hidegháború legfőbb populáris üzenete is. Nyugaton ténylegesen látványosan nőtt a tömegfogyasztás és dinamikus volt a középosztályosdás, a szovjet birodalomban meg ezt előbb az ideológiai papolással próbálták helyettesíteni (v.ö. a "szocializmus gazdasági alaptörvénye"), de azután megkísérelték felvenni a versenyt a tömegfogyasztás tekintetében is. Ezt a versenyt nyerte meg látványosan a Nyugat és ez vezetett a szovjet birodalom felbomlásához is.
A lakosság nagy tömegei ezenközben egyre kevésbé kötődtek a különféle ideológiákhoz, ezzel szemben a konzumerizmus mind nyugaton, mind keleten eszmei alátámasztásra nem szoruló tömegvallásként funkcionált. Fogyasztani jó, még többet fogyasztani még jobb és életünk egyre gazdagodik az új és új fogyasztási cikkek megjelenésével, amelyet mennél előbb nekünk is birtokba kell venni. Ez a fogyasztási düh azokban a generációkban volt a legerősebb, akik az ínségből indultak, de amikor jöttek a már viszonylagos jólétből startoló nemzedékek, akkor is csak egy kisebbség fordult szembe a fogyasztás-centrizmussal. S akiknek a jövedelmük nem adott fedezetet a kívánt fogyasztásra, azokon a mind szélesebb körű hitelezés "segített". Az intellektuálisan igényesek számára ehhez a magyarázó ideológia a pozitív összegű játékok elmélete volt.
Messze vezetne annak elősorolása, hogy a fogyasztás növekedése hol, mikor, kiknek, milyen mértékben és miért ütközött bele korlátokba, de maga a tendencia nyilvánvaló. Aminthogy az is, hogy a korlátok előtérbe hozták az elosztási kérdéseket, amelyek addig nem vetődtek fel élesen. Ám az elosztási egyenlőtlenségekből mindmáig nem elsősorban országokon belüli konfliktusok támadtak. Nemzeti és vallási mozgalmak kerültek előtérbe - megtörve a korábbi ideológiamentes csendet. Természetesen ezek a mozgalmak végső soron egyaránt status quo ellenesek, globalizáció ellenesek és szembekerülnek az adott politikai establishmenttel, s ennyiben mindenhol belpolitikai jellegűek is.
De mi köze van ezeknek a mozgalmaknak a fogyasztáshoz? A világban vannak olyan vallási mozgalmak, amelyek elutasítják a modern fogyasztást, ám ezek jelenléte a gazdaságilag fejlett országokban marginális.Ott inkább - kimondva-kimondatlanul - az elosztási harc bújik meg az ideológiák sikere mögött. Csak az esetleges példa kedvéért: a skót, a katalán vagy a flamand szeparációs törekvésekben az a népszerű adu, hogy az adott országrész lényegesen többel járul hozzá az adott ország GDP-jéhez, adójához, mint amennyit az államtól visszakap. Hasonló érvelés volt a Brexit mellett is EU-s vonatkozásban, de a Grexit is azzal szerzett támogatókat, hogy a "hármak" által kikényszerített politika miatt kell megszorítani a lakosság életszínvonalát. Ugyanezt láttuk a mostani magyar rendszer "szabadságharcos" ideológiáiban is. A migránsellenes kampányokban az USA-tól Magyarországig úgyszintén vezető momentum a jóléti fenyegetettséggel való riogatás.
Ez az egyáltalán nem szisztematikus rátekintés azt látszik igazolni, hogy a régebbi ideológiák felelevenítése valójában nem anullálni akarja a hálójába került emberek konzumerizmusát és helyére valamilyen más életfilozófiát akar elterjeszteni, hanem azt sugallja, hogy az utat mutatja meg, hogy mások rovására hogyan tudják "sajátjaik" életszínvonalát növelni, vagy legalábbis megőrizni. Ezáltal ha hatalomra jutnak és a híveik csalódnak a fogyasztásukkal kapcsolatos reményeikben, az szinte szükségképpen legitimációs válságot okozhat. Amiből azután más nem jöhet ki, mint a harciasság eszkalálódása, s végső soron a háború, vagyis a történelmileg hagyományos eszköz a győztesek számára a vesztesek el nem pusztított javainak és erőforrásainak elvételére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése