2016. augusztus 28., vasárnap

Társadalmi integráció

A tömeges migráció kapcsán jött divatba a társadalmi integráció tematikája. Abban a kontextusban, hogy a bevándorlás hatásában akkor lehet sikeres, ha az újonnan érkezettek társadalmi integrációja is megtörténik. De vajon a potenciális befogadó országok e nélkül a problematika nélkül manapság sikeresen integráltaknak tekinthetők-e? Avagy a modern - posztmodern társadalmakban az integráció kék madár, amit sokan emlegetnek, de még senki se látott?

A szocialista kísérlet világszerte integrált társadalmakat ígért. Teljesen függetlenül attól, hogy ezt az ígéretet mennyiben és hogyan valósította meg, maga ez az alternatíva kihívást jelentett a fejlett piacgazdaságú országok számára. S e kihívásra jelentett választ a jóléti állam, amely a háborús helyreállítás periódusával kezdődően magas szintű foglalkoztatást, emelkedő reálbéreket, egyre kiterjedtebb egészségügyi, oktatási és szociális gondoskodást és ugrásszerűen emelkedő tömegfogyasztást hozott demokratikus, egyre több személyes szabadságot jelentő körülmények között. Közben folyt a gyarmati rendszer felszámolása, az USA-ben pedig az afroamerikaiak integrációja. A fejlett országok területén nem volt háború, az űrkutatás látványos, kollektívnek érzett sikereket hozott. Természetesen ez sem volt egyértelmű diadalmenet, fel lehet emlegetni országonként ilyen olyan fogyatékosságokat e téren, de ezek nem tehetik kétségessé a fő tendenciát.

A társadalmi integráció megbicsaklásának első feltűnő jelét a 60-as évek fiataljainak proteszt-mozgalmai jelentették. Ők már beleszülettek a fogyasztói társadalomba, ezért az nem jelentett számukra olyan elementáris élményt, mint az idősebb generációk részére. Az USA képzett fiataljai fellázadtak az ellen, hogy kötelező sorozással Vietnamba vigyék őket harcolni - borzalmas fizikai és mentális körülmények közé. Ennek a hangulatnak és kultúrának az átterjedése Európába már nem írható le ilyen egyértelmű válaszreakcióként személyes sorsukat érintő repressziv állami beavatkozásra. Sokkal több volt benne az eszmei elem - bármit is gondoljunk róla. Viszont ennek bázisán kialakult a baloldali terrorizmus is, amely általános társadalmi megrázkódtatással járt.

A 70-es évektől a korábbi status quot felforgató számos mélyre ható tendencia jelentkezett. Az olajár-robbanástól az ipari korszak végéig, a globalizálódás ugrásszerű előrehaladásától a mikroelektronikai forradalomig, a reaganimicstól az államszocialista rendszerek válságáig és tekintélyvesztéséig és sok helyen bukásáig, a növekedés határai gondolatának, s ennek folyományaként a zöld mozgalmak megjelenésének hosszan lehetne sorolni a korábbi világ megváltozásának okait és magyarázatait.

A nagy vesztes a társadalmi átalakulásban a korábbi munkásosztály volt mind létszámában, mind életszínvonalában, mind pedig politikai befolyásában. De a tömegtermelés részleges átkerülése a korábbi harmadik világba és a robottechnika elterjedése ennél sokkal tágabb foglalkoztatotti kör egziszenciális biztonságát tette kérdésessé. A jóléti állam mind több bónusza kérdőjeleződött meg egyes fontos országokban. Az underclass társadalmi jelenléte is sok országban sokkal hangsúlyosabbá vát. A látens folyamatok hirtelen explicitté váltak a 2008-as pénzügyi világválság során. Mindezek alapján erősen kétséges, hogy - a bevándorlás kérdéskörétől függetlenül - a mai fejlett országok társadalmai mennyire tekinthetőek integráltnak.

Új egalitariánus, a tömegek jólétét ígérő ideológia és politika nem jelentkezett válaszképpen a kialakult helyzetre. E helyett a nemzeti önzés, az autarkiás illuziók kapnak hangot egyre több országban és szereznek pozíciókat  anti-establtshment jobboldali populista politikusok és mozgalmak. A csalódott, gyakran elkeseredett választók hajlamosak lebecsülni a korábbi demokratikus és humanista vívmányokat is. Az establishment politikusai csak most kezdik felismerni, hogy csupán defenzióval nem fogják tudni tartósan megőrizni pozícióikat. Vagy megpróbálkoznak a valós társadalmi integráció új eszközökkel való kiépítésével, vagy bukásuk már középtávon elkerülhetetlen. Hogy aztán ilyen irányú próbálkozásuk mennyire lehet sikeres - az már egy másik, igen bonyolult kérdéskör.

2016. augusztus 22., hétfő

Történt valami Magyarországon?

A szokványos nemzeti ünnepi kitüntetésosztáson egy hirhedt uszító ujságíró is kitüntetést kapott miniszterelnökhelyettesi csókok kíséretében. Ezen való felháborodásában több tucat korábbi kitüntetett visszaküldte kitüntetését az államfőnek tiltakozása jeléül. Jelentéktelen epizód, illetve túlreagálás lenne, mivel a rendszer nap mint nap követ el súlyos bűnöket, a tiltakozók pedig zömmel nem is ettől a rendszertől kapták kitüntetésüket? Vagy a rendszer most egy jelentős lépést tett kifelé az euroatlanti közmegegyezésből?

Nem vitás, hogy az utóbbiról van szó. Egy magyar Julius Streicher nézeteit inkorporálta hivatalosan is az Orbán rendszer ezzel a kitüntetéssel és átadásával. A kapcsolat közöttük eddig is több, mint kétértelmű volt, de nem hivatalos. Mostanáig ebben az ideológiai mezőben lehetséges volt a pávatánc - ezután nem az. A dolog súlyához képest a tiltakozás szimbolikusnak nevezhető: néhány tucat értelmiségi személyes gesztusa. Feltehetőleg mind a határokon belül, mind azokon kívül folytatódni fog a business as usual. Így volt ez a 30-as években is: más ügyek fontossága elnyomta az elvi-erkölcsi határok átlépését. A következmények ismeretesek.

Nem tudhatjuk, hogy ez a mostani határ-átlépés a későbbiekben hol, mikor, milyen összefüggésben lesz hivatkozási alap.De azt konstatálhatjuk, hogy megtörtént. És hogy a magyar szuggeráló bűvésznek nem sikerült cinikus trükkjét észrevétlenül hajtani végre.

2016. augusztus 17., szerda

November 8

Az USA elnökválasztása kulcsfontosságú esemény a válaszút előtt álló Európa és benne Magyarország számára. Az eddigi világrend stabilitása világszerte megingott objektíve is, szubjektíve is. Ami az objektív vonulatot illeti, annak legfőbb jele, hogy a 2008-as pénzügyi világválság heveny szakaszának elmúltával máig nem sikerült a világgazdaság tartós stabilitását létrehozni. A másik fontos jel az, hogy a nemzetközi politikai-katonai erőviszonyok képlékennyé váltak, s ezért a különféle válsággócok "kezelésére" domináns erő nem mutatkozik. A szubjektív megingást pedig a különböző országokban az a választói magatartás mutatja, hogy a korábbi establishmentet és status quot képviselő irányzatokkal szemben más, a korábbi szabályokat felrúgó irányzatok erősödnek meg, vagy kerekednek felül.

Az eddigi világrend vezető országa az USA volt és lényegében ma is az. Az ottani lakosság is kételkedik, hogy jól mennek-e a dolgok az eddigi pályájukon. A kételkedést joggal nevezhetjük elégedetlenségnek. Ez kapott hangot a két nagy párt elnökválasztási kampányában. Végülis a republikánusoknál az a Trump lett a jelölt nagy fölénnyel, aki zavaros elitellenes kampányával a zsigereket megcélozva definiáltlan politikai változást hirdetett az USA naggyá tételére. Lényeg azonban, hogy ezt a formákra nem adó durva, nyers módon ígéri megvalósítani. A demokratáknál Sanders is az elit radikális kritikusaként lépett fel és szorongatta meg a "hivatalos" jelölt Hillary Clintont, ám ő a társadalmi igazságosság és egyenlőség bajnokaként. Végülis támogatást ígért a küldöttek többségét megszerző Clintonnak, de kérdés, hogy hívei ténylegesen is megadják-e ezt a támogatást. November 8.-án tehát egy kiszámíthatatlan radikális jobboldali jelölt mérkőzik meg egy - változásokat is ígérő- de alapjában a hagyományos establishment-politikát képviselő jelölttel. Nyilván ez a vezérszólam fogja meghatározni azt is, hogy a választók milyen szenátust, képviselőházat, milyen kormányzókat fognak az új elnök mellé megválasztani.

A pillanatnyi előjelzések Clinton győzelmére utalnak. Nem zárható ki azonban olyan fordulat, amely végülis Trumpot hozza ki győztesnek. Ha ez bekövetkezik, világszerte elszabadulhat a pokol. Még mielőtt egyáltalán kiderülhetne, hogyan áll fel és mit csinál az új adminisztráció, magát a választási eredményt a kalandor politikusokés katonák világszerte arra használhatnák fel, hogy belevágjanak olyan radikális lépésekbe, amelyeket rendezett körülmények között alaposabban meggondolnának. Ez pedig láncreakciót is elindíthat, amelynek beláthatatlanok és racionálisan kalkulálhatatlanok a következményei.

Clinton győzelme esetén azonnali, visszafordíthatatlan kalandokra kevésbé számíthatunk a világban. A különféle kalandorok a választási eredményből bíztatást nem olvashatnának ki. Ám éppen azért, mert a korábbi világrend stabilitása objektíve megingott és az elégedetlenség széleskörű, egy a viszonyokat ismerő és a hagyományos hatalomgyakorlást folytatni akaró új elnök és adminisztráció is nagy kihívásokkal kerül szembe. Nincs  garancia arra, hogy képes jól felismerni a kérdések fontossági sorrendjét, jól felmérni, hogy milyen területeken mi a valóságos mozgástere és lehetőségei, hogyan reagál a váratlan fejleményekre. Így aztán rövidebb - hosszabb távon mindenképpen dinamikus, kockázatokkal terhes változásokra kell számítanunk. Csak nem úgy, hogy eleve a lovak közé dobták a gyeplőt.

2016. augusztus 12., péntek

Parazita állam

Minden működő állam sokféle formában szereplője az országában folyó újratermelési processzusnak. Garantál, szabályoz, újraeloszt, szankcionál, bizonyos nélkülözhetetlen funkciókat maga lát el - hogy csak futólag jelezzük, milyen komplex a szerepe. Mindennek sok eleme nem számszerűsíthető a számbavételi nehézségek miatt. Ezért a működés minőségét leginkább a "kimenetek" mutatják, mint a GDP alakulása, a nemzeti vagyon alakulása, a lakosság születéskor várható élettartamának alakulása, a népesség iskolázottságának alakulása, az u.n."vándorlási különbözet" és egyéb hasonló, önmagában eltérő fontosságú jelzőszám. A számok mögött aztán elemezhetőek is a különféle folyamatok. Ezek között az elemzési szempontok között kiemelkedő fontosságú a fenntarthatóság, továbbá a más országokkal való összehasonlítás.

Ha egy országban politikai váltógazdaság van, akkor van esély az állam működésével kapcsolatos vitákra: a kormányzat a pozitívumokat hangsúlyozza, az ellenzék a negatívumokat. És ebben a politikai térben a folyamatokról, részfolyamatokról szóló szakmai viták is könnyebben ki tudnak bontakozni. Az ilyen közegben az állam egyes szakosított intézményei a maguk szakmai logikája szerint tudnak működni - nem érvényesül a politikai befolyás, cenzúra.Ha az államot de jure, vagy de facto egy személy vagy csoport valódi kontroll nélkül tartja kézben, akkor mindez bajos, szélső esetben lehetetlen. Az állami önkényt e tekintetben valamelyest az korlátozza, hogy a mai globalizálódó, interdependens világban számos intézmény végez folyamatosan komparatív vizsgálatokat, amelyek az államok által szolgáltatott adatokat igyekeznek forráskritikával kezelni, esetenként becslésekkel korrigálni. Ezen túlmenően az üzleti szféra különböző intézményei is figyelik az egyes államok tevékenységét és annak eredményeit és a maguk módján összegzik is a róluk kialakuló képet és előrejelzéseket is közreadnak.

Ebbe a közegbe kell belehelyeznünk a NATO és EU-tag Magyarországot is. A szuverenitásának egy részéről lemondott ország sokféle adat szolgáltatására köteles, az azzal kapcsolatban érkező kifogásokra válaszolnia kell, s ezen felül számot kell adnia a jövőt illető terveiről is (v.ö. konvergencia - program), amelynek betartását is számon kérik rajta. Mivel ennek során nem születik az ország teljesítményét összegző minősítő "bizonyítvány", a magyar kormánynak módjában áll propagandájában egyoldalúan a kedvezően alakuló mutatószámokra hivatkozni. Így aztán addig, amíg nem adódik előjel - probléma (pl. az EU tagállamok éved GDP-je nő, az adott országé csökken) addig az értékelés, mint olyan  relativizálható.

Éppen ezért a magyar állam teljesítményét valójában nem kvantitatív, hanem kvalitatív alapon kell megközelítenünk. Ha ezt tesszük, meglehetősen egyértelmű eredményre jutunk. Azt találjuk, hogy a különféle mutatószámok sötét képet mutatnának az évenként beáramló EU-s netto támogatások nélkül. Hogy az állami élet számos területén nem történik meg az amortizáció pótlása, tehát a tartalékok felélés folyik romló minőségű kibocsájtás mellett. Hogy a nemzeti valuta tudatos leértékelése fed el negatív tendenciákat. Hogy a jó minőségű magyar munkaerőt elszívja a külföld és pótlására nincs eszköz. Hogy a külkereskedelmi mérlegünk pozitív volta nagyrészt néhány itt működő multinacionális vállalatnak köszönhető (akárcsak a foglalkoztatási szint, adóbevétel, közművek árbevétele), amelyek ha valamilyen okból távoznának az országból, a magyar gazdaság összeomlana.

Mindezt összegezve egy nem saját forrásaiból működő, magát hosszabb távon fenntartani nem képes parazita állam képe bontakozik ki, amely egy nagyobb külső megrázkódtatást aligha viselne el a működőképesség, a rendezett mindennapi élet látszatát fenntartva.


2016. augusztus 5., péntek

"Kalandorok kíméljenek"

Régi magyar házassági hirdetésekben szerepelt ez a formula. Hogy hogyan hatott, nem tudhatjuk. Éppen fel is hívhatta a hirdetőre a kalandorok figyelmét: ugyan miért is emlegeti őket. De szándékában nyilván azt fejezte ki, hogy ő szolid, komoly valaki, tessék őt így kezelni.

A mai zavaros, bizonytalan és a jövőben talán még zavarosabbá váló időben  az a leosztás, hogy a tradicionális hatalmi elit habozónak, késlekedőnek, tehetetlennek (s egyszersmind korruptnak, szabályszegőnek) mutatkozik és vele szemben egyre másra tűnnek fel világszerte ilyen-olyan kalandorok. Ez a folyamat a minket közvetlenül érintő euroatlanti világban most már ott tart, hogy az USA egyik nagy pártja nyilvánvaló kalandort jelölt elnöknek. Az EU egyik kulcsállamában, Franciaországban a nemrég még szélsőségesnek elkönyvelt Le Pen elnök szeretne lenni. A másik európai kulcsállamban, Németországban egyelőre még nem jelentkezett be kalandor, de ha Merkel belebukik a török - politikájába, akkor nem kizárt, hogy ott is jelentkezni fog ilyen. Európa peremvidéke máris tele van hatalmon lévő, további ugrásra kész kalandorokkal.

Ebben a helyzetben sok múlik a centrális pozíciójú országoknak a választóin. Hiába kétséges, hogy a korábbi hatalmi elitjük egyik vagy másik szárnya  fel tud-e nőni a megváltozott, most zavarosnak és bizonytalannak érzékelt helyzethez és tud-e valamiféle stabilitást biztosítani legalább néhány évre. Ahhoz, hogy ez egyáltalán kiderülhessen,  mindenekelőtt a választók megelőlegezett bizalma szükséges, vagy legalábbis az, hogy a többség bennük a kisebb rosszat, a kockázatkerülést lássa. Hogy bár döntésük következményét nem látják előre, kimondják-e, hogy "Kalandorok kíméljenek!" - vagy elégedetlenségük, ingerültségük miatt belefutnak magabiztosságot ígérő felelőtlen és veszélyes önjelöltek kelepcéjébe? Mert akkor egy következő választásokon aligha lesz módjuk döntésüket korrigálni.

Pár éve még nem volt kétséges a választás. Ma már csak reménykedhetünk.