2016. február 29., hétfő

Kimerülőben a Rendszer tartalékai

Az utóbbi hetek Magyarországon egyre inkább a káosz jeleit mutatják. A hivatalos megnyilatkozások és tárgyalások, a különféle lakossági csoportok elégedetlenségeire és akcióira adott önellentmondó válaszok, az országos erőpróbává tupírozott polgármester - választás fejleményei, a tiszteletreméltóság látszatára se ügyelő brutális hatalmi eszközök bevetése egy olyan kavalkádot mutat, amit igen nehéz egyetlen logikus szálra felfűzni. Illetve van egy állandó szál, a hatalom. De hogy azt veszélyben érzik-e, vagy ellenkezőleg, minden eddiginél jobban akarják kiterjeszteni, az nem magától értetődő.

Nézzük a dolgot valamivel messzebbről. A NER-t úgy vezették elő, hogy egy katasztrofális helyzetben lévő országot megállítanak a lejtő útján, rendet csinálnak s utána a nemzet (már akit hozzá tartozónak ítélnek) a soha nem látott virágzás útjára lép. 6 év után már ebben a virágzó szakaszban kellene lenni és ennek felel meg a kormány sikerpropagandája. A meghirdetett eredmény és a szemmel látható valóság közötti rést a különféle mondvacsinált ellenségek elleni ádáz harc igyekezett és igyekszik áthidalni. De minthogy ezeknek a harcoknak a győzelmi jelentések következtében a virágzó jövő elmaradására nincs igazi magyarázó ereje, a meghirdetett harcok tétjét és retorikáját a kormányzatnak állandóan emelni kell. A lakosságnak viszont egyre nagyobb része vált kétkedővé, hogy ez a rendszer valaha is hozni fogja azt a fényes jövőt, ami miatt szavazatával támogatta, vagy passzív módon időt adott neki ígéretei beváltására.

A kormányzat taktikai készletéhez egyrészt az tartozott hozzá, hogy a nagy nemzetközi organizmusok (NATO, EU) kereteit belülről állandóan feszegette ugyan, de vigyázott, hogy kenetességgel, jogászkodással, rabulisztikával, időnkénti visszavonulásokkal ne vigye el a viszonyt kenyértörésig, másrészt az, hogy a lakosságnak is mindig tudjon valami koncot vetni, amivel vagy a reményt tartja életben, vagy a békétlenséget csillapítja le. Eddig még mindebben nem lehet fordulatról beszélni, de vészjósló jelek már megjelentek.

A vészjósló jelek közül alighanem a fontosabbik a zéró deficites költségvetés tervezése. Mit is jelent ez? Egyfelől újabb megszorításokat, másfelől az arra való felkészülést, hogy megszűnhetnek az EU-tól kapott pénzek, sőt a normál külkereskedelem is csorbát szenvedhet. Vagyis a nemzetközi térben megkérdőjeleződik Magyarország hovatartozása. Ilyen perspektívával nem csak koncot nem lehet vetni az egyre elégedetlenebb lakosságnak, de valahogy le kell nyomni a torkukon az eddigi körülményeik romlását is. A másik vészjósló jel az alaptörvény módosításának belengetése a rendkívüli kormányzás bevezetéséről. Mit is jelent ez? Azt, hogy törvénnyel, vagy törvény nélkül szakítanak a demokratikus homlokzattal és valamiféle kreált ürüggyel nyílt diktatúrát vezetnek be.

Mindezt úgy kell értenünk, hogy a rendszer gazdasági és politikai tartalékai kimerültek, az eddigi taktikai fegyvertárban tovább már maga a rendszer nem bízik. Hogy egy drasztikus váltás milyen nemzetközi és hazai forgatókönyv alapján van elképzelve, illetve kerülhet rá sor,. az egyelőre még a jövő titka.

2016. február 28., vasárnap

Bb. kommentem az Oscar díj átadási ünnepsége előtt

Nem árt szembesülni vele, hogy a művészet sohase volt éteri dolog, mindig pénz és protektor kellett hozzá - aminek közvetítője sokszor valamilyen producer. Mi érezhetünk közvetlen kapcsolatot önmagunk és az alkotók között - de tudnunk kell, hogy ez csak egy (bár talán a legfontosabb) metszet.

2016. február 22., hétfő

Fb. jegyzet Orbán "társuralkodóiról"

A rejtélyes társuralkodó funkciója



Jól emlékszünk, amíg a titokzatos Simicska töltötte be ezt a funkciót. Ő ugyan tett egy kitérőt az Adóhivatalnál, de ezt követőleg senki se tudta, hogy ki ő. Fényképét se volt szabad közölni. A rejtélyesség varázsa akkor tört meg, amikor lépten nyomon a nevébe lehetett ütközni. Ma se tudjuk, az addig engedelmes média szabadságharca volt-e a tabutörés, vagy fentről született meg a kilövési engedély.Így, vagy úgy, de eljutott a dolog a G-napig.

Simicska helyét a kimondhatatlan nevű csodadoktor, társuralkodó posztján Habony vette át. Tabusítása odáig ment, hogy az érdeklődőt a Kárpátmedence Géniusza személyesen utasította a Lakcímnyilvántartóhoz. Az elmúlt napokban azonban valami megtört. Lépten nyomon rajta köszörüli a nyelvét a média és a kommentelők hada. Ha kiderül, hogy valaki találkozgat vele, az maga szégyenbillog. Mi történt? Nem tudjuk. Ha újabb G - napot várunk, akkor talán túl élénk a fantáziánk.

Természetesen ez a “társuralkodó” koncepció kísérlet a jelenlegi magyar hatalmi rendszer értelmezésére. Valamiért a hatalom egyszemélyi gyakorlójának láthatólag mindig szüksége van egy társra, akitől politikai koncepciója nagyrészt származik és aki bizonyos területeken vezényli is a parádét titokzatos, nem formalizált eszközökkel. Ám ha ez a kísérlet netán túl merész, az vitathatatlan, hogy az uralmat egy kamarilla gyakorolja - szintén minden formalitás nélkül. S korábban Simicska, most Habony ennek a kamarillának meghatározó figurája.

2016. február 21., vasárnap

Követik-e más szakmák, ágazatok a pedagógusok példáját?

Azt már egy hét után látni, hogy a pedagógusok kiállása futótűzként nem terjedt át más szakmákra. Nyilvánvalóan mindenhol más a konkrét helyzet.A tüntetés egyik szónoka, Sándor Mária ki is mondta: az egészségügyben a szakmai elit érdekei nem esnek egybe a többiek érdekeivel, s hogy ott van egyéni út is: a külföldi munkavállalás.. Máshol más okai lehetnek az egységes kiállás elmaradásának.

A futótűzként terjedés elmaradása azonban nem jelenti egyszersmind azt, hogy a példa elszigetelt marad. Ha valahol az ottani viszonyok az eddigiekhez képest még inkább ellehetetlenülnek, ott kész a pedagógus -model, amit adaptálni lehet. Egészen biztos, hogy most már mindenki kritikusabban néz a saját területén az egyéni és csoportos sérelmekre, a munkakörülmények tűrhetetlenségére, a felsőbb szervek arroganciájára, hozzánemértésére, felelőtlenségére, mint eddig. Az kiszámíthatatlan, hogy hol és mikor pattan ki egy szikra, amely után kitör a tömeges elégedetlenség.

De van egy másik terjedési mód is. Nem tudhatjuk, hogy a kormány végülis hogy dönt a közoktatásban keletkezett legitimációs válsága kezelését tekintve. Konfrontálódik, jelentéktelen látszatengedményekkel próbálkozik, komolyabb, de egyoldalú engedményeket tesz vagy netán valóban érdemi tárgyalásokba bocsátkozik. Bármelyiket is választja, arra a szakma így vagy úgy reagálni fog. Az azonban biztos, hogy az állami szféra más ágazataiban árgus szemekkel figyelik a fejleményeket és következtetéseket vonnak le, hogy ők mit, hogyan csináljanak, vagy éppen mit ne tegyenek.

Végül, de nem utolsósorban a kormánynak számos területen inkább előbb, mint utóbb meg kell bontania a státusquot. A közigazgatásban bejelentetten folyamatban is van ilyen átalakítás létszám- és ráfordítás- csökkentési célzattal. A megszokott viszonyok felborítása nem kis arányú érdeksérelemmel jár. Ha ezt nem tudják úgy előkészíteni, hogy a közszférában dolgozók többsége nyertesnek érezze magát, akkor szinte a kormány kínálja fel a lehetőséget egy újabb, tömeges tiltakozási mozgalom számára. Hasonló a helyzet az egészségügy vagy a tömegközlekedés vonatkozásában is.

Mindezt úgy summázhatjuk, hogy bár a jövő nyitott, ami a közoktatásban eddig történt, önmagában elég annak konstatálásához, hogy ez az ország már nem ugyanolyan, mint két héttel ezelőtt volt.

2016. február 17., szerda

Fb. bejegyzés a magyar nomenklatúra - rendszerről

Fenyegetés-e Pukli igazgató úr az egész Fidesz - nomenklatúrának?
Első ránézésre a kérdés nevetségesnek tűnik. Pedig nem az és a válasz: igen. Hogy miért?
Pukli igazgató úr úgy viselkedik, mint egy iskolaigazgató egy normális országban. Mértéktartó, nem lépi túl illetékességi körét. Véleményét megmondja, kollégáival országszerte tárgyal, de még véletlenül se vindikál magának olyan szerepet, ami ne illene pozíciójához, hatásköréhez. Amikor felettes szerve képtelen utasításokat ad neki, azt tisztelettudóan, de határozottan elutasítja.
Aki csak kicsit is ismeri közállapotainkat, annak számára evidens, hogy ez főnökeiből, sőt az egész felső apparátusból rosszallást vált ki. Érthető, hogy meg akarják fogni valamilyen szabálytalanság elkövetésén és lehetőleg szeretnének tőle megszabadulni. De hogy az egész nomenklatúrának fenyegetés lenne?
Igen, az. Éppen azért, mert a magyar autokrata berendezkedés a nomenklatúra - rendszerre van felépítve. Mit jelent ez? Nemcsak azt, hogy minden pozícióba a rendszer emberei kerülnek. A sajátosság abban áll, hogy senki nem az, amire a kinevezése szól. Igaz ez a legkisebb beosztású ellenőrtől a miniszterelnökhelyettesig mindenkire - sőt még a választott közjogi méltóságokra is. Formális munkaköri leírásától, hatáskörétől függetlenül mindenki csak éppen odavezényelt személy, aki bármikor elmozdítható. Ha megmarad a nomenklatúrában, akkor máshová vezénylik, ha meg kiteszik belőle, akkor sincs apelláta.
A rendszer lényegéhez tartozik, sőt azon alapul, hogy a nomenklatúra minden figurája tisztában van ezzel és hallgatólagosan tudomásul veszi. Ezért a hierarchia csúcsán álló személytől eltekintve senkivel nem szolidáris s ugyanígy a jelen pozíciója szakmai - hivatásbeli normáival sem. Aki úgy viselkedik, mint ami betöltött pozíciójának felel meg, ráadásul öntudatosan,az magát a nomenklatúra rendszert kérdőjelezi meg. Tehát fenyegetés

2016. február 16., kedd

Fb. bejegyzésem arról, hogy miért allergiásak az antiszemiták a holokauszt - témától

Minden antiszemita allergiás a holokausztra, mert az megfordította a náluk bevett vérvádat.

A maceszes vérvád csak kiegészítője volt a Jézus megölése vádnak. (Istengyilkosság)

2016. február 14., vasárnap

Fb. bejegyzésem az impozáns oktatásügyi tüntetés után

Kommentem az iskolaügy lehetséges szerepéről a belpolitikában
Naivitás az iskolaügytől magától várni lavina - effektust. Az iskolaügy nem napi szintű dolog. Ha állandósul is az elégedetlenség és a nyílt szembehelyezkedés, akkor se manifesztálódik látványos, nagy ütközetekben. Ha viszont átterjed a nyílt szembefordulás az egészségügyre és/vagy a közlekedésre, ott már tere van látványos erőpróbáknak. S az összegerjedés a közigazgatási leépítések ügyével is valós lehetőség. S ráadásul a világgazdasági és a világpolitikai környezet is beleszólhat a magyar belső fejlemények alakulásába.

2016. február 12., péntek

Mit eredményez a Brexit - ha bekövetkezik?

Látszólag azokat sújtja a brit kilépés, akik régóta félnek az EU felbomlásától. Valójában éppen ellenkezőleg. Nagybritannia volt az Unió legkevésbé integrált állama a legtöbb felmentéssel a közös kötelességek alól.. Folyamatos ellensége volt az Unió mélyítésének. Távozásával - egy sor eddigi problémától megszabadulva - automatikusan megerősödik a német - francia dominancia. Végetér az a dogma, hogy az Unió fejlődése egyenlő a folyamatos bővüléssel. Megadja a lehetőséget az amúgyis kifelé kacsingatóknak, hogy tessék, nyitva van az ajtó. Nem kell a pávatánc, a "kint is vagyok - bent is vagyok", amivel hol zsarolni, hol blokkolni lehetett..

Egy Brexit azonban szükségessé tenné az Unió missziójának újrafogalmazását. A továbbiakban nem a béke szigete lenne, amely várja az újabb és újabb jelentkezőket a stabilitás zónájának kiterjesztésére.E helyett egy mind inkább integrálódó mag-Európa lépne színre, amely immáron nem defenzív, hanem nekigyürkőzik a versenynek a világban valaha volt erős gazdasági, tudományos és politikai szerepének visszaállításáért. A résztvevők - a politikai osztály éppúgy, mint a választópolgárok - tudomásul vennék, hogy a közös ügyekbe való nagyobb beleszólás természetes ára a szuverenitásukról való fokozatos további lemondás.Mindez alighanem sok belső küzdelemmel fog járni, ha így alakul - de végre kínál pozitív jövőképet.

A nem a maghoz tartozó országok számára három út lenne lehetséges. Ha a magországok az erősebb integráció útján a "megerősített együttműködés" formájában indulnak el., a kimaradók felmérhetik, hogy mindent figyelembe véve nem akkor járnak-e jobban, ha ő is csatlakoznak. Az ellentétes opció a kilépés, de ahhoz is tisztába kellene jönniök azzal, hogy ezáltal mit vesztenek és mit nyernek. S ha kilépnek, a negatív következmények ódiumát a politikai osztálynak kell vállalnia azzal, hogy országukban szinte automatikusan ki fog alakulni egy pro - Európa ellenzék. Végül az alacsonyabb sebességű, de ki nem lépő országok olyan helyzetben fogják találni magukat, hogy megtartott szuverenitásuk ára a kisebb beleszólásban és csökkenő transzferekben fog megnyilvánulni. S akkor kell majd mérleget csinálniuk, hogy hosszabb távon az Unióhoz közeledés, vagy inkább a távolodás útja tűnik-e járhatónak.

Egy átalakuló Európa fejleményei nem közömbösek a fő szövetségesnek, az USA-nak.Ám az le van kötve az elnökválasztási küzdelmekkel, úgyhogy érdemben nem tud belefolyni az események alakulásába. Az új adminisztráció azonban elsődlegesen érdekelt a Világháború óta szervesen kialakult kapcsolatrendszer újrafogalmazásában - mint ahogy ez egyben Európa eminens érdeke is. Ebbe a kontextusba fognak kerülni a szabadkereskedelmi ővezetről folyamatban lévő tárgyalások is. S elkerülhetetlennek látszik, hogy az újrafogalmazás során terítékre kerüljenek katonai kérdések is, amelynek során a NATO is - mást nem tehetvén - hozzáigazodik majd a bekövetkező változásokhoz.

2016. február 9., kedd

A kormány feloldhatatlan dilemmája az oktatásügyben

A kormánynak nyilvánvalóan van egy víziója arról, hogy milyen iskolarendszert, iskolákat, pedagógusokat, tanulókat és szülőket szeretne. Nincs tudása arról, hogy ennek a víziónak mik a belső ellentmondásai, egymást kizáró posztulátumai. Arról sincs tudása, hogy mindebből mi lehetséges és mi megvalósíthatatlan. Végül a vízió megvalósításának technológiájában is kontár.
Úgy gondolta, hogy totális, mondhatni totalitárius szervezettel és eszközökkel át tudja vágni a gordiuszi csomót. Ez látványosan kudarcot vallott azzal, hogy az addig megfélemlített és eszköztelennek látszó gimnáziumi tanárok kimondták : ez rossz és abszurd, s ennek kimondásában az utcai demonstrációktól sem riadnak vissza.
Erre a kormánynak lépnie kellett, mert a makacs kitartás már a rendszer egészét látszott fenyegetni. Rövid távon két feladatot érez szükségesnek: valahogy pacifikálni a felborult helyzetet és őrizni a presztizséből, amennyit tud. Ebben nagy rutinja is van és meg vannak hozzá a hatalmi eszközei. Ha itt megáll, akkor kisebb - nagyobb, inkább látszat, mint valódi engedményekkel, ezt alighanem el is tudja érni. De minthogy a probléma lényege nem változott, ezzel csak időt nyer, mert garantált, hogy ugyanezek a problémák később - esetleg a kormány számára még rosszabb időpontban -újra elő fognak jönni. S a mostani precedens az ellenerőknek lesz tanulság, nem pedig látszat - győztes kormánynak.
Ha azonban a kormány nem áll meg a holnapi túlélésnél, akkor valódi változásokra is szükség van, amire felkészületlen és nincs is meg hozzá a szellemi bázisa. Ráadásul azt alapnak vehetjük, hogy az eredeti vízió megváltoztathatatlan számukra. A logikus megoldás az volna, ha érdemi párbeszédbe bocsátkoznának a pedagógus demonstrálókkal, mert tőlük pragmatikusan megtanulhatnák, hogy az alapvető vízió fenntartásával mi az, amivel az oktatási rendszert jól - rosszul tartósan működőképessé lehet tenni, mik azok a legfeszítőbb belső ellentmondások, amiket valamennyire fel lehet oldani és mi ehhez az elkerülhetetlen rendszeres költségvetési többlet-ráfordítás. Ebben a most ellenálló gyakorló pedagógusok partnerek lennének - az ellenzéki politika és a kormányéval ellentétes társadalom- és oktatáspolitika hívei viszont nem.
Kérdés, hogy ez a jelenlegi hatalom mentalitásától idegen valódi párbeszéd és kompromisszum egyáltalán szóba jön-e számukra, mint alternatíva és nem félnek-e ilyen precedens továbbterjedésétől más alrendszerekre is.Aki ebben szkeptikus, az csak kis valószínűséggel téved.

2016. február 8., hétfő

Fb. kommentem a fideszes nyelvi erőszakról

Az etnocentrikus kommunikációból még nem következik a Wermer - Habony féle mindenre kiterjedő szemantikai erőszaktétel.

2016. február 6., szombat

Fb. bejegyzésem a frusztrált pedagógusokról és egészségügyiekről

Iskola és kórház hit és remény nélkül
Mindkét intézménynél az ott dolgozók és a kliensek többségének az a véleménye, hogy tűrhetetlenek az állapotok és ez nem esetlegességeken múlik, hanem magán a rendszeren. Az elégedetlenség kinyilvánítására a kormány a trükkök légiójával válaszolt és fog válaszolni, de közben nyilvánvalóvá teszi, hogy érdemi változtatásra sem nem hajlandó, sem nem képes. Abban bízik - nem alaptalanul -, hogy a tiltakozók bele fognak fáradni a reménytelen akciózásba. Lesz, aki a tiltakozók közül a külföldet választja, lesz, aki a pályaelhagyást. De a többség - nem látván alternatívát - benne fog ragadni a tűrhetetlennek tudott állapotokba és szolgálni fogja azt a látszatot, hogy az intézmények működnek.Nem fognak azonban hinni abban, hogy az adott rendszerről majd kiderül, hogy az mégis jó, sem azt nem fogják remélni, hogy a kormány előbb - utóbb jobb belátásra tér.
A paradoxon abban áll, hogy mindkét intézményrendszer lényegéhez tartozik a hit és a remény. Ennek hiányában valóságos funkcióit rosszul és egyre rosszabbul láthatja csak el. De ez nem csak a kvázi közmegegyezésen alapuló funkciójukra vonatkozik.A kormány is azért politizál úgy, ahogy, mert nagyon határozott elvárásai vannak azzal kapcsolatban, hogy milyen eredményeket vár ezektől az intézményektől. Ez a kórházak tekintetében ez talán bonyolultabb, de az iskolánál világos: a kormányzat számára lojális, a politikai és gazdasági célokat jól, netán öntevékenyen is kiszolgálni akaró fiatalságot.Márpedig hit és remény nélküli intézmények nem alkalmasak ilyen fiatalok kinevelésére. A kígyó saját farkába harap.

2016. február 4., csütörtök

Fb. bejegyzésem a tanárok megmozdulásáról

Miért fontos a tanárok mozgalma?
Kétségtelen, hogy a tanárok szakmai mozgolódása a kormány és oktatáspolitikája ellen irányul. Mégis hibás úton jár, aki ettől közvetlen politikai eredményeket vár. Ilyenek aligha lesznek, eröltetésük árthat a dolgok alakulásának. A tanárok most olyan, nagy perspektívát magában rejtő mozgolódásba kezdtek, aminek TÁRSADALMI JELENTŐSÉGÉT nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az egész, rendszerváltás óta zajló folyamatból hiányzott a társadalmi csoportok valóságos, egymással szolidáris, nem kívülről manipulált megmozdulása. Ha a mostani iskolai akciókból valami is állandósul, az példa lehet más szakmák, más társadalmi csoportok számára is.-Az önszerveződés, a saját helyzetükkel szembenézés és annak verbális megfogalmazása az első, nem felülről manipulált lépés lehet egy eddig hiányzó társadalmasodásban Magyarországon. S ennek kialakulása hosszabb távra fontosabb és mélyebb jelenség volna, mint valami kézzel fogható rövid távú nagypolitikai haszon.

2016. február 3., szerda

A voluntarizmus korlátai

Az Orbán rendszer azt a képet mutatja magáról, hogy nincsenek korlátai, bármit megtehet. Erről sokakat meg is győzött itthon és külföldön egyaránt. S valóban: rengeteg olyan dolgot megtett, amiről előre azt lehetett gondolni, hogy na ezt nem, mégis megtette úgy, hogy hatalma nem rendült meg. Kérdés, hogy Orbán és kamarillája maga mennyire élte bele magát ebbe a korlátlanság - érzésbe.

A vakmerő politika mögött ugyanis számítások is vannak, paranoiás félelmek is. A számítások a tényleges ellenállást, ellenakciókat igyekeznek előre számbavenni és azt, hogy mennyire tudják azt verbális szőnyegbombázással, ha ez nem elég, látszat - visszalépésekkel, ha az sem elég, taktikai visszavonulásokkal leküzdeni. A paranoiás félelmek az időnként nevetségességbe fúló örökös harcok meghirdetésében öltenek testet. De ezek mélyén az a valóságos rettegés húzódik meg, hogy a felépített rendszer bármikor végveszélybe kerülhet. Ez ellen próbálnak biztosítékokat kiépíteni, láthatóan túlzottakat is, de tudják, hogy igazi végveszély esetén mindez mit sem ér. Így azt is tudják, hogy a gondosan felépített agitációs és propaganda hegemónia is bármikor összeroppanhat.

A korlátlanság érzését táplálja az a hihetetlen szerencse - sorozat, ami az Orbán rendszernek a kezére játszott. A világgazdaságban mindenek előtt ilyen a tartósan bőséges pénzkínálat, az abszurd mértékben alacsony kamatszint, az olajár - zuhanás, a tartós konjunktúra a személyautók nemzetközi piacán. A világpolitikában az USA folyamatos térvesztése világszerte, az orosz expanziós politika megerősödése, az EU egyre inkább és több területen kibontakozó struktúrális válsága, a nacionalizmus és a vallási konfliktusok felerősödése, a migráció ugrásszerű megemelkedése - hogy a legfontosabbra utaljunk. Belpolitikában a 2008-as sokk után a tömeges riadalom és vágy a stabilitásra és a jobb jövő reményére, a politikai ellenzék önkritikára (és aprómunkára) képtelen volta és kicsinyes személyi ambíciói s végül, de talán elsősorban a lakosság egymás iránti individualista bizalmatlansága, amely a kollektív akciók illetve a politikai alternatíva keresése helyett helyett az egyéni alkukban, kiutakban, végső soron az ország elhagyásában látja a rendszertől szabadulás eszközét.

A szerencse azonban forgandó. Se szeri, se száma azoknak a lehetséges (akár konstruktív, akár destruktív) világgazdasági és világpolitikai változás - lehetőségeknek, amik alapjában rendíthetik meg az Orbán rendszer működését - mindenekelőtt a költségvetési egyensúlyt. S ha ennek komoly életszínvonal- és életmód következményei vannak, az - szinte automatikusan - a belső stabilitás megroppanásával jár.

Ám nem csak a külső feltételek lényeges megváltozása szabhat határt a voluntarista rendszernek. A gátlástalan, de egyben máról holnapra politizáló, nem csak cinikusan, de technikailag is rosszul kormányzó rendszer máris sok tekintetben elérte saját korlátait. Most vagyunk tanúi az oktatásban olyan, alulról szerveződő eseményeknek, amelyekben a pedagógusok, s velük szülők, diákok jelzik, hogy erre nincs tovább. A forradalmat vízionáló csodavárók ebbe többet, mást látnak bele, mint a mi. Az elégedetlenség kinyilvánítása valamelyes látszat - meghátrálásra fogja ugyan kényszeríteni a kormányt, de arról szó sincs, hogy alapvető társadalompolitikai - oktatáspolitikai céljait feladja, megváltoztassa. Kialakul majd valamiféle modus vivendi, akárcsak a határaihoz érkezett egészségügyben, közlekedésben és más kiélezett területeken. Lesz, aki ezt a rendszer újabb győzelmeként fogja értelmezni. Nagyon egyoldalú helyzetértelmezés az ilyen. Ugyanis közben egyre inkább terjedni fog az a meggyőződés a választópolgárok körében, hogy ez egy rossz, erőszakos rendszer. Ez az adott körülmények között nem valószínű, hogy választásokon manifesztálódik, mert ahhoz egyszersmind meggyőző alternatívára is szükség lenne. Viszont ha külső okokból a rendszer pozíciója megroggyan, akkor nem az lesz a közfelfogás, hogy tulajdonképpen minden jól ment volna, ha nincsenek ezek a külső fejlemények. Tudni, vagy legalábbis érezni fogják, hogy egy tévút vált tarthatatlanná. S ez elvben jobb esélyt kínál az utána következőknek, mint ha a propagandának megfelelően sikeresnek, működőképesnek, jól teljesítőnek tudnák Orbán "omnipotens" rezsimjét.