Némi egyszerűsítéssel azt nevezhetjük normális országnak, ahol az élet minden fontos területén érvényesülnek a szükséges normák és azok betartásában az állami kényszer, a társadalmi nyomásgyakorlás és az egyéni, önkéntes normakövetés kiegészíti egymást. Azonnal felvetődhet az elvi kérdés, hogy mi a fontos terület és mi a szükséges norma, de ha ezek megválaszolásába bocsájtkozunk, akkor alighanem sehová se jutunk el. Ezért a választ érdemes zárójelbe tenni, hogy aktuális magyarországi kérdésekről lehessen beszélni - a közelmúltról és a máról.
A pártállam eredetileg magára vállalta az élet minden területét szabályozó normák megalkotását és betarttatását és ehhez megfelelő szervezetet épített ki. A normákat és szabályokat az állami törvények, rendeletek, alsóbbrendű szabályok és utasítások karöltve szabták meg a különböző szintű párthatározatokkal, érvényrejuttatásukról pedig hierarchikusan szervezett kiterjedt párhuzamos apparátus gondoskodott. Ezt még különféle, "transzmissziós" szerepet betöltő, zömmel szintén felülről szervezett "társadalmi" szervezetek is segítették.Akik akkor éltek, tudják, hogy mekkora volt a rés a szabályozott rendszer és a mindennapi élet között, milyen volt a kettő között a szemhúnyó jóváhagyás és a napi torzsalkodás és hogy a diktatúra felpuhulása hogyan módosította szinte folyamatosan az eredeti viszonyokat. Akik meg nem éltek akkor, azok számára nem nélkülözhetetlen most a történelemóra, mert a mondandónkhoz ez csak a trambulin. Mindenesetre a lazuló pártállami szabályozás az egyes állampolgárokat a lomha szabálykövetésre késztette, az aktívabbakat viszont az adódó bővülő játéktér bejátszására, a legális és a féllegális bizonytalan határvonalán való napi mutatványokra. A ( gyakran önkényesen értelmezett) normasértés következményeként az állami megtorlás lehetősége azonban mindenkinek folyamatosan a feje fölött lebegett.
A békés rendszerváltás úgy hozott létre alapvető változást az uralkodó normák világában, hogy a feladat nagy részét törvényhozással még a pártállami parlament végezte el. Részben ezért, részben más okok következtében a mindennapi életet és a mindennapi gondolkodást nem érte sokként a rendszerváltozás, de ennek az volt az ára, hogy a cezúra sem volt elég éles, miszerint: eddig ez így volt, erre lehetett számítani, mától ez amúgy lesz, erre lehet, arra meg nem lehet számítani. Sok tekintetben bizonytalanok maradtak a konturok. Haladhatnánk tovább a történet előadásában ezen a nyomvonalon is, de ezúttal nem erre szeretném gombolyítani a szálakat.
Álljunk meg ott, hogy milyen "szereposztásban" gondolkodtak a rendszerváltók a normák átalakítását és betarttatását illetően. Az nyilvánvaló volt, hogy a rendszerváltás alapvető gazdasági és politikai átalakulást céloz meg és hogy ennek általános kereteit törvényekkel és új szervezeti renddel kell megteremteni. Az is nyilvánvaló volt számukra, hogy az állam korábbi szerepéből sok mindent átvesz a piac és a létrejövő önkormányzati rendszer.Különböző mértékben számítottak a civil szférára is, amely sok feladatot átvállal majd az államtól. A rendszerváltók hangadó csoportjai ezen felül sokat vártak attól is, hogy az állami szabályozásban és a normák betarttatásában szándékosan megteremtett lyukakat a társadalmi nyomás fogja kitölteni.
A társadalmi nyomásra számító rendszerváltó illúziók tekintetében a jéghegy csúcsának a szólásszabadság kérdésköre mutatkozik. A pártállam -jellegéből következően- drasztikusan korlátozta a szólásszabadságot. A rendszerváltó elit jelentős csoportja éppen ezen a ponton került nyílt konfliktusba a pártállammal. A válasz náluk a kérdésben a 180 fokos fordulat volt a törvényalkotásban: legyen korlátozatlan és korlátozhatatatlan szólásszabadság. Ennek más emberek szabadságát, életfeltételeit sújtó kinövéseit a társadalmi nyomással vélték orvosolhatónak - bűvös erőt tulajdonítva a nyilvánosságnak. A médiaháború és a magántulajdonú média színrelépése megmutatta, hogy az új rendszer mire jut "nagyban" a szólásszabadság tekintetében. "Kicsiben" meg nem volt semmiféle védelem a szélsőséges eszmékkel és indulatkeltéssel szemben.
A rendszerváltást mind a gazdaságban, mind az életkörülményekben, mind pedig a tudati szférában számos - várt és nem várt - negatív következmény és zavaros helyzet kísérte. Ennek nyomán számtalan anómiás jelenség bontakozott ki. Ezek viselésére a jóhiszemű politikai erők azzal biztatták magukat és híveiket (és a médián keresztül másokat is), hogy átmeneti helyzetről van szó, amely a biztos öbölbe, az euroatlanti integrációba való megérkezés után magától megváltozik, vagy ami nem, annak a rendezésére is megteremtődnek a feltételek a csatlakozás révén. Ezt az tette hihetővé, hogy az Európai Unió országaiban rendezettnek látszottak az állapotok és ez a prosperitás és rendezettség az Unió viszonylag új tagjai esetében is működni látszott. Az esetleges kétségeket esetenként - az eredeti társadalmi elképzelések szellemében - sajátos társadalmi nyomás. a politikai korrektség rámenős képviselete nyomta el a csatlakozást megelőző időben. Ennek az adott erőt, hogy a tagság előfeltételeit az Unió részéről azonos szellemű követelményekben határozták meg. Amikor hosszas tanakodás után a NATO, majd az EU elszánta magát a volt szocialista országok felvételére, akkor a belépést az állampolgárok népszavazás keretében megerősítették - tanúsítva, hogy ők is sorsuk megjavulását várják az integrációtól.
A belső viszonyokban a negatív fordulat akkor állt be, amikor a belépés nem igazolta a korábbi optimizmust, az ideiglenesnek gondolt negatív jelenségek tartósaknak bizonyultak és mindennek tetejében az országot, majd az Uniót elérte a 2008-as gazdasági világválság. Az ennek nyomán kialakult probléma - tömegből ragadjunk ki egyetlen egyet: a társadalmi nyomás, mint normabetarttató struktúrális elem kérdését.
A pártállamban, mint diktatúrában a társadalmi nyomásnak nem volt számottevő szerepe. Azt mindenféle formálisan választott, valójában kijelölt testületek helyettesítették. Valamelyes társadalmi összjáték a keretek kijátszásában, illetve tágításában volt, de ott sem kollektív módon, hanem az egyének akcióinak összegződéseként. A rendszerváltás lefolyása és az általa teremtett viszonyok sem kedveztek a kollektív megoldások vonzóerejének.A lakosság bizonyos értelemben a taxisblokádot tekintette a népi akarat lehetőségei tesztjének. Ebből negatív konklúziót vontak le.Az eredeti várakozásokkal ellentéteben a rendszeváltás további individualizálódást hívott életre.a bajba kerültekkel nem voltak szolidárisok azok, akiket a baj nem ért el.- legyenek azok hajléktalanok, munkanélküliek, politikai okokból elbocsájtottak vagy bármi mások. Így ma az is vitathatóvá vált, hogy egyáltalán beszélhetünk-e társadalomról Magyarországon, vagy ha igen, milyen értelemben. Ennek objektív alapját az a tény is nagyban megerősítette, hogy az állam se a gazdaságban, se más fontos területeken nem mutatott készséget a terep kiürítésére. Nem csoda, hogy ezek után az individualizált lakosság is változatlanul az államtól várja, illetve várja el jogosnak tartott igényei kielégítését. Ez magyarázza az erős államot hirdető (vagy a választók által ilyennek képzelt) pártok sorozatos politikai sikerét is. Más kérdés, hogy hatalomra kerülve a radikális rendcsinálás jelszavával hatalomra került jelenlegi "forradalmi" csoport szinte semmit se tud megvalósítani szavazói sokirányú várakozásaiból. Se rend, se jólét, se kielégítő állami szolgáltatások.
Egyetlen - nem épületes - témát lehet találni, ahol mind helyi, mind országos szinten társadalmi nyomásról lehet beszélni. Ez pedig a roma problematika. Míg a rendszerváltás és következményei a roma lakosság helyzetét drasztikusan rontották, a politikai szféra verbálisan, jogintézmények létrehozásával és bizonyos anyagi ráfordításokkal segíteni akarta a roma állampolgárok anyagi és nem anyagi helyzetének javítását. Ezek a szándékok kevés eredménnyel jártak - hogy miért, az messze vezetne -, viszont alkalmasak voltak egy romaellenes, később már rasszista tömeghangulat megerősítésére, amit a szélsőjobboldali politika tudott gerjeszteni és a maga javára fordítani. Sőt annak a nézetnek és hangulatnak az elterjesztésére is képes volt, hogy mivel az állam - úgymond - nem véd meg a romáktól, ezért a szervezett önvédelemre kell berendezkedni velük és "támogatóikkal" szemben. Perverz formája ez a mindenhol máshol szinte hiányzó társadalmi öntevékenységnek - mintegy szamárfül a társadalmi önszerveződéshez fűződő rendszerváltó illuzióknak.
Visszatérve a normák szerepére a mai magyar társadalomban, anómiás állapotokat találunk. Általános megállapítások szerint a gazdaság több.mint 20%-át adja a feketegazdaság. Ez mutatja, hogy mint "fenn", mint "lent" erős a normasértő magatartás. A nagyfokú korrupció köztudottan a pártfinanszírozáshoz kötődik és érinti a kormánytól származó pénzeket, a pályázatok elbírálását, a kinevezéseket és megbízásokat - folytathatnánk a sort. Ennek tükörképeként természetesen ott vannak a korrumpálók és erre kényszerülők. Innen visz tovább az út a normák megkerülése, kijátszása, figyelmen kívül hagyása, nyílt megsértése felé. A jogszolgáltatás ezt egy-egy esetben megtorolja, máskor szemet húny, általában meg nincs apparátusa ahhoz, hogy a számtalan normasértést felkutassa. A közvélemény is tudomásul veszi a jog uralmának rendszerszerű sérülését és pl.az adóelkerülés széles körökben virtus-számba megy. Az utóbbi két év a maga jogalkotásával és jogalkalmazásával egyenesen új minőséget produkált a kodifikált normák lejáratásában.
Az nyilvánvaló, hogy a mai politikai hatalom képtelen az ország gazdasági és jogállami konszolidációjára. Aggasztó azonban az is, hogy a válság következtében az Unió más országaiban is lazul a társadalmi integráció - és nem csupán az új, vagy a válság-sujtotta déli tagállamokban. De még a legoptimistább feltételezések szerint, nevezetesen, hogy az Unió épségben kikerül jelenlegi válságából és Magyarországon is megbukik a tekintélyuralmi kísérlet, se számíthatunk arra, hogy Magyarországon belátható időn belül a társadalom önálló erőként tud részese lenni egy mindenirányú konszolidációnak. Változatlanul az államnak, a nemzetállamon túli integrációs erőknek, a gazdaság erőcsoportjainak és intézményeinek, a kreatív egyéneknek és egyéb tarka aktiv szereplőknek kell a szekeret a kátyúból kihúzni ahhoz, hogy ezen a szilárdabb talajon tudjanak társadalmi erők erőre kapni, hogy később maguk is aktív tényezőivé válhassanak az akkori normák alakításának és betarttatásának. Hogy valaha is normális országgá válhassunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése