A modern és posztmodern korban ahhoz. hogy egy országban valódi egyedi rendszerek alakulhassanak ki és egzisztálhassanak, ahhoz ezeknek az országoknak nagyoknak, a globalizációtól valamennyire elzártaknak, valamennyire autarkaknak kell lenniök. Ha ezeket a kritériumokat nézzük, még Hitler náci Németországát is csak bizonyos megszorításokkal nevezhetjük egyedi rendszernek. Egyfelől a katonai hódításra volt felépítve és annak kudarcával összeomlott, (tehát nem volt önfenntartó,) másfelől körül volt véve strukturálisan hasonló szövetséges és szatellit rendszerekkel, amelyek nélkül az egész projekt nem volt végrehajtható.Lehet ezután vizsgálgatni, hogy Mussolini Olaszországa vagy Tiso Szlovákiája , vagy akár Peron Argentinája mennyiben volt náci rendszer, csak nem érdemes, mert ezek így együtt képeztek egy évtizedre egy többé-kevésbé kompakt tömböt.Persze számos, a lényeget nem érintő egyedi változattal. Ám a velük szemben álló polgári demokráciák berendezkedése - kontinenseken belül és kontinensek között legalább ekkora, ha nem nagyobb különféle különbségeket mutat.
Kétségtelenül új rendszer alakult ki az I. világháború, a forradalmak, intervenciós-és polgárháború utáni Oroszországban. Fő jellegzetessége a pártállami hatalomgyakorlás, a termelőeszközök magántulajdonának és a piacnak a tagadása. Ezen belül a klasszikusnak nevezett parancsgazdaság nem egycsapásra alakult ki, de ez működött kvázi békeidőben csakúgy, mint a Világháború alatt vagy utána a helyreállítási periódusban. A rendszer lényegéhez ugyan nem tartozott a katonai hódítás, hanem terjeszkedést a Kominternbe tömörült, Moszkvából irányított helyi kommunista pártok hatalommegragadása útján képzelték el. Valójában azonban részben a szovjet hadsereg által megszállt európai országokban tudták levezényelni a hatalomátvételt és a rendszer exportját, részben Távolkeleten a II Világháborút követő, a kommunista pártok vezette katonai győzelmek révén.
A kommunista kihívásra a II. Világháború után a kapitalista piacgazdaságban élő országoknak is válaszolnia kellett. Ennek egyik lényeges vonulata a gyarmatbirodalmak történelmileg gyors felbomlása volt, a másik pedig egy ebben a formában új képlet, a szociális piacgazdaság kiépítése volt. A felszabadult gyarmatokon a küzdelem fő vonásában azon folyt, hogy hogy a polgári demokrácia és a piacgazdaság legyen-e (akárcsak homlokzat-demokrácia formájában is) az irányadó, vagy államszocialista ihletésű kísérletbe kezdjenek-e.
Nincs itt tere akárcsak felületesen is végigfutni a II. Világháborút követő bő négy évtized történésein. Elég annyit leszögezni, hogy a sok egyedi sajátosságot és fordulatot mutató történetben még a markáns vezetők se tudtak valamiféle ettől eltérő tartós önálló modelt kialakítani, hanem belesímultak az általános, fent felvázolt keretbe.
Új helyzetet (és illúziókat) teremtett a szovjet rendszer felbomlása - amelynek okai és körülményei szintén nem ide tartoznak. Sokan úgy gondolták, hogy a világ ezentúl együttműködő demokratikus piacgazdaságokból fog állni - legfeljebb toleránsaknak kell lenni a homlokzat-demokráciákkal abban a reményben, hogy idővel azok is valódi demokráciákká fejlődnek. Ezzel szemben az alternatív új model gyorsan jelentkezett: Kína. A Tienanmen-téri események után a kommunista párt szigorú hatalmi monopóliuma párosult a magántőke fantasztikus méretű kibontakozásával. Ugyanakkor a kínai vezetés a világgazdaság és a világpolitika tekintetében nagy együttműködési készséget mutatott.
Talán megengedhető, hogy a putyini Oroszország későbbi fordulatát a tekintélyuralom irányába a kínai model példájából vezessük le. De ha ez nem elfogadható, akkor Putyint egy új model megalkotójának kell tekintenünk, ahol a politikai hatalom abszolut primátusa mellett az állam és a magántőke között a határok teljesen átláthatatlanok. Lényegében ugyanez a model működik Belorussziától a legtöbb nem európai volt szovjet köztársaságig a számos helyen. Ám minthogy modelről van szó, ezt átvehetik, honosíthatják olyan országok is, amelyekben előzőleg nem volt államszocializmus. Ezek közül ma Törökország látszik leginkább jelentősnek.
Keleteurópában a felismert posztszovjet "betegségek" miatt óvintézkedésül a NATO és az EU keleti bővítését valósították meg, remélve, hogy ez majd elegendő garanciát ad a demokratikus piacgazdaság fennmaradásához, megerősödéséhez. Nem így történt. Ennek okai messze vezetnek, így nem is térünk ki rájuk. A fokozódó társadalmi és gazdasági problémák az ez iránt fogékony vezetőkben késztetést szültek a putyini model felé alakulásban. S ehhez mindenféle módon bíztatást kaptak magától Putyintól is. A demokratikus homlokzat valamilyen formájának megtartásával az illiberális, tekintélyuralmi fordulat élharcosa Orbán, de nem mint valami sajátos magyar út kidolgozója, hanem a putyinizmus adaptálója egy NATO és EU-tag országban - nagyrészt e szervezetek pénzén. Amíg ez működőképes, addig alighanem Putyinnak is ez szolgálja az érdekét. Ha viszont működésképtelenné válik, jelenleg nem láthatjuk előre a várható fejleményeket.
Jelenleg Kínában is változás látszik a pártoligarchia hatalmának személyi hatalommá való átalakulása irányában. Ha ez végbemegy, akkor világossá válik, hogy két alternatíva között lehet csak választani: egy demokratikus piacgazdasági és egy személyi hatalmon alapuló állami és magántulajdonú berendezkedés között. De a dolgot bonyolítja, hogy nem egyértelműen a megszokott földrajzi-történelmi determinizmus dönt el mindent. Egy Trump vagy Le Pen számos tekintetben láthatólag vonzódik a tekintélyuralmi elfajulás felé.A társadalmi ellenállás erején és a demokratikus kreativizmuson, valamint az állam(ok) új, korszerű szerepértelmezésén múlik, hogy a demokratikus piacgazdaság a következő periódusban újra meg tud-e erősödni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése