Az euroatlanti konszenzus után

Az euroatlanti konszenzus legkésőbb 1949-ben, a NATO megszületesére készen állt, de igazi tartalmát csak Nyugat-Németország Nato taggá válása során az 50-es évek első felében nyerte el. Katonai gondolat volt kölcsönös védelmi elköteleződéssel, biztosította az USA-hadsereg tartós Európában maradását, de ugyanakkor határozott céljának tekintette Európa békéjének és demokratikus jellegének biztosítását az akkori szovjet. politikai és katonai fenyegetéssel szemben. Amelyik ország nem felelt meg ennek a konszenzusnak, az nem kerülhetett be a NATO-ba. Az álmában se jutott eszébe senkinek, hogy egy tagország a későbbiek során akarna letérni a közös útról.

A NATO "civil" oldala kiváló keretet nyújtott az európai gazdasági, majd politikai integráció egyre szélesedő és mélyülő folyamatának is. A cél szövetségesi felzárkózás volt az USA-hoz, de semmiképpen sem rivalizálás vele, még kevésbé versenytársi ambiciók.

A Szovjetúnió és szatellit birodalmának feloszlása válaszút elé állíthatta volna a NATOt, hogy nem fejeződött-e be missziója. De az, hogy a volt Varsói Szerződés tagjai helyén létrejövő demokratikus országok egyértelműen Nato-tagságra törekedtek (volt ilyen terv Oroszországot illetően is) nem a megszűnés, hanem az átalakulás felé döntötte el a problémát. A NATO fennmaradása koránt sem jelentette azonban azt, hogy az USA kül-és katonapolitikája centrumában a NATO régiója maradt volna. Az USA más földrajzi területen folyó katonai akcióiban szerette volna megkapni mennél több NATO-tag támogatását. Ez hol sikerült neki, hol nem. Az európai NATO-tagok ugyanakkor nem buzgólkodtak a közös katonai tervek (és költségek) rájuk eső részének teljesítésében.

A NATO árnyékában az EU-vá fejlődő európai gazdasági-politikai integráció egy ideig közben ambiciózusan haladt előre. Ám a tagok nem voltak lelkesek a keleti bővítés iránt: húzták-halasztották a korábban a keleti tömbhöz tartozott kérelmezők tagfelvételét újabb és újabb bizonyítékokat követelve alkalmasságukról. Ezt az USA unta meg, gyorsítva ezeknek az országoknak a NATO-felvételét, s ezáltal kényszerhelyzetet teremtettek az EU keleti bővítésére. A régi tagok egy részének a válasza az EU mélyítésének elszabotálása volt - megakadályozva ezzel számos szükséges korszerűsítést.

Míg a NATOra a szklerotizálódás és az eljelentéktelenedés jelentett veszélyt, az EU-ban különféle centrifugális törekvések megjelenése és megerősödése volt a jellemző. Ezek közül első helyen alighanem az ipari társadalom végét követően a folyamat veszteseinek problémái iránt érzéketlen gazdaság-és társadalompolitika jelentette (előbb az USA.ban és csak ezt követően az EU nagy részében), amely a választópolgárok jelentős csoportjainak elégedetlenségét, frusztráltságát és az establishment iránti bizalom elvesztését váltotta ki, s melyet az egész euroatlanti világban feltranszformált a 2008-as pénzügyi válság. A centrifugális törekvések másik forrása az volt, hogy a ciklusonkénti választási harcokban az egyes országok vezető körei egy fajta gravaminális Brüsszel-ellenességgel is operáltak, jóllehet a különféle döntéseket a Tanács tagjaiként ők maguk hozták, vagy legalábbis ők alkudták ki. Ez aztán lovat adott különféle nacionalista pártok és mozgalmak alá, akik maguk távol voltak az EU csúcsától. A centrifugális törekvések további táptalaja volt az is, hogy míg a kialakulása idején az euroatlanti gondolat erősen kapcsolódott egy barát-ellenség szembeállításhoz, a XXI-ik századra a két, az euroatlanti világon kívüli gazdasági és katonai nagyhatalmat, Kínát és Oroszországot nem sorolták be egyértelműen eme duál valamelyik pozíciójába. Így aztán - főleg Oroszországnak - módja nyílt semmiféle eszköztől vissza nem riadó fellazító politikára. Centrifugális szerepe volt továbbá annak is, hogy az eurozóna terjedése megrekedt, rendszerének reformjára pedig nem kerítettek sort az eltérő érdekek miatt.De centrufugális szerepe volt magának a folyamatos generáció-váltásnak is: részben a nagy válság, illetve a nagy háború utáni evidenciák a fiatalok számára már nem sokat jelentettek, részben pedig saját perspektívájuknak kellett volna vonzónak lenni ahhoz, hogy a stafétabotot símán átvegyék.

Az EU-n belül a centrifugális erők nem látszottak életveszélyes kihívásnak addig, amíg sporadikusak voltak és vagy nem kerültek kormányra tagországokban, vagy ha mégis, kontrollálhatók voltak. Egyes keleti tagországokban azonban (főleg Magyarországon és Lengyelországban) a kormányoknak nem csak politikája, de hirdetett ideológiája is távol került az euroatlanti konszenzustól. Mire azonban e miatt az EU és a NATO lépéskényszerbe került volna, két drasztikus választói döntésre is sor került: a Brexit megszavazására és Trump elnökké választására. A Brexit látszólag nem sérti az euroatlanti elveket, a kilépés konfrontatív volta és mindaz, amit ez magával vonz, már annál inkább. Trump elnöksége mind ideológiában, mind módszereiben szembemegy a korábbi felfogással demokráciáról csakúgy, mint nemzetközi együttműködésről. Továbbá erősen kétséges az elkötelezettsége a NATO iránt: hol ezt mond és tesz ezzel kapcsolatban, hol azt. És bár nem látjuk, hogy a Trump féle kaland hogyan fog végetérni, azt látjuk, hogy a tradicionális demokratikus rendszer nem áll egységesen csatasorba ezzel az elnöki adminisztrációval szemben.

Egy folyamat kellős közepén vagyunk, így kimenetelét előre nem láthatjuk. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy magára az euroatlanti konszenzusra építeni már nem lehet. A ráépülő szervezetek (NATO, EU) a régi módon nem tudnak tovább működni. Azt látjuk azonban, hogy amint a korábbitól való eltáncolás olyan volumenű evidens érdekeket sért, amely komolyan árt a polgárok tömegeinek és/vagy a hatalmi elitnek, vagy akár csak annak egyes fontos csoportjainak, akkor ez a sérelem meg tud erősíteni régi szabályokat, intézményeket, konstrukciókat. Vagyis vizsgázik a NATO is, az EU is: miben, mennyiben alkotott időtállót és mi az, amit csak versenyhelyzet híján öncélúan valósított meg. S ez az optimista változat, mert feltételezi, hogy a demagógia vagy az ideológia maradandó érdekeket és értékeket nem fog elpusztítani. Ám ehhez az optimista változathoz is olyan politikai erőkre van szükség, amelyek tudomásul veszik, hogy új korszak kezdődött, amelyben önmagában a régihez való ragaszkodásban nincs meg a siker perspektívája.