2018. március 31., szombat

Orbán rendszere nem egyedi, tehát nem sajátosan magyar

A modern és posztmodern korban ahhoz. hogy egy országban valódi egyedi rendszerek alakulhassanak ki és egzisztálhassanak, ahhoz ezeknek az országoknak nagyoknak, a globalizációtól valamennyire elzártaknak, valamennyire autarkaknak kell lenniök. Ha ezeket a kritériumokat nézzük, még Hitler náci Németországát is csak bizonyos megszorításokkal nevezhetjük egyedi rendszernek. Egyfelől a katonai hódításra volt felépítve és annak kudarcával összeomlott, (tehát nem volt önfenntartó,) másfelől körül volt véve strukturálisan hasonló szövetséges és szatellit rendszerekkel, amelyek nélkül az egész projekt nem volt végrehajtható.Lehet ezután vizsgálgatni, hogy Mussolini Olaszországa vagy Tiso Szlovákiája , vagy akár Peron Argentinája mennyiben volt náci rendszer, csak nem érdemes, mert ezek így együtt képeztek egy évtizedre  egy többé-kevésbé kompakt tömböt.Persze számos, a lényeget nem érintő egyedi változattal. Ám a velük szemben álló polgári demokráciák berendezkedése - kontinenseken belül és kontinensek között legalább ekkora, ha nem nagyobb különféle különbségeket mutat.

Kétségtelenül új rendszer alakult ki az I. világháború, a forradalmak, intervenciós-és polgárháború utáni Oroszországban. Fő jellegzetessége a pártállami hatalomgyakorlás, a termelőeszközök magántulajdonának és a piacnak a tagadása. Ezen belül a klasszikusnak nevezett parancsgazdaság nem egycsapásra alakult ki, de ez működött kvázi békeidőben csakúgy, mint a Világháború alatt vagy utána a helyreállítási periódusban. A rendszer lényegéhez ugyan nem tartozott a katonai hódítás, hanem terjeszkedést a Kominternbe tömörült, Moszkvából irányított helyi kommunista pártok hatalommegragadása útján képzelték el. Valójában azonban részben a szovjet hadsereg által megszállt európai országokban tudták levezényelni a hatalomátvételt és a rendszer exportját, részben Távolkeleten a II Világháborút követő, a kommunista pártok vezette katonai győzelmek révén.

A kommunista kihívásra a II. Világháború után a kapitalista piacgazdaságban élő országoknak is válaszolnia kellett. Ennek egyik lényeges  vonulata a gyarmatbirodalmak történelmileg gyors felbomlása volt, a másik pedig egy ebben a formában új képlet, a szociális piacgazdaság kiépítése volt. A felszabadult gyarmatokon a küzdelem fő vonásában azon folyt, hogy hogy a polgári demokrácia és a piacgazdaság legyen-e (akárcsak homlokzat-demokrácia formájában is) az irányadó, vagy államszocialista ihletésű kísérletbe kezdjenek-e.

Nincs itt tere akárcsak felületesen is végigfutni a II. Világháborút követő bő négy évtized történésein. Elég annyit leszögezni, hogy a sok egyedi sajátosságot és fordulatot mutató történetben még a markáns vezetők se tudtak valamiféle ettől eltérő tartós önálló modelt kialakítani, hanem belesímultak az általános, fent felvázolt keretbe.

Új helyzetet (és illúziókat) teremtett a szovjet rendszer felbomlása - amelynek okai és körülményei szintén nem ide tartoznak. Sokan úgy gondolták, hogy a világ ezentúl együttműködő demokratikus piacgazdaságokból fog állni - legfeljebb toleránsaknak kell lenni a homlokzat-demokráciákkal abban a reményben, hogy idővel azok is valódi demokráciákká fejlődnek. Ezzel szemben az alternatív új model gyorsan jelentkezett: Kína. A Tienanmen-téri események után a kommunista párt szigorú hatalmi monopóliuma párosult a magántőke fantasztikus méretű kibontakozásával. Ugyanakkor a kínai vezetés a világgazdaság és a világpolitika tekintetében nagy együttműködési készséget mutatott.

Talán megengedhető, hogy a putyini Oroszország későbbi fordulatát a tekintélyuralom irányába a kínai model példájából vezessük le. De ha ez nem elfogadható, akkor Putyint egy új model megalkotójának kell tekintenünk, ahol a politikai hatalom abszolut primátusa mellett az állam és a magántőke között a határok teljesen átláthatatlanok. Lényegében ugyanez a model működik Belorussziától a legtöbb nem európai volt szovjet köztársaságig a számos helyen. Ám minthogy modelről van szó, ezt átvehetik, honosíthatják olyan országok is, amelyekben előzőleg nem volt államszocializmus. Ezek közül ma Törökország látszik leginkább jelentősnek.

Keleteurópában a felismert posztszovjet "betegségek" miatt óvintézkedésül a NATO és az EU keleti bővítését valósították meg, remélve, hogy ez majd elegendő garanciát ad a demokratikus piacgazdaság fennmaradásához, megerősödéséhez. Nem így történt. Ennek okai messze vezetnek, így nem is térünk ki rájuk. A fokozódó társadalmi és gazdasági problémák az ez iránt fogékony vezetőkben késztetést szültek a putyini model felé alakulásban. S ehhez mindenféle módon bíztatást kaptak magától Putyintól is. A demokratikus homlokzat valamilyen formájának megtartásával az illiberális, tekintélyuralmi fordulat élharcosa Orbán, de nem mint valami sajátos magyar út kidolgozója, hanem a putyinizmus adaptálója egy NATO és EU-tag országban - nagyrészt e szervezetek pénzén. Amíg ez működőképes, addig alighanem Putyinnak is ez szolgálja az érdekét. Ha viszont működésképtelenné válik, jelenleg nem láthatjuk előre a várható fejleményeket.

Jelenleg Kínában is változás látszik a pártoligarchia hatalmának személyi hatalommá való átalakulása irányában. Ha ez végbemegy, akkor világossá válik, hogy két alternatíva között lehet csak választani: egy demokratikus piacgazdasági és egy személyi hatalmon alapuló állami és magántulajdonú berendezkedés között. De a dolgot bonyolítja, hogy nem egyértelműen a megszokott földrajzi-történelmi determinizmus dönt el mindent. Egy Trump vagy Le Pen számos tekintetben láthatólag vonzódik a tekintélyuralmi elfajulás felé.A társadalmi ellenállás erején és a demokratikus kreativizmuson, valamint az állam(ok) új, korszerű szerepértelmezésén múlik, hogy a demokratikus piacgazdaság a következő periódusban újra meg tud-e erősödni.

2018. március 23., péntek

Beragadtak a startnál

Az EU - nem is vitathatóan - hosszú évek óta sokrétű válsággal küzd, számos kérdésben döntésre és változtatásokra szorul. Ehhez társul egy demokratikus deficit is:különböző tagországokban nem kevesen vonják kétségbe, hogy amit az EU csinál, azt a polgárok akaratából és ellenőrzése mellett teszi, továbbá egyes tagországokban meglehetősen elterjedtek az euroszkeptikus nézetek . Joggal lehet azt mondani, hogy az EU az utóbbi években defenzívába szorult a különféle belső centrifugális erőkkel szemben (ennek csúcsa a Brexit) és két fontos külső partnere, az USA és Oroszország a korábbi status quotól eltérően kezdett politizálni, amire az EU-nak nem született meg a válasza.

Mindezek a problémák immár egy "csomagot" képeznek, amelyet aligha lehet ad hoc módon esetről esetre vitákkal és kompromisszumokkal kezelni, mert az bizonyosan az EU belső és nemzetközi gyengüléséhez vezet- már-már az Unió létét is megkérdőjelezve. Ugyanakkor egy koherens és lényegi komplex reform megvalósíthatósága is sok akadályba ütközik, sikere sok szempontból kétséges.

Egy ilyen reformnak feltétlenül kell legyen "gazdája", különben a komplexitás és koherencia eleve illúzió. A "gazda" nem feltétlenül a politika szférájában lett volna lehetséges: megszülethetett volna pl. egy politika közeli think-tankban  vagy egy jelentős, nem aktív politikus-tudós személy környezetében is. Az események úgy hozták, hogy a kiinduló javaslatok Macron nevéhez kötve születtek meg. A francia elnök - és nemzetgyűlési választások ( a közhangulat, a hagyományos pártok balfogásai és Macron berobbanása következtében ) korábban nem várt eredményt hoztak és ennek során Macron mind Franciaországnak, mind az EU-nak egy újjászületés-víziót hirdetett meg. A várható forgatókönyv szerint az őszi választások után ehhez hamar felcsatlakozott volna az új Merkel-kormány. A német választások azonban keresztülhúzták a számításokat. Egy kínos féléves kormányalakítási huzavona után alakult csak meg a nagykoalíciós kormány egy meggyengült kancellárral és egy kompromisszumos kormányprogrammal, amely magát a német-francia egyezkedést is is lassúbbá és nehézkesebbé teszi. Ez máris oda vezetett, hogy a márciusi EU-csúcs helyett a júniusira maradt az EU-reformok megvitatásának megkezdése. Vagyis a megújulás láthatólag beragadt a startnál.

A komplex és koherens francia reformtervek eleve nem ígérték azt, hogy az EU magországai azt egy-az egyben el fogják fogadni. Ami az előnye, hogy egy ilyen vízió a fő kérdésekben előre áttekinti az összefüggéseket, az egyben a hátránya is. Sok az ellenérdekeltség mind a folyamat egészét, mind annak egyes részleteit illetően. S nemet mondani minden szempontból egyszerűbb és népszerűbb, mint beleállni egy ilyen nagy projektbe. Az idő múlásával Macron otthon is lendületet veszít és kevéssé lehet számítani az újrakezdés utáni optimista légkörre, amely pedig a siker lendítője lehetett volna. Ezzel szemben a német-francia egyeztetés valószínűleg egy megfontoltabb és taktikailag átgondoltabb "csomagot" fog eredményezni. Természetesen a 27 tagú EU-ban várható ellenállás a két legerősebb tagállam dominanciájával szemben, viszont működőképes alternatíva megszületése aligha.

S itt lép be egy újabb fontos tényező: a sokszoros lépéskényszer. Olyan alapvető problémák, mint az euro születése óta fennálló megoldatlanságai döntést igényelnek ugyan, de tűrnék a további halasztást is. Ám az olyan külső kihívások, mint a Brexit tényleges lebonyolítási módja, az USA és Oroszország részéről érkező kihívásokra adott egyeztetett válasz, vagy olyan belső kényszerek, mint az új EU-költségvetési periódus indítása időhúzó, félszívvel hozott nem-döntések esetén egyértelműen az Unió hanyatlása felé mutatnának. Ha ezzel áll szemben egy határozott és jól taktikázó egyeztetett francia-német politika, amely a jövőbeni kisebb-nagyobb válságokat is ki tudja használni az alapvető célok érdekében, akkor  van esélye a lépéskényszerben hozandó, egy irányba mutató döntések kritikus tömegének elfogadtatására és végrehajtására, amely után már nem marad kérdés, hogy a következő években egy másik, akcióképesebb Európával számolhatunk, mint amit eddig megismertünk.S sajátos módon ennek valószínűségét egy olyan, első közelítésben az Unió gyengülését sugalló fejlemény is erősíti, mint Nagy-Britannia kilépése, mivel egy nagy, de eleve az euro bevezetését nem vállaló, az EU mélyítését lehetetlenné tevő tagország távozott, s egyben láthatóvá tette, hogy a kilépés mennyi mindenben milyen mértékű károkat okoz a  távozó számára.

2018. március 15., csütörtök

Kremlinológia

Szociológiai közhely, hogy minden szervezetben a formális szervezet mellett (mögött, fölött) létezik egy informális is, amely a fontos személyek kapcsolatrendszerét, esetenként ennek hálózatát jelenti. Normális esetben ez utóbbi csak komplementer jellegű, nem kérdőjelezi meg a formális szervezet értelmét. A posztmodern világban azonban ez a "normalitás" egyre kevésbé domináns. A nagy cégekben a tulajdon már egyre ritkábban van egyetlen személy (család) kezében, e helyett résztulajdonok vannak, amelyek akár lépten- nyomon is gazdát cserélhetnek. A tulajdonosok helyett a cégeket vezető-irányító struktúra is egyre kevésbe mutat világos hierarchikus szerkezetet. De nem mutat világosabb szerkezetet a politikai struktúra sem. A demokratikus országokban is megszűnőben van a tradicionális pártstruktúra, amely valamilyen módon letükrözte az adott társadalom szerkezetét, ahol a pártoknak állandó szavazótábora volt, amely családokon belül gyakran generációról generációra öröklődött. A nagy pártoknál a néppártosodás mosta el a világos körvonalakat, gyakorivá vált új pártok betörése a nagypolitika világába és megszokottá vált a koalíciós kormányzás. Világos, hogy ilyen körülmények között a formális hatalmi-közigazgatási struktúra helyett előtérbe kerülnek különféle informális információs és döntéskialakító kapcsolatrendszerek. Ezt a hálózatot gazdagítja a nem pártjellegű szervezetek és csoportok tarka világa, amely időnként és témánként komoly nyomásgyakorló szerephez jut. Ha ez a helyzet a demokráciák világában, akkor ez fokozottabban igaz a nem demokratikus, többé vagy kevésbé autokratikus rendszerek esetében is. Ott ugyan az autokrata a hatalomba többnyire valamilyen szervezet vagy csoport vezetőjeként jut, s egy ideig a fontos döntések e szervezet arisztokratáinak körében születnek, esetenként akár többségi szavazással. Ha azonban a vezér-utalom megszilárdul, akkor a döntések egyre inkább kamarillák kezébe csúsznak át, amelyeket a vezér dominál és kénye-kedve szerint alakít.

Ha egyszer a nagy gazdasági és politikai szervezetek tervei nem világosak, döntési mechanizmusa nem transzparens, akkor azok a külső tényezők, amelyek eklatánsan érdekeltek abban, hogy mégis belelássanak, ősidők óta megpróbálnak valamilyen módon kémkedni. A kémkedés formái, eszközei, ennek szervezetei évezredek óta mutatnak állandó jellegzetességeket, de ugyanakkor a körülmények változásával állandóan fejlődnek is. A mai posztmodern világra az jellemző, hogy a kémkedés is sokszereplőssé vált, amiben a "hivatalos", a profitérdekelt és a hobbi alapon űzött tevékenység egyaránt jelen van és helyenként össze is fonódik.

Ebben a dzsungelben külön megnevezést kapott a kremlinológia, amely - legalábbis egy történelmi időszakban - külön "hivatássá" is vált. A Szovjetúnió, mint atomnagyhatalom és mint egy rivális gazdasági-politikai rendszer vezetője a külföld számára egyszerre volt kíméletlen eszközökkel izolált titkos világ és  képviselt a "külsők" számára nehezen érthető eltérő logikát. Ezért a kremlinológusok, akik meg akarták fejteni a szovjet centrumon belüli tényleges történéseket és állandóan mozgásban lévő erőviszonyokat, magasan képzett kutatók és nemegyszer kommunista disszidensek voltak és exkluzív vitákat folytattak. Ugyanakkor utólag köznevetség tárgyává tették őket olyan vizsgálataikért, aminek keretében egy november 7.-i felvonulás dísztribünjét folyamatosan megfigyelték és rögzítették, hogy a felső vezetésből ki hiányzik, ki ki mellett áll, kivel beszél stb., minthogy a szovjet rendszer sokkal banálisabb módon dőlt meg és azt a kremlinológusok (és módszereik) vajmi kevéssé jelezték előre.

Kérdés azonban, hogy nem jött-e el az ideje annak, hogy a kremlinológiát ismét kissé máshogy lássuk. Az 1990-utáni általános demokratizálódás trendje láthatólag megtorpant, lehet, hogy különböző régiókban tartósan meg is fordult. Egyre több a diktátor - féldiktátor- ilyen vagy olyan autokratikus vezér-állam, vagy az ilyen szerepre való államfői törekvés. Ezzel együtt lényegesen megváltozott a politikai nyilvánosság szerkezete is. Az egyes esetek különbségei ellenére az autokratikus törekvések bizonyos céljai és eszközei ijesztő azonosságokat mutatnak. Vajon nem szükséges-e ilyen körülmények között a kremlinológia folytatásaként olyan kutatási tematika és módszertan önállósulása, (egyaránt gondolva ennek titkos és nyilvános variánsára),amely segít ezeknek a rendszereknek a megértésében, elemzésében s adott esetben mozgásuk előrejelzésében?

2018. március 4., vasárnap

Eldördült a startpisztoly

Az SPD-ben felülkerekedett a józan ész és megalakulhat a nagykoalíciós kormány. A vártnál és a szükségesnél hosszabb volt ez a féléves késés, így eröltetett ütemben kell pótolni, ami a német és a többi európai kormány körmére égett. Igaz, az időhúzás és a bizalmi válság azzal a pozitív következménnyel is járt, hogy közben az elhasználódott német koaliciós pártok vezetése megújult. Dramaturgiai szerencséjük továbbá, hogy Trump éppen most volt szíves adó-és kereskedelmi háborúval fenyegetni Európát, így meg van az apropó a sietségre és a határozottságra. Természetesen nem egységes az összes EU-tag véleménye a fontos kérdésekben. De a jelek arra mutatnak, hogy a közös német-francia válasz feltételei adottak. Ennek pedig döntő súlya lehet a belső "frontok" alakulásában.

Az agenda élére most az USA-val való kapcsolat ugrott, de vetekszik ezzel a Brexit-tárgyalásokon követett politika, az eurozóna reformja, az EU új, hétéves költségvetési periódusa, a haderőfejlesztés iránya - és ezekre felfűzve a többi aktuális, döntéseket igénylő kérdés. Feltehető, hogy az elhúzódó bizonytalansági periódusban a francia-német műhelymunka előrehaladt és olyan stádiumba ért, amilyenben vele szemben egyetlen komplex elképzelés nem áll. Így marad a szűkebb vagy tágabb kérdéskörre kiterjedő elutasítás. Hogy ebből végülis mi fog kikerekedni, azt bízzuk a jövőre.

Egy azonban biztos. Ha a francia- német megállapodásokban csak a felsőbb hatalmi körök jutottak egyetértésre és nem tudják ezt szélesebb európai körök felé meggyőzően kommunikálni, akkor fennmarad az establishment elleni meglehetősen kiterjedt bizalmatlanság. Ez pedig előre nem látható veszélyekkel jár a sikerre nézve.