Nagyon nagy a statusquo kötőereje. Annyi baj származott világszerte
az ezredforduló utáni határozott lépésekből, hogy mindenki elgyávult.
Azok is, akik ki akartak törni egy korábbi státusquóból, azok is, akik
védeni akarták. Ha nincs gyakorlati esély a sikeres változásra, akkor
tér nyílik a radikális változás hirdetésének. Amint azonban bármi a
tényleges megvalósíthatóság közelébe kerül, akkor mindjárt
elbizonytalanodnak a kontúrok, hogy nem is gondolták azt annyira szó
szerint, nem kell a változásnak egycsapásra megtörténni, keresni kell a
kompromisszumok lehetőségét. A számos példa közül elegendő a két
legaktuálisabbra, Ukrajna státusára és Görögország államadósságára
utalni.
Ukrajna esetében annak geopolitikai státusa a
vetélkedés tárgya. Ha bármilyen formában Oroszország ráteszi a kezét
erre az országra, akkor ezzel gazdaságilag, politikailag és katonailag a
régi Szovjetúnió határán van és nyomást tud gyakorolni korábbi európai
szatellit államaira. Ha viszont Ukrajna egésze valamilyen formában az
euroatlanti rendszerhez csatlakozik, akkor lényegében megtörtént
Oroszország kiszorítása Közép - Európából, viszont kezdeni is kellene
valamit ezzel a térséggel. Az Ukrajna fölött teljes uralom megszerzése
túl nagy falat mindkét szembenálló fél számára: túl sok erőt igényel és
túl sok pénzt visz el- valamint a helyzet kevéssé stabilizálható.
Lehetőségként maradna Ukrajna felosztása - de ez mindkét fél számára
kevéssé vonzó. Így aztán folytatódik a húzd meg - ereszd meg politika
Oroszország részéről, az USA és az EU pedig mindig csak rövidtávon
reagál.
Ugyanez a helyzet Görögország esetében is. A
Sziriza győzelmét az EU-ban és a nemzetközi pénzügyi szervezeteknél
fegyelmezetten vették tudomásul, de az adósságprobléma újratárgyalásáról
hallani se akarnak. Várják a görög kormány terveit és lépéseit. A
görögök verbálisan küszködnek az EU és a választói igények egyidejű
kiszolgálásával, de nem tesznek semmit, ami visszavonhatatlan
következményekkel járna. Nem akarják elhagyni az EU-t sem, meg az
euroövezetet sem - meg akarják reformálni. Nem kell nagy fantázia annak
megjóslásához, hogy egyedüliként ennek mennyi az esélye.
Európában
ugyanilyen tojástáncot jár Cameron az EU-ból való brit távozás
kérdésében. A népszavazási ígérettel meg akarta nyerni az elszakadni
akarókat, de az előrehozott választások kampányában kilóg a lóláb, hogy
valójában ő is csak újratárgyalni szeretne, kilépni nem. Ha erre a
produkcióra nem vevők a választók, akkor visszatérhet az egyébként nem
esélyes Munkáspárt, amely Uniópárti..
A statusquohoz
való ragaszkodás kulcsa nagyon egyszerű. Aki határozottan lépne, az
magára húzná az ódiumot minden olyan negatív fejleményért, amit senki se
láthat előre. Így a hatalmi centrumból biztosan nem fog elindulni
komoly reformterv. Szóba jöhetne még az, hogy think - tankek dolgozzanak
komoly reformterveken. Ennek sincs semmi látható jele, hiszen
kiszivárgása elemi felháborodást váltana ki azokból, akik egy átalakulás
vesztesei lennének. Lehet, hogy pro domo készülnek ilyen - olyan
tervek, de ennek ezidő szerint nincs praktikus jelentősége.
A
sok betegséggel küszködő statusquot tehát valami nagyobb külső
megrázkódtatás fogja csak megbontani, amire az euroatlanti hatalmi elit
kénytelen lesz válaszolni a nélkül, hogy soraiban lenne a kihívó. Az
önjelölt próféták szavára pedig - szokás szerint - senki se hallgat.
Ha a szövegből nem volna világos: ebből él Orbán. Próbálgatja, hogy meddig mehet el, mert érdeme szerint nem tudnak ellene fellépni. Erre rájött, tudja, hogy az ő esetében is félnek egy esetleges dominó - effektust elindítani. Azt viszont nem tudja, hogy ez a próbálgatási lehetőség nem határtalan, eddig is sok szerencsés koincidenciának köszönheti, hogy még nem fizetett rá. Így ha sokat (vagy egyet, de nagyot) hibázik vagy rossz koincidenciák jönnek, akkor nem kerülheti el balsorsát. Abban is téved, hogy a statusquo megbomlása bármi haszonnal járhat neki. Egy ütőkártyák nélküli harmatgyenge rendszere van, amelyet blöffök tartanak felszínen. Az igazság pillanatában a blöfföket mindig lehívják.
VálaszTörlés