A magyar politika iránt intenzíven érdeklődő értelmiségiek a diktatúrák idején jól megtanulták, hogy nem aktív alakítói saját életüknek, legfeljebb cseppfolyós helyzetekben képesek egy-egy kisebb önálló lépésre. Ez azonban nem csökkentette folyamatos érdeklődésüket a világ és az ország eseményei, fejleményei iránt. Ha valaki közülük úgy ítélte, hogy valahol Magyarország helyzetére is kiható, vagy legalább ennek lehetőségét hordozó elmozdulás történt, jelentőségteljesen közölte barátaival, ismerőseivel, hogy "helyzet van!" Ha ezt ők is jóváhagyták, ez futótűzként futott végig kommunikációs láncolatukon.
Persze a "helyzet" lehetett sokféle: valami történt a nagy szovjet "kastélyban", vagy annak magyar filiáléjában vagy a tábor egy másik barakkjában - vagy akár a világ egy másik fontos sarkában. Teremthetett "helyzetet" a szoros értelemben vett hagyományos politikán túl egy új fegyverfajta megjelenése vagy telepítése is, ami a nemzetközi erőviszonyok felbillenésének lehetőségét hordozta magában. 60-as évek végétől a bretton - woodsi rendszer felszámolása és az olajárrobbanás révén pedig a gazdaság is bekerült a megfigyelt, időnként "helyzetet" generáló tényezők közé. Arról aztán, hogy a "helyzet" mit hozhat, különösen "nekünk" - a végtelenségig lehetett töprengeni és vitatkozni mindaddig, amíg a viszonyok újra stabilizálódtak és lehetett várni egy következő alkalomra.
A 80-as évek második felében aztán már permanens módon volt "helyzet", felsejlettek a részleteiben nem előre látható alapvető változások körvonalai. Ez is izgatott beszélgetések tárgya volt. Később már a beszélgetéseket mozgolódások is felválthatták - a "helyzet van!" ki is veszett a közbeszédből. A rendszerváltás mintha a múltidőbe helyezte volna ezt a fogalmat: a politika, ezen belül a konfliktus és a változás nagyfokú nyilvánosságot kapott, a média ennek közvetítője, nemegyszer generálója volt és egyben megszűnt az a társadalmi altalaj, amelyben a korábbi, gyakran csak utalásokkal, összekacsintásokkal operáló kommunikációs láncolatnak tere, értelme lett volna.
A "központi erőtér" fülkeforradalmi rendszere rohammal bevette és átrendezte az emberek - közte az elégedetlenek - kommunikációs kapcsolatrendszerét is. Mind a maradék interaktív ellenzéki médiában, mind a magánérintkezésben a hüledezésés, a panaszkultúra és a folyamatos sopánkodás lett a módi, de a keretet a totális és tartósnak vélt vereségtudat határozta meg. Aztán az új rendszer szövedéke hol itt, hol ott kezdett fölfesleni, felsejlett a nem túl távoli változás lehetősége is. Erre reakcióként többezres, majd többtízezres ellenzéki tüntetéseknek lehettünk tanúi (netán résztvevői) - de ezt természetesen egy még szélesebbkörű kommunikációs gyűrű is körülvette. Idén télre ez oda kulminált, hogy (nem kimondva) érezni lehetett, "helyzet van", amelyben bármi megtörténhet. Ezt támasztotta alá a forint fenyegető mélyrepülése is - hogy más fontos tényezőket ne is említsünk. Ez a periódus az, amit a hatalom egy ideje puccskísérletként, pancser puccsként emleget. És büszkélkedik: elhárította.
A hatalommal szemben "érzők" nehezen vették észre a helyzet átmeneti megváltozását, nem akartak róla tudomást venni és közülük a forrófejűbbek úgy képzelték, hogy akciózással azonnali módon meg lehetne változtatni a dolgok menetét. Frusztráltan tapasztalták, milyen kis visszhangja van próbálkozásuknak még azok körében is, akikkel alapjában véve egyetértenek. A mai generációk nem mentek át azon az iskolán, hogy első sorban a könyörtelen hosszabb távú trendekre figyeljenek és ennek alapján legyenek meggyőződve arról: ezután is lesz "helyzet", de annak kialakulását hiábavaló dolog eröltetniük. Számolni vele, felkészülni rá viszont nem csak indokolt - fontos is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése