A 2008-as nemzetközi pénzügyi válság során születtek bizonyos "rendcsinálási" tervek, de ezek közül egyik se volt átfogó és mélyreható. Jellemző volt az a népszerű gondolat, hogy talán nem lett volna szabad csődbe vinni a csődre bőven érett Lehman Brotherst, akkor talán ki se tört volna válság. Így aztán a bankrendszer körüli intézkedések inkább a megnyugtatást kívánták szolgálni, mint a tényleges újraszabályozást. Felelősségre is csak az alapos okkal elmarasztalandók egy részét vonták, a többi sértetlen maradt. A nagybankok vezető krémjének a válság előttihez képest nem csökkent, hanem még nőtt is a csillagászati jövedelme. A "megoldás" mindenütt a központi bankok által teremtett pénzbőség, az így létrejövő (a negatív reálkamatig is csökkenő) alacsony kamatszint és az alacsony (deflációba hajló) infláció lett. Ezzel se sikerült komoly fellendülést kiváltani, mert világszerte kevés volt a jó profitot ígérő beruházási lehetőség. A bizalmatlanságot mostanra csak az oldotta valamelyest, hogy ez az állapot sokáig tartott, így egyfelől a természetes elhasználódás generál bizonyos keresletet, másfelől az idő csökkenti szélesebb tömegek idegenkedését a hitelfelvételtől, így jelentkezhetnek bizonyos elhalasztott igények.
A különböző országok döntéshozói ösztönösen is, tudatosan is idegenkedtek minden lényegi változástól. (Ez nemcsak a pénzügyi rendszert illetően volt így, hanem úrrá lett az a vélemény is, hogy a diktátorok erőszakos eltávolítása - legyen szó Irakról, vagy az "arab tavasz" országairól - nagyobb és kezelhetetlenebb bajokat okozott, mint amilyeneket a nemzetközi életben a diktátorok jelentettek. Ennek a "quieta non movere" politikának voltak országonként stabil nyertesei és vesztesei. A nyerteseket elsősorban a pénzügyi szféra korifeusai és notórius kliensei között találjuk meg, a veszteseket meg a gazdagabb országok középosztályában és alsó rétegeiben. A veszteseknél ez jelenthet abszolut értelemben vett reáljövedelem-csökkenést, de a relatív helyzetük mindenképpen számottevően romlott. Ez elégedetlenséget váltott ki a meghiúsult aspirációik miatt, különösképpen a fiatalabb korosztályokban, de azok körében is, akik jobb időskort képzeltek maguknak. Ez vezetett tömeges anti-establishment érzelmeikhez, amelynek szélsőséges pártok, mozgalmak adtak hangot. A kormányon, vagy potenciálisan kormányon lévőket ez nem zavarta különösképpen, mert a rend megbontóit magukra nézve nem tartották igazán veszélyesnek.
Egyes kalandorságra hajlamos politikai vezetők azonban az állóvízben is meglátták a maguk kevés kockázattal járó lehetőségeit. Így a feltűnően alacsony szénhidrogén - áraktól erősen sújtott Putyin próbálkozott egyidejűleg a terjeszkedő politikával és az általános zavarkeltéssel. De igaz ez az erősen izolált Észak -Koreára ugyanúgy, mint az EU keleti országaira, különösen Magyarországra és Lengyelországra, vagy a populista görög vezetők átmeneti sikerére. Ezek a hipeaktiv politikai vezetők biztosan számítottak az USA és az EU passzivitására és tehetetlenségére. Amikor - szinte mindenki számára váratlanul - az USA-ban Trumpot választották elnöknek és Nagy- Britanniában a népszavazáson a Brexit győzött, a korábbi renitensek igazolva látták magukat és úgy gondolták, hogy eljött az ő idejük. Az európai választások vérmes reményeiket ugyan nem igazolták, bár Merkel szavazat- és ezzel járó tekintélyvesztése "kilőtte" azt a kristályosodási pontot, amely körül egy erős európai centrum esetleg kialakulhatott volna.
Amit most láthatunk, az a pénzügyi válság vége óta tartó nyugalom felbomlása, a váratlan lépések gyakoriságának megszaporodása és a tőzsdék és piacok volatilitásának hirtelen megnövekedése. Nem tudjuk, hogy ez rövid idő alatt látványos változásokhoz fog-e vezetni. De hogy az olcsó pénz és és az alacsony infláció korának végét jelenti, az biztos. S az is, hogy ismét lesznek rövid távú vesztesek - hogy a hosszabb távot egyelőre tegyük zárójelbe. Nyilvánvalóan a sebezhetőek kerülnek nehéz helyzetbe, így az adósok, a konjunktúra-érzékenyek és más okból rossz érdekérvényesítők.S ilyen körülmények között a bajba kerülők aligha számíthatnak arra, hogy a korábbi nemzetközi megállapodások és szervezetek erősei fogják őket kihúzni a csávából. Ez egyaránt vonatkozik a korábbi "rossz fiúkra" és arra a most megalakuló-félben lévő olasz kormányra is, amely most próbálna visszaélni a szabályok be-nem-tartásával - mások kontójára. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének várhatók akár komoly veszteségek az eddigi haszonélvezők köreiben is. Aki ugyanis fizetésképtelen, az nekik se tud fizetni, akire pedig vevőként számítottak,de kiesik, a miatt egyes vagyontárgyaik értéktelenednek el.
A korábbi - olyan, amilyen - rend felbomlása természetesen érint mindenféle stabilitást. Ha optimisták vagyunk, akkor nagyobb akut háborús veszélyre nem kell számítanunk, mert tudomásunk szerint arra semmilyen erő ezidő szerint nincs felkészülve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése