2015. május 31., vasárnap

A "bölcsek köve" a fejlett országok társadalmi problémáira (Palackposta)

Sokat töprengtünk néhai Angelusz Róbert barátommal, hogy lehet-e megoldást találni a fejlett országok társadalmi válságára. A válság epicentrumának azt a problémát találtuk, hogy míg ezeket a társadalmakat a munka integrálja, a munkaként nyilvántartott tevékenységek összidőigénye egyre csökken. (Ennek fő okai: a termelékenység növekedése, számos munka távozása ill. kiszervezése a fejlett országokból és az állam korlátozott képessége egyre több adó szedésére, amiből foglalkoztatottságot tudna teremteni.)

Első körben azt próbáltuk végiggondolni, hogy lehetséges-e, hogy a munka integráló szerepét valami más tudja majd átvenni. Oda lyukadtunk ki, hogy nem - egyedül a munka képes erre.

A következő kör az volt, hogy a folyó, elismert munkákat lehet-e egyenlőbben elosztani a felnőtt lakosok között.  Arra jutottunk, hogy csak csekély mértékben.  Ugyanígy nem bizonyult ígéretesnek az életkorral kapcsolatos "játék": sem a még későbbi munkábaállás, sem a korai nyugdíj nem szolgálná a társadalmi integrációt.

Ezután azt próbáltuk elképzelni, hogy újabb tudományos illetve technikai eredmények generálhatnak-e nagy volumenű élőmunka - igényt. Hosszabb távot és nagyobb volument illetően ismét negatív eredményre jutottunk.

Végül az egyes tevékenységi ágakat vettük sorra, hogy azok közül melyik tudna indokolhatóan szinte korlátlan igényt felmutatni az élőmunkára. Három ilyet is találtunk: az oktatást, az egészségügyet és a szociális szférát. Annak abszurd volta viszont az első pillanatban világos volt számunkra, hogy ez nem jelentheti azt, hogy a közszféra foglalkoztassa ezt a sok embert. Az ugyanis fedezetéhez abszurdan magas adózást igényelne és ehhez is kapcsolódva örökös legitimációs problémákat okozna. Ebből egyenesen következett, hogy magát a szolgáltatást a piaci szféra kellene nyújtsa - a közszférára a szabályozás, az ellenőrzés maradna, valamint az, hogy a lakosságnak azt a részét, amely részben vagy egészében képtelen ilyen szolgáltatások vásárlására, valamilyen módon hozzásegítse ahhoz, hogy elfogadható szinten hozzájussanak ezekhez a szolgáltatásokhoz,

A nélkül, hogy a konkrét részleteket próbáltuk volna kidolgozni, arra jutottunk, hogy ez bizonyára lehetséges. Ám nem érdemes ezzel foglalkozni, amíg nincs olyan fejlett ország, ahol a gondolat megvalósítására megérne a politikai akarat.  Annak elérése pedig csillagászati távolságra van a mi lehetőségeinktől. Így megtartottuk a témát gondolati játékunknak.

Most sem jutott volna eszembe ennek nyilvánosságra hozása, ha az utóbbi időben nem vált volna a tudományos és politikai gondolkodás kedvelt témájává a jövedelmi olló végzetes szétnyílása. Továbbá nem terjedne az a - szerintem kellően végig nem gondolt - javaslat, amely alanyi jogon adna ellenszolgáltatás nélkül jövedelmet minden állampolgárnak. Ezek arra késztetnek, hogy gondolatsorunkat - amit relevánsnak gondolok - nyilvánosságra hozzam. Komikus lenne viszont, ha ettől a közzétevéstől, vagy akár a mellette való don quijote-i handabandázástól bármi eredményt remélnék.

2015. május 29., péntek

Roosevelt tér

Magyar értelmiségiek kedvelt vitatémája, hogy vajon az EU-ban és az USA-ban értik-e Orbán rendszerének a lényegét, vagy csak felületesen bele- belekapnak a magyar témába és a legutóbbi impresszió alapján alkotnak felszínes véleményt, amit aztán gyorsan elfelejtenek, mert jön egy következő aktuális téma. Eleinte jogos volt ez a második vélemény. Nehezen lehetett elképzelni, hogy értik, mégse lépnek fel ellene keményen és határozottan. Ezért sokan úgy gondolták, hogy elég ország - világ előtt leleplezni a rendszert és akkor majd külföldön fel fognak lépni ellene. Mára már - fordított előjellel - csak a kormánypropaganda ragaszkodik ehhez az elképzeléshez. Ők minden negatív külföldi kormány - vagy sajtómegnyilvánulást valami ad hoc áskálódással magyaráznak, lehetőleg az összezsugorodott magyar ellenzék piszkos kezét vélve mögötte. De hát ezt nyilvánvalóan maga a hatalom se gondolja komolyan. Ám nem gondolhatja komolyan  a külföldi tisztánlátás hiányát az sem, aki itthon szemben áll a rendszerrel. Ha időnként mégis így nyilvánul meg, az csak alibi, amellyel a tehetetlenségét próbálja leplezni.

Ami valóban megítélésbeli problémát jelenthet, az a magyar kormány gyakorlati és verbális megnyilvánulásaiban fellelhető összevisszaság. Ennek egyik magyarázata a pávatánc, amit az önleleplezés után már végképp senki se érthet félre. A másik a tényleges kapkodás, aminek következtében nem lehet felfedezni a magyar külpolitikában konzekvens irányvonalat. Azért a jelek összességükben félreérthetetlenek és kirajzolják a magyar kormány világpolitikai vízióját. Úgyhogy a külföldi megítélés változékonysága mögött inkább reálpolitikai okok vannak. Egyrészt a magyar rendszer fél a szankcióktól, különösen a gazdaságiaktól és ezért egy fokon túl sohase feszíti a húrt, vagy ha mégis, akkor garantáltan retirál. Másrészt az Európai Néppárt és az USA republikánusok - taktikából? rejtett rokonszenvből? - konfliktushelyzetben rendszeresen kiállnak a magyar kormányzat mellett. De talán ennél a két oknál is lényegesebb, hogy eszközök és alternatívák hiányában az EU az összes renitens tagjával kapcsolatban minden más esetben is képtelen konzekvens, következményeket is vállaló politikát folytatni, hanem védi a (talán már csak látszólagos) status quot.

Van azonban még egy kérdéskör, amiben az EU és az USA szintén struccpolitikát folytat a magyar kormánnyal kapcsolatban. Ez a szimbolikus politizálás. Belső használatra a szimbolikus politizálás a kormány egyik folyamatosan használt eszköze. Ezt azonban külföldről egyszerűbb nem megérteni vagy belügynek tekinteni, kivéve olyan momentumokat, amelyeket a világsajtóban és a nemzetközi politikában is felszisszenés fogad. Pedig ha oda akarnának figyelni, akkor a szimbolikus politizálás világszerte is dekódolhatóan az első perctől mutatja a rendszer igazi arcát. A szimbolikus lépésekből talán a legkorábbi, de mindent eláruló a budapesti Roosevelt tér átkeresztelése volt. Az elnevezés közvetlenül az amerikai elnök halála után szimbolikus gesztus volt az akkori kormányzat részéről, amely a Tengelyhatalmak politikájával való szakítást és a Szövetségesek politikájával való azonosulást fejezte ki. Ez a szimbolikus üzenet olyan erős volt, hogy az államszocialista rendszer még a hidegháború legélesebb időszakában sem tartotta érdekében állónak, hogy a reprezentatív helyen lévő, a világháborús USA elnökről elnevezett tér nevét megváltoztassa. A 2010 utáni rendszerváltást kövezően azonban ez lehetségessé, sőt sürgőssé vált a kormányzatnak, kifejezve az új rendszer álláspontját Magyarország II. Világháborús részvételével kapcsolatban - nem csak a Szovjetúnió vonatkozásában. Ezt külföldön nem akarták elérteni, pedig világos beszéd.

2015. május 22., péntek

Vissza az 1930-as évekbe

Akárhány egyedi tényt szedünk össze arról, hogy mennyire kicsúszott a talaj az USA és az EU vezetése alól, mennyire teszik túl magukat magasztos alapelveiken, akárhány hasonló ténnyel állítjuk analógiába az 1930-as évekből, le lehet ezt söpörni azzal, hogy ma egészen más a helyzet, mint akkor volt. Más, persze más. De akkor is egy olyan világválság után voltak, mint ma, akkor se látták, hogy mi mivel függ pontosan össze és hogyan lehetne előre menni a státusquohoz való reménytelen ragaszkodás helyett. Tehát ne is a részletekben keressük az analógiákat, bármennyire heurisztikusan meggyőzőek lennének is. Mert a lényeg  az, ami majdnem ugyanaz: a "nagyok" korábbi magabiztossága megrendült és az elvtelen engedményekkel tarkított időhúzástól remélték, hogy majd csak elmúlnak egyszer valahogy a bajok. A "majdnem" akkor az USA volt. Azt a válságnak a gyarmatbirodalmakra vonatkozó része nem érintette, Roosevelt elnöknek víziója látszott lenni egy új kapitalizmusról és a statusquo legfőbb folyamatos megsértője, a hitlei Németország távol volt ettől a kontinenstől. Az azonban, hogy az USA bele fog-e keveredni az európai ügyekbe, erősen kétséges volt. Ahogy kétséges volt az is, hogy a nagy nyugateurópai hatalmak, amelyek a Lengyelországgal kötött egyezményük miatt akaratuk ellenére belekeveredtek a háborúba, megmaradnak-e a "furcsa háború" defetizmusánál. De ne tartsunk történelemórát.

Ma annyival kétségtelenül jobb a helyzet, hogy a statusquval szemben jelenleg nincs folyamatos agresszív lépéseket tevő kihívó. Annyival azonban rosszabb, hogy nincs olyan friss tartalék a háttérben, mint akkor az USA volt. Az pedig teljességgel mérlegelhetetlen, hogy a mai, globalizált és összezsugorodott, hálózatoktól átfont és gyors információcserére képes modern világ nagyobb homeosztázist jelent-e, mint amilyent az akkori világ a maga érintetlen tartalékaival jelentett. De ha nem a jövő lehetséges forgatókönyveit, azok megvalósulási esélyeit mérlegeljük, hanem a jelenre fókuszálunk, akkor két dolog hiánya szembeötlő.

Az egyik hiány, hogy nincs tudomásunk átfogó jövő - víziókról. A Római Klub első jelentése óta katasztrófa - forgatókönyvek ugyan készültek és készülnek, viszont realisztikus pozitív forgatókönyvek, az ezeken való viták  nélkül senkitől se lehet várni, hogy a helyzetet alternatívákban értelmezze. Így aztán (és ez "lent" és "fent" egyaránt így van) vagy a defenzív struccpolitika, vagy valamilyen múlt idealizált viszonyainak a jövőbe helyezése az, amit megfigyelhetünk.

A másik hiány, hogy a valamelyes (politikai, gazdasági, katonai) hatalommal rendelkezők nem húzzák meg világosan, hogy "eddig és nem tovább!" Ezzel a gátlástalan politikai békebontók (és a korlátozásokat nem túrő pénzügyi körök) számára teszik szabaddá a pályát: nyugodtan hazardírozhatnak, remélve, hogy ezt is, meg még azt is le fogják nyelni tőlük. Hiszen kisebb hasznokat ennek is, annak is hoz az ő piramisjátékuk és azok majd pártolni fogják az ügyeiket és érvényesítik saját befolyásukat. Természetesen átfogó elképzelések nélkül az ilyen konzekvens határkijelölések is tekinthetőek hazárdjátéknak. De annyi hasznuk mindenképpen lenne, hogy nem hagynák magukra választópolgáraikat és klienseiket azok, akiket ők erőseknek tudtak és korábban bíztak bennük.Így azok nehezebben esnének martalékul a magabiztosságot hazudó notórius békebontóknak.

2015. május 15., péntek

A többrétegű kontraszelekció tobzódása

Egy erőltetett ütemben kiépült tekintélyuralmi államban, ahol a gazdaság és társadalom minden szféráját megszállja az uralkodó rend, kikerülhetetlen velejáró a nagyfokú kontraszelekció. Ennek első szintje az, hogy a legfelsőbb körökben vagy általában tehetségtelen emberek találhatóak, vagy ha nem is mindenben azok, az erőszakos, semmire nem tekintettel lévő egy kézben centralizált működésmód következtében ők is kiemelkedően magas hibaszázalékkal dolgoznak és ezt szokják meg. Ennek a szintnek a komplementere az, hogy minden fontos pozícióban talált, a rendszerre szemben kritikus vezetőket gondolkodás nélkül eltávolítják.

A második szint is kételemű. Egyfelől a kontraszelektált felsővezetés a tőle függő személyi döntésekben ismét csak a politikai lojalitást és a feltétlen engedelmességet tartja fontosnak, a normál körülmények közötti alkalmasság pedig nem szempont. Másfelől a tehetséges, alkalmas emberek az adott viszonyok ismeretében nem is törekszenek vezető állásokba, mert nem vállalják az azzal járó körülményeket. Így aztán más életútat keresnek maguknak - nem egy esetben külföldön. Ezen a szinten is folyik a folyamatos tisztogatás az ott talált, vagy általuk odahelyezett emberek között, de akit nem rúgnak ki, az egyre inkább kénytelen alkalmazkodni az őt körülvevő viszonyokhoz és ezzel az idő előrehaladtával szellemileg - erkölcsileg degradálódik. Mindez vonatkozik a teljes állami szférára, valamint minden olyan intézményre, amelyet a hatalom kézben akar tartani.

A harmadik szintet azok az ambiciózus fiatalok jelentik, akik itthon karriert akarnak csinálni. Vagy már eleve magukévá tették a rendszer világszemléletét és játékszabályait, vagy menet közben szembesülnek ezzel. Ha beépülnek, akkor gyorsan relativizálódnak az esetleg meglévő képességeik. Ha meg kirepülnek a rendszerből, akkor ugyanúgy  itthon nem kamatoztathatják a tehetségüket, mint azok, akik önként nem is próbáltak előre jutni a NER keretein belül.

Végül a negyedik szintet a magánszféra jelenti. Itt elvben a kormányzati befolyásnak nem kellene érvényesülni. Számos ponton azonban mégis érvényesül. Minden szektorban ott találhatók az állam kegyencei, akiknek mindenféle előnyét, kedvezményét tudomásul kell venni. Minden szektorra kiterjed az állami korrupció, amely alól sikeresen egyetlen cég se tudja kivonni magát. Ha ez az államnak nem elég, hosszú kezével úgy tud bárkit jutalmazni - büntetni, hogy ez alól még a Magyarországon működő legnagyobb külföldi cégek se tudják kivonni magukat.Hát még a kicsik, netán a kezdők.  Ezáltal a magánszférában működő tehetséges embereknek is egy torz világ körülményihez való alkalmazkodás veszi el energiájuk kisebb - nagyobb részét.

Mennél tovább tart ez a rendszer és mennél hosszabb életet jósolnak neki a különféle szereplők, annál negatívabban befolyásolja a kontraszelekció az ország versenyképességét. s annál nagyobb arányban döntenek a tehetséges emberek a külföldre távozás mellett. S mindez a negatív hatás nem korlátozódik a NER időszakára. Bármi is jön utána, a többrétegű kontraszelekció különféle negatív következményeit az ország tartósan viselni lesz kénytelen.

2015. május 12., kedd

Fb.:Sáncon kívül az Orbánt kreáló trió

Balint Suranyi megosztotta egy korábbi (2012. május 13.) emlékét.
Azóta csatlakozott a trojkához Simicska is
Visszatérni a nemzetközi üzleti életbe
A kormányátalakítás zajában kevés figyelmet kapott Fellegi pályamódosítása, az, hogy nem csak a magyar politikából szállt ki, hanem a hatalom emlőjén teret foglaló nemzeti tőkétől is távol keresi a jövőjét. Alighanem ez igen komoly jelzés.
Fellegiről a nyilvánosság keveset tud és nincs értelme azt a keveset fantáziával kiszínezni. Az azonban egyértelműnek látszik, hogy Orbán "megcsinálásában" két embernek volt kulcsszerepe: a gyakorlati vonalon Stumpfnak, intellektuálisan Felleginek. Orbán első kormányzása idején Stumpf volt a szürke eminenciás és ezt nyilvános pozíciója is mutatta. De az ő kezét is megkötötték Orbán "Leó szellemei", akik a vezér alkatának nem pragmatikus oldalát erősítették. A 2002-es váratlan választási vereség ugyan törést okozott az Orbán - Stumpf viszonyban, de szakítást nem. Stumpf a háttérben tovább szervezte egy jövendő Orbán - kormány szakmai hátterét. 2010-ben derült ki, hogy Orbán megelégelte Stumpf szálakat kézben tartó szerepét, nem tette kormányprogrammá azt, amit gárdája képviselt, őt magát meg alkotmánybírói díszsírhelyre száműzte a gyakorlati politikából.
Az új kormányban is szükségesnek tartotta azonban egy régi mentor jelenlétét, ezért kulcspozícióba visszahívta Fellegit. A jelek arra vallanak, hogy a "Leó szellemekkel" és Orbán személyiségével ő se tudott súrlódásmentesen együttműködni. Erről vall előbb a tárcájáról való lemondása, most pedig teljes kiszállása az orbáni világból. Jövendő egzisztenciáját úgy akarja felépíteni, hogy semmilyen értelemben ne függjön Orbán akaratától és sorsától. Felhasználva persze azt a kapcsolati hálót, amit Orbán minisztereként, főtárgyalójaként szerzett meg. Ettől már csak egy lépés annak feltételezése, hogy kétségei vannak az Orbán - rendszer tartósságával kapcsolatban.
Tévedés ne essék: ha Stumpf és Fellegi voltak Orbán felnevelői és kormánypozícióban kiszolgálták őt, akkor politikailag is, erkölcsileg is kiemelt felelősségük van Orbán életútjában, azzal fő vonásaiban egyetértettek és feltehetőleg egyet értenek ma is. Amit korrigálni szerettek volna, az alkalmasint az önpusztító sarlatánság. Ebben a szerepkörben már nincs és nem is lehet utóduk, mert az efféle életrajzi rezervoár kimerült.

2015. május 11., hétfő

Egy Fb. kommentem a tömeges magyar migrációról és migrációs szándékról

Ez tűnik az Orbán - rendszer elleni tiltakozás leghatékonyabb formájának. Ez egyszerre válasz Orbánnak és a rá szavazóknak.

Fb. bejegyzésem arról, hogy mi lehetett a pártok tragikus vétsége a rendszerváltás során

Ezért ment auszra a magyar rendszerváltás?
Köztudott, hogy nálunk tárgyalásos rendszerváltás volt. A tárgyalások olyan időpontban kezdődtek, amikor nem lehetett tudni, hogy a láger többi országában is összeomlik a rendszer - nem is beszélve magáról a Szovjetúnióról. A tárgyalások meg szükségképpen kompromisszumokat és taktikai játékokat jelentenek. Ezek után a rendszerváltást követően a pártok - a jövőkép helyett - abban kezdtek versenyezni, hogy ők "tiszták", míg a riválisaik nyakig koszosak. Ez volt a tragikus félrefogás! Ettől kezdve más csak közös hazugságok és egyedi hazugságok voltak, etatizmus és korrupció - a reális folyamatokra senki sem ügyelt igazán.

2015. május 9., szombat

A megzavarodott inga

Európában a politikai váltógazdaság sok országban azt jelentette, hogy két kormányképes nagy párt versengett a kormányhatalomért és ha a választók megelégelték a bársonyszékekben levőket, beszavazták a riválist. Mintha ez a " szabályszerűség" múlóban volna. Hol protesztpártok támadják eredményesen az eddig hatalomban lévő váltópártokat, hol egy valójában már nem kedvelt pártot inkább újraválasztanak, semmint hogy a másiknak a legalább néhány kérdésben markáns alternatíváját elfogadnák. Persze országonként némiképpen más és más a helyzet, de azt láthatjuk, hogy magától az ingamozgástól már csak ritkán várhatják a nagyobb pártok a kormányra kerülést.

Ha ennek okait keressük, válságjelenségekbe ütközünk. Olyanokba, amelyek alapján arra kell jutnunk, hogy Európában lezárult egy korszak. Nevezhetjük ez utóbbit a bipoláris európai rend utótörténetének - vagy bárhogy máshogy. Az utótörténet megnevezés mellett az szól, hogy az EU keleti bővítése nem az újrafogalmazás, hanem a réginek a  földrajzi kiterjesztése és a működési rend mérsékelt korszerűsítése mellett ment végbe. A tervezett és kudarcot vallott EU alkotmány sem hozott volna markáns változást, de még ez is beleütközött egyes tagállamok kormányainak és választópolgárainak centrifugális vágyaiba és indulataiba. Ezek a hol így, hogy úgy jelentkező centrifugális törekvések folyamatosan erősödni látszanak. Az ezeket elsimító diplomáciai erőfeszítések aligha ígérnek tartós megoldást. Az EU vagy felvizeződik és elveszti valódi nemzetközi szerepét, vagy egy ponton mégiscsak sor kerül az új kezdetre - legfeljebb a tagországok egy részének elvesztésével.

Magyarországon a politikai váltógazdaság az ismert módon megszűnt. Az ország a jelenlegi formájában csak a felvizeződő Unióba fér bele. Ha az Unió egyszer mégiscsak megrázza magát és új lapot nyit, akkor az ország vagy kívül kerül ezen a régión, vagy meg kell változtatnia jelenlegi, azzal inkompatibilis rendszerét.