Az utóbbi évtizedekben a föld különböző régióiban kísérlet történt a "nyugati tipusú demokrácia" exportjára. Mellőzzük azoknak a különbségeknek a taglalását, hogy melyik ilyen új demokráciák közül milyen országokban voltak ennek aktív hazai ágensei és melyeknek hullott csak ez a lehetőség az ölükbe. Az USA és egyes nyugateurópai országok a folyamatot abban a naiv hitben mozdították elő, hogy a piacgazdaság és a demokratikus jogállam feltételei között a hozzájuk történő konvergencia szinte automatikus lesz, illetve csak némi anyagi, tanácsadási segítséget illetve monitorozást igényel. Hosszabb - rövidebb ideig ez az optimizmus sok helyen igazolódni látszott az általános prosperitás körülményei között. A helyi lakosság a személyes fogyasztás növekvő lehetőségeit, a fizikai és tevékenységbeli mozgásterének növekedését, a nagy infrastruktúrák javítását kedvezően fogadta. A nagyon esetlegesen rekrutálódott helyi vezetők és apparátusok is igyekeztek a Nyugat felé előnyös arcukat mutatni.
A nyugati eliteket nem nagyon foglalkoztatták olyan közismert jelenségek, mint hogy Dél - Olaszország az EU szívében, 150 évvel az olasz egység megteremtése után még mindig önálló civilizáció és kultúra, ahol a modernitás evidenciái csak a felszínen érvényesülnek. Pedig ennek komoly vizsgálata sok tekintetben megadhatta volna a kulcsot az új demokráciák várható problémáihoz is. Az ilyen vizsgálatok iránti igény hiánya mind a politikai, mind a gazdasági elit részéről leképződött a társadalomtudományok alakulásában is az utóbbi 70 évben. Egyre inkább visszaszorult a makro- problémákkal való foglalkozás a különféle szakproblémák mind minuciózusabb kutatása javára. A makro - problémák egyfelől a közgazdászokra, másfelől a politológusokra maradtak a maguk nem integratív metodológiájukkal. Így aztán se kereslet, se kínálat nem volt és nincs a nagy társadalmi kérdések komplex megközelítése iránt.
Nem lehet azt mondani, hogy a vezető országok nagy kudarcai ne ébreszthették volna fel az ilyen igényeket. Ám pl. az USA vietnami vagy afganisztáni fiaskóját könnyebb volt a kommunizmus elleni világszerte folyó harc kontextusában értelmezni, mint nekiállni egy társadalomkutatási elemzésnek. Annál is inkább így volt ez, mivel a két rendszer közötti harcban egyidejűleg sikereket is fel lehetett mutatni, amely végül a Nyugatgyőzeleméhez vezetett. (Az iraki kudarc már alkalmat adhatott volna az elgondolkodásra - de az is megmaradt a katonai és politikai tanulságok felszínes tudomásul vételénél.) Némi durva leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy a demokrácia exportjának fogyatékosságait a vezető hatalmak azzal a "nagyvonalúsággal" kezelték, mint hajdan a gyarmattartók a gyarmataikat: ha sikerült azokat tartósan pacifikálni és gazdaságilag az anyaország igényei szerint működtetni, akkor felesleges nagyon mögé nézni a dolgoknak és a régi helyi struktúrák továbbéléséből problémát csinálni.
Most azonban két nagy régióban: a Közel - Keleten és Kelet - Európában alapvető bajok kezdenek mutatkozni az 1990 után kialakult világrend szempontjából. Ráadásul mind az USA-ban, mind az EU magországaiban is korábban nem látott fundamentális kérdések kerülnek felszínre. Ezekhez képest az adekvát társadalomkutatás hiánya jelentéktelen problémának látszik. Ugyanakkor az is világos, hogy ad hoc lépésekkel a felszínre került problématömeg nem oldható meg. A megoldatlan problémák számos - előre kalkulálhatatlan - változáshoz fognak vezetni. Ebben a folyamatban ismét nem lesz szerepe a makro szintű társadalomkutatásnak. Ha azonban az utóbbi főnixként felemelkedik poraiból, akkor talán a változások ágensei többet érthetnek meg az őket körülvevő világból, mint e nélkül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése