Visszamenőleges és utópista ábrándok

Abban egyet kell érteniök mindazoknak, akik szinte semmiben nem értenek egyet Orbán rendszerével, hogy a bajaink nem 2010-ben kezdődtek. Bizonyos, hogy - tenisznyelven szólva - kikényszerített és ki nem kényszerített hibák sora vezetett idáig. Ám ez az igaz megállapítás egy olyan zsilipet nyitott fel, amelyben azután bárki bármit számon kérhet a rendszerváltást követő politikai eliten, akár lett volna annak realitása, akár nem. Ez pedig nem a tisztánlátást, hanem a szellemi zűrzavart növeli és ami a még nagyobb baj, lehetetlenné teszi az egyetértést a jövő lehetséges teendőiben is.

Talán van még, aki emlékszik arra, hogy a rendszerváltás paradoxonát úgy írták le, hogy az államszocialista hatalomátvétel halászlét főzött az akváriumból, most pedig halászlét kell visszaalakítani akváriummá. Ha túlzó is, mégiscsak szemléletes metafora. Valójában a kissé bomló államközpontú, monolitikus rendszer helyére rövid idő alatt kellett magántulajdonon alapuló piacgazdaságot, többpártrendszerű parlamentarizmust, a jog uralmát és egy decentralizált rendszert létrehozni  - miközben a polgárok a rendszerváltástól életkörülményeik számottevő és folyamatos javulását várták. Ha belegondolunk, nem csak arról van szó, hogy ez sziszifuszi feladat, amelyhez sok előfeltétel hiányzik, hanem arról is, hogy a feladatok egyik fele némiképp ellentmondásban van a másik felével. A reményt az adta, hogy - bár nem államszocialista előzményeket követően - az euroatlanti világ az akkori közelmúltban számos békés rendszerváltást sikeresen átsegített a nehézségeken.

A magyar rendszerváltást követő eseményekről, próbálkozásokról és csalódásokról könyveket lehet írni, ezért tömören nem is lehet azokat összefoglalni. Annyi azért bizonyos, hogy utólagos ismereteink birtokában számos hibát el lehetett volna kerülni, amelyekről kiderült, hogy elkövetésüknek nagy ára lett a gazdaságban és a polgárok ilyen meg olyan csoportjainak helyzetében egyaránt. Az viszont képtelen feltételezés és állítás, hogy ezt a feladatkomplexus adta leckét igazán jól is meg lehetett volna oldani - nem beszélve arról, hogy a célok és értékek tekintetében akkor se volt, ma sincs és nem is lehetséges nagyfokú egyetértés. Ezért nem indokolt, hogy az EU csatlakozásig terjedő rendszerváló folyamatot alapvetően elhibázottnak minősítsék és szereplőit egyetemlegesen elmarasztalják. Ez az egységes elmarasztalás amúgyse őszinte, mert minden ilyen megállapításból kilóg a lóláb, az egyik, vagy a másik politikai irányzat melletti , illetve elleni elfogultság.

A NATO, majd az EU csatlakozásunk, amelyet a főbb politikai irányzatok mindegyike pártolt, ha nem is egyforma érveléssel és amelyeket népszavazás is megerősített, ha nem is magas választói részvétellel, a végpontját jelenti az átmenetnek, ameddig azt kell mondanunk, hogy minden probléma, tévedés és visszásság ellenére a mérhetetlenül nehéz feladatkomplexumot mind a lakosság, mind az elit többé kevésbé elfogadható eredménnyel kezelni tudta. Az akkori értelmezési keret szerint ez a megérkezés volt a feladat, amely azt jelentette volna, hogy immár biztonságos kikötőben vagyunk. Ez ugyan illúzió volt, de e miatt indokolatlan, történelmietlen visszamenőlegesen elmarasztalni mind a rendszerváltókat, mind az ezt lányegében elfogadó választópolgárokat.

A csatlakozást követő időben egyszerre derült az ki, hogy az euroatlanti rendszer nem olyan tökéletes és biztonságos, amilyennek gondolták - gondoltuk, de mi se vagyunk olyanok, amilyennek mutattuk magunkat a mennél gyorsabb csatlakozás érdekében. Innentől kezdve már jogosan dominálnak a megítélésben a negatívumok, de változatlanul nem világos és még kevésbé konszenzusos, hogy kit miben és mennyire kell/lehet ezért elmarasztalni. Éppen ezért a nálunk olyannyira szokásos "ki tehet róla" kérdés helyett célszerűbb azt állítani a középpontba, hogy ki mit képvisel ma, milyen jövőt képzel el és ennek érdekében mit tesz, vagy mit mulaszt el. Ha a múlt értékelése örökösen belezavar a mai helyzet megítélésébe, akkor ebből garantáltan csak az erőpolitikát folytatók és gátlástalan hazudozók jöhetnek ki jól, különösen, ha a kezükben vannak a hatalmi eszközök is. Tehát csakis a mai helyzet, a mai hatalom megítélése lehet a kiinduló pontja annak, hogy az álláspontok, különösen a lehetséges és kívánatos jövőt illetően világosan kirajzolódjanak.

Ám itt is belezavarnak az ábrándok, amelyek mind azzal kapcsolatosak, hogy mit lehetett volna elérni máig az elkövetett hibák/ bűnök nélkül, mind pedig azzal, hogy milyen paradicsomi állapotokat kell megcélozni a jövőt illetően, különben az egésznek megkérdőjelezhető az értelme. Szerintem - és itt szubjektív leszek - el kell hogy váljon egymástól azok útja, akik a lehetségest és kívánatost a szövetségi rendszerünk valóságához, ezen belül különösen a volt államszocialista Nato-és EU-tag társaink valóságához mérik, és azoké, akik lehetőséget látnak arra, hogy Magyarország pozitív irányban kiemelkedjen ebből a világból és markánsan egyedi úton járjon. Ez utóbbiak - akarva, akaratlanul - ebben találkoznak a jelenlegi hatalommal, holott, mint annak szubjektív ellenzői, csakaz ábrándjaikat tekintik az értelmes cselekvés sine qua nonjának.

Ez az igen egyszerű választóvonal azonban nem old meg minden problémát azok között sem, akik a jelenlegi rendszert elfogadhatatlannak tartják és a jövőt az adódó realista regionális keretek között képzelik. Előszöris mindenki vagy a politikából jött, vagy azon kívülről és hajlamos múltjából előjogokat fabrikálni. Van továbbá, aki tudja, hogy a politikában vannak kikerülhetetlen technológiák és számol velük, van aki ezeket negligálja. És ezen felül természetesen végtelen számú belső vita lehet prioritásokról, módszerekről, személyekről. Ám ha - mindennek ellenére -  a választóvonalon inneniek előre nem kötelezik el magukat a megegyezésre, a rugalmasságra és az egymással, de főleg a választópolgárokkal való folyamatos, érdemi kommunikációra, akkor behozhatatlan előnyt adnak a jelenlegi hatalomnak, valamint lehetőséget az intranzigens utópistáknak, hogy rendre beszálljanak, belezavarjanak a belső vitákba.

Vagyis a jelenlegi rendszer alternatívájának valóságossá tételéhez hit kell, amelyért intellektuális és emocionális áldozatokat is szükséges hozni. Illúziók nélkül...