2015. augusztus 28., péntek

Fb. kommentem az Orbán rendszer legalitásáról

Orbán a 2010-es 2/3-ára hivatkozva államcsíny - sorozatot hajtott végre. Ez mindössze az EPP alelnökségébe került neki. Hogy miért, azt máig nem értem. Azt sem, hogy az alaptörvény elfogadása után az akkori ellenzéki pártok miért mentek vissza a parlamentbe. Viszont a 2014-es választások után a legalitás kétségbevonásának már nem maradt alapja.
Fel lehet vetni, hogy a 2014-es választás játékszabályai és lebonyolítása nem nevezhető korrektnek, az nem volt igazán szabad.. Ez igaz, de a szavazati arányok miatt ez nem döntő érv. Továbbá ekkor már mindenki tudhatta, hogy mit jelent az Orbánra adott szavazat, nem úgy, mint 2010-ben, amikor elhallgatta, hogy mire készül.

2015. augusztus 23., vasárnap

Németország az éledő európai nacionalizmusok fenyegetésében

Németország - mint ismeretes - elvesztette a háborút és megnyerte a békét. A két vesztes háború maga alá temette a birodalmi gondolatot és a revansszellemet. Ebből a szempontból másodlagos, hogy a hivatalos politika és az átalakított oktatás és kulturális intézményrendszer milyen mélyen alakította át a lakosság túlnyomó többségének gondolkodását és mentalitását, vagy csak elfogadtatta az újat és tünetmentessé tette a régit. Lehetségessé vált, hogy Nyugat - Németország gazdasági óriásként és politikai törpeként legyen fontos tagja az egységesülni kezdő Európának. Később, a történelmi fordulat után az európai államok és a népek félelem nélkül elfogadták a német egységet is és ennek oltárán csak a DM-t kellett beáldozni. Ma már Németország az EU legerősebb országa és ezt a szerepet kellő felelősséggel és kellő tapintattal igyekszik eljátszani. Mindehhez minden területen  és minden szinten nagy realitásérzék és alkalmazkodási készség szükséges, aminek birtokában magától értetődő módon a társakhoz képest előnye egyre nagyobb lesz.

A világgazdaság, a világpolitika és az egyes országok közhangulata az utóbbi évtizedben egyre instabilabbá vált. Ennek leginkább szembetűnő jelensége a 2008-as nemzetközi pénzügyi válság és az iszlám világ felbolydulása volt, amin úrrá lenni a korábbi világrendnek máig sem sikerült. Ez megingatta a bizalmat a világrend legerősebb hatalma, az USA és az EU erős embere, Németország iránt. Egyre inkább megerősödik a populizmus és a  nemzeti vagy vallási gazdasági és/vagy világértelmezési utak propagandája. A biztonságukat vesztett, vagy attól félő emberek hajlamosak ezeknek hitelt adni. Ennek folyományaként a durva állami erőszak - alkalmazzák azt a saját lakosság, vagy más államok ellen - ma elfogadottabb, mint azelőtt volt.

Európában mindeddig érdemi változás nem következett be. A nacionalizmus, a populizmus, az izolacionista törekvések csak erodálták a status quo antet. S közben egyre több helyről hibáztatják Németországot a korábbi állapotok fenntartásáért, védelmezéséért. A Sziriza féle kísérlet, amely a leglátványosabb volt a viszonyok felforgatása tekintetében - megbukott. Ez egy időre visszavetheti a hasonló próbálkozásokat, de azok bárhol és bármikor újra megerősödhetnek. Már most is elég erősek ahhoz, hogy blokkolják az EU olyan reformját, amely működőképességét, a jövőbeni kihívásokra adható eredményes válaszát lenne hivatott biztosítani. A cenrifugális erők a körülmények összejátszása esetén magát az EU-t  akár össze is roppanthatják - tekintet nélkül a kontinens meglévő gazdasági és katonai kiszolgáltatottságára.

Ha Európát a nemzeti rezsimek kavalkádja keríti hatalmába, akkor Németország se töltheti be tovább a kiegyensúlyozó szerepét. Nem is lehet várni tőle, hogy mazochista módon ne saját érdekeit próbálná követni. De már pusztán ez is növelné vele szemben a ressentiment-t. Ha aztán a maga logikája szerint feltámadna az eddig láthatatlan német nacionalizmus is, az végképp harcias állapotokat teremtene Európában. A németektől ugyanis a többiek nem fogadnák el ugyanazt, amit másoktól igen, ezért a történelmi vádak és gravamenek sértetlenül feléledve zúdulnának rájuk. Ez mind gazdaságilag, mind belpolitikailag nehezen kezelhető helyzetet idézne elő. Vagyis a nacionalista éledés a mai legstabilabb európai hídfő, Németország számára jelenti a legnagyobb fenyegetést - a mai rendet garantáló USA mellett.

2015. augusztus 21., péntek

Tekintélyuralmi rendszerek és a "második ember"

A tekintélyuralmi rendszerek kényes kérdése legtöbbször a "második ember" posztja. Minthogy az ilyen országokat kamarilla - módszerekkel szokták irányítani, ami el van zárva a nyilvánosság elől, nem feltétlenül van szükség valódi helyettesre. Igaz, ha nincs ilyen, bujkálhat a kérdés, hogy de mi van, hogy ha a Gazdával történik valami. De ha erős a rendszer, kibírja ezt a bizonytalanságot és nem is kelnek szárnyra hírek az utódlási harcról.

Van aztán kevésbé erős rendszer, amelyben a Gazdának szüksége van a "jó király - rossz tanácsadók" képletre, ahol kell legyen a végrehajtásban erős ember, aki végigveri a döntéseket és így maga is bekerül mindenféle utódlási spekulációba. Az ilyen erős embereket a Gazda időről időre le kell cserélje, mert félhet, hogy a fejére nőhet. Ugyanakkor a majordomusban felmerülhet, hogy mi szükség van a császárra, ha mindent ő csinál.

A kétféle nehézség áthidalható azzal a módszerrel is, hogy megnevezetten van második ember, de az szemmel láthatóan alkalmatlan arra, hogy örökös legyen. Ilyenkor nem egy erős ember van, hanem több, akik szükségképpen rivalizálnak egymással. De a vezért védi az, hogy az ambiciók útjában ott van az alkalmatlan, de megnevezett második ember.

Mindez persze akkor válik igazi problémává, ha meginog a tekintélyuralmi rendszer és annak  tekintélye. Akkor ugyanis "fent" és "lent" sokak agya megindul és olyanon kezdenek spekulálni, amin korábban nem. Hogy hogyan lehet a rendszer lényegét megtartani vagy megváltoztatva megtartani a Gazda nélkül. De persze megindul a Gazda agya is, hogy mit tehet az általa is észlelt erjedés ellen. Aztán vagy jót húz, vagy rosszat. De a lényeg mégsem ez, hanem hogy az uralom tartópillérei erodálódása hol tart.

2015. augusztus 17., hétfő

Az USA elnökválasztás nemzetközi tétje

Régi közhely, hogy az USA elnökválasztások során külpolitikai kérdések nem játszanak jelentős szerepet. Ez érthető dolog és önmagában nem is jelent különösebb problémát sem a világ, sem az Államok számára. Annak ellenére nem, hogy a 20.sz.-ban periferikus államból két világháború kulcsszereplője, majd világhatalmi pólus, mára pedig a fokozódó problémái ellenére az egyetlen igazi szuperhatalom lett. Ugyanis ott az elnökválasztás mindig a két nagy párt jelöltjének küzdelme volt, amelyek összes politikai eltérésük ellenére a nemzetközi színtéren nem képviseltek egymással összeegyeztethetetlen álláspontot. Ha netán az egyik nagy párt olyan elnököt jelölt, aki komoly nemzetközi kockázatot jelenthetett volna, akkor pártja mérsékelt beállítottságú nagyjai tettek róla, hogy ne győzzön. Ugyanígy nem jelentett kockázatot markáns "harmadik jelölt" indulása sem: praktikusan esélytelen volt. De az is csak fontos, ám nem alapvető változást hozott az idők során, ha nem az amerikai politika egy régi motorosa lett az elnök, hanem egy újonc. A csapatában ott voltak a tapasztalt emberek, továbbá a szenátus és a kongresszus kellő ellensúlyt jelentett valamiféle kalandor politizálással szemben, ami dezorientálhatta volna a nemzetközi erőket kiszámíthatatlan fejleményekkel. Vagyis az USA külpolitikája a kontinuitás és diszkontinuitás olyan elegyét jelentette, amely - saját és mások szempontjából - súlyos hibákat ugyan vétett, de nem vált alkalmatlanná a kialakult nemzetközi szerepe továbbvitelére.

A leírásban használt múltidő nem azt jelenti, mint ha a soronkövetkező elnökválasztásnál komoly esély lenne arra, hogy mindez másképp alakuljon. Az azonban nagyon is lehetséges, hogy a kampány ezt a végeredményt a korábbiaknál hektikusabban fogja produkálni, amely a sok szempontból labilis világgazdasági és világpolitikai helyzetet komoly sztresszhatásnak teheti ki. Az már most látszik, hogy nem jelentkezett olyan elnökjelölt, aki magabiztos átfogó koncepcióval rendelkezne arról, hogy hogyan kellene szerinte az USA-nak és a nemzetközi rendszernek átalakulni a fenntartható stabilitás érdekében. Ez természetes is, de ilyen viszonyítási alap hiányában minden felmerülő vitatéma meglehetősen esetleges és rengeteg kockázati elemet tartalmaz. Ha az elnökjelöltek a nagyobb - nemegyszer lokális - választói csoportok elégedetlenségére játszanak (ami elég természetes dolog) és ígéreteik is erre válaszolnak, az a mai médiaviszonyok és a globalizáció miatt nem marad meg abban az arénában, amely a múltban jellemző volt. A hatásos, netán fenyegető szövegek széles visszhangra találhatnak és értelmezésükben  is világszerte nagyon eltérhetnek felbocsájtójuk eredeti intenciójától - térben és időben önálló életre kelve.

A nyilvánosság és a fontos folyamatok, döntések közötti rés növekedése természetesen nem USA - sajátosság. Az ebből következő "üzemzavarokra" számos példát hozhatnánk akár a legközelebbi múltból. Az Egyesült Államoknak a világban betöltött szerepe és az ottani tradicionális demokratikus jelölési folyamatnak a "nézők" számára többé - kevésbé jól követhető "látványosság" jellege azonban nemzetközi hatását tekintve kiemeli  azt a többi ország, régió sorából. Ezért a most kezdődött kampányt érdemes ilyen szemüvegen keresztül figyelni, felkészülve arra, hogy az ott folyó események akár a világszínpadot is átrendezhetik kisebb vagy nagyobb mértékben. Inkább, mint a szokásos "béna kacsa" szindróma, vagy mint az új adminisztráció hangsúlyváltásai.

2015. augusztus 16., vasárnap

Multikulti állam és az eltérő individuum - fogalmak

Egy modern állam csak egységes jogrendben képzelhető el. Ez a jogrend explicit vagy implicit módon egy bizonyos individuum - fogalom alapján áll. Ugyanakkor ha az államban több kultúra él együtt, abból előadódhat, hogy nagyon eltérő az individuum - fogalmuk. Stabil, tartós viszonyok között a kisebbségek mintegy "megtanulják" az állam premisszáit és joggyakorlatát és nem vonják kétségbe annak legitimitását. Egyidejűleg a hatóságok és a jogi intézmények is elsajátítják a kisebbségi kultúra bizonyos jellegzetességeit és rendelkezéseikben a lehetőség határain belül igyekeznek figyelembe venni, tolerálni azokat. Így a multukulti állam zavartalanul tud működni.

Ha azonban valamilyen okból egy kisebbség, vagy annak egy része konfliktuózus viszonyba kerül a többséggel és/vagy az állammal, akkor az eltérő individuum - fogalom komoly problémák forrásává válhat. Erre pedig a modern jogállam nincs és nem is lehet felkészülve. Egy ideig különféle disszonancia - redukciós technikáklkal lehet szőnyeg alá söpörni ezt a problémát, de az antinómia a későbbiek során nyílttá, jószerével kezelhetetlenné válhat.

2015. augusztus 12., szerda

Hóman : a magyar holokauszt - felelősség epicentruma


A 70. évforduló kapcsán hol explicit formában, hol közvetetten, de érzékeny vita folyt a magyar holokauszt - felelősségről. Mi terheli a német megszállást és mi a magyar felelősség? Ha nem köntörfalazunk és/vagy szerecsenmosdatunk, akkor két síkon kell megközelíteni a kérdést: az egyik a magyar állam szerepe, a másik a magyar holokauszt társadalmi környezete.
A magyar állam szerepe az egyszerűbb kérdés: csak preciz történelmi kutatást igényel 1919-től 1945-ig. A társadalmi környezet ennél bonyolultabb dolog. Utólag nehezen kutatható, felvetődik a rész és egész problémája, az aktív és passziv magatartás közötti különbség, továbbá bizonyos normatív elemek se kapcsolhatóak ki. Személyes véleményem szerint egy olyan summázat nehezen vitatható, hogy a holokauszt különböző etapjai nem váltottak ki számottevő ellenérzést a magyar lakosságból.
Ugyanakkor - másokkal ellentétben - ezt a "nem ellenérzést" mint kortárs nem tekintem a felelősség részének. Mindenekelőtt azért nem, mert előtte két évtizeden át tekintélyes személyek fejtettek ki flagráns antiszemita véleményeket és szorgalmaztak ilyen vagy olyan korlátozásokat, szankciókat "a zsidókkal" kapcsolatosan. Gondolok itt politikai nagyságokra csakúgy, mint egyházi vezetőkre, társadalmi méltóságokra vagy nagyhatású kulturális szereplőkre. A különféle, zsidókat sújtó rendelkezésekkel való alapvető egyet nem értéshez a velük való tudatos szembeszegülésre volt, illetve lett volna szükség. Ezt pedig nem lehet normaként elvárni.
Hóman Bálint személyében mindkét síkon prototípusa a felelősöknek. Egyrészt, mint befolyásos politikus aktív formálója volt a magyar állam "zsidó - politikájának". Másrészt, mint tekintélyes tudományos és társadalmi tényező sok ember gondolkodására hatott. Mindez - személyes véleményekre való tekintet nélkül - aligha vitatható.
Ilyen formán Hóman bármiféle személyes kiválósága a holokauszt - felelősség tekintetében nem enyhítő, hanem egyenesen súlyosbító tényező. Aki ezt vagy tényleg nem érti, vagy nem akarja érteni, az ezzel személyében magára veszi a magyar holokauszt- felelősséget azzal a kortársakkal szembeni súlyosbító körülménnyel tetézve, hogy ismeri az 1944-es végkifejletet. A felelősség magáravételét kétféleképpen teheti meg valaki. Vagy úgy, hogy tagadja a holokausztot, illetve azt ítéletet tagadja, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Vagy pedig úgy, hogy azt ugyan elismeri, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie, de a felelősség alól eleve, vizsgálódás nélkül felmenti azokat a sokak véleménye szerinti bűnösöket, akik esetében neki pozitív személyes érintettsége van.

2015. augusztus 8., szombat

Demokráciaexport adekvát társadalomkutatás nélkül

Az utóbbi évtizedekben a föld különböző régióiban kísérlet történt a "nyugati tipusú demokrácia" exportjára. Mellőzzük azoknak a különbségeknek a taglalását, hogy melyik ilyen új demokráciák közül  milyen országokban voltak ennek aktív hazai ágensei és melyeknek hullott csak ez a lehetőség az ölükbe. Az USA és egyes nyugateurópai országok a folyamatot abban a naiv hitben mozdították elő, hogy a piacgazdaság és a demokratikus jogállam feltételei között a hozzájuk történő konvergencia szinte automatikus lesz, illetve csak némi anyagi, tanácsadási segítséget illetve monitorozást igényel. Hosszabb - rövidebb ideig ez az optimizmus sok helyen igazolódni látszott az általános prosperitás körülményei között. A helyi lakosság a személyes fogyasztás növekvő lehetőségeit, a fizikai és tevékenységbeli mozgásterének növekedését, a nagy infrastruktúrák javítását kedvezően fogadta. A nagyon esetlegesen rekrutálódott helyi vezetők és apparátusok is igyekeztek a Nyugat felé előnyös arcukat mutatni.

A nyugati eliteket nem nagyon foglalkoztatták olyan közismert jelenségek, mint hogy Dél - Olaszország az EU szívében, 150 évvel az olasz egység megteremtése után még mindig önálló civilizáció és kultúra, ahol a modernitás evidenciái csak a felszínen érvényesülnek. Pedig ennek komoly vizsgálata sok tekintetben megadhatta volna a kulcsot az új demokráciák várható problémáihoz is. Az ilyen vizsgálatok iránti igény hiánya mind a politikai, mind a gazdasági elit részéről leképződött a társadalomtudományok alakulásában is az utóbbi 70 évben. Egyre inkább visszaszorult a makro- problémákkal való foglalkozás a különféle szakproblémák mind minuciózusabb kutatása javára. A makro - problémák egyfelől a közgazdászokra, másfelől a politológusokra maradtak a maguk nem integratív metodológiájukkal. Így aztán se kereslet, se kínálat nem volt és nincs a nagy társadalmi kérdések komplex megközelítése iránt.

Nem lehet azt mondani, hogy a vezető országok nagy kudarcai ne ébreszthették volna fel az ilyen igényeket. Ám pl. az USA vietnami vagy afganisztáni fiaskóját könnyebb volt a kommunizmus elleni világszerte folyó harc kontextusában értelmezni, mint nekiállni egy társadalomkutatási elemzésnek. Annál is inkább így volt ez, mivel a két rendszer közötti harcban egyidejűleg sikereket is fel lehetett mutatni, amely végül a Nyugatgyőzeleméhez vezetett. (Az iraki kudarc már alkalmat adhatott volna az elgondolkodásra - de az is megmaradt a katonai és politikai tanulságok felszínes tudomásul vételénél.) Némi durva leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy a demokrácia exportjának fogyatékosságait a vezető hatalmak azzal a "nagyvonalúsággal" kezelték, mint hajdan a gyarmattartók a gyarmataikat: ha sikerült azokat tartósan pacifikálni és gazdaságilag az anyaország igényei szerint működtetni, akkor felesleges nagyon mögé nézni a dolgoknak és a régi helyi struktúrák továbbéléséből problémát csinálni.

Most azonban két nagy régióban: a Közel - Keleten és Kelet - Európában alapvető bajok kezdenek mutatkozni az 1990 után kialakult világrend szempontjából. Ráadásul mind az USA-ban, mind az EU magországaiban is korábban nem látott fundamentális kérdések kerülnek felszínre. Ezekhez képest az adekvát társadalomkutatás hiánya jelentéktelen problémának látszik. Ugyanakkor az is világos, hogy ad hoc lépésekkel a felszínre került problématömeg nem oldható meg. A megoldatlan problémák számos - előre kalkulálhatatlan - változáshoz fognak vezetni. Ebben a folyamatban ismét nem lesz szerepe a makro szintű társadalomkutatásnak. Ha azonban az utóbbi főnixként felemelkedik poraiból, akkor talán a változások ágensei többet érthetnek meg az őket körülvevő világból, mint e nélkül.

2015. augusztus 7., péntek

Fb. bejegyzésem a tömegmozgalmakról

Felháborodás és elkeseredés - vagy a remény?
Élénk fantáziájú értelmiségiek az elmúlt 5 évben folyamatosan reménykedtek, hogy a felháborodás és elkeseredés tömegeket fog megmozdítani. Ez nem történt meg. Pedig ha megtanulták volna a történelmi leckét, tudhatnák, hogy a tömegmozgalmakban a reménynek van a legnagyobb szerepe. Ha másból nem, a görög események menetéből most mindenki felfrissítheti ezt a tudást.