Gyorsan hamvába holt Orbán - szélhámosság

A Fidesz karikatúra számba menő "nemzeti konzultációba" kezdett a bevándorlásról és szinte azonnal melléküldte a halálbüntetés témát is. A próbálkozásnak belpolitikai indítékai lehettek: a megerősödött Jobbiktól akarták visszavenni a jobboldali proteszt - politika népszerű témáit. Még mielőtt kibontakozhatott volna a Fidesz-akciója hazai terepen, jeges víz zúdult Orbán nyakába az Európai Únióból, aminek hatására kénytelen volt dezavuálni saját magát halálbüntetés - ügyben és azt is tudomásul kellett vennie, hogy bevándorlás ügyben is erősen korlátozott a mozgástere Európában.

Mi történt valójában? Orbán politikája hosszabb ideje a kör négyszögesítése: egyszerre akar az EPP tagszervezeteként a magyar jobboldali mainstream politika vezetője lenni,  miközben az Európában egyre kevésbé ritka jobboldali proteszt politika protagonistájaként is jeleskedik. Ezt a kunsztot az EPP eltűrte, de nyilvánvalóan folyamatosan mérsékletre próbálta inteni - kevés sikerrel. Mutatványait kiismerték és egyre idegesítőbbnek tartják. Ugyanakkor Magyarországon is egyre kevésbé működik a kettős szerep: a rossz kormányzás, a kiszámíthatatlanság, az önkény nem mutatják a mainstream jellegzetességeit, s közben a jobboldali protesztet hitelesebben képviseli az Orbán által epizodista szerepre szánt Jobbik. A meggyengült hazai pozícióban egy az európai konszenzussal érzékeny témákban szembemenő kalandor kampány érthető módon nem megértést, hanem ultimátumszerű felcsattanást váltott ki az EU mértékadó köreiből. Így az offenzív szélhámos próbálkozásból nem maradhat más, mint a görcsös arcmentő kísérletek.

Ebben az egész kavalkádban a hazai ellenzék jelentéktelen mellékszereplő maradt. Nem véletlenül. Szervezeti és személyi problémáik mögött ugyanis az a feloldhatatlan ellentmondás van, hogy a nem jobboldali ellenzéknek marad ugyan az európai konszenzus képviselete, de ennek limitált az országban a támogatottsága, másfelől elképzelhető lenne lendületes baloldali proteszt is, csak nem ugyanabból a táborból. Ráadásul egy baloldali proteszt eleve nem képzelhető el antikapitalista és antiglobalista vonások nélkül - ezt a pozíciót azonban a jobboldal már régen lefoglalta.

Nem tudhatjuk, hogy ezek után Orbán ragaszkodni fog-e a rendpárti és idegenellenes tematizáláshoz, tovább zilálva ezzel az amúgyis zavaros hazai politikai viszonyokat. Vagy jobb belátásra térve feltűnés nélkül ejti ezt a szélhámos próbálkozást és akkor ugyanott tartunk, ahol Veszprém és Tapolca után tartottunk.

Az elmúlt 25 év - a nagy kaland az önkormányzatisággal

Amikor mélyebb tartalom nélküli vita van arról, hogy az elmúlt 25 évet egészében kudarcosnak minősítjük - e, megkerülhetetlen lenne az önkormányzatisággal kapcsolatos nagy kaland elemzése és értékelése. Minthogy semmire, erre sincsenek komoly vállalkozók.

Az államszocialista berendezkedést a politikai és gazdasági centralizáció jellemezte. Ennek nyilvánvaló fogyatékosságai nyomán a gazdaságban a vállalati önállóság gondolata körül jelentkeztek a próbálkozások, nem pedig a lokalitás irányában. A közigazgatásban pedig a felülről építkezés fenntartásával a megyei szint jutott több döntési hatáskörhöz. A rendszeren ez nem segíthetett. A diktatórikus centralizáció tagadásaként a rendszerváltás egyik legdöntőbb "forradalmi" eszméje az önkormányzatiság előtérbe helyezése volt. Ennek jogi alapja - az akkori tudásnak megfelelően - megtörtént és a remény az volt, hogy ez majd hatalmas demokratikus energiákat fog felszabadítani. Nem így történt. A kérdés túl komoly ahhoz, hogy jó hangzó impresszionisztikus vázlatokkal el lehessen intézni akár az okokat, akár a kulcsmozzanatokat. Nyilván történtek hibák mindjárt a startnál (pl. alighanem a fővárosban a kerületek középpontba állítása nagy félrefogás volt), de se a gazdaság folyamatai se a pártpolitika alakulása nem kompatibilis módon alakultak az önkormányzatisággal. Ennek jó indikátora lehet a központi állam túlzott szerepének fennmaradása az egész időszakban. De legalább ilyen fontos, hogy a lakosság se a kollektív cselekvés, hanem az egyéni megoldások felé orientálódott. Egy komplex elemzés az alapvető kudarc mellett ki tudná emelni az önkormányzatiság szép sikereit is egyes szerencsés településeken.

Azt nem lehet elvitatni, hogy a 2010-es újabb rendszerváltás brutális centralizációja nem ütközött számottevő ellenállásba. A lakosság nem érezte, hogy valami fontosat, értékeset elvesznek tőle.Az önkormányzatok többsége pedig már korábban is a központi  hatalom hálójában vergődött, a kijárásra alapozott, nem pedig a saját erejére. Így aztán szóba se jött, hogy ellenállással felelt volna hatásköre drasztikus megnyírbálására. Ugyanígy az is vitathatatlan, hogy ellenzéki oldalról sem kap fontos helyet az agendán az önkormányzatiság széleskörű visszaállítása. Ennek is meg van a - végiggondolt, vagy végig nem gondolt - oka.

Mindennek ellenére a nagy kaland kudarca többet érdemelne, mint egy feltűnés nélküli temetést. Talán éppen az, hogy ez ma és a közeljövőben nem látszik elsőrendű politikai kérdésnek, lehetővé tenné, hogy különféle műhelyek kutassák az önkormányzatiság 25 évét és konklúzióikat viszonylag tárgyilagosan meg is tudják vitatni. Egy ilyen munka és diszkusszió talán hasznos, fontos tanulságokat kínáló alapja lehetne az ország - ki tudja, milyen - jövőjének.

Cuius regio, eius religio ?

Az Orbán féle hatalmi politizálás kezdettől mutatott hajlamot arra, hogy túlterjeszkedjen a választásokon kapott felhatalmazásán. Részben a legitimitását is igyekezett megpatkolni valamiféle szavazatokon kívüli jogosultság hangoztatásával, részben pedig rendelkezési jogát az élet olyan területeire is kiterjesztette, amelyről már a felvilágosodott abszolutizmus is kivonult, nem csak a liberális polgári demokrácia.

Amíg ez elsősorban az egyházpolitika és az oktatáspolitika területén mutatkozott, hivatkoztak "szövetséges" fantompártjukra, a KDNP-re, mintha ez kapcsolatban lenne a választóik felhatalmazásával. Ez a hivatkozás még formálisan se működött a médiapolitikával kapcsolatban, de ez se zavarta a kétharmados Hatalmat. A területek illetéktelen kisajátítása egyrészt fokozatosan történt, másrészt igen változatos, a láthatót a láthatatlan eszközökkel folyamatosan keverő módszerekkel. Így nem alakulhattak ki világos frontvonalak, amelyeken konfrontálódtak volna az adott kérdésben szembenálló nézetek és azok hívei. A rabulisztikus jogászkodás nem csak azért volt működőképes, mert a joggal kapcsolatos intézményeket a rendszer keményen kézbe vette, hanem mert amíg a rendszer egészével nem került szembe a lakosság többsége, a témák iránt közömbösekre is "támogatókként"számíthatott a hatalom.

Az utóbbi egy évben azonban több szempontból is változott a helyzet. Egyrészt a magát mindenhatónak érző hatalom előszeretettel nyúlt bele az emberek mindennapi életébe intézkedéseivel. Hogy ezt valami tudatos provokációs szándék, vagy csak az elbizakodottság diktálja, az közömbös. De - csak ötletszerűen felsorolva - a netadótól az útdíjig, az iskolák egytankönyvűségétől a vasárnapi zárvatartásig egyre inkább tömeges az irritáció. Másrészt a jobboldalon is megszűnt a kormánypárt hegemóniája. Míg korábban a keresztény - nyugatit a pogány keletivel összezagyváló katyvasz lehetett "államvallás", ma már ebben a tekintetben is szűnőben a Hatalom szabad keze. Egy egyneműbb jobboldali ideológia szétszedi a korábban egy zászló alatt lévő tábort. Így a Nemzeti Egyetértés Rendszere mind politikailag, mind ideológiailag ingataggá vált.

A rossz hír azonban az, hogy az adott hatalom politikai helyzetének elbizonytalanodása nem annak tömeges elutasításával jár együtt, hogy kormányzás hatalmat jelentsen a választópolgárok meggyőződése fölött. Ez utóbbinak - úgy látszik - túlságosan mélyek a történelmi gyökerei Magyarországon. Sokan hajlamosak tudomásul venni a mindenkori "államvallást", főleg, ha azt nem inkvizítori türelmetlenséggel, hanem szemhunyó módon gyakorolják. De korántsem az EU alapdokumentumai szellemében.

Fb. kommentem az omerta megtöréséről (Margot Wallström)

Kommentem egy a svéd külügyminiszter asszonynak  a szaudi viszonyokról szóló kijelentésével foglalkozó poszthoz

Ez nagyon nem nőkérdés. A világ tele van disznósággal, amiről ilyen - olyan érdekből mindenki hallgat. Még akkor is, ha a dolog nyilvánosságra kerül, eltusolják. Ha már svéd, elég a Gripen - korrupciókra gondolni. Ezért ezen a hangos szókimondás sem változtat. (v.ö. Snowden). De éppen ezért nagyon helyes, ha az omerta szövedéke is mindig fölfeslik valahol. Egy dolog árulkodó: általában a szókimodáson hisztérikusan kiborulók, tiltakozók, feljelentők, megtorlók a legnagyobb gazemberek.

Vezérelv

Antall - Horn - Orbán - Medgyessy - Gyurcsány - Orbán - Orbán -   = mindegyik országgyűlési választáson egyetlen személy volt a győzelem kulcsa. Igaz, ha jobban megkaparjuk, nem minden ilyen világos. Antall egy kép és egy jól eltalált jelszó volt, egyébként senki se tudta, kicsoda ő és mit képvisel. Horn, az egyértelmű pártvezér nem volt megnevezve, mint miniszterelnök és balesete miatt az sem volt egyértelmű, hogy egészségügyileg vállalni tudja-e a posztot. Orbán csak a második fordulóban volt egyértelmű kihívó, de az volt - bár Torgyánnal megterhelve. Medgyessy pártonkívüli, rosszul kommunikáló úriember volt - de imázs.Gyurcsány, majd kétszer Orbán egyszemélyes intézmény volt, de különösebb program nélkül.
Nem mond ellen ennek az általános elvnek a közvetlenül választott budapesti főpolgármesterválasztás története sem. Demszky is egy név, egy imázs volt, amit a választó nem tudott egyértelműen beazonosítani - de még megszorítani se tudták őt a riválisok. Tarlós - azon túl, hogy a kétharmados parlamenti többség jelölte - nem volt ismeretlen és a vakok közt ő volt a félszemű. De 2014-ben vele szemben ügyetlenkedések és lelazsált kampány után a joggal megosztó személyiség Bokros, mint bevezetett márka helyből ugorva össze tudta gyüjteni a 37 és fél százalékos protesztszavazatot, mert a választók tudták, hogy kicsoda.

A konklúzió, hogy a magyar választó személyre szavaz, akihez asszociál egy nem programértékű valamit. Ma nem lehet tudni, hogy mi vár az ország népére a közeljövőben. Váratlan fordulatok, események lehetségesek. De ha ilyen nem történik és 2018-ban lesznek országgyűlési választások, akkor annak, aki 2016-ra nem építi fel magát (és építik fel őt mások) lehetséges miniszterelnöknek, annak gyakorlatilag nem lesznek győzelmi esélyei. Különösen igaz ez a politikai spektrum baloldalára és közepére, ahol nincs olyan befolyásos politikai alakulat, amelyik a jelölt személyisége helyett komolyan helyt tudna érte állni.

A semmibe futott Horthy rehabilitáció

A rendszer részéről módszeresen felépített, sokszálú stratégia volt a Horthy rehabilitáció. Ennek alapja le van fektetve az Alaptörvény preambulumában, áttörését pedig a Horthy rendszer végét jelentő 1944-es év 70. évfordulós megemlékezéseitől, egy sajátos nemzetpolitika általános elfogadtatásától várták. Ez a terv kudarcot vallott. Nem a hazai és a külföldi ilyen - olyan tiltakozások miatt, amelyek kétségtelenül megzavarták a kormány elképzelt forgatókönyvét. Nem is a lakosság nagy tömegeinek érdektelensége miatt. Hanem eleve elhibázott volt a miatt.

Ha a cél Horthy személyének elfogadottabbá tétele lett volna, akkor nem is lenne annyira egyértelmű a kudarc. Hiszen vannak róla elnevezett nyilvános terek, emlékművek. Feltehetőleg sok ember jön ma zavarba, ha megkérdezik tőle, hogy akkor pozitív, vagy negatív figura volt-e Horthy. De nem ez volt a cél, hanem az, hogy történelmi előzményt teremtsenek, aminek az Orbán rendszer a szervessé stilizált folytatása. Ez az, ami kudarcot vallott.

A Horthy- rendszer 25 évének történészi értékelése követhet eltérő megközelítéseket. De ha elleplezi, hogy a rendszer politikájának centrumában a területi revízió állt, akkor meghamisítja a valóságot. Ha nem teszi ezt, akkor viszont nyilvánvalóan nem teszi alkalmassá a mai rendszer fundamentumának szerepére. A király nélküli királyság Hitler segítségével "országgyarapító" kormányzója, aki korábban a Habsburg uralkodó szárnysegédje volt - a mai világban sokszoros anakronizmus. Folytatójának lenni egyszerre nevetséges és kontraproduktív. Orbán a maga verbális pávatáncával adott esetben rájátszhat a magyar jobboldal irreális nosztalgiáira, de ténylegesen revíziós politikát nem vihet. Így a Horthy - rehabilitáció eleve nem volt alkalmas kísérlet a centrális erőtér aládúcolására, stabilizálására.

Maradt, mi volt a zavaros, napról napra változó, a választási eredményekre hivatkozást megfejelő  forradalmi és szabadságharcos "legitimáció" - és mögötte az öklök érvei.

Az euroatlanti hatalmi elit legfőbb réme: a markáns változás

Nagyon nagy a statusquo kötőereje. Annyi baj származott világszerte az ezredforduló utáni határozott lépésekből, hogy mindenki elgyávult. Azok is, akik ki akartak törni egy korábbi státusquóból, azok is, akik védeni akarták. Ha nincs gyakorlati esély a sikeres változásra, akkor tér nyílik a radikális változás hirdetésének. Amint azonban bármi a tényleges megvalósíthatóság közelébe kerül, akkor mindjárt elbizonytalanodnak a kontúrok, hogy nem is gondolták azt annyira szó szerint, nem kell a változásnak egycsapásra megtörténni, keresni kell a kompromisszumok lehetőségét. A számos példa közül elegendő a két legaktuálisabbra, Ukrajna státusára és Görögország államadósságára utalni.

Ukrajna esetében annak geopolitikai státusa a vetélkedés tárgya. Ha bármilyen formában Oroszország ráteszi a kezét erre az országra, akkor ezzel gazdaságilag, politikailag és katonailag a régi Szovjetúnió határán van és nyomást tud gyakorolni korábbi európai szatellit államaira. Ha viszont Ukrajna egésze valamilyen formában az euroatlanti rendszerhez csatlakozik, akkor lényegében megtörtént Oroszország kiszorítása Közép - Európából, viszont kezdeni is kellene valamit ezzel a térséggel. Az Ukrajna fölött teljes uralom megszerzése túl nagy falat mindkét szembenálló fél számára: túl sok erőt igényel és túl sok pénzt visz el- valamint a helyzet kevéssé stabilizálható. Lehetőségként maradna Ukrajna felosztása - de ez mindkét fél számára kevéssé vonzó. Így aztán folytatódik a húzd meg - ereszd meg politika Oroszország részéről, az USA és az EU pedig mindig csak rövidtávon reagál.

Ugyanez a helyzet Görögország esetében is. A Sziriza győzelmét az EU-ban és a nemzetközi pénzügyi szervezeteknél fegyelmezetten vették tudomásul, de az adósságprobléma újratárgyalásáról hallani se akarnak. Várják a görög kormány terveit és lépéseit. A görögök verbálisan küszködnek az EU és a választói igények egyidejű kiszolgálásával, de nem tesznek semmit, ami visszavonhatatlan következményekkel járna. Nem akarják elhagyni az EU-t sem, meg az euroövezetet sem - meg akarják reformálni. Nem kell nagy fantázia annak megjóslásához, hogy egyedüliként ennek mennyi az esélye.

Európában ugyanilyen tojástáncot jár Cameron az EU-ból való brit távozás kérdésében. A népszavazási ígérettel meg akarta nyerni az elszakadni akarókat, de az előrehozott választások kampányában kilóg a lóláb, hogy valójában ő is csak újratárgyalni szeretne, kilépni nem. Ha erre a produkcióra nem vevők a választók, akkor visszatérhet az egyébként nem esélyes Munkáspárt, amely Uniópárti..

A statusquohoz való ragaszkodás kulcsa nagyon egyszerű. Aki határozottan lépne, az magára húzná az ódiumot minden olyan negatív fejleményért, amit senki se láthat előre. Így a hatalmi centrumból biztosan nem fog elindulni komoly reformterv. Szóba jöhetne még az, hogy think - tankek dolgozzanak komoly reformterveken. Ennek sincs semmi látható jele, hiszen kiszivárgása elemi felháborodást váltana ki azokból, akik egy átalakulás vesztesei lennének. Lehet, hogy pro domo készülnek ilyen - olyan tervek, de ennek ezidő szerint nincs praktikus jelentősége.

A sok betegséggel küszködő statusquot tehát valami nagyobb külső megrázkódtatás fogja csak megbontani, amire az euroatlanti hatalmi elit kénytelen lesz válaszolni a nélkül, hogy soraiban lenne a kihívó. Az önjelölt próféták szavára pedig - szokás szerint - senki se hallgat.

Fb. bejegyzésem az ellenzéki pártok hiányzó önzetlen,szorgalmas aktivista tömegének hiányáról

Miért totojoghatnak következmények nélkül az ellenzéki pártok?
Sok oka van ennek, de talán a legfontosabbat mindenki kihagyja az okok elősorolásából. Nincs olyan számottevő önzetlen, szorgalmas aktivista tömeg, amellyel valóban el lehetne jutni széles választói tömegekhez. Ha lenne ilyen, az nem tűrné, hogy a pártok vezetői ne igyekezzenek nap mint nap jól tenni a dolgukat. Ez mindenre értendő: rövid és középtávra, elvi alapokra és napi agendákra, személyiségekre és kollektív termékekre. Önzetlen, tettrekész aktivisták híján viszont nincs erő, amely hatékonyan tudna nyomást gyakorolni az ellenzéki pártokra.
A hosszabb múltra visszatekintő ellenzéki pártoknál ugyanez a hiány ad túlzott súlyt a megmaradt klientúrának is.