A fejlett világ hosszú békekorszakot élt át - ami benne mégsem volt béke, az az egész társég szempontjából epizód maradt. Mind a két világrendszer harca, mind az annak lezárultát követő, jobb híján Pax Americananak nevezhető korszak azt a nem bizonyítható, de empirikusan tapasztalható benyomást táplálta, hogy minden konfliktus, késlekedés, szőnyeg alá söprés előbb utóbb meghoz egy olyan modus vivendit, amely lehetővé teszi a folyamatosságot és a túlnyomó többség mindennapi életét ebben a nagyrégióban. Nem lényeges, hogy az arany- deviza rendszer felbomlása óta nem tudjuk, mi is igazában a pénz, nem érdekes, hogy az olcsó hitel mekkora deficiteket halmoz fel (legfeljebb időnként egy bubble kipukkad) - végülis pozitív összegű játékokat játszunk és az idő a szövetségesünk.
A 2008-as válság megrendítő ütés volt ennek a hitnek. De végülis a gyors reakciók a régi hit jegyében próbálkoztak: öntsünk gyorsan ide, meg oda pénzt, mert nem szabad, hogy a válság elmélyüljön és összezilálja a mindennapos működést, mert az beláthatatlan következményekkel járna. A közvetlen eredmények biztatóak voltak: működésben maradt a világgazdaság, a világot behálózó infrastruktúra. Azok a remények azonban nem igazolódtak, hogy az idő majd mindent elrendez, jön egy konjunktúra és annak árnyékában ki lehet egyenesíteni minden fontos dolgot, ami elgörbült. Nem lehet - de ettől még a világ megy tovább.
Ahol a dolog kevésbé látszik működni, az az Unióba tömörült Európa. Alkalmasint azért, mert itt sokkal több szerepe van egyezményeknek és intézményeknek, mint a világ többi részén. Ráadásul olyan időszakokban születtek ezek az intézmények és egyezmények, amelyekben a mai problémák lehetősége fel sem merült. Ennek következtében Európában szűnt meg az idő leghamarabb szövetségesnek lenni, itt lehet legkevésbé számítani arra, hogy rá lehet bízni a konfliktusok, megoldatlanságok feloldását. Ugyanakkor az európai konstrukció egy lassú, időigényes demokratikus építmény. Ebben áll az igazi kihívás. Már most látszik, hogy az időhúzás, az ad hoc félmegoldások nem csak haladékot adnak, hanem árnyékában új és új problémák, konfliktusok törnek elő nap mint nap.
Az európai politikai elit élvonala ezt a helyzetet felismerni látszik. Hogy talál-e olyan erőket és eszközöket, amelyek legalább középtávon fenntartanak minden fenntartandót és utat nyitnak annak, ami előre viheti a kontinenst, az még kérdéses. De hogy tudják: az idő itt ellensége a lassan kiküzdhető jobb megoldásoknak, az világos. Hogy ez a tudásuk felgyorsítja-e a megfelelő nagyobb léptékű szükséges változtatások megtalálását és kellő meggyőző erejük és szankcionáló elszántságuk lesz-e a mozdíthatatlanokkal és a zavarosban halászni akarókkal szemben - abban csak reménykedhetünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése