Vissza az 1930-as évekbe

Akárhány egyedi tényt szedünk össze arról, hogy mennyire kicsúszott a talaj az USA és az EU vezetése alól, mennyire teszik túl magukat magasztos alapelveiken, akárhány hasonló ténnyel állítjuk analógiába az 1930-as évekből, le lehet ezt söpörni azzal, hogy ma egészen más a helyzet, mint akkor volt. Más, persze más. De akkor is egy olyan világválság után voltak, mint ma, akkor se látták, hogy mi mivel függ pontosan össze és hogyan lehetne előre menni a státusquohoz való reménytelen ragaszkodás helyett. Tehát ne is a részletekben keressük az analógiákat, bármennyire heurisztikusan meggyőzőek lennének is. Mert a lényeg  az, ami majdnem ugyanaz: a "nagyok" korábbi magabiztossága megrendült és az elvtelen engedményekkel tarkított időhúzástól remélték, hogy majd csak elmúlnak egyszer valahogy a bajok. A "majdnem" akkor az USA volt. Azt a válságnak a gyarmatbirodalmakra vonatkozó része nem érintette, Roosevelt elnöknek víziója látszott lenni egy új kapitalizmusról és a statusquo legfőbb folyamatos megsértője, a hitlei Németország távol volt ettől a kontinenstől. Az azonban, hogy az USA bele fog-e keveredni az európai ügyekbe, erősen kétséges volt. Ahogy kétséges volt az is, hogy a nagy nyugateurópai hatalmak, amelyek a Lengyelországgal kötött egyezményük miatt akaratuk ellenére belekeveredtek a háborúba, megmaradnak-e a "furcsa háború" defetizmusánál. De ne tartsunk történelemórát.

Ma annyival kétségtelenül jobb a helyzet, hogy a statusquval szemben jelenleg nincs folyamatos agresszív lépéseket tevő kihívó. Annyival azonban rosszabb, hogy nincs olyan friss tartalék a háttérben, mint akkor az USA volt. Az pedig teljességgel mérlegelhetetlen, hogy a mai, globalizált és összezsugorodott, hálózatoktól átfont és gyors információcserére képes modern világ nagyobb homeosztázist jelent-e, mint amilyent az akkori világ a maga érintetlen tartalékaival jelentett. De ha nem a jövő lehetséges forgatókönyveit, azok megvalósulási esélyeit mérlegeljük, hanem a jelenre fókuszálunk, akkor két dolog hiánya szembeötlő.

Az egyik hiány, hogy nincs tudomásunk átfogó jövő - víziókról. A Római Klub első jelentése óta katasztrófa - forgatókönyvek ugyan készültek és készülnek, viszont realisztikus pozitív forgatókönyvek, az ezeken való viták  nélkül senkitől se lehet várni, hogy a helyzetet alternatívákban értelmezze. Így aztán (és ez "lent" és "fent" egyaránt így van) vagy a defenzív struccpolitika, vagy valamilyen múlt idealizált viszonyainak a jövőbe helyezése az, amit megfigyelhetünk.

A másik hiány, hogy a valamelyes (politikai, gazdasági, katonai) hatalommal rendelkezők nem húzzák meg világosan, hogy "eddig és nem tovább!" Ezzel a gátlástalan politikai békebontók (és a korlátozásokat nem túrő pénzügyi körök) számára teszik szabaddá a pályát: nyugodtan hazardírozhatnak, remélve, hogy ezt is, meg még azt is le fogják nyelni tőlük. Hiszen kisebb hasznokat ennek is, annak is hoz az ő piramisjátékuk és azok majd pártolni fogják az ügyeiket és érvényesítik saját befolyásukat. Természetesen átfogó elképzelések nélkül az ilyen konzekvens határkijelölések is tekinthetőek hazárdjátéknak. De annyi hasznuk mindenképpen lenne, hogy nem hagynák magukra választópolgáraikat és klienseiket azok, akiket ők erőseknek tudtak és korábban bíztak bennük.Így azok nehezebben esnének martalékul a magabiztosságot hazudó notórius békebontóknak.