Lépéskényszerben

 Az első világháború után a nyugati világ gyorsan visszatért a demilitarizált gazdaságra. Amikor kelet felől reagálni kellett volna arra, hogy militáns expanziv hatalmak nyertek tért, sem politikailag, sem gazdaságilag nem akaródzott érdemben adaptálódni az új helyzethez. Ennek eredménye az lett, hogy lényegében az európai kontinens katonai megszállás alá került és kis híján Nagy-Britannia is térdre kényszerült. Ezt követőleg az angolszász országokban olyan politikai, gazdasági,katonai és tudományos változások történtek, amelyek azután a II. Világháború megnyerésére vezettek.

A háború után nem következett be teljes búcsú a fegyverektől. Az angolszász csapatok előbb megszállóként, később szövetségesként Európában maradtak egy a volt háborús szövetséges, a Szovjetúnióval vívott hidegháború keretében. Ez a helyzet - több enyhülési periódus ellenére - a Szovjetúnió széteséséig fennmaradt. Az néhány év alatt kiderült, hogy az atompatt miatt totális háborúra reálisan nem kell számítani, de a tömbök különféle perifériákon időről időre helyettesekkel háborúztak egymással. A különféle kormányok más más súllyal, de ebben a világban alakították politikájukat. A nagyhatalmak a saját érdekszférájukban világcsendőri szerepet láttak el. Kína felemelkedése többszereplőssé tette ezt a nemzetközi felállást, de a béke másik, militáris arcát ez nem változtatta meg.

A Szovjetúnió szétesése nem csak a hidegháborús felállást tette idejétmúlttá, hanem egyrészt diszkreditálta a piac- és magántulajdon tagadó centralizált bürokrata társadalmi-gazdasági modellt is, másrészt kiderült, hogy a változó viszonyok között a "két nagy" nem képes ellátni a világcsendőr szereper. Így általánossá vált az az illúzió, hogy bekövetkezett a béke nagy korszaka. Ezt különféle helyi háborúk és a fegyvergyártás-fegyverfejlesztés- fegyverkereskedelem folyamatossága nem zavarta meg, mert mindez nem állt össze nagy háborút sugalló vízióvá.

Az utóbbi években Oroszország majd Kína lépésről lépésre visszatért a centralizált parancsgazdaság egy piaci elemeket formálisan vagy ténylegesen megtartó, azt rendszerükbe beépítő változatához. Ugyanez a hibrid más, kisebb jelentőségű országban is tért hódított. Természetesen észlelték ezt a "nyugati világban" is, de nem jutottak oda, hogy nekik js változniuk kell, ha nem akarnak az új világrend vesztesei lenni. Pontosabban Trump USA elnök próbált úgy változtatni országán és szövetségi rendszerén, hogy ami megtetszett neki a parancsuralmi rendszerekben, azt önállóan próbálta alkalmazni, de minthogy holisztikus elgondolásai egy működőképes rendszerről nem voltak, csak a káoszt növelte. Végülis az USA és szövetségei nem voltak és nincsenek olyan állapotban, hogy a kínai és orosz kihívásra megfelelően tudjanak válaszolni.

A kínai és orosz kihívások a politika mellett gazdaságiak, pénzügyiek, katonaiak, technológiaik és kultúrálisok. Sok mindenben lehet velük szemben struccpolitikát folytatni, de ha földrajzi expanzióba kezdenek, azt az önfeladás látszata és ténye nélkül nem lehet válasz nélkül hagyni. Az USA számára ilyen a Tajvant érő kínai fenyegetés és ilyen most a NATOnak Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja. A dolog természete nem olyan, hogy közvetlen háborús részvételt indukálna. De komoly szankciókat mindenképpen és olyan katonai és egyéb lépéseket, amelyek "Eddig és nem tovább!"-ot kommunikálnak és tesznek hihetővé.

Ami a NATO-t illeti, korábbi zilált állapota ellenére a szankciókat gyorsan és egyhangúlag meghozta. Ami lépéskényszert jelentene, az a tagországok és kapcsolatrendszerük hatékonnyá és gyors döntésekre folyamatosan alkalmassá tétele. Hogy azonban ez stabil legyen, ahhoz nélkülözhetetlen, hogy a lakosságot is megnyerjék ennek támogatására. Ennek elmaradása a kormányok hátterét ingataggá tenné, vagy - ami még nagyobb baj lenne - autoritér tendenciákat táplálna.