Fb. poszt a Brexitről

Brexit

Sokan a sokféleképpen értelmezhető demokrácia nevében túlsajnálják a kergebirka módjára viselkedő brit parlamentet, Amit Brexit ügyben műveltek, annak köze nincs se a common sensehez, se mások jogaihoz, se a fair playhez. Ha már belekormányozták magukat a kilépésbe, nem akarnak vámúniót se az EU-val, akkor sincsenek alternatíva nélkül: a kontinenst lecserélhetik az USA-ra. Hogy aztán ehhez mit szólnak a skótok és az írek - és végül majd az angolok, az ki fog derülni. A tényeket, a kiskapus trükköket, az ábrándokat és a hazugságokat egy ideig lehet keverni - de nem a végtelenségig.

Ami meg az EU-t illeti, az az aláírt megállapodásig elvitte a Brexitet, de a megállapodáson változtatni csak a 27 tagállam egybehangzó egyetértésével lehet, nem pedig az amúgyis lelépő Bizottság szabad döntésével. Nem beszélve arról, hogy az Uniónak a rendezetlen (de már beárazott) brit kilépésen kívül is van elég baja.

A piac meg az állam

Korunkban a piac és az állam az a két koordinációs forma és intézményrendszer, amely működteti mind a gazdaságot, mind az élet többi lényeges szektorát. Hol egymást kiegészítve, hol egymás ellenében. A 20.sz.-ban az államszocialista rendszerek - tagadva a termelőeszközök magántulajdonát és a piacot-  kihívást intéztek a kapitalistának nevezett másik rendszerrel szemben. Az így létrehozott parancsgazdaságban a piac szerepe marginális volt (külkereskedelem, feketegazdaság) de szükség volt olyan elméletieskedő korrekcióra is, mint hogy "a szocializmusban az értéktörvény a megsértésén keresztül érvényesül".A szembenálló másik nagy rendszer ugyan valóban piaci alapokon állt, de a gyarmati rendszer, a nagy válság és a II. Világháború, majd azt követően a hidegháborús fegyverkezési verseny és a jóléti állam az elmélethez képest sokkal nagyobb teret adott a bürokratikus koordinációnak, mint ahogy azt elismerték. Ugyanakkor az egyre sebesebben előre haladó, technikai és gazdasági indítékú globalizáció is széles körben megkövetelt egyezményeket, vagyis államközi, helyenként államok feletti bürokratikus koordinációt.

Formulákban nem volt hiány az elmélet és a valóság közötti különbség feloldására. A kapitalizmus bírálóinak fő magyarázata az volt, hogy a tőkés állam mindent a tökés osztály érdekében, kvázi annak megbízásából tesz. Ám az 1970-es évek (vagyis a két világrendszer harcának lényegi eldőlte) óta egyértelműen domináns neokonzervatív elmélet és politika mutatja, hogy az előző korszakot mind a monopoltőke, mind a kisebb tőkések önmaguk korlátozásalént, visszaszorításaként élték meg és igyekeznek ezért elégtételt venni. Széleskörű deregulációt eredményezett ez az ellentámadás.Úgy látszik, ez a visszavágás a maga eredeti értelmében napjainkban kifullad. A nyilvánosságban is egyre inkább előtérbe kerül az államok fiskális és monetáris politikája. Az a kínai rendszer, amelyikben mind az állam, mind a látszólag magántulajdonban lévő tőke új szimbiózisának jeleit mutatta, egyre inkább a pártállam tradicionális vonásait ölti fel, mutatva, hogy ez az alternatíva se került le a történelem napirendjéről. Ugyanakkor a nyugati jobboldal (élén az USA elnökével) egyre távolodik a pluralista állami berendezkedéstől és etatista önkényuralom felé halad - aktualizálva egy végképp meghaladottnak hitt alternatívát.

Mindez arra mutat, hogy a piac - állam antagonizmus nem alkalmas általános magyarázó elvnek. Egyre világosabb, hogy az igazi kérdés a milyen piac? milyen állam? Minthogy azonban ez a problematika széles körben nem kidolgozott és közismert, a viták és kampányok nem ebben a fogalomkörben és nyelvezeten folynak, és spontán módon ez aligha alakul ki a jövőben sem. Lehet ugyan reménykedni egy nagyhatású nemzetközi sikerkönyv felbukkanásában, de ennek reális esélye csekély. Minden jel arra mutat, hogy a következő évek (akár drasztikus) fejleményei is a koncepcionális zűrzavar jegyében fognak folyni. S így kerül majd szembe az emberiség a mesterséges intelligencia és a környezeti katasztrófák fundamentális (és a piac-állam kérdéskört ismét módosító) kihívásával is. Amire vagy születnek adekvát válaszok, vagy -ami valószínűbb-  nem születnek.

Mi várható az új EP-től?

Az új Parlamentről el lehet mondani, hogy sok benne az újonc képviselő és hogy többféle erőközpont van benne, mint a régiben volt. A saját tisztikara megválasztása során nem produkált prediktív erejű meglepetéseket. A csont, amin lehet rágódni, az von der Leyen szűk többséggel való megválasztása az Európai Bizottság elnökévé, mégpedig elég szedett-vedett összetételű többséggel. Valóban ilyen gyenge a kohézió a pártcsaládokon belül? Sok lenne az öntörvényű képviselő, akiknek állásfoglalását nehéz előre kikövetkeztetni az egyes szavazások előtt? Ez távolról sem látszik ilyen egyértelműnek.

A biztosjelölt ellen sok képviselőnek az volt a kifogása, hogy nem a "csúcsjelöltek" közül került ki, hanem a Tanács színfalak mögötti egyezkedése produkálta. Ez viszont egyáltalán nem az "újak" témája, hanem egyenes folytatása az eddigi harcnak a nagyobb befolyásért a Parlament és a Tanács között. A "csúcsjelölt" témának már semmi szerepe nem marad a következő erőpróba során, amikor a Parlament a Bizottság tagjairól, azok portfóliójáról szavaz. S itt megint a Tanács - Parlament ellentét kerülhet felszínre - ha nem is explicit formában. A Bizottság elnöke csak olyan testületet terjeszthet elő, amelynek tagjait a miniszterelnökök (vagyis a Tanács tagjai) javasolták. Ha ebből ő olyan mixet hoz össze, ami a Parlamentnek nem tetszik, akkor egyszerűen leszavazzák. Ha viszont a miniszterelnökök jelöltjei sorra nem olyan portfóliókat kapnak, amilyeneket a küldő elképzelt, akkor a Bizottságnak már induláskor konfliktusa van egyes kormányfőkkel. Ezért a jó start érdekében von der Leyennek már most vizsgáznia kell abból, hogy milyen diplomata, mennyire talál működőképes kompromisszumokat.

A személyi kérdések ugyan egyáltalán nem jelentéktelenek a Parlament munkája szempontjából, de a ciklus alatt mégiscsak az érdemi munka az elsődleges. Sprkulatív alapon azt lehet valószínűsíteni, hogy ha viszonylag nyugodt évek jutnának ki nekik, akkor a pártfrakciók belső kohéziója meg kell hogy növekedjék, mert evidenciának tűnik, hogy fontos stratégiai kérdések hasonló megítélése vitte egy-egy meghatározott pártcsaládba a képviselőket az egész Únióból. Ilyen forgatókönyv mellett inkább az kérdéses, hogy domináns frakció híján kialakul-e olyan tartós koalíció, amely lehetővé teszi, hogy az EU úrrá legyen mai válságán és tartósan tudja a kontinens érdekeit képviselni a folyamatosan változó világban, ahol azonban a nála nagyobb gazdasági és katonai potenciállal rendelkező erők a dominánsak. Ehhez nem utosó sorban a globális problémák másoknál jobb átlátása is elengedhetetlen. A másik logikusan adódó forgatókönyv a ciklus folyamán szinte folyamatosan válságokkal, külső és belső kihívásokkal számol. Ebben az esetben az EU-ra inkább az lehet jellemző, hogy az országcsoportok eltérő érintettsége, érdeke lesz uralkodó a Parlament vitáiban, szavazásaiban, nem annyira a stratégiai kérdések eltérő megítélése. Ilyen helyzetben már az is jó eredménynek tekinthető, ha mind a Parlament, mind maga az EU nem válik jelentéktelen intézménnyé, amelynek a fennmaradása vagy fenn nem maradása a kontinens lakói számára érdektelenné válik.